Szolnok Megyei Néplap, 1963. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1963-08-04 / 181. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

,1963, augusztus 4,

Ser főző Simon t

Gyermekkorom fölcsapódó szántói felől

Keskeny-kocogó őszi reggelek párásodnak szemem csatakos, kis fahídjain, a csend eldobált gyufásdobozkáira emléke- fákra, melyeken a szikrázó évszakok Izem, tüzei ellobognak és száll a füst, száll a

pernye,

anyámra emlékezem, aki teheneket hajkurászott a szekérzörgések szétlebegő

dűlőin,

porzott arcán a szelekből csapódó szik, és már nem tudom, milyen volt akkor az

arca,

gyengült, messzi léptei belebotlottak már mélyen a múltak csillagokkal egyidős

barázdáiba,

kiáltozásaim vékony gátjain futottam utána.

rágcsáltam penészes, megkékült

paradicsomot,

mezők jöttek, jöttek a dombok,

eljátszogattam

a csöppnyi borjúbőgések repedt edérty- hogy tudtam siratni a fákat, [darabkáival, hogy örökké csak állnak, szomjazva, és sohasem érik föl az égi itatóvályúkat,

és néztem a felhőket, a vasútpartokat, ott folytak tavasszal a pipacs-patakok, és szép volt; szépek voltak a harsonázó

tanyák,

és répát, krumplit mentünk bengészni gyermekkorom fölcsapódó szántóira, merre

a szegénység,

és a könnyek áldó boglyái lengtek az égben

Pesti utca; Könyvpavilon

(Szlovák György rajza)

(Jj világhoz méltóan élni

Sokan olvastuk Fejes Endre könyvét, a Rozsdatemetőt, s bizony nem egyöntetű véleményekkel tettük le a regényt. Nemcsak a tárgyilagos ábrázolásmód, de a befejezés sivársága is meghökkentett, rettenetesen éreztük valaminek a hiányát. S akkor előrelapoztunk ismét, hogy ott találjuk Pascalnak az erkölcsöt magasztaló szavait. Akkor értettük meg egy csapásra az írói célt, az eszménytelenü] vívódó emberek elbukásában mutatott intést Ha úgy fogjuk fel a háromszáz egynéhányol- dalas könyvet, mint amely nem a munkásélet hiteles ábrázolása, hanem szigorú és mégis féltő bemutatása korunk utattévesztett embereinek, ha hisszük, hogy nem ilyenek a munkások, de ilyenek is vannak — hasznos gondolatok keletkezhetnek a könyv olvasásakor.

A Hábetler család tagjai és a környezetükben élő emberek valamennyien rendelkeznek rokonszenves vonásokkal és életük mégis összeomlik. Még azoké is, akiket már elfogott a nyugtalanság, mert valahol érzik, hogy így nem élhetnek tovább. Mi is azonban ez az „így”, mi jellemző erre az idejétmúlt életformára? Ha egy szóval akarnánk magunkat kifejezni, azt mondanánk, hogy kispolgári módra élnek a Hábetle- rek. Dehát ők élnek kispolgárként, akik született proletárok?! Igen, s ez csak súlyosbítja a helyzetet.

Mert nem az a szerencsétlenség, hogy ma már a munkás is meg tudja anyagi jólétét teremteni, ami- soc telik néki porszívóra.

h ű (»szekrényre, televízióra, s egyeseknek még gépkocsira is. Ez önmagában véve nem szünteti meg az oszitályöntudatát. Különösen érthető ez azóta, hogy a XXII. kongresszuson az SZKP meghirdette felemelő jelszavát: „Mindent az emberért — mindent az em-' bér javára!”

Az itt a kérdés, hogy milyen marad az emberhez méltó körülmények közé került munkás életfelfogása. Mert más volt addig küzdeni a társadalmi haladásért, amíg ez egyúttal az egyén létfcüzdelmének is számított. Most már nagyobb öntudat kell ahhoz, hogy kétszobás lakásából kimozduljon a zuglói munkás és eljöjjön Szolnok megyébe szántani. Valóban kísértés a kényelem s nemcsak azért, mert az otthon gyarapítása alaposan igénybeveheti a munkás idejét, de a múlt kísértő eszményképei miatt is. Mégha ezek csak amolyan idézőjeles eszményképek is. Hiszen csak nem tekinthetjük valódi eszményképnek a proletár egykori szomszédját az osztály létrán: a szatócsot. Mégis eszményképekké tudtak válni, mert egykor csak az 5 életükből kaphatott hírt a szépségről a munkások egyrésze. Ennek az életnek a külsőségei bizony vonzóaknak látszottak az ő nyomorúságukhoz képest.

A veszély ott keresendő, hogy azokat a szokásokat is meg akarja ismételni a munkások egy része, a hábetler-félék, amelyeket kispolgári „példaképeidtől valamikor látott, azt híve továbbra is róluk, hogy ezek

jelentik az élet valódi szépségét és értelmét. Még a kisebbik szerencsétlenség, ha benépesíti otthonát rikító színekben pompázó porcelánmadarakkal, nemkülönben, amikor valamelyik képeivel házaló művésztől hagyja magát rászedetni. Ez ugyanis csak az ízlés józanságának elvesztésével jár.

Ha azonban azt nézzük, hogy a munkásosztály jelenti azt az erőt, amelyre a jövő társadalma épül, akkor az válik a legfontosabb kérdéssé, hogy mivel tarthatja fenn magában a civilizált életkörülmények között is elhivatottságának hitét? Teljesen elfogadhatatlan az az ajánlat, hogy őrizzük meg a létfeltételek zordonságát — megőrzendő ezzel a forradalmi szellemét is a munkásosztálynak. Az emberek szeretnek szépen és jól élni, de ezen túlmenően, igazán nagy teljesítményekre is kizárólag emberhez méltó életformában képesek. Mégis önmagában a magas életszínvonal kevés, s ha nem járul hozzá az emberek eszmevilágának formálása, akkor esetenként káros is lehet. Hogy a _ kiindulásul választott regényre hivatkozzak: a Hábetler családnak és környezetük embereinek nem voltak eszményeik, nem alakult ki bennük az új világ erkölcse.

S mivel a polgári erkölcs ma már nem képes az embereket rávenni arra, hogy életükben értelmet keressenek, hiába igazodik az új életkörülmények közé került munkás az egykori szatócs kispolgári életmódjához, nem érezheti jói maTALÁLKOZÁSOK A SZERELEMMEL

mm ondják, a Tavasz és a Szerelem ikertestvérek. Meglehet... ámbár a tűnt évek mást bizonyítanak. A szerelem mindig szerelem marad, legyen tavasz vagy ősz, nyár vagy tél. Talán csak annyi igaz, ha Ámor kiröppenti ezüst nyílvesszőjét, tavasszá szelídül a rekkenő nyár, a szomorkás ősz, a dermesztő tél. Harsogó, mámoros, bolondos tavasszá.

Vidéken laktunk néhány esztendeig. No, nem mesz- szire a várostól, csak néhány kőhajitásnyira. Mégis vidék volt a javából.

A szomszédunkban lakott Jutka. Lehetett vagy hat éves, én meg ha eggyel több. Nyúlfarknyi copfja volt. Kunkori. Talán azt szerettem meg benne. Pedig gyakran játszottunk haragszom rádot. Miért? Azt hiszem, egyikünk sem tudta. Egészen addig, míg apóm két szép piros léggömböt nem hozott a városból. Az egyiket Jutkának ajándékozta. Orroltam is rá akkor: ki neki az apám?

Szeleburdi egy teremtés volt. Tíz percig, ha egészben maradt a szép piros léggömb. Nekieresztette a rózsabokomak és pakk ... vége volt. Hogy itatta az egereket! Egész kis tó nőtt a lakkcipők körül a szörnyű nagy bánattól. Megsajnáltam. Olyan védtelen volt, olyan csalódott! Odaadtam az enyémet, pedig a szívem majd beleszakadt.

Rámcsodálkozott. Nem akarta hinni.

— Ott van,, fogd már! — rivalltam rá, s a kezébe nyomtam a léggömb spárgáját.

— Tényleg az enyém? — tamóskodott még mindig.

— A tiéd! Nekem nem kell! A férfiak már nem jótszarfek! — idéztem apámat.

gát benne. Hiányzik az az eszmény az életéből, amely összhangban áll a mi világunkkal és a munkásosztály hagyományaival. Mindaddig pedig, amíg nem talál rá ismét a proletárerkölcsre, életében feszültség lesz és ez tragédiával is fenyegeti. Mert bármenynyire is szépen hangzanak a polgári erkölcs szabályai, ezeknek szelleme a befelé- fordulás, az önpiagának gyűjtögetés felfogásával átitatott, s ez a szemlélet elvezetett odáig, hogy á tőkés világban az ember embernek farkasa lett. Azt az erkölcsi rendet, amelyben az emberiség továbbélhet, egyedül az a munkásosztály teremtheti és teremti meg, amelynek világszemléletében ott található egymás kölcsönös segítésének, a társadalom építésének és az állandó önvizsgálatnak követelménye.

Változó korokban gyakran válnak nehezen ki- ismerhetővé a frontok. A régi maradványok, az idegen és ellenséges külvilág hatásai keverednek az emberi esendőséggel. Az a munkás, akinek szellemi fejlődése elmaradt életszínvonaláé mögött, nem tudja kellő kritikával fogadni a kapitalista maradványokat, nehezen ismeri ki magát a polgári életformából örökölt jelenségek között. Ezért kell segítségére sietni a legkülönbözőbb módokon, s nemcsak úgy, ahogyan Fejes Endre tette, amikor kórképét, adta életének, de az új erkölcs eszményeinek terjesztésével is. Hiszen lehet-e ennél szebb feladat: terjeszteni azt az erkölcsöt, amely egyszerre alapozza meg az emberiség jövőjét és sűríti magáiba a legma- gasabbrendű humanizmust?!

Tompa László

— Te tényleg már férfi vagy? — bámult kitágult szemekkel.

— Az leszek nemsokára! — mondtam fennhangon.

— Akkor feleséget is kell választanod!

— Hát persze... — adtam a férfit.

— És ... és kit?

— Találok én!

Üjra elpityeredett:

— Biztosan szebb lesz, mint én ...

— Hát... — kínoztam tovább.

Brühühü ..[.

— És ... ha téged választanálak?

— Igazán? Mondd, igazán? — s maszatos kezefe- jével végigtörölte könnyázott szemét.

szerelmes volt? Nem ™ tudom. Csak azt tudom, hogy amikor néhány hét múlva felpakkoltunk a teherautóra, nagyon fájt a szívem. A csöppnyi ablakból sokáig bámultam még távolbavesző alakja jután. Fehér kendője úgy röpdö- sött, mint egy riadt galamb.

Az első nyaralás is szerelemmel végződött. Tizenkét éves voltam. Két hét egy igazi tanyán! Csodálatos élmény! A világ teteje! Pedig csak afféle megtűrt vendég- gyerek voltam. Szívességből. Hogy színt kapjak, én, a vérszegény pesti gyerek. Színt azt csakugyan kaptam. Kint a réten, ahova reggel hatkor a két tehenet kihajtottam. Milyen szépeket is lehetett álmodni a zöld pázsiton a kék eget bámulva! Voltam feltaláló és orvos, tanár és autószerelő, lovaskocsis és mérnök, vadász és kovács. És ... mint sofőr éppen az autómat akartam beindítani, amikor gy nge hangon segítségért kiáltott valaki. A fákon túl, a tó felől jött a hang. Egy kislány kiabált. Kagylóba lépett, vagy mibe — megvágta a lábát. Nem kellett sok vetkőzés, már tocsogtam felé.

— Ne! Ne! — kiáltott rám, s védőn tartotta maga elé a kezét.

r'gy tenyérnyi helyen ^ piros volt a víz, nem törődtem semmivel. Az ölembe kaptam, úgy vittem ki a partra. Pucér volt egészen. Sírt. A fájdalomtól? A szégyentől? Amikor lefektettem a parti fövényre s jobb híján az iingemmel takartam be vézna testét — sokáig hallgatott. Aztán egyszercsak megszólalt, de a világért sem ' nyitotta volna fel szemét.

— Ugye, most már a szeretőd vagyok?

így lett nekem szeretőm. Még nem is tudtam igazából, hogy mi a szerelem.

Hatodszor láttam a filmjét. Ráköltöttem minden zsebpénzemet. Szőke volt és kékszemű. Sárga aranyhaja mint puha selyemkendő ölelte az arcát. Táncolt, énekelt és mosolygott. Mindig csak rám mosolygott, bárhol ültem is a moziban. Szerettem. Kamaszos lobo- gással. És közben halálosan féltékeny voltam mindenkire, aki velem együtt a moziban ült. Hogy hallgatták a hangját. Osztozhattak a mosolyában. De talán azért mardosott leginkább a féltékenység, hogy láthatták amikor tánc közben övig röppent könnyű szoknyája. A legszívesebben mindenkinek befogtam volna a szemét.

Esténként arról ábrándoztam, hogy másnap találkozom vele áz utcán. Szólni biztosan nem merek, csak követem titkon, észrevétlenül. Szerettem volna látni a házat, ahol lakik. Az volt a tervem, hogy elküldöm neki legdrágább kincsemet, kis- könyvtáramat Talán kezet is nyújt és én megfoghatom a kezét.

Másnap csak a képmásával találkoztam — az újságokban. Abból tudtam meg azt is, hogy Pasaréten lakik. így vesztettem el akkor Öt — örökre. Mert mit akarhatott volna akkoriban egy erzsébetvárosi srác egy pasaréti lánytól?

Már harmadik hete a pince penészes boltíve volt az ég s a jószagú föld, a füves pázsit a durva cementpadló. De nem lehet olyan mélyre menni, vagy olyan magasra, ahová el ne érne Ámor nyílvesszője. Megsebzett engem is.

Icának hívták. A szememben — földreszállt tündér. Tizenhat éves. Én tizennégy voltam. Véletlenül tudtam meg, hogy van a pincének, egy félreeső zuga, amit a nagyok, a tizenhatévesek Csók utcának neveztek el. Nekünk, gyerekeknek tabu volt. Egyszer mégis oda merészkedtem, Ica után.

4 sarkon megtorpantam. Valaki már várta. Halkan beszélgettek, kuncogtak, aztán csönd lett, hosszú csönd. Lélegzetvisz- szafojtva vártam. Szívem a torkomban dobogott. Mit csinálhat Ica? Fáztam, a fogam összekoccant, lábam elzsibbadt a mozdulatlanságban.. Akkor valaki elsuhant mellettem. Nem Ica volt. Megéreztem. A szívein hangosabban dobbant: Ica egyedül maradt! Halkan fü- työrészett.

Besurrantam a sötét folyosóra. Szemem, amely már hozzászokott a sötéthez, hamar felfedezte támaszkodó alakját. Eléje álltam, átfogtam derekát. Nem lepődött meg. Magához húzott, és ... megcsókolt. Egy pillanat volt az egész. Áztál} ellökött magától s akkora pofont kaptam, hogy a pince boltívén ott táncolt az egész csillagos égbolt.

Ez volt életem első igazi csókja. De hiába erőltetem az eszem, nem emlékszem az ízére.

Házitanítóskodtam. Zsuzsa tizennégv volt és nyolcadikos. Én tizenhat és hatodik gimnazista. Már felnőttnek éreztem magam. Zsuzsa is annak akart tűnni a szememben, de... az akarat még nem minden. Kislány volt, ráadásul: a tanítvány. Egyszer, társaságban zálogosdit játszottunk. Jó volt. A csillagvizs- gálást kedveltem legjobban. Ketten a sötétben, tanúk nélkül. Ügy lehetett igazán csókolózni! Csak Zsuzsával bántam úgy, ahogy gyerekkel szokás. Csók helyett mindig testvéri puszit kapott. Mégis, attól kezdve mindig zálogosdit akart játszani. Csak velem. De hát a tisztesség! A tanítványom volt s a szülei vakon megbíztak bennem. Pedig szép lány volt. Bimbózó lány. Olyan játékra termett.

Történt, hogy egy hétre vidékre utaztak, s nekem, nem emlékszem már pontosan, hogy miért, de utánuk kellett karikáznom. Délután kettesben maradtunk, s most már nem volt kibúvó a zálogosdi elől. De újra csak puszi lett az általa oly áhított csókból, s válaszként — nekem — ismét egy jókora pofon — mint két évvel előtte Icától. Ellenkező előjellel. S a kísérőszöveg: buta szamár!

Valamit megint elmulasztottam, amit pótolni soha* többé nem lehet.

Clső szerelmek... Ki ^ tudja, szerelem volt-e valamennyi? Inkább csak a gyerek kíváncsisága, mohósága: felfedezni a nagy titkot, a szerelem csodáját. Titok? Gyermeki szemmel nézve kétségtelen. Csoda? Inkább varázslat, de szép varázslat. Mégis, emlékként a legszebb. Emlékként — őrök,

Pataki Pál