Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-03 / 258. szám
6 |0 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963- november 3. ITALO CALVINO: NOVEMBER Sokaknak csúzt, enyhe náthát hoznak A behussanó novemberek. Ablakukat jól kilincsre zárják S üvegén puha eső pereg — Morgolódva elkezdik a fűtést S az újságot olvasatlanul Pillanatnyi fáklyává csavarják És a kályha nyűglődve begyül — Mi megszoktuk, hogy a kormos felhők.. Akár üveg, mind átlátszanak S megérezzük a ködökön át is, Mint melegít bajtársunk, a Nap — A mi kályhánk sokszor begyújtatlan. Mert éjjel, hogy hazatérhetünk, De annyi szempár figyel merőn ránk S ez máglyáknál többet ad nekünk — Még annyi baj szirénáz a ködben, De torpasztja soruk a tilos: Az őszön is átvilágít szívünk S jelzőfénye erős mélypiros. * Darázs Endre SZERELEM Szemed, arcod rajzával játszom menetközben az utcán, könyveim felett s a falak vásznára varázslóm emlékeimből a halk mozgóképeket: ismerlek már s előre látom egy-egy szavamra milyen idegvihar csendje kezd reszketni szádon s szemed egét széttöri apró villámaival. Számtalanszor ki is próbálom: madár-haragodban a régi vagy-e még? S összeötvözi valóság és álom szerelmed változhatatlan, tiszta lényegét. KISS DÉNES Ami hiányzik a múzeumi hónap látnivalói közül Arturo Massolari munka- csoportja éjszaka dolgozott, reggel hatkor fejezte be a munkát. Hazáig elég hosz- szú volt az útja. nyáron Icerékpárral, télen és az esős hónapokban villamossal tette meg. Háromnegyed hét és hét között érkezett haza, olykor néhány perccel mielőtt a felesége ébresztőórája csengetett, máskor meg pár perccel később. A két zaj — férje léptei és az ébresztő berregése — Elida tudatában gyakran fedte egymást, s elhatolt mély, súlyos reggeli álmának tudatalattijáig, miközben a párnába fúrta arcát s megpróbálta legalább néhány perccel megnyújtani álmát. Végül kitépte magát az ágyból, hogy félig alva, arcába csüngő hajjal, felvegye pongyoláját. így jelent meg a konyhában Arturo előtt, aki időközben táskájából az üres edényt, a csajkát, termoszt szedegette ki s rakta a mosogatóba. ö gyújtotta be a re- zsót, kávét főzött. Mikor Arturo rápillantott, Elida szerette volna ujjaival átfésülni a haját, igyekezett minél jobban kinyitni a szemét, mintha minden alkalommal szégyellte volna, hogy így jelenik meg előtte: rendetlenül, álmos arccal. Egészen más, ha együtt alszanak: reggel egy időben, egv álomból eszmélve, könnyebben ocsúdik az ember, s egyik sem kerül hátrányba a másikkal szemben. Néha azonban Arturo — kezében a kávéscsészével — hamarább lépett a szobába, hogy felébressze Elidát. éppen mielőtt az ébresztőóra megszólalt volna. Akkor minden olyan magától értetődő volt; az erőfeszítés, amivel álmát leküzdötte, bájt. szelíd puha bájt vont arcára, s nyújtózkodásra emelt karját végül Arturo nyaka köré fonta. Összeölelkeztek. Arturo még nem vetette le esőkabátját, s Elidának elég volt, ha a közelébe jött, megérezte a belőle áradó nedvességet vagy hideget, s kitalálta, milyen az időjárás, esik, hő huU-e vagy dér van. Mégis megkérdezte: „Milyen az idő odakinn?” Arturo pedig günyoros hangon, suttogva sorolta ügyes-bajos dolgait, a legvégén kezdte: a bicikli-úttal, az időjárással, ami előző este óta, mire kijött az üzemből, egészen megváltozott: beszélt a szolgálat nehézségeiről, az osztályon keringő hírekről és így tovább. Abban az órában méa hideg volt a lakás, de Elida, libabőrözve, nekivetkezett a mosdásnak. Arturo sietség nélkül követte a fürdőszobába. levette ruháit, s ő is mosdani kezdett, lassan dörzsölve magáról az üzemből hozott port és olajat. Egy kagyló előtt álltak mindketten, meg-megbök- ték egymást, kivették egymás kezéből a szappant, a fogpasztát, beszélgettek, míg lassacskán lérkeztek a vallomásokig. S néha, amint egymás hátához értek, egy-egy könnyed símo- gatás után egymáshoz simultak. Elida hirtelen felkiáltott: „Teremtőm, milyen késő van!”, és magára kapkodta harisnyatartóját, szoknyáját; sietett, még csak le sem ült. Alaposan végigfésülte haját; hajtűit ajka közé szorítva a kommódon álló tükör felé emelte arcát. Arturo a háta mögé állt, rágyújtott, s úgy állva, cigarettával a szájában, nézte-nézte feleségét. Mintha folyton *zégyenkezert volna egy kicsit, hogy úgy áll ott, tétlenül. Elida elkészült, a folyosón bebújt kabátjába, sietve megcsókolták egymást, kinyitotta az ajtót, s Arturo hallotta, mint rohan lefelé a lépcsőn. Egyedül maradt. Hallgatta Elida sarkának kopogását, s amikor már elhaltak a léptek, gondolatban továbbkísérte, át az udvaron, a kapun, a járdán, egészen a villamosmegállóig. A villamost már jól hallotta: csikorgott, megállóit, s valahányszor valaki felszállt rá, lépcsője odaütödött. „Megvan. Elérte” — mondta magában, és látta a munkások és munkásnők tömegében fogózkodó feleségét a „tizenegyesen”, mely mindennap az üzembe vitte. Elnyomta cigarettáját, lehúzta a redőnyöket, elsötétítette a szobát s bebújt az ágyba. Az ágy úgy maradt, ahogy Elida felkeléskor hagyta: Arturo részén azonban majdnem érintetlen volt; mintha valaki újravetette volna. Odafeküdt, kényelmesen elhelyezkedett, de csakhamar átnyújtotta egyik lábát a még meleg helyre, majd a másikat is, s aztán, apránként, áthúzódott Elida helyére, a mélyedésbe, amely még őrizte testének formáit. Befészkelte fejét a párnába, Elida testének illatába', és elaludt. Mikor Elida este hazajött, Arturo ide-oda járkált a, lakásban: tüzet gyújtott, valamit odatett főni. A vacsora előtti néhány órában tett-vett, amit tudott: megigazította az ágyat, sepre- getett, beáztatta a szennyes ruháit. Elida, mint rendesen zt mondja majd, hogy felületesen dolgozott, s meg kell adni, ő nem erőltette meg magát túlságosan; minden amit tett, mintha Elida párásának szertartásához tartozott volna; akárha elébe ment volna, bár nem mozdult ki l lakásból; közben kint meggyúltak a villanyok, és Elida a hullámzó tömegben egyik üzletből a másikba ment a külvárosban, ahol az asszonyok nagy része este végzi bevásárlásait. Végre megkopp^ntak sarkai a lépcsőn, egészen másként, mint reggel elmeneié- lekor, csoszogó, nehéz lépésekkel jött felfelé, fáradtan a napi munkától, nehezen •cipelve a bevásárolt dolgokat. Arturo elébe ment a lépcsőig, kivette kezéből a hálót, beszélgetve léptek be. Elida levetette magát egy székre a konyhában, még a kabátját sem húzta le, közbe Arturo kiürítette a há- l . Aztán megszólalt Elida: „Lássunk hozzá”, felállt, levette kabátját, háziruhába bújt. Főzni kezdett: kettejük vacsoráját, ételt Artúrénak az üzembe az éjjel egy órás szünetre, magának másnapra tízórait és vall- mit Artúrénak, amit délután ébredéskor izik meg. Dolgozgatott, tett-vett, majd leült egy percre a szalmafonatú székre, s elsorolta Artúrénak, mit kell még végeznie. Arturo meg éppen ekkortájt élénkült meg, sürgött-forgott, itt is, ott is talált valami munkát magának; de mindent nagyon szórakozottan, másfelé járó gondolatokkal végzett. Ilyen pillanatokban néha még össze is zördültek, kemény szavakat mondtak egymásnak. Elida azt szerette volna, hogy Arturo kitartóbban dolgozzék, nagyobb lendülettel, vagy többet foglalkozzék vele, legyen megértőbb, bátorítsa. Ö azonban az első percek lelkesedése után figyelmetlen volt, látszott, gondolatai már nem itthon, az üzemben járnak; sietnie kellett, indulni. A megterített asztalnál, ahol minden kezük ügyében volt, hogy ne kelljen felállniok, hirtelen nyugtalanság fogta el őket arra a gondolatra, hogy ilyen keveset lehetnek együtt, alig volt idejük bekanalazni az ételt, s milyen szívesen ültek volna kéz a kézben. És mégis, a kávéig még el sem jutottak. Arturo már nyugtalanul forgolódott kerékpárja körül, hogy megnézze, minden rendben van-e. Megölelték egymást. Mintha csak ekkor értette volna meg Arturo, milyen puha és meleg Elida. De A szovjet fővárosiban új parkot létesítenek a Moszkva folyó partján: a Művészetek Parkját. Közepén lesz a Szovjetunió Állami Képcsarnokának új épülete, amelynek kapui a szovjet állam fennállásának 50. évfordulóján (1967) nyílnak meg a látogatók előtt. A képcsarnok épülete 256 méter hosszú és 93 méter széles lesz. Kétharmad már emelte is hátára kerékpárját, és szaladt le a lépcsőn. Elida elmosogatott, végigjárta a házat, fejét csóvál- gatta Arturo munkája láttán. Arturo közben gyéren világított, sötét utcákon taposta a pedált; talán már a gázmérőt is elhagyta. Elida lefekvéshez készülődött; eloltotta a villanyt, lefeküdt a helyére s lábát átnyújtotta Arturo részébe, hogy érezze a melegét, de minden alkalommal rájött, saját részén melegebb az ágy. Arturo itt aludt tehát. Kimondhatatlan gyöngédség töltötte el. Fejér Gizella fordítása részét a híres Tretyakov gyűjtemény anyaga foglalja el. Ez a gyűjtemény a szovjet hatalom éveiben több mint négyszeresére növekedett és jelenleg 35 ezer festményt és szobrot számlál. A látogatóknak több mint 3 kilométernyi' utat kell majd megtenniük ha az egész képtárat meg akarják tekinteni. A múzeumi hónap idején ezrek és ezrek • csodálják meg múltunk emlékeit, a letűnt századok műkincseit. De amit láthatunk, az korántsem minden. A műértékek titokzatos vándorhajlama a mi kincseinket is ezerszámra Sodorta ki a határokon túlra. íme néhány példa: Egyik, talán legrégebben kivándorolt történelmi ereklyénket, Árpád kardját például kalandos út vezette el mai helyére, a bécsi kincstárba. Ez az enyhén hajlott, díszes veretű, jellegzetesen magyar omamentikájú kard volt az Árpád-házban a vezéri hatalom jelképe, a „kisebb király” uralkodói jelvénye. Ez feküdt a bíborpárnán. amikor Béla a kardot választotta a korona helyett, bizonyságul annak, hogy nem akarja elvitatni bátyja, Endre jogát a trónra. Később, amikor Salamon külföldi segítséggel szerezte meg a trónt, édesanyja, Anasztázia királyné a segédcsapatok vezérének, Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozta a már akkor is legendás hírű ereklyét. A hercegtől IV. Henrik császárhoz került, s azután hosszú évszázadokon át a német—római császárok koronázási ékessége volt. Valószínűleg jóval később került külföldre a prágai Szent Vid székesegyház kincstárának egyik legnagyobb értéke, az első magyar király, István elefánt- csont markolatú, kétélű kardja. Hitelességét, noha már egy 1355-ös leltári feljegyzés bizonyítja, egy időben kétségbevonták és ka- roling-eredetű kardnak minősítették. Néhány évtizede azonban bebizonyosodott, hogy viking munka, amely a honfoglaló magyarokkal állandó kereskedelmi kapcsolatban levő vikingek, vagyis normannok — más néven varégek útján jutott hazánkba és a király birtokába. Viszont a török porta ötvöseinek remeke az a korona, amellyel Achmed szultán „kedvelt hívét”, Bocskai Istvánt ajándékozta meg 1605-ben. A fejedelem halála után a színaranyből készült, türkizekkel kirakott korona a Homonnay- Drueeth család birtokába került és tőlük kobozta el később a bécsi udvar, amely nem tűrhette, hogy az Önálló Erdély szimbóluma ne az uralkodóház kincstárában, hanem egy magyar főnemes birtokában legyen. Azokból a bizonyíthatóan magyar eredetű műkincsekből, amelyek ma a világ leggazdagabb múzeumainak is féltett értékei, bőven ösz- sze lehetne állítani legalább egy másik Nemzeti Múzeumra való gyűjt»* ményt. TÉRIKÉ Lassan a hatvanadik évét tapossa, s hiába szült kínnal két gyermeket, kevesen vannak azok ketten, hogy ennek az egy anyjuknak segíthetnének. így hát özvegy Jámbor Istvánné elment másokhoz Terikének lenni. Moss, sikálj, szaladj, vasalj, igyekezz Terikének ment el másokhoz özvegy Jámbor Istvánné. Hozzánk is eljön néha. Már többször szóltam neki az ingeim miatt. Ráncot vasal a nyakukra. Legutóbb aztán megsokallta Tériké. — Hát csinálja meg maga — csattant fel, de abban a pillanatban ijedten hozzátette még: — Máskor majd jobban vigyázok..: Leültettem. Kértem, meséljen magáról. Az a kifaka- dás, az követelte, hogy többet tudjak meg róla. — Nem érdemes szólni sem az életemről., Rossz az, kéremszépen. Nyugdíj kéne már nekem, nem munka. Az uram után kapok egy kis pénzt, de tessék csak elképzelni, mi lenne velem abból a háromszáz forintból. Terikének három „helye” van. özvegy Nyályasdi Gáboméhoz jár a legtöbbet. Amikor megérkezik, szépen kezetcsókol, s úgy is köszön. — Kezitcsókolom nagyságosasszony — s ezzel már szalad is a dolgára. Most ahogy nézem, most azt érzem, hogy látom is. Egyenes derékkal, ölbeejtett, agyongyötört kezével, összegubancolt leikével, kétségbeejtő alázatosságával ül, beszél Teriké. Fél. Nem érti, hogy egy év után először mért kínáltam meg hellyel. Soha ezelőtt meg nem tettem. S lám, vallatom is. — Mit akar tőlem a fiatalúr — töri meg a csendet. És hallgat. Várja a választ. „Mit is akarok? Meséljen szépet, igazat? Hogy nyomorúságos a sorsa? Erre lennék kíváncsi? Tényleg akarom? Tériké néni, nem Tériké. Tériké néni. Igen, ezt kell kimondani. Idáig kell eljutni. Ezt kell tenni. Mit szól majd hozzá?” — Tériké néni olyan szépen mos — hallom a hangomat. Rámnéz. Aztán elkezdi simogatni a szoknyája szélét. Megint rámnéz. Megmutatja a két tenyerét. Szinte kitárja. Lapozni lehet benne. Éveket. írva van. Ő meg csak néz. Egy órája, vagy csak egy perce? És még mindig a levegőben van a keze. Megtörli azután a homlokát, nyög egyet a dereka miatt... — Igen, szépen mosok - mormolja. Nem vette észre a „nénit”. Mintha nem is neki mondtam volna, özvegy Nyályasdiné átkiabál az ajtajából. — Tériké, jöjjön már, így sose leszünk készen. — Jó — mondja fáradtan. Nagy nehezen feláll és köszönés nélkül elmegy. Esik az eső. Tériké átcsoszog az udvaron. S egyszer csak hozzátámaszkodik a falhoz. Esik. A teknőben gyűlik a víz. Tériké esőcseppjei. Mosás lesz. Fábián Péter KÉPCSARNOK a művészetek parkjában
