Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-24 / 275. szám
8 SZOLNOK megyei néplap 1963. november 24. A csoport pihenőszobájában ragadós meleg volt. Zu- bor Géza elhomályosuló tekintettel nézte az egymást tébolyultan űző legyeket. Értelmetlen igyekezetükben zagyva ábrákat firkáltak a levegőbe. Megrázkódott az undortól. Nem ifi voltam éhes — gondolta —, csak azért ettem, mert ebédszünet van. Fehér köpenyes, huszonhárom év körüli lány lépett a szobába. Kifújta a sietséget. Szabályos vonású ovális arca anyás mosolyra húzódott — Hoztam neked egy kis kolbászt és savanyú paprikát Géza élé tette a csomagot — Kösz. Nem kell — tolta félre Zubor Géza az imént befejezett ebéd maradékai mehé. — Látod, már ez se kellett. — Na... — kérlelte a lány, és ijedten mosolygott. — Na egyél... édes ... Olyan, mint az anyám, az is, mindig ilyen rémülten kérlel. Szelídek, és mégis ütni tudnék. Az ember szégyellt Biztos azért van, mert mindig arra akarnak rávenni, air nekik jó. — Hagyjál már — lökte még távolabbra az újabb csomagot durvábban, mint akarta. Aranka sértődötten vállat vont. Géza ültében felnézett rá, és — hogy maga előtt jóvátegye az előbbi gondolatait — fél kézzel átölelte a lány derekát. Aranka engeszteljen dőlt hozzá. — Gyere, meniünk ki az udvarra — mondta a lány. — Megsülünk. — Napozni akarok. Hunyorogva léptek ki a vibráló hőségbe. Az igazgatósági épület előtti kis park padjára telepedtek. Aranka becsukta a szemét, és lábát mereven előrenyújtva, a Nap felé fordult. Zubor nézte a rózsaszín-fehér arcot, a laza kontyba fogott szőke hajat Tekintete a formástelt kebleken megnyugodott. Mindenki örülne — gondolta. Várta, hogy őbenne is feltápászkodjon a bírás öröme. — Sok fiúval jártál? — Tudod, hogy nem — nyitotta ki cseppet a szemét. Zubor maga sem értette miért, de nem örült ennek a válasznak. Aranka később takarékos mozdulattal — nehogy egészen elveszítse a napot — Zubor felé fordult — Ne fizessünk be jövő hétre? Azt mondják, jobb lesz az ebéd, felemelték az üzemi hozzájárulást Zubor ásított — Nem kell. — Miért nem? — Csak ... — Mi az, hogy csak? — így éhen maradsz? — Nem, de mégis meleg étel, és nem drága. Zubor Géza kavicsokat markolt a földről. Megrostálta az ujjai között, azután egy vékony facsemete törzsét vette célba. Az első három dobás nem talált Felélénkülve rúgta el magát a pádtól. Újabb köveket szedett, és most már rámenősen célzott. Két dobás ismét mellé ment. Azután három egymás után talált Megnyugodva ült vissza a padra Aranka mellé, aki eldobott fejjel, némán imádkozott a naphoz. A Gaz fürgén iramodott az olajkút felé. Elsőnek Zubor Géza ugrott le a kocsiról. Lehajolt, megérintette cipője orrát, azután törzsét hátrahajlítva megropogtatta a derekát. Szemvillanással végigmérte arányos, izmos alakját. Fejét rázva hátraigazította rövid fekete sörényét. Megvárta, amíg Tóbiás Feri és Gombos is lekászálódnak. — Na, mi lesz, pionírok? Nem kapott választ. Szó nélkül elindult a fiatal akáSaIámon Pdli Útban magunk felé cos felé. Amint a nápfoltos árnyékba ért, végigdobta magát a földön. A másik két ember tétován lézengett utána. Ök is lehevered tek. — Piszok meleg van — fújtatta bágyadtan Gombos László, hármuk közül a legidősebbet; harmincöt körüli férfi. Ingerülten borzolta szőke drótgöndör haját. Tóbiás Ferit, a pilótát, gyomorbajosnak is nevezték. Vékony ember volt, karján csomós kötélizmokkal. Valóban gyomorsüllyedéssel kínlódott, ami nem is csoda, hiszen négy esztendeje dobálja, a terepjáró. Ö látszott legidősebbnek, pedig huszonöt évével hármuk közül a legfiatalabb volt. — Hány fok lehet? — kérdezte Gombos. — Száz, árnyékban — a**-' tott Zubor, — Biztos van is annyi, mert a fejedben felforrt a víz — nevetett bágyadtan Gombos. — Ha víz helyett legalább agyat mondtál volna ... — De kérem alázattal, miért hazudnék? — kérdezte megjátszott felháborodással Gombos. — Marha — dobta oda harag nélkül Zubor. — Abbahagyni — sóhajtott Tóbiás Feri. Látszott, fárasztja a tántorgó fecsegés. Sokáig hallgattak. Mindhárman a fojtottan surrogó kutat nézték. Az olajtól ragadós acélépítményt, amely szürke beton pódiumán állva idegenül ékelődött a fák és, bokrok mindent tűrő, csendes világába. Gombos nyerítve nevetett. A másik kettő ingerülten emelte fel a fejét. Minek most megint kezdeni? — Azért oltári egy ilyen eljegyzés... — Micsoda? — kérdezte Zubor fázós nyugtalansággal. — Hát nem? — kuncogott Gombos. — Bőven számolva is már a második gyereknél tarthatnátok. — Mire kimondta, meg is bánta. Miért nem tudja tartani az ember a pofáját? Utálta magát — Irigy vagy, vén kan — védte Tóbiás Feri Zu- bort, kevés lélekkel, inkább a nyugalomért. — Te is nősülhetnél. Legalább lenne valaki, aki a koporsód után lépkedne... Mindhárman érezték, hogy valami idegen erő kegyetlenné teszi ezt az unalomból kezdett nyavalyás beszélgetést Gombos bocsánatot kért a hangjával: — Egyszer mindenkit betörnek ... — Nem lehet már húzni — fogadta el a békülést Zubor. — Aranka szülei sírtak, hogy beszélnek rólunk. — Na, és beijedtél? — kérdezte igazi érdeklődéssel Tóbiás Feri. — Ijedt a nyavalya, de ha meggondolom, igazuk van. És nem mindegy? Előbb vagy utóbb? — Talán egyszer még én Is beugrók — sóhajtotta vigasztalásképpen Gombos. Hasmánt fekve vastag, kurta lábaival a földet kapálta. Megint sokáig hevertek szótlanul. Később Gombos lassan felemelte a fejét, és a völgyből a tisztásra kapaszkodó gyalogösvényre figyelt. Gyerekkorból kinőtt cigánylány közeledett. Fejét játékosan ingatta, kezében kosarat himbált. Gombos halkan füttyentést Lomhán feltápászkodott, és nekilódult. Zubor és Tóbiás Feri egymásra néztek, és Gombos után iramodtak. Egyszerre érték el a lányt. Kör'. efogták. Tizenötéves lehetett. Tiszta, fehér blúzt, fakópiros szoknyát, és kissé félretaposott férficipőt viselt. Hosszú vörösbama haját lófarok frizurában hordta. Riadtan pislogott egyik férfiról a másikra. — Mit akarnak? — kérdezte halkan. — Semmit — válaszolt gyorsan Gombos —, csak megnézünk közelebbről... — Majd megmondom, mit nézzenek... — szaladt ki a száján, de nyomban meg is ijedt, és engesztelőén elmosolyodott — Mi a fene — bátorodott fel Tóbiás Feri a tűzés mosolytól, és közelebb lépett. A lány imbolyogva hátrált. — Mit visz a kosárban. — kérdezte Zubor. — Kenyeret, gyufát < és sót — hadarta másfelé nézve. Űzött tekintete körbe- pyargalt a férfiakon, és suta iramodással kirepült a gyűrűből. Gombos utánavetette magát. Karjánál kapta el, majd úgy tett, mintha kisiklott volna a kezéből, és ezért a melle után kell nyúlni... Mint fáról vert madarat, úgy tette vissza a férfiaknak. Szörnyen fújtatott, a homlokát törölte, mintha az ő fáradtsága lenne itt fontos. — Hová siet, kislány? — kérdezte kajánul. A lány leesett karral állt Zubor Géza is úgy vélte, a blúzon keresztül látja a szíve vergődését — Hát olyan vadembernek néz bennünket — szólalt meg ismét Gombos. — Vadállatok — felelt a lány helyett Zubor. —Szaladjon haza. — Aztán, hogy visszavegyen valamit a gyengédségéből, hozzátette még: — Üdvözljük a mániáját. A lány hitetlenül nézett Zuborra, milyen csel ez megint. De az csak intett, hogy menjen. A lány összefogta magát, és fejét felcsapva nekirugaszkodott. Száz métert is futhatott már, amikor haragos szemmel visszanézett. Gombos laposan pislogott Zuborra. — Tiszta őrült vagy ... Ilyen szép romalányt elengedni. Zubor kiköpött. Hátralépett. A zsebében ökölbe ugrott a keze: — Hülye... — Egyszerre milyen aranyos lettél... Zubor vállat vont. Meg- rogyasztott térddel lépett néhányat, azután olyat ásított, hogy szinte beleszédült. Négykézlábra ereszkedett, meglóbálta a fejét — mintha egy csontot akarna jobban a foga közé kapni —, és ugatni kezdett Lassan, egymástól távol lépkedtek az olajkút felé. Zubor Géza a Gaz végére szerelt dobról húzta a kábelt. Bekapcsolta az áramot. Gombos lent az aknában lecsavart a cső elágazó csonkjáról egy kupakot, és helyébe erősítette a „puskát”. Fönt a kocsiban Tóbiás Feri üzembe helyezte az echométert; fellógatta a hang útját jegyző papírszalagot. Megtöltötte az írótű tölcsérét tintával. Lekiabált az aknába. — Kész? — Mehet — válaszolta Gombos. Ebben a pillanatban Zubor Géza felkattintotta az indítókapcsolót. Ugyanakkor Gombos lent az aknában meghúzza a „puska” ravaszát. A rugóra járó szeg visszhangot ver a kútban. A hang útját rögzíti papir'.luliniiiiiKHiminiiiiininiiiiiniiiiiiiniiüHiiiiiiiiiiii'iiiHiUiiiiniuuiiiiiwnHiwiutüimíiiiniiiii • ■j m i NYUGTALAN VACKOK, ! 1 HA NYUGTATNAK j 1 Mai számunkban Salamon Pál „Útban magunk felé” | | című kisregényét kezdjük el közölni. Az olvasó egy | | rokonszenves fiatal íróval ismerkedhet meg, akinek nem- I * régen jelent meg első kötete a Szépirodalmi Könyvkiadó- 1 | nál. A kötet egyik novellájának mottójául választja a | | címben idézett sorokat Nyugtalan vagyok, ha nyugtat- | | iiák — vallja, és így, ennek szellemében cselekszik. Ez = | a gondolat vezeti tollát A nyugalomért, a társadalmi § = harmóniáért harcol, de azt nem tűri, hogy nyugtassák. 1 | Mert a nyugta tás rendszerint megnyugtatást jelent, ö § | pedig kérlelhetetlen. A nyugodt társadalmi harmóniáért | | folytatott harcban legfőbb eszköze a nyugtalanítás. Ép- | I pen ezért szűkszavú írásai erőt, magabiztosságot de egy- ? | ben felelősségébresztő nyugtalanságot is ébresztenek. | A szocialista társadalom alapjában igazságos konst- | | rúkciója nem mentheti fel az egyént a közélet tisztasá- | | gáért, az igazságért vívott küzdelem alól — mondja hő- | | sei sorsával és hősei szavaival. Lényegében azt a kér- | | dést boncolja: elegendő-e a kispolgári életből kimene- § | kült ember igazabb életének kialakításához az a felisme- | | rés, hogy az előzőben rosszul érezte magát? A regény = | határozott nemmel válaszol erre. | 1 • Könyve rokonszenves, mert olyan író írta, aki jól 1 | érzékeli társadalmi életünk mozgásának főirányát, jól jjj | rajzolja meg hőseit, akik korunk emberei erényeikkel i | és hibáikkal együtt. Hőseinek sorsa — éppen azért, mert í | ízig-vérig mai emberek — csupa izgalom és küzdelem. | Különösen rokonszenves írása azért, mert itt írta az | | író Szolnok megyében, tehát nem általában mai embe- I | rekről szól, hanem közöttünk és körülöttünk, általunk is = . jól ismert környezetben élő emberekről. ^•iiituaiiiiiaiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiijiiiia!iiiiiiiiiiiiiiiiiitin«iiaiiii>iiiiniiiii!aiiiiiiMiMiimiii2:.i'.a:tsiiiiian.tr szalagra az echométer. így állapítják meg az olaj szintjét, és azt, hogy útjába nem került-e valami, akadály. Ez a munkájuk. Elkészültek a méréssel. Gombos leszerelte a cső csatlakozójáról a „puskát”. Zubor visszatekerte a kábelt Lassan elindultak a következő kúthoz. Nyúlós mozdulatokkal ismételteik meg az előbbi műveleteket. Ez alkalommal azonban az echométer tűje izgága ugrándozásba kezdett. Még egy próbát tettek. A tű ismét ugrált Egymásra néztek. — Ez bedöglött — szólt le a kocsiról Tóbiás. — Nem biztos, hogy az echométer rossz — vitatkozott Gombos. — Lehet, hogy a csőbe került valami. — Nem létezik, ezt a kutat most nyitották — mondta Zubor. — Hiába — ellenkezett Gombos ostoba elszántsággal. Zubor vállat rándított. Érdekes — gondolta ingerülten —, van, aki csak azért beszél, hogy a szája járjon. — Menjünk át a 95-ös kúthoz, és ha ott is ugrál a tű, talán elhiszed, hogy az echo rossz... — mondta és nem nézett Gombosra. — Na, jó, azért nem kell odavonszolni masunkat... Tóbiás Feri mintha csak ezt az előre ismert végszót várta volna. — Záróra... háromnegyed dél... A másik kettő bólintott. Az elhatározás után mindhárman felé1én ki'dtek. — Gvors mozdulatokkal rakodtak. ég felugráltak a kocsira. m A tarajos úton hányódó Gaz előtt felemelkedett az üzemi telepet elzáró sorompó. Tárt vasajtajú műhelyek csendes sora előtt, sima aszfaltútón gurult a kocsi. A déli napsütésben kiterült pihenő üzem tikkasztó forróságába fűlt hatalmas gazdasági udvar hangulatát idézte. Gazdasági udvar — vasban és betonban. A műhelyek közötti széles úton jó száz méterre a Gaz előtt vastag, középtermetű ember ment egy fehér könnnyes, hosszú hajú nővel. Élénk taglejtésekkel magyarázott. Zubor Géza meglökte Tóbiást. Az egyetértőén kacsintott. — Leállította a motort. Csaknem nesz nélkül gurultak az út közepén igyekvő pár Titán. — Amikor közvetlenül a hátuk mösé értek. Tóbiás Feri rekedt dudálással megtornedózta a csendet. A férfi, kezét iileoéhez kapva, megugrott. A nő felsikoltott. Kónya Frigyes csoportvezetőt emberei egyszerűen csak Avasnak nevezték. — Az anyátok,.. — szitkozódott, amikor felocsúdott. A kocsin ülők fanofája bámult vissza rá. Zubor Géza eltúlozott haraggal ordított a pilótára. — Mit csinálsz, te nvári Mikulási — Nem láttam, hogy Kónya RZrktá-rsj az... — Az ilvet nem szabad volánhoz engedni. Tisztára vak... — esnnott Gorutios a sofőr homlokára. Közben cinikusan kacsintott rá. Avas tört mozdulatokkal legyintett TJisyi xs. n«m is a mosát cuotye a nő után n vorn a Íródott. Mindhárman egvm.ásra nóatok. olnciTattálr magu- ,rnt r-s Avast útónomra, n,tapsén folvávtáir a fejűket. Isj Ä rn^roc-nnnrt bnn pVOgV nirvf-t pcfvr>n- foroeíntf. 7<i'rfoHo<? fróíi<?7- p*? p-í-f-óőrpl-párrtT vas ölfÖ7:os7^Vrpnv .■sm. ^ubor 0^7 a. Oombos T ,6ci7ló p<? TV'bíác; ppfi p7 d'yf "In n r"~' '• r-,n Cl <i7olrrények mellé szegezett plakáton akadt meg: vörös orrú részeg lehetetlen-merev mozdulattal — aktatáskáé ját elszórva — hőköl vigasza egy teherautó előL — Termelt az Avas -h Intett a plakát felé Gombos. — Szép— — köpte oda Zubor. — Most már legalább tudom, miért nem szabad inni — nevetett Tóbiás. Gombosnak eszébe jutott valami. Felugrott, és a szekrényében kotorászott. Rajzszeggel, átlátszó fátyol takarta nőt ábrázoló képeslap-oldalt szúrt a plakátra. A részeg most a kacér nőcske elől hőkölt vissza, aktatáskáját is elhányva... Nevettek, cöccögtek. — Az öcséd csak ilyen holmikat küld neked? — kérdezte Zubor. Gombos védelmezőén megsimogatta a nőt... — Azért megtapogatnál egy ilyen imperialista holmit... Gombos visszaült a helyére, és onnan küldött elismerő pillantásokat remek ötlete felé. — Vedd le — mordult rá Tóbiás. — Miért? — Avas úgvse hagyja. — Ne viccelj — vitatkozott Gombos —, nagyobb kan az mindannyiunknál. — Az lehet — mondta teli szájjal Zubor —, de abszolút nem dolgozik, neki vigyázni kell a renoméra. Gombos értetlenül bámult rá. — Hülye ez — gondolta elkeseredetten Zubor. De különösképpen nem is a zsíros homlokú Gombosra, hanem saját magára vicsorgott. Pojácák vagyunk. — Vedd le már. ha mondom — förmedt Gombosra. Aztán, mikor a másik sérelemben úszva a kép felé mozdult, engesztelőén hozzátette: •— Ilyesmin nem érdemes összebalhézni Avassal. Kónya Frigyes, az Avas, belökte az ajtót. — Kimegyek veletek. — A hangsúlya ezt mondta: na, most majd megnézem én, mit csináltok, az anyátok szentségét.. s Negyvenéves korára alaposan elhízott. Gyomorszájánál kezdődő hordópocakot tolt maga előtt. Zsírpárnáival, pocakjával együtt is fürge, izgő-mozgó ember volt m Gombos és Tóbiás leemelték a kocsiról az elromlott echométert. Avas mereven, hátratett kézzel strázsálta őket. — Mit csináltok? — Délelőtt bedöglött — válaszolt Tóbiás. — A raktárba visszük. Másikat hozunk. — Olyan biztos az, hogy bedöglött — hintáztatta magát a sarkán Avas. — Mint a halál, főnök elvtárs — vigyorgott Gombos. — Hátha az a halál se olyan biztos — nyilatkozott az Avas vastag fölénnyel. A többiek természetellenes jókedvvel kacarásztaki — Mi az, magának már a halálnál is összeköttetése van — kérdezte Zubor nagyon komolyan. — Tegyék csak vissza a kocsira, majd én előbb kipróbálom. Mindhárman egyszerre vontak vállat. Lassan kapaszkodtak fel a kocsira. Zubor gyanús udvariassággal, mereven vigyorogva tessékelte a főnököt a sofőrülés melletti' főhelyre. — Parancsoljon, Kónya szaktárs.., Tóbiás Feri — miközben Indított — a főnök felé fordulva kért utasítást. — Melyik kúthoz? — A 175-öshöz — pattogta Avas kurtán. Tóbiás belelépett a fékbe, — Tessék? — Na, csak igyekezzünk — nógatta Avas. Félig hunyt szemmel mereven nézett előre. (Folytatjuk'
