Szolnok Megyei Néplap, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-13 / 240. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. október 13. T ermetes szőke fér- ■ fi nyitott a szobába. Állahegyén kis gödröcske látszott. Kissé zavartan, — meggörnyedve lépett be az ajtón, mintha restelné, hogy ilyen magasra nőtt. — Igyekszem a lehető legkevesebb idejét elrabolni — mondta. Aztán gondolataiba ré- vedt, s olyan sokáig ült szótlanul, végre felocsúdott, bocsána tkérően nézett rám, s elkezdte, amit mondani akart: — Egy évvel ezelőtt halt meg az apám. Régóta nem együtt laktunk, még diákkoromban megnősültem és a feleségemhez költözködtem. Mikor meghalt az anyám, apám egyedül maradt a kis lakásban, ö nagyszerű ember volt: végtelenül rendszerető, okos, jólelkű. Nagyon szerettük egymást, olyan meghitt viszony volt közöttünk, — amilyen csak testi-lelki jóbarátok között alakulhat ki: nem volt titkunk egymás előtt Nincs rá szó, — milyen fájdalmas volt az elvesztése. Látogatóm hangja meg- remegett — És képzelje el, néhány nappal ezelőtt telefonált nekem az a mérnök, aki apám volt lakásában lakik — . folytatta. — Azért hívott mert egy levél jött apám nevére. Néhány pillanatig úgy tűnt, mintha még élne ő, de aztán a keserű fel- eszmélés következett, s arra gondoltam, hogy valamelyik barátjához nem jutott el a halálhír«. „Tulajdonképpen ez nem is levél — mondta kissé zavartan a telefonba a mérnök —, hanem értesítés arról, hogy a táviratot, amelyet az édesapja küldött, nem kézbesítették, mert a címzett nem lakik a megjelölt helyen.” — Szépen dolgozik a mi táviróhivatalunk is — fakadtam ki. — Eltelt egy esztendő, mire rászánták magukat, hogy értesítést küldjenek... Kinek volt címezve a távirat? „Azt itt nem írják — válaszolta a mérnök még zavarta bb hangon. — Annyit meglehet állapítani belőle, hogy nem egy évvel ezelőtt, hanem csak tegnap adták fel.” — Azonnal ott leszek — mondtam. — Hosszan forgattam a kezemben az értesítő blankettát. Rajta apám neve, pontos lakcíme... Miféle távirat lenne ez? Ki írta alá egy halott nevét? És miért? Elrohantam a távírdába. Fiatal, komolykodó szépség ült az ablak mögött — Szeretném megtudni, kinek voh címezve ez a távirat? — mondtam neki. „Ki a feladó?” ■— kérdezte vissza hűvösen a lány. — Az apám. „Akkor jöjjön el az édesapja. Idegeneknek nem adunk ilyen természetű felvilágosításokat” — De az apám már egy éve halott.. „Ne tegyen bolonddá, kérem — válaszolta a szépség még ki mértebb hangon. — Dinn yecsősz Keményhéjú, vastag csöndpipájával éget [ben csillag-magú éjszakákon vöröshúsú léket Meg-meglódul a sötétben vén, botranőtt ökle, gárgabélű, gerezdnyi hold ballag el mögötte. Boros Zoltán ; A TAVIKAT Egy halott nem küld táviratot. Itt pedig világosan megállapítható: tegnap, 15 óra harminckor adták fd” Jó időbe telt, amíg végre megértette a lány, hogy mi történt Megegyeztünk. — hogy beszél a főnökével, s aztán felhív a munkahelyemen. Másnap délelőtt csengett a telefon. „Táviratot kézbesJ.-üük a címzettnek — hallottam az ismerős hideg hangot Kiderült, hogy a házszámot rosszul .továbította a felvevő hivatal. De most már minden rendben van.” — Hogy-hogy „minden rendben van”? — kiálltot- tam a telefonba — Feltétlenül tudnom kell, mi van a táviratban és kinek kézbesítették. Hiszen már elmondtam magának, hogy... „Tulajdonképpen nincs abban semmi különös — válaszolta a hölgy kissé felengedve. — Csak egy telefonszám áll benne és az a kérés, hogy a címzett hívja fel ezt a számot — Ennyi az egész.” — Egy ideig habozott a lány, de aztán mégis fel olvasta az egész táviratot. Apám neve volt aláírva s a címzett egy bizonyos — Jurcsenko, aki Moszkvában a Jakimankán lakik. A telefonszámból rájötM tem, hogy a távirat feladója az Ukrajna Szállóban lakik. Telefonáltam neki. Senki sem vette fel a kagylót Akkor elhatároztam, hogy azonnal elmegyek a Jaki man kára. Ódon moszkvai ház, az egykori „városi” lakások kiszolgált épülete előtt álltam. Szemüveges öregember nyitott ajtót — Jurcsenko elvtárs itthon van? — kérdeztem, s közben úgy éreztem, szétfeszít a düh. Most megmutatom neki — gondoltam magamban. — Micsoda aljasság: egy becsülettel meghalt ember nevét felhasználni ki tudja, — milyen szennyes ügyhöz... „Itthon van — felelte az öreg. — Tessék egyenesen a konyhába menni. Jevge- nyija Alekszandrovna! — kiáltotta. — Magához jöttek.” Éltes, őszhajú, tót asz- szony állt a tágas konyhában, a tűzhely mellett. Arca szelídnek, komolynak látszott, szemében lágyság fénylett, szinte átsugárzott rajta a bizalomteljes, tiszta lélek. Zavartan, de csöppnyi csodálkozás nélkül nézett rám, s én ebből azonnal megértettem, hogy ez az ismeretlen asszony valahonnan ismer engem. — Jurcsenko elvtársnő? — kérdeztem határozatlanul. „Igen, te vagyok az — mondta az asszony kellemes, lágy hangon. — De ne álljunk itt a konyhában... Menjünk a szobámba.” Régimódi, lakájos bútorokkal volt berendezve a szoba. A falakon metszetek és sok fénykép függött rámában. Egy nagy karosszékbe ültem, az ablak mellett. Az asszony rámnézett. < Szeme most figyelmesnek és szomorkásnak tűnt. S megint csak éreztem a tekintetéből, hogy ismer engem. — ön kapott egy táviratot, amelyet megboldogult apám nevében küldött valaki — mondtam. — Véletlenül jutott a tudomásomra. Ki tette ezt? Milyen jogon? „Igen — felelte csendesen az asszony. — Nemsokára egy éve lesz, hogy meghalt az édesapja. Megértem magát, természetesen...” — Lesütötte a szemét Zavartalak éreztem magam. Szótlanul ültem. Néztem a szemközti falon függő egyik fényképet: egy mászókában álló, aprócska főkötős gyerek nagy őzike szemekkel néz az objektiv- be. Mellette egy másik, mo- gyorófarámával keretezett felvételt pillantottam meg. Hosszan, alaposan szem- ügyre vettem és összerezzentem: nálunk otthon ugyanilyen fénykép volt a falon! Apámat mutatta a kép és Nyikolaj Ivanovi- csot, régi jóbarátját, akit te még gyermekkoromból ismertem. Emlékszem, Kol- ja bácsinak szólítottam mindig. Mind a ketten fiatalok, vidámak voltak a képen. — Szent Isten! — szólaltam meg. — Honnan van önnek ez a fényképe?-1- Nyikolaj Ivanovicstől kaptam ajándékba. Negyven évvel ezelőtt — felelte az asszony, s egy pillanatra elcsuklott a hangja. — Nem olyan könnyű mindent megmagyaráznom önnek. Vissza kell pergetnem egész eddigi életemet, hogy megértsen ... is szünetet tartott, az- tán elkezdte élete sorolását. S minél tovább hallgattam, annál nagyobb izgalom fogott el. Láttam magam előtt a Volga-parti várost, ahol apám született, a láttam apámat és Kolja bácsit — fiatalon, vidáman, amilyennek a fénykép megőrizte őket Ugyanabban az utcában, a Volga partján lakott Jevgenyija Alek- szandrovna is, akit abban az időben Zsenyának szólított az egész környék, ölt hárman jóbarátok voltak^ együtt jártak színházba a kakasülőre, együtt csónakáztak ... Ki tudja azt megmondani, mikor lopó- zik az ember szívébe a szerelem zsenge lomb susogá- sát idéző mámoros, boldog zsongása? A három barát közül kettőt választott ki Ámor: Zsenyát és Kolját. S mint az gyakran lenni szokott, már el sem tudták képzelni, hogy valamikor nem kéz a kézben jártak, egymás nélkül tót az életük. Apám volt a legfőbb bizalmasuk. Egyszer lement a Volgára halászni. Ekkor történt a tíaj. A két szerelmes elhatározta, hogy elmennek az operába. De Zsenyát reggeltől kezdve kínzó fogfájás gyötörte. Estére feldagadt az arca, tüzelt a láztól. Kendőt kötött rá. Otthon kellett maradnia. Hogy értesítse a színháznál várakozó Nyikolájt, elküldte barátnőjét, Ljuszját. Nem tudni, hogy a fiú akarta-e mindenáron megnézni a Pique Damet, vagy Zsenya barátnője mutatott váratlan érdeklődést, de Kolja és Ljuszja együtt ment be az operába. Aztán már minden úgy M történt, ahogy a regényekben szokott. Zsenya — könnyek .között— csalással vádolta Kolját, ő pedig a bizalmatlanságért tett szemrehányást... Az ártatlannak indult szóváltás veszekedéssé fajult. Apám hasztalan próbálta őket bé- kítgetni. Közben Zsenya elutazott a városból, vakációra ment. Amikor, visszatért, együtt látta Nyikolájt és hitszegő barátnőjét: a korzón sétáltak. Egy hónap sem telt belé, Zsenya bejelentette, hogy feleségül megy egy fiatal mérnökhöz, aki szakmai gyakorlatra érkezett a városba, s Moszkvába megy vele. Elutazása után hamarosan megnősült Nyikolaj Ivanovics is. Akkorra már apám is, ő is elvégezte a főiskolát. Amikor mindezt elmondta, Jevgenyija Alekszandrovna kis szünetet tartott. Néztem halovány arcának lágy vonásait, ősz haját, tisztára mosott, gondosan vasalt nagymamás kötényét, amelyet időnkint hosszan, elgondolkozva végigsimította a térdén. — Ki nem csinál butaságokat fiatal korában? Ki ne érezte volna az első szerelem varázsát? — folytatta elmerengve. — De aztán könyveket olvastam... De valahol belül egy másik asszony élt bennem: boldog és mégis boldogtalan, telve nyugtalansággal, szüntelen várakozással. Mindig vártam, mikor jön Nyiko- láj, Moszkvába kiküldetésbe, Rendszerint az ön édesapjánál szállt meg. Akkcr még élt az ön édesanyja is. Nyikolaj mindig értesített az érkezéséről: telefonált a munkahelyemre, vagy lapot küldött hozzánk a lakásra. Megállapodtunk, hogy minden esetben azon édesapjának a nevét használja. így biztonságosabb volt Tudom, maga bizonyára elítél engem... De az édesapja nem ítélt el bennünket Nyikolajnak három gyermeke volt ne- kém kettő. Szegény, örökké betegeskedő férjemnek is szüksége volt a gondoskodásomra. Köztem és Nyi- koláj között már más életek követeltek jogot maguknak. Néha egész esztendő is eltelt hogy nem láttuk egymást De el tudtam volna-e felejteni őt? Himinden elfelejt az ember, jön a felnőtt kor, az otthon, a gyerekek gondja ... Itt laktam Moszkvában, dolgoztam, két gyerekem volt Nekem már rég úgy tűnt elfelejtettem a szülővárosomat és mindent, amit ott éltem át Csak nagyritkán, amikor párás, víz- szagú, hűvös áramlat csapott meg hirtelen ablakomban, mint egykor az otthoni tájon, ilyenkor éreztem hogy homályos emlékekben enyésző nyugtalan izgalmat és boldogságot sodor felém a szél a Volgáról. És egy- szercsak — fogta halkra a hangját — egyszercsak minden megváltozott Mentem az utcán, s Nyikolájt pillantottam meg, amint éppen szemben jött velem. Tíz évig nem láttuk egymást. Mintha teljesen kicserélték volna: testesebb lett, a haja megritkult. Hétágra sütött a nap, de rajta sötét öltöny volt és barna cipő. És mégis: ez a pacu- hán varrt, provincializmust árasztó öltöny, ez a megritkult haj, az az ismerős bátortalanság, határozatlanság amellyel átment az úttesten, mindez olyan vonzó volt nekem, annyi melegséget sugárzott szét bennem, hogy szinte a torkomban dobogott a szívem a boldogságtól. ö is azonnal észre vett engem. Ügy repültünk egymás felé, mint a hazai fészekre vágyó madár. — Jevgenyija Alekszandrovna ismét kis szünetet tartott, révetegen nézett maga elé. — Attól a naptól kezdve az egész életem megváltozott — folytatta. — Látszatra minden úgy ment, mint eddig: gondoztam, neveltem a gyerekeket, elláttam a férjemet, aki gyomorfekéllyel betegeskedett, dolgozni jártam, szén, ha el is veszti az ember a fél karját, el tudná felejteni, hogy volt valamikor? Sorsom megtanította velem, mi a szerelem: boldogság és keserűség, remény és reménytelenség, szüntelen — mint a szomjúság — és kiapadhatatlan igyekezet mindent megosztani vele, mindent közösen átélni ... Mindent tudtam Nyikolaj életéről, munkájáról, tervrajzairól, tervezeteiről, örömeiről és bánatairól; ismertem minden könyvet, amelyet 5 elolvasott; tudtam minden egyes új szót, amelyet gyermekei kiejtettek... Jártam a Tretyak ov-kép tárba, hogy újra és újra végignézzem azokat a festményeket, amelyeket ő kedvel, többször is megnéztem azokat a filmeket, amelyeket együtt láttunk. A kettőnket elválasztó világ mégsem volt könyörtelen: a muzsika hangja, a versek egy-egy sora, a mezők illata elhozta hozzánk egymás lehelletét... — Újból végi gsí ml tóttá térdén a kötényt — Telt a* idő, gyerekeink felnövekedtek, mi meg megöregedtünk. Én közben eltemettem a férjemet. Nyikolajnak is, meg nekem is már unokáink vannak. És mégis... Lehet, hogy kinevet bennünket, de mi ugyanazok maradtunk egymás számára, mint voltunk. Akárcsak évekkel ezelőtti most is el-eljön Moszkvába, s mi ülünk egymás mellett két öreg ember, és végnélkül sorolunk egymásnak mindent ami csak történt körülöttünk, amióta nem találkoztunk. S úgy tűnik, hogy ugyanolyan fiatalok vagyunk, mint egykor régen. Mi választhat szét bennünket? Ha csak nem a sír. De én úgy érzem, onnan is felkelek, ha ő hív, ha szüksége lesz rám. C lfordította a fejét, s kinézett az ablakon. Nem tudtam, mit mondjak neki. Visszaidéztem emlékeimbe Kolja bácsit, ősz haját, testes alakját, szolid arcát, amely mindig olyan közelinek, megnyerőnek tűnt nekem. Amikor Moszkvába jött, rendszerint nálunk szállt meg, s ilyenkor mindig hozott nekünk füstölt voblát, amelyet anyám annyira szeretett- Ezeken a napokon velünk együtt ebédelt Kolja bácsi is. Borspálinkát iszogattak apámmal, csakúgy piroslott tőle az arcuk, s csendes-kettesben régi Vol- gakömyéki dalokat énekeitek ... Még gyerekkoromból jól emlékszem rá, ismertem egész életét, de lám, nem ismertem teljesen. És apám, aki — úgy éreztem — nem hallgatott el semmit előttem, hűséggel őrizte barátja titkát — És most megint itt van Moszkvában — szólalt meg ismét Jevgenyija Alekszandrovna, s melegség áradt a hangjából. — Itthon nincs telefonom, így hát táviratot küldött, hogy te hívjam fel őt S mint ahogy mindig szokta, legjobb barátja nevét írta a távirat alá. — Jevgenyija Alekszandrovna rámemelte tekintetét — Látja, nekünk kettőnknek élő maradt az édesapja — mondta szelíden. —• Mikor jön Ide Nylko- feolaj Ivanovics? — kérdeztem, de magam sem tudtam, miért — Ma, ha vége a megbeszélésnek a központban — válaszolta csendesen, s hirtelen olyan tiszta, fénylő lett a szeme, mintha köny- nyekkel tót volna meg. S ezen a megviselt arcon váratlanul a régi Zsenya dacos elevenséggel, reménynyel, fiatalos izgalommal telt vonásait fedeztem faL Ezek a vonások hirtelen törtek elő, mint felhő mögül a fénysugár, de a pillanat tört része alatt is megragadtam őket hogy örökre emlékeimbe véssem. M ilyen hatalmas ereje 1 ■ van ennek a mély, önzetlen, gyötrelmes szerelemnek, amely olyan tiszta, mint a hegyi foi.'ás! És bizonyos, hogy amíg ez a forrás csobog, éltető vizével táplálja az ember szívét. És ez a szív messzehangzóan dobog, és nincs felette hatalma sem az időnek, sem az öregségnek, sem a kitartó, hosszú távoliét magányának. Tatjana Teszsz (Ford.: Szathmárl Gábor) VERSEK Ima Sok a szürke rímpengető, kik mind papírt falnak, uram, és tintát isznak iá, uram, s alig akad vers tűrhető. Ennyi bátor húrszaggató sosem fetrengett még uram, hát add meg utólag uram, hadd legyek inkább hintaló. Szélben A társaság el nem visel utcákon lődörgők köhögve. Kutyák vizelnek lépteimre és egy szomjas kocsma nyel eL Csodálom elszéledt a ködbe, A sarki szél hátamba ver. Ma már cserélnék bárkivel, akinek még kemény az ökle, LADÁNYI MIHÁLY
