Szolnok Megyei Néplap, 1963. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1963-08-25 / 198. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. augusztus 25. Az öregek emlékeznek rá Izzadságától savanyú szaga lett az ágyneműnek. Zavaros szemével a képek helyét nézte a falon és az apró fekete szegeket. Két hete leverte őket dühében, azóta fehéren fénylett az egész falfelület. Másnap újra lekéste a vonatot, s akkor már törni sem volt kedve meg ■ káromkodni sem. Lezökkent 'egy székre, és órákig ült mozdulatlanul. Végül arra gondolt, hogy harminc éves és a napok nagyon egyformán telnek. Hatkor fel, gyors mosakodás, öltözés, táska a kézbe, s fél hétkor elragadja a vonat. Villanyfák, szigetelt fogók, zümmögő, semmibe jutó drótok. Este bőséges vacsora, bor, aztan újra bor, kódorgás a fekete utcákon, néha kiabálás. Aztán elölről. A többiek is isznak, de kevesebbet, s nem késik le a vonatot, feleségük, vekkerórájuk, kertjük, gyermekük van. Amikor fütyült a hatos, mégis megmozdult. Megnézte az óráját. Nála hat óra nyolc perc volt. Kilépett az ágyból. Vizet locsolt az arcára, aztán mélyen a lavórba hajolt, és egy bögrével öntött a tarkójára is. Pár !ll!llllll!l>llllll[lnll!l«ll!IIIIHII.I Ilii III 1 • II ■ III. Bertha Bulcsú: FEKETE-FEHÉR j VILLANÁS ■ IIIHII llllllllllUllllllllllllllIllllIflHINIIIIMiniIlii!Illllllülillltljlllll" perc múlva már az utcán volt. Németék háza, aztán a trafikosné zöld, örökké zárt kapuja, végül ismeretlen, egyforma házak következtek. Csak az utca végén vetette fel a fejét egy pillanatra, a bérház előtt. Ezt alig egy fél éve építették. Az egyik erkélyen néha megjelent egy szőke lány, és apró rózsaszín zászlókat tűzött a korlátok között feszülő kötélre. Most üres volt az erkély. A brigád már beszállt, amikor megállt a vonat mellett. Kocogtak neki az ablakon. Ketten a forgalmistát lesték az üvegen át, a többiek cigarettáztak. A füst átnyújtózott az ülések fölött, és ösz- szekötötte, majd kék ködbe burkolta a hajnali embereket. Bakancs-, alma- és mozdonyszag terjengett az olajos padló felett. — Mindjárt indulunk — mondta az ablak mellett könyöklő fiú, és belekotort a tüskés hajába. Lassú rándulással elindult a vonat. Valkó Sándor a térdére könyökölt, és a gondalatait rendezgette. Szeretett volna visszaemlékezni egy régi tavaszi napra, amikor történt vele valami. Később már azt sem bánta volna, ha egy olyan napra emlékezik, amelyiken nem történt ugyan semmi különös, de pontosan rendszerezni tudja, hogy hol járt, mit dolgozott azon a napon? Belefáradt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a rázkódó vonat elaltassa a gondolatait. A brigádvezető hangjára riadt fel: — Ederics! Itt leszállunk. Egy pillanatra megcsillant előttük a Balaton. Atballagtak a vasúti átjárón, aztán libasorban vonulni kezdtek a falu felé. A brigádvezető ment elől, utána a tüskés hajú, majd Valkó Sándor. Nem. nézett hátra egy pillanatra sem, de tudta, hogy mögötte még ketten lépkednek, beidegző- dött, egyforma távolságra. Akárki ment volna Valkó Sándor helyén, az is pontosan így érezte volna, öt emberből állt a brigád. Elől mindig a brigádvezető ment, félrebillent, magasba meredő fejjel. Szemével a szakadt távíródrótok után kutatott. Mögötte mindig a tüskés hajú, neki is figyelnie kellett. A többiek hol így, hol úgy. A falu szélén kicseréltek néhány vezetéket. Fölmásztak a villanyfákra, megfeszítették magukat a biztosítóöv ölelésében, és csendesen dolgoztak. Aztán le, és egy másikon újra fel, óvatos mozdulatokkal kiválasztották a hibás vezetéket, hajlongtak, görcsösen nyújtózkodtak a magasban Délután átmentek a vasúti pályára. A brigádvezető azt mondta, hogy Ederics és Győrök között valahol zárlatos a fővezeték. Órákig lógtak a villanyfákon. Körülöttük távíródrótok zümmögtek, fent vakító sárga fényben úszott a nap. A vasút a Balaton partján futott, így Valkó Sándor egyik oldalon mindig a kék víztükröt látta és a foghíjas szőke nádasokat, a másik oldalon pedig alacsony szőlőhegyeket, virágzó színes gyümölcsfákkal. Néha megállt egy pillanatra, megtörölte a homlokát. Nem nézett sem a vízre, sem a távoli álmafákra. Erezte, hogy ott feszül körülötte a dimbes-dombos táj, a vizen érezte az ég kékjét, de csak a kezére és szigetelőkön találkozó drótokra figyelt. Három óra után felkiáltott ’ a tüskés hajú: — Na végre! Megvan ez is. összeérnek. Valkó Sándor elnevette magát, örült, hogy végre megtalálták a zárlatos vezetéket. — Majd én — mondta a tüskés hajúnak, és gyors mozdulatokkal felmászott a fára. A kapaszkodó acélkarmokat mélyen belevágta a fa testébe, s fent, egészen az ég alatt megfeszítette magát. Amikor munkához látott, hirtelen elpárolgott a jókedve. „Mit számít nekem, hogy megvan ez a zárlatos vezeték, vagy nincs?’’ — gondolta és közömbösen marokra fogta a laposfogót. De valami áradt már feléje, egy új friss erő, mert nem tudott egészen elkedvetlenedni. Forgatta a szerszámot, szorított, vágott vele. S amikor befejezte, megjelent a pálya végén egy fekete pont. A sürgönypóznák közül dübörögve rohant feléjük a délutáni vonat. Néhány feketefehér villanás volt az egész. Az egyik ablakból feléjük intett egy szőke lány. A nyakában piros kendő lobogott. A keze, mint egy könnyű madár, elúszott a szemük előtt. Amikor eldübörgött a vonat, a brigád- vezető jelentőségteljesen a tüskés hajúra nézett, de az megrázta a fejét, és megszólalt: — Valkónak intett. Valkó Sándor is így érezte. Nem szólt semmit. Lassan leereszkedett a vil- lanyfáról, lecsatolta a bakancsára erősített kapaszkodókat, aztán elindult a víz felé. Közelről is kék volt. Belemerítette a kezét, aztán az arcára is locsolt. Boros István: Késői sugarak Már csend van itt is. Meghaltak a zajok, zenék, csak a dáliák napsárga foltja dorombol békevágyó színével... Padlásszemű házak kuporodnak este ablakomba, .égő tökinda, krumpliszárak illatát sodorja fák fogán keresztül a gyárak korma. Innen, az alumínium antennák tövéből vágyom gyermekkorom fehér szikmezejére, sült kukoricák és földimogyoró ízei élnek a számban ... A lovakat látom, légyfelhőt egy fehér tanyapadkán. Lehet, hozzátok nem. is szólhatnék mostan, ismeretlen lettem bozontos árnyú szemetekben ... Lőrinc bátyám... ismernél-e? Fehérbajszú bölcs dinnyemezítlábas próféta — mint akkor, a cukorillatú [csősz, augusztusi esték ölében. Kinek kínálsz most dinnyét a lenti dohszagú komoly világban? Öreg cigányasszony... hol hűlik most repedt cseréppipád? Mesélnél-e mostan a „fehér rajkónak” cigány-borzalmú, barna meséket? Elcsoszogtál, mint az évek, fekete sarkaiddal egész a felhők alá szórod már a port, és kazánok tüze éleszti pipádat. Héppazdasági érdek — Rendkívül óvatos ember vagyok — tessék elhinni nekem. — Talán csak egy ember van a vállalóinál, aki óvatosabb nálam, de ez is kijelentette, hogy én még nála is óvatosabb vagyok. Egyszer mégis elvetettem a sulykot. Ferenc kartárs előtt a vállalati rendezvényen, mikor már volt bennem némi kadarka, a következő megjegyzést teltem: „Kíváncsi vagyok, ilyen gazdálkodás mellett, mennyi lesz a nyereségrészesedés év végén?!” Nem sokkal ezután magához hivatott az igazgató. Leültetett, mélyen a szemembe nézett és rámfújta a füstöt. — Én egyenes ember vagyok — ugrott a téma közepébe —, és magát is annak ismerem. Ki vele hát, mi a kifogása a szocialista munkabrigád címek odaítélése ellen? — Bocsánatot kérek — hebegtem —, itt valami félreértés lesz! Én csak annyit mondtam József kartársnnk a büfében, hogy igazán adhatna már egy új munkaruhát! De azt is csak a tréfa kedvéért — jegyeztem meg..i , n? U 111 i M A UA A UUi Az igazgató közbevágott: — Kartársam, nyugodjék meg, ez nem felelősségre- vonás. Értem a tréfát, és eszembe sem jut megsértődni. Én nevetek a legjobban, legfeljebb alkalomadtán finoman visszavágok! Valóban megnyugodva jöttem el tőle, és mégjob- ban belevetettem magam a munkába; ennyivel is több lesz a nyereségrészesedés. Az eredmény nem maradt el. Hó végén nyilvánosan megdicsértek, külön jutalmat kaptam és egy rend munkaruhái. Annál nagyobb volt a meglepetésem egy héttel később, amikor hivatalos papír tudatta velem, hogy áthelyeznek egy másik vállalathoz. Rohantam az igazgatóhoz. Meghallgatta panaszom, majd kezét széttár- csak ennyit mondott: „Nép- gazdasági érdek!” Először nem értettem a dolgot. Hát a dicséret, a jutalom, nem azt bizonyítja, hogy jól dolgoztam? Azonban az igazgató huncutul elmosolyodott, és ekkor megtaláltam a magyarázatot: — „finoman” visszavágott i rn 11 j *= Káté -* A NAUA l®~— Tizenkilencedikén reggel hazajön nagyapó a szolgálatból. Most azonban nem a kamrába siet, hogy szokás szerint előbb lepakolja a viseltes aktatáskát, biciklipumpát, munkaruhát, hanem köszönés után ez az első szava: — Mindjárt mutatok neked valamit. Újságíró vagy biztosan érdekel. Hallottad ugye, Fényes László nevét? —s Nem... Nem tudom, ki az... — Ilyen éberről nem tanultatok a szakmádban? Na várj, hadd vegyem elő a vasárnapi Népszavát. Lásd, ott nem felejtették el Fényes Lászlót... Mit tudjátok akkor, milyen a jó újságíró? Nagyapó körülményesen kapcsolja ki a táskát, s míg félig guggolva, egyik térdéről a másikra helyez- getve matat benne az újság után, magyarázza szüntelen. — Ez le merte leplezni gróf Tisza Istvánt; írt a kommün bukása után a Horthy-pribékek mészárlása ellen a Népszavában. Ráfogták, hogy ő szervezte Tisza meggyilkolását, s két és fél esztendeig tartották vizsgálati fogságban. Utána kíméletlenül megírta megint, hogy a fehér terror legkártékonyabb bűnösei Horthy személyes cimborái voltak. Akkor megint perbe fogták... De kiszökött. 19 évig élt emigrációban, Bécsben, Páris- ban s végül New Yorkban ...Ott halt meg negyvennégyben... — Tudod, mi maradt utána? 12 ’ dollár értékű hagyaték... Ez volt az igazi ember. Emlékszem, ha mi szegények, nyomorult munkások sehogyse tudtuk dűlőre vinni valamilyen személyes sérelmünket, elég volt csak annyit mondani: „Na, majd megírjuk ezt Fényes Lászlónak...^ Míg ujságírósko- dott, egymillió levelet kapott... Elgondolhatod, mennyien bíztak a tollában. De arról a Népszava se ír, amiről én is tudok. Meg Hunka István szak- I társam, a vízműtelepen. Most is együtt dolgozunk. Az első világháborúban a szerb fronton harcoltunk. Erdőben, sárban, fagyban éltünk., Idáig jártunk a jeges latyakban — mutatja a térdénél nagyapó. Fity- fity, tyiu-tyiu — fütyültek a golyók állandóan. Ez az újságíró meg, ez a Fényes László így ugrált egyik fától a másikig, hogy odajusson ahová orvosság, vagy kötés kellett. Csak úgy hullt a hó a fákról a lövedékektől, de ez hozta a gyógyszert, kötözte a sebet. Mikor látta, hogy éppen ott nincs rá szükség, futott tovább. Meg mondogatta: Fiúk, ha leveletek van haza, adjátok ide. Én viszem Pestre és mindenkiét továbbítom. Ne féljetek, biztos hogy eljut a címzettekhez. Ráírom, hogy „Hazahozta Fényes László.” Ha jó tudom, van is még egy ilyen frontról küldött levelem. Rajta az ő neve... Ezt a Népszava se tudta ' róla... Mondom, Hunka is emlékszik rá. Hej, de sokáig emlegettük egymásközt: ilyen úriembert még nem láttunk. Ott szenvedett velünk a halál torkában... Még a batalions kommendans is úgy szólította: í,Nagyságos úr!” — Félt tőle az is... Mint minden emberfaló. Itt van, olvasd el! De vigyázz rá, mert ezt a Népszavát elteszem. Tóth István — 12. — P í ne hidd, Rózám — ™ sietett őket felvilágosítani a testvér. — Ök nem tudnak váltani! Piszkos, zsugori népség, megennék a saját piszkukat, ha büdös nem vóna. Ahogy neki nincs píze. Tehene van. Három hold vitézségi födje van. Csak száz pengőt kell törleszteni érte évenként. Nem annyit terem a. Nem akarta, hogy a sógor lássa, hogy píz van nála. Mocskok. Nem pártolom a já- nyomat, de ez se így történt vóna, ha tele nem ugatják a fiuknak a fejit, hogy így szegény kúdúsok, úgy szegény kúdúsok. A kubikosember egyre jobban belelovallta magát a dühbe. — Szegény vagyok — döbbentett nagyot eres, fekete öklével a mellén. — De nem kísírgettek a csendőrök, mint ű tét, amikor színát lopni járt! Az én famíliám mindig van any- nyi, mint az üvé — és átfenyegetett a szomszédba. — Hát igen = bólogatott a pesti asszony és ránézett a sovány gyerekekre. — Adnék egy kis tejet ezeknek a szegény gyerekeknek, de mibe? Türüljétek már ki, gyerekek, azt a bográcsot. — Nem kell azt kitürülni — készségeskedett Julis, aki egész mégvigasztalódolt, hogy' az apja így kiállt mellette. — öntse csak, Róza néném, egy helyre mén az. És nem engedte az időt húzni, már döntötte is át a tejet. — Hát annak a... — a pesti asszony az ól felé intett a fejével. — Szegény gyereknek nem adsz? Julis arca újra rideggé, keménnyé vált. Rántott a vállán, ötét ne faggassa, ne leckéztesse senki. Bebújt a házba, ki se jött többé. Ettek. A pestiek szótlanul, a gyerekek hersegve, habzsolva. Mint akik tejet so^e Utak. Sándor bácsi kényelmetlennek, vádolnak érezte a csendet. Magyarázkodni kezdett, de előbb köszörült a torkin, mint akinek nagy dolgokból kell kimosakodnia. — Tudod, testvér, itt az se úgy mén, mint Pesten. Ott beadja a menhelybe, nem ismeri az embert a kutya se. Itt egyebet se tesznek, csak egymást lesik. Most mondd meg, mit csi- nájjak? Agyon nem üthetem, legyen rab a rossebb akárkiér is, a vérivel nem bír, az anyja Szarka istenit. A huszonhatot tóti augusztusban. Be nem zárhatom, meg nem kötözhetem, ha magára vigyázni nem bír. Először is ott ette a fene ükét, a gépnél. Dó- gozni meg muszáj. De azt meg nem engedem, hogy menhelybe adja! Arrul ugatna az egész község. így is le vagyunk nyomva fődnek poráig, hátha még lelencbe adná. Az én családomba még nem vót men- helyes kölyök, egy se! Dö- gőjjön meg inkább, az anyja jóistenit, de lelencbe nem adom! Erre nem volt mit felel™ ni. Nagyon jó érzékkel támadott Sándor bácsi a családi önérzet frontján. — Mer akik engem, az én családomat lenízik — jött meg még jobban Sándor bácsi hangja a néma egyetértésre. — Azok én- hozzám képest ennyik, ni — és sercintett. — Te azt még nem is tudod, ugy-e, Rózám, hogy a mi ősapánk ki vót?... Na mégis, mit gondolsz? Az asszony a szemöldökével intett, hogy fogalma sincs óla. Akármilyen büszke volt a famíliára, először a batyu sorsát szerette volna egyenesbe hozni. — Ki — kérdezte kedvetlenül. Nem akarta az esetleges vásárló • kedvét rontani. — Hát, testvér — nézett rá boldogan a testvér fekete betyárszeme, mint aki nagy ajándékot ad. — A mi ősünk valóságos gróf volt. Ezt úgy tudd meg. Gróf Hadházy. Mit gondolsz, hunnan tudtam én ezt meg? Megírtam vóna neked is, ha írni tudnék. Egyszer, tudom, úgy három éve, hívat a főjegyző. Kérdem Borostól, a község cselédjitől, aki az idézőt hozta, olvassa mán el, mit akarnak tőlem. Aszongya, nincs ráírva. Ű meg nem tud semmit, de ha tudna, se mondaná, mer ez hivatalos titok. Törtem a fejem, mi az isten lehet. Fődet akarnak adni? Aszonták, aki kinn vót tizennígyben, fődet kap. Na de a rígen vót, meg nekem nem is vót, csak Ká- roly-csapatkeresztem, ezt meg megkapta mindeniá. Mi lehet mégis? így ettem magam egész héten, mindenre gondoltam, csak jóra nem. Na osztón, mikor beméit, hát először is, kezet nyújt a főjegyző. [Azelőtt sose. Aszongya: Nincs semmi baj, Sándor bácsi, csak azért hivattam, mer most rendezték a megyei levéltárat, oszt megtalálták a maga ősinek, gróf Hadházy- nak a nemesi levelit. Tudta-e azt maga, hogy ■ a maga őse gróf vót? Hallott-e róla? Én oszt aszontam, persze, tudja ezt az egész család, pedig tudta a fene, de mán csak nem hazudtolom meg, mikor úgyis lenízik az embert, így bizony, Rózám. Énnekem az olyan jólesett akkor, hogy a főjegyző kezet fogott velem, szerettem vóna, ha látta vóna az a sok gané, aki az én családom it lenízi. Sándor bácsi halleves szájaszéle körül mosoly ragyogott, mintha a távoli ős távoli kastélyában gyönyörködött volna. — Csak az volt a baj — sóhajtott aztán. — Hogy nem vót esze. Nem tudta, huva álljon. Rákóczinak vót az ezredese, mindenit elszedték. Ü meg elmenekült erre. Az asszony legyintett. Látott ő már Pesten, a zaci- ban, bárónőt. Meg se mondta volna az ember, hogy az, olyan fakó volt és slampos. Csupa ősz haj volt, a kabátja. (Folytatjuk,) Budai Gabriella t GAZDAC A Rokonok
