Szolnok Megyei Néplap, 1963. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-22 / 222. szám
4 SZOL VÖK MEGYEI NÉPLAP 1963. szeptember 21. M híd, amit építettünk. ” mint egy óriás lépte át a folyót, vasbordáival két oldalra kapaszkodva. Ki itt, ki ott talált magának valami foglalatosságot a sínek mellett, ahová kitolatták kocsinkat, melyhez hasonló — egész sor áll most itt Ez a hídépítők lakása. Iroda is, szertár, klubhelyiség meg minden más. Reggel lementem • a folyóra. Előző nap hatalmas eső esett Látni akartam a víz sárgásszürke, szeny- nyes áradatát Jó volt a meleg sárban lépegetni, mert ilyet városban soha nem érezhet az ember. A finom sár bemegy az ember lábujjai közé langyos simogatással. Egy lány állt a folyó mellett magában. Azelőtt sohasem láttam. Az ördög tudja, mi ütött belém, de lehetetlen volt elmenni mellette. Az eső után káposztapalántákat rakott a földbe. Egészen egyedül volt. Megálltam. Felnézett Majd újra ültetni kezdte a palántákat Ahogy lehajolt, felhúzódott egy kicsit a szoknyája, úgyhogy térden felül a combjából is látszott A nap egészen odasütött. Fénylett. Én nem akartam. Elfordultam onnan. Nyitott blúz volt rajta, ahogy mozdult, úgy hullámzott a melle. Haja egészen a szemébe hullott. Én csak néztem. Közelebb lépten: hozzá. Mit akarok? — kérdezte, de én egyáltalán nem mondhattam hogy mit, mert valójában magam sem tudtam. Akkor támadt egy gondolatom. El kellene venni feleségül. De ezt igazán nem mondhattam meg neki. Ámbár többször hallottam, hogy egy tizenkilenc éves fiú a legnagyobb balgaságot követi el, ha ilyesmit forgat a fejében. De mire való ez az egész dolog? Először láttam, a nevét se tudom. Most meg egyszeribe olyan sok gondolatom támadt. hogy egymást kergették. Hiába válogattam, egyet sem tartottam érdemesnek arra, hogy végiggondoljam. megfogtam a karját, de Ifi elrántotta. Megfogtam a derekát is. Azt már nem lehetett elrántani, mert a karom vastag, meg erős. Dulakodtunk. Pedig elhiheti bárki — semmit nem akartam. Semmit, de semmi rosszat a világon. Csak az zavart meg, hogy egyedül voltunk itt, és ez a lány hirtelen nagyon közel került hozzám. A blúz végig leszakadt, sáros kezével bemaszatolta az arcom, ahogy el akart nyomni magától. Nem tudom, hogy tehet ilyet az ember, de még akkor sem tértem észhez, amikor kiáltott a folyó felé. Aztán mégiscsak kiszabadult a kezemből. Biztosan azért, mert egy pillanatra úgy éreztem, hogy sajnálom szorítani. Csak szaladt — szaladt, szakadt blúzával, pedig én egy lépést sem tettem utána. Ez történt velem, akkor vasárnap. Kimentem egy ladikkal a folyóra. Később — alig múlt el egy óra — vagy négyen utánam jöttek a partra. De én leeveztem egészen a szigetig, melynek környéke tele van fűzzel. Ott eltűntem a szemük elől. Délfelé, ahogy hazaindultam, az úton megállított egy ember. Falusi. Azt monta: Egy lánynak reggelibe leszakították a blúzát Teljesen. Itt történt a parton. Nem tudjuk, ki volt. De biztosan a hídépítők közül való, mert a lány nem ismerte. A faluban mindenki beszéli. A lányon a blúz alatt nem volt semmi. Semmi, az égvilágon. — Jó lett volna látni — mondta, és vigyorgott hozzá meg lehunyta egyik szemét. Kevés híján, majd a képébe vágtam, de aztán csak azon gondolkoztam, amit mondott. m mikor már majdnem ” elértem a falut megint azt a négy embert láttam, akik ezelőtt követni akartak. Komolyan mondom, sohasem féltem senkitől, de látszott, hogy ők felém jönnek. Ezért aztán visszafordultam megint a folyóhoz. Vagy kétszáz méterre lehettek a parthoz, amikor már én eveztem. Csöndesen, mintha mdtsem törődnék velük. Lefelé. De azért csak szemmel kellett tartanom őket, mert azt már az elején gondoltam, hogy a lány ügyében tekeregnek körülöttem. A folyón nem is volt több ladik, csak az, amelyikben én eveztem Vasárnap a folyó sem olyan, mint máskor. Aki víz mellett lakik, vagy dolgozott már vizen, az tudja: a folyónak van vasárnapja Ladikom orrához sárga habok csapódtak most Az éjszakai zápor verte azokat, és még nem tudta lecsendesíteni a folyóvizek nyugalmas vasárnapja Hogy a négy ember még mindig üldögélt a parton, tovább eveztem én is, egészen a túlsó oldalra. Délután mégis csak hazakerültem Ugyanúgy őgyelegtek né- hányan a kocsik körül most is. */• ésőbb odajött hozzám ** Márton Jóska. Azt mondja nekem: tűnj el egy két napra. Tűnj el, mint a pinty, a reggeli dolog miatt Tűnik a fene — gondoltam, de nem szóltam semmit. Aztán bementem a kocsiba. Ahogy lefeküdtem, megint kerestek. Hat órakor a brigád KISZ- gyűlést tart. Meglepett, hogy rólam lesz szó a gyűlésen. A brigád, amelyben én dolgoztam, kiszis- tákból áll. Sok mindent csinál a KISZ-ünk. Az építési költséget például öt százalékkal csökkentettük, s ez nyolcvanhétezer forintot jelent. A brigád tagjai pedig . kettőszázhuszonhét forinttal keresnek többet havonta. De megmondom őszintén azt sohasem szerettem, ha a KISZ beleszól olyanokba, amihez semmi köze. Szerintem mindenki akkor jön haza, amikor akar. Egy a fontos, reggel hatkor józanul legyen a munkahelyen. Hogy leesik a hídkoszorúról, amikor zsaluzunk? Az privát dolog. Elvégre nem gyerek itt senik. Ha leesik, magának esik le, tanuljon meg mindenki vigyázni. A KISZ pedig' olyan dolgokkal foglalkozzék ami rá tartozik. Hat óráig szundítok még egyet — gondoltam —, úgysem ér már a vasárnap egy fabatkát sem. Megborotválkozom, és elmegyek a KISZ-gyűlésre. Aztán megint bejött valaki. Sárosi Béla, a KISZ-titkár szeretne velem beszélni a gyűlés előtt — a reggeli ügyről. Mert arról lesz szó. — Igaz, történt ott velem valami — mondtam. — Nem annyira veled, mint inkább a lánnyal. Hogy tehettél ilyet? Szé- gyellheted magad! Magyarázd meg! — Nekem semmiféle ma- gyaráznivalóm nincs — hivatalosan. Ha úgy kérdezed, az más. — Megtörtént vagy nem? Mert ha még mesélhetni is akarnál... Nincs értelme a mesélésnek! — De megmagyarázom. Megpróbálom neked megmagyarázni... — mondom, de ez Sárosinak nem volt elég. A gyűlésre mégiscsak elmentem A KISZ-helyiség egy régi, kerekeden vasúti kocsi. Megvan benne minden ülés. Csakugyan, velem akartak foglalkozni. Ha a lányok nem lettek volna ott, az egészen más. De így feltétlen szégyelltem magam. Nem azt szégyelltem amit tettem hanem azt, hogy ezek a csit- rik mi mindent hisznek most. Talán még azt gondolja valamelyik, hogy annyira kellene nekem a lány, hogy erőszakosan is rájuk rontok. t égj óbb lenne kimenni. Kellemetlenül éreztem magam Aztán arra is sor került, hogy én szóljak. — Nem tartom helyesnek — mondom —, hogy beleszóltok olyan dolgokba, amihez semmi közötök. — Semmi közűnk? — harsogták. — Semmi. Én nem szólok bele a brigád' életébe, ne szóljon a brigád se az enyémbe. — De igen! Beleszóltál! Sőt! Gyalázatot hoztál a brigádra! Megszégyenítetted! Mert mindenki tudja a faluban, hogy ami történt, azt a hídépítők közül tette valaki. Ezt csakugyan igaznak gondoltam. — Mondjátok meg, hogy én tettem. Akkor a brigád tiszta marad. — De nem! Mert a brigádban te is benne vagy! Az nem lehet tiszta, amiben mocsok van! Akkor kilépek — akartam kiáltani, de nem tudtam, mert éreztem, hogy nem hagyhatom itt a hidat, amíg el nem készül. A KISZ-titkár kijelentette, ne ilyen hevesen beszéljünk. Csak egyenként. Meg kell tárgyalni az ügyet, mert szerinte is hozzátartozik a brigád életéhez Erre úgy gondoltam én is, hogy csak el kellene mondanom azt, ami történt. Elmegyek a lány szüleihez is. Megkérem Sárosi elvtársat, jöjjön velem. /Mert valójában így van: *** akár tartozik a brigádra, — akár nem — ez csúnya. Egészen megnyugodtam. Úgy éreztem, nem maradok becstelen, még akkor sem, ha amit tettem, távol áll a becsülettől. De nem így történt Felszólalt Benedek Gyurka is. Megmondom őszintén, ezt a Benedeket sohase kedveltem, hiába volt a brigádban. Csúnya szája volt nagyon. Meztelen nőkről képeket mutogatott. VÉGH ANTAL: A fotpé Egyszer úgy összeszólalkos»» tunk, hogy majd lehajitattam a főpillérről, pedig az volt vagy tizenkét méter magas. Akkor sunyin megígérte, hogy majd visszaadja ezt még nekem. Ahogy felszólalt, oda tért ki a beszédben: fogja pártomat a KISZ-tagság, el-1 végre aki itt van, mind fia- taL Küldjük most ki a lányokat — mondta — aztán magyarázzam el én a fiúknak, hogy sikerült lesmárolni, meg milyen volt blúz nélkül. Szóval, mindent. Csettintett egyet a nyelvével és arcátlanul vigyorgott Éreztem, hogy ami látszatra itt ellenem van, Benedek azt most gyalázatosán kihasználja. A múltkoriért De milyen ocs- mány módon. így akarja a többieket uszítani. Tőlem ugyan senki nem hall ilyet. Az ördög vigye el! Csak ne lett volna olyan közel! Vagy én nyeltem volna kettőt—hármat Ökölbe szorult a kezem. Igaz, hogy útközben, mig az arca felé ütöttem, engedett valamit az öklöm, jóformán a tenyeremmel vágtam oda, de úgy kiömlött az orra vére, mint a pinty. Nem sajnáltam. Támadt egy kis taszigá- lás, mert vissza alkart ütni, de már akkorára ott volt Sárosi is. Engem kinyomott az ajtón. t ementem a folyóra. Egyszer sem néztem hátra. Nem érdekelt, hogy jön-e utánam valaki. Amikor éjfél után visszajöttem a barakkhoz, akkor sem láttam egy lelket sem. Nyitni akartam az ajtót, de nem nyílt. Érdekes. Soha nem szoktuk pedig bezárni. Megkocogtattam az öklömmel. Nem nyitotta ki senki. Előlem zárták be. Visszamentem megint a folyóra. Üjra láttam az épülő híd nagy szürke bordáit, amint átöleli a folyópart széles vállát, és akkor éreztem, hogy engem nem hajthat el innen senki. A pillért, amelyik most ott áll csonkán, íróra reggel én zsaluzom tovább. Azt, aki nem hagyja, beledobom a folyóba. Mert én a hídnak fogom megmutatni, hogy más vagyok, mint amilyennek ők gondolják. Miikor döcögött először Thália ponyvás szekere a kunsziken és a jászhomokon, hol hangzott el az első színészi szó a Tiszatájon? Mikor tűnnek fel ragyogva az üstökösök? — augusztusi éjszakákon, amikor legsötétebb mögöttük az égbolt. 1790. „Soha talán egy nyelv gyarapodásának sem állottak oly sok akadályok ellent és semmiféle nyelv, mint kívülről, mind belülről nem oly elnyomatott, mint a magyar nyelv. Féltő vala, nehogy végre eltöröltessen, mert a magyar az ő anyanyelvén nem boldogulhat az 6 hazájában.” — az első magyar színjátszó társaság — Kelemen László társulata — Pest vármegyéhez intézett kérvényéből idéztünk. Elkeseredett küzdelem dúlt a magyar nemzeti színjátszás megteremtéséért. A magyar színészet ügye ekkor már szorosan összeforrott a nemzeti reformok sorsával. A XVIII. század végén indult a nemzet napszámosainak echós szekere és 1819 októberében már Szolnokon ia magyar nyelvű színielőadást tartottak. Szilágyi Pál vándortársulata a Tündérlak Magyarhonban című darabot mutatta be és az előadás annyira tetszett a közönségnek, hogy a belépődíjat újra megfizetik, az egész játékot azonnal megismételtették, sőt a társulatot meg is vendégelték a magukkal hozott elemó- zsiás kosarakból. Pest-Budáról gyakran indultak ez időben echós szekerek Erdélybe. Szolnokon megpihentek a vándortársulatok, előadást tartottak a sótiszteknek, katonáknak és mesterembereknek, majd a fahídon gurultak át a Tiszántúlra. 1836-ban Balogh István társulata játszott a városban. Az előadást szabad ég alatt tartották és a jövedelmükről mint szenzációról írt a krónikás: „80 forintot kerestek a komédiások.” Műsorukon a Romeo és Julia, a Ludas Matyi és a Csernyi György szerepelt. Balogh István társulata oz akkori színész truppok legkiválóbbika volt. Székesfehérvárról indulva járták a vidéket „ínségekkel küzködve, szérűkben hálva, agyonzötyög- tetve a kemény tölgyfakerekeken”. Az ínséges esztendőket még nehezebb évek követték. 1849-ben a császári zsarnokság ellen a magyar színészet színejava is fegyvert fogott. A halhatatlan költővel, az egykori vándor- színésszel, Petőfi Sándorral együtt hadba vonultak az Egressyek: Béni, Gábor és Ákos, de a többiek is: Szentpétery, Lendvay, Tóth József, a nagyok és az ismeretlen vidéki színészek. Már csitult a fegyverek zaja, amikor Kossuth Lajos, a nemzet kincsének őrizetét és szállítását Tóth József vándorszínészre bízta. A kormányzó az utolsó rendelkezéseit tette Aradon, amikor a szekérsor odaállt a vár elé és a színész jelentkezett Kossuth Lajosnál: — Kormányzó Űr, bocsásson meg, hogy háborgatom, de ezt a megbízatást csak személyesen tehetem le kezeibe. 31 szekér áll a vár előtt: meghoztam a rámbízott államkincseket. Kossuth hozzálépett és így szólt: — íme, van tehát becsület az emberekben. A szabadságharc bukása után az erdők, a tanyák, a nádasok megteltek menekülő honvédekkel. Köztük voltak a vándorszínészek is, így hosszú évekig Szolnokon nincs színielőadás. 1853-ban Kétszeri József próbálkozott vándortársulatával. majd Futó János 28 tagú együttese lépett fel a Magyar utcai színikörben. Az akkori komédiás életről vándorszínész. — „Egy csapat rongyos embert látunk magunk előtt, szemeik megtört fényében az elcsüggedt remény, és halavány arcaikon az anyagi ínség tükrözd magát. Nincs hely, hol megállapodás volna számukra, nincs kéz, mely nyomorult helyzetükből őket felsegélné. Mint rossz lelkiismerettől üldözött gonosztevők bújdokolnak ők egyik helyről a másikra, mindenkitől kigúnyolva, megvetve és eltaszítva.” A kiegyezés körüli években sűrűbben érkeztek Szolnokra vándortársulatok. 1865 augusztusában Csabi Imre, 1866 májusában Kongh Boldizsár, 1870-ben Galogh György, 1871-ben Novák Sándor, majd Aradi Gerő színtársulata szerepelt a színikörben. Szolnokon játszik Szatmáryné, Balogh Róza, Egressy Ákos, Tóth József és itt járt a felejthetetlen nagy magyar tra- gika, Jászai Mard is: „...Szolnokon a pályaudvaron találkoztam Petőfi fiával, Zoltánnal. Pár percig beszéltem vele, mert mi mentünk, ő pedig jött egy színtársulattal. Nagyon hasonlított Petőfi képeihez, de roppant sovány és sápadt volt. Nem akarta elereszteni a kezemet, mikor már a beszállásra sürgettek. Akkor éreztem először élő ember előtt akkora lelki fölindulást, hogy megijedtem, mert nem tudtam, hogy micsoda. Mintha forró hullámok támadtak volna a mellemben és hajtották volna egymást neki a fejemnek: a halántékom lüktetett és a. szemem megtüzesedett, a gondolatom megakadt — Petőfi! Petőfi eleven vérét érintettem most kezemmel. Ha nem lettem volna feleség, visszafordultam volna, hogy ott élhessek, ahol Petőfi fia.” Bécs, 1880. A Theater an der Wien színpadán a Piros bugyellárist játszották. A magyar szó betört a gőgös császári főváros színpadára is. Az egykori kis Kölesi Lujza, Blaháné, a nemzet csalogánya, a császárnak játszik. Útközben hallotta, hogy 13 magyar katonát lázadásért halálra ítélt a katonai bíróság. A második felvonásban Blaha Lujza kiszaladt a színpad elejére, térdre vetette magát a császár előtt, és a Verd meg Isten a gődíocsi kerekét kezdetű dalt a következő rögtönzött szöveggel énekelte: „De szeretnék a királlyal [beszélni, Kérő szóval kegyes szivét [elérni. Felséges úr, tudom nagy a [hatalmad, Pardont kérek 13 ma gyárinak.” A dal elhangzott, halálos csend ülte meg a nézőteret. Minden szem a császárt kutatja, az pedig lefordít- tatja németre Blaha Lujza szövegét. Néhány másodperc, a császár int, Blaha Lujza megmentette a 13 magyar katona életét. Megalakult Szolnokon is a Színű gyi Gyámolító Egylet. Kerestek egy színielőadás tartására alkalmas termet, és meghívtak egy vándortársulatot a városba: „1875. november 3-án egy vigasztalanul szürke, csendes délutánon három űtött- kopott ponyvával fedett echós kocsi áll meg a szolnoki piactéren, a Fehér Lóhoz címzett városi főkimérés és szálloda előtt. A furcsa alkotmányokból különös öltözékű hölgyek és urak szállnak ki. A paposén beretváJt, de az úttól és időtől borostás arcú férfiak a kiegyezés előtt újra divatossá lett magyar- ruhák romjait viselik, a nők meg rokoko és bieder- mayer divatok érdekes variációiban keltenek nem csekély feltűnést. Mikor mindnyájan kikászálódnak a nehezen elhagyható echós otthonból, élükre áll egy alacsony, kancsal szemű* sánta öreg és lassú, méltóságteljes léptekkel megindulnak a vendéglő bejárata felé. Az ajtó előtt félkört formálnak az idegenek, középre áll a kancsal sánta öreg, leveti -kalapját, végig- sdmítja hosszú, kócos haját* megköszörüli torkát, szónoki pózba vágja magát és nagy beszédben bemutatja társulatét. Az igazgató Almay Olivér, igaz nevén Sánta Brabecz József, akinek lábát Nagy- sarlónál vitte el egy osztrák ágyúgolyó.” A szolnokiak kedvesen fogadták a színészeket, és este 8 órakor nagyszabású színielőadás volt a Fehér Ló tágas színjében, ahol bemutatásra került Egressy Béni: Két Sobri című színdarabja. A Fehér Ló feldíszített színje szépen megtelt közönséggel: pipáztak* tökmagot fogyasztottak, néha fel is szóltak a színpadra, néha nevettek a legtragikusabb jeleneteknél, de otthona lett Szolnok ennek a vándortársulatnak. Itt maradtak. Telt ház előtt játszották a Háromcsőrű kacsát, A kintornás családot és a Falu rosszát. Aa igazgató esténként a pénztárban ült és borral kínálta a színházba jövő legényeket, hogy ne 10, hanem 20 krajcároe jegyet váltsanak. (Folytatjuk^ , ppUflC TISZAI LAJOS: (| (l II U (I «H I. .
