Szolnok Megyei Néplap, 1963. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1963-08-19 / 194. szám

19S3. augusztus 19, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 EZER NAP jűzép Sándor ötven esz- tendős, magas, erő­teljes szövetkezeti paraszt­tal a minap találkoztam egy alföldi falu italboltjá­ban, ahová a szűnni nem akaró hőség elől menekül­tünk. Sándor azzal tűnt fel nekem, hogy két hosszúlé­pést rendelt egyszerre, gyorsan egymás után fel­hajtotta és távozni akart. — Egyszerre két pohárra] is? — kérdeztem tőle, hogy valahogy szóra bírjam. Elkomorodott, fenyegető harag vetett árnyékot hom­lokára. Aztán elnevette ma­gát. — Sokáig szomjaztam. Van pótolni valóm. Négy évvel ezelőtt kez­dődött Szép Sándor különös históriája. Azelőtt nem volt nevezetes ember. hacsak nagy testi ereje és Ameri­kában élő öccse iránti ra­jongása miatt nem emle­gették. Négy évvel ezelőtt is úgy látszott, hogy Sán­dor azt teszi, amit a töb­biek. Aláírta a belépést, igent mondott a szövetke­zetre. De dolgozni nem ment. Hiába nvaggatták, fenyegették. ígérgettek ne­ki, nem és nem. Konokul hallgatott, tette okát nem árulta el senkinek. Azt re­besgették róla, hogy nap­hosszat otthon ül, legfeljebb a bízókat eteti, s a kertet kapálja meg. Mások úgy tudták, hogy orvvadászatra adta fejét, s míg az új tsz tagsága a mezőn nyűgö- lődik, Sándor friss vadpe­csenyén él. S azt is elnézte, hogy a felesége szorgalma­san dolgozott, gyűjtögette a munkaegységeket. Sándor kerülte az embe­reket. Tehette is. mert nem a faluban, hanem a tsz- tanya szomszédságában, az úgynevezett Erdőháton la­kik. Egyetlen egy esetben jelent csak meg a közös munka színhelyén, hogv ta-, nácsot adjon és figyelmez­tesse jóbarátait. De ez az egy eset nagyon emléke­zetes maradt. M tsz tagsága éppen r* azon vitatkozott, mit kezdjenek az Erdőhát köze­lében rogyadozó öreg paj­tával. A többség a lebon­tást javasolta, mondván, az épen maradt gerendákat jól felhasználhatják az építke­zéseknél. Voltak olyanok is, akik nyári csirkefarmot akartak ott berendezni. Eb­be a vitába rohant bele Szép Sándor. — Hagyjátok meg a paj­tát emlékeztetőnek. — Mire emlékeztessen? — kérdezte Tóth Károly, aki Szép Sándor legjobb barátja volt. — Majd meglátjátok, hogy ez a rozzant énül vt Is túlélj a közöst — emel­te Sándor magasra a hang­ját, hogy a ióslatot min­denki jól hallhassa. A kétkedő. múltjukkal 'hasíkodó emberek döbben­ten hallgatták Sándort. So­kan saját aggodalmaikat hallották viszont szavaiból. — Nem adok neki ezer napot! — ütötte tovább Szép Sándor a vasat. — Ezer nap? — kérdezte Tóth Károly. — Honnét ve­szed ezt az ezer napot? Sándor viaskodott, hogy kimondia-e. de a várható diadal kimondatta vele. — Az öcsém írta. Ejzen- hover nem engedi, hogy így maradjon. Tóth Károly felkacagott. — Ne marháskod.i már, Sándor, te elhitted ezt? Tó!h Károly tovább ka­cagott, de akadt olyan a vi­tatkozók között, aki komo­lyan vette Szép Sándor szavait. — S te mit csinálsz ad­dig? — kérdezték tőle ezek. — Kiböjtölöm valahogy — válaszolta ő fölényes magabiztossággal. — Nem félsz, hogy hosz- szú lesz a böjt? — kérdez­te Tóth Károly, fejét csó­válva barátja esztelensé- gén. — Ezer nap? — hangos­kodott Sándor. — Tudod, hogy szeretem az italt, de fogadok, hogy egy korty bor nélkül is kivárom így történt, hogy Szép Sándor fogadott Tóth Ká­rollyal: nem lép be a kocs­mába, amig vissza nem for­dul a világ. Tóth Károly csak legyintett a fogadásra, a kimondott szavak még sem maradtak hatástalanul. — A pajtának legalább is megkegyelmezett a tagság. Nem csak a csirke miatt, hanem azért is, hogy kide­rüljön, valóban túléli a kö­zöst. Mert ki tudja, mit hoz a jövő? ^Tavaly tavasszal már * alig emlékezett vala­ki Szép Sándorral kötött fogadásra, bár az ezema- pos határidőből talán 30 nap sem hiányzott. A nagy munkában kisebb gond is nagyobb volt annál, hogy valaki a három évvel ez­előtti butasággal törődjön. De egy éjszakai vihar min­dent gyökerestől felforga­tott. Feltámasztotta az el­temetett fogadást is. A vi­har május végén zúgott el a falu felett. Villámok, — mennydörgés kisérte és olyan bolond szél, amilyen nem volt ember emlékezet óta. A falu népe a házakba menekült, s az ablakon át leste az elszürkült világot. Talán félóráig tartott a dü­börgés, s már-már úgy lát­szott vége az ítéletidőnek, amikor a villám újra fé­lelmetesei lobbant, a nyo­mában támadt dördülés szinte kifordította sarkából a földet. Utána néhány per­cig néma csend ült a falun. De a csend valóban csak néhány percig tartott. Ijesz­tően felzúgott a félrevert harang, s az utcára tódu­lok sokasága lármázva ad­ta tovább a hírt: tűz van a tanyán! S valóban, a távol­ból jól látszott az ég felé törő fekete füst felleg, s a fel-felpattogó szikraeső. Megindult a versenyfu­tás a tűz fészke felé, és ha­marosan kiderült, hogy az öreg pajta ég. A hosszú, rozoga épület lécvázas nád­tetejét ropogva falták a lángok, s a közelben lapuló mezőőr az átélt ijedségtől dideregve beszélte el, ho­gyan csapott a sistergő vil­lám a düledező épületbe. m z oltáshoz loholó csa­” pat már-már megtor­pant, hogy visszaforduljon, hiszen mindenki látta, mi­lyen hasztalan erőlködés volna szembefordulni a lángokkal. Egyetlen kút volt a közelben, mire abból tele mernék a faluból ci­pelt vödröket, úgyis hamu­vá omlana a fáklyaként lo­bogó deszkabódé. De egy­szeriben félelmetes látvány állította meg az emberek futását. A szürkületből a gomolygó füstön át látták, hogy valaki kétségbe eset­ten rohan az égő épület fe­lé, s a magával cipelt hosz- szú rúddal dühösen fenye­get valami láthatatlan el­lenfelet. S mielőtt még a falusiak felocsúdhattak vol­na, az ismeretlen árnyalak belerohant a tűzbe, a szik­ratengerbe, s amint a szél . néha-néha élfújta a füstöt, 1 a körülállók láthatták, — amint dühösen, — s szinte eszét vesztve csapkodta a a futkározó lángnyelveket. El onnan! El onnan! Ki­áltották többen is a meghá­borodott ember felé. De az rá se hederített a veszede­lemre, mind nagyobb el­szántsággal folytatta eszte­len küzdelmét. S csak ek­kor futott el végre szánal­mas harca színhelyéről, — amikor a pajtát félig már felfalta a tűz. s az elvásott tartógerendák összeomlot­tak. Akkor derült ki, hogy a füsttől krákogó, merő ko­rom ember Szép Sándor volt, aki az ezer napra fo­gadott. Másnap alkonyatikor meg­lehetősen szép számú ven­dégsereg gyűlt össze a j kocsmában és sokféle vál- tozatban megbeszélték az előző napi tűzesetet. A be­széd középpontjában Szép Sándor állott, a felelevení­tett fogadás, az ezer napra szóló jóslat, mely idő alatt ‘ Szép Sándor szerint a kö- I zös élet sorsa beteljesedik Sokat beszéltek a nagy két­ségbeesésről is, mellyel Sándor a tűzzel viaskodott. Ahogy szó szót követett, az összeomlott, elhamvadt paj­ta valóságos szimbólummá nőtt a beszélgetők előtt, akik kíváncsian találgatták, vajon mit tesz Szép Sán­dor ezek után. «fern kellett sokáig vár­™ niok. A tanya felőli kanyarodóban feltűnt a ne­vezetes ember magas, erős alakja. Kicsit tétován, na­gyon is komótos léptekkel tartott a kocsma felé, de mikor észrevette, hogy fi­gyelik, meggyorsította lép­teit, magabiztosan, látszó­lag nyugodtan lépett be a kocsma ajtaján. Bent meg­szeppent egy kicsit. Zavar­ta, hogy minden tekintet őt kutatta, s főképpen a hirtelen támadt halálos csend miatt nyugtalanko­dott. Köszönt, majd leült egy hosszú aszta] végében, anélkül, hogy rendelt volna valamit. A kocsmáros sű­rűn fordult a poharakkal, de Sándorra rá se hede­rített. Emberünk iónéhány percen át némán tűrte a mellőzést. végül azonban felfortyant benne a harag. — Én talán kutya va­gyok? A kocsmáros ijedten néz­te a nekivörösödött embert, hirtelenjében válaszolni sem tudott. Tóth Károly felelt meg helyette. — Hiszen te nem ihatsz. Te megfogadtad, hogy amíg... — Elég legyen! — csa­pott az asztalra Szép Sán­dor. Csend lett. Az italozók ijedten nézték a haragvó ember hatalmas kezét. De más történt, mint amire számítottak. Szép Sándor haragja a csapás után el­párolgott. Szégyenkező, szinte kisfiús mosoly jelent meg a szája szegletében. — Innom kel] a tegnapi ijedelemre, mert megfulla­dok — mondta csendesen. Rendelt magának és a töb­bjeiknek is. 4 zt mondják, már más­nap jelentkezett az elnöknél, dolgozni kezdett, s azóta sincs ellene semmi kifogás. De az ezer napot, s az égő pajtát nem taná­csos előtte szóba hozni. Még a háta mögött sem. Kékesdi Gyula AZ OCEAN ZARÁNDOKA Egy rozoga bárkán egyedül kell ál az Atlanti-óceánott René Lescombe az óceán megszállottja volt. Magányos bolyongását a tengeren hat évvel ezelőtt kezdte meg. Négy hajótö­rés alkalmával nézett far­kasszemet a halállal, ötöd­ször elnyelte a hullámsír. 1957-ben indult el lélek- vesztőjén első útjára egye­dül, hogy átkeljen az At­lanti-óceánon. Egy évvel később öt napig hányódott a hullámokon, tutajának, a Pot-au-Noir-nak roncsába kapaszkodva. 1959-ben si­került átkelnie ötven nap alatt, és — csontvázzá so- ' ványodva — megérkezett az Antillákra. Tutaja azon­ban ízzé-porrá zúzódott * szírieken. 1960-ban még egyszer hajó- azaz tutajtö­rést szenved Guadeloupe közelében. Utolsó istenki- sértése ez év március 31- én kezdődött. Nyolc és fél méter hosszú „1000 homes'’ nevű vitorlásával Pointe- á-Pitre-ből, az Antillákról, indult el. Utolsó levelében ezt írta: „A viszont látás­ra 2—3 hónap múlva Ar- cachonban (Franciaország). A kaland jún. 7-én ért vé­get az Azori-szigeteknél, örökre. A sziget halászai látták, amint a háborgó tenger hullámai elnyelték s még csak segítségére sem siethettek. De miért történt mindez? Lescombe ismerősei azt mondják: szerelmi bánat. Mielőtt, 1957-ben, először tengerre száll, felesége, akiről csak annyit tudnak, hogy Babette-nek hívják, elhagyta. Lescombe akkor egyik levelében azt írta: „A szépnem iránti közö­nyöm neve Babette, bána­tom és keserűségem neve Babette. Nincs tovább. Re­ménytelenségem névtelen. Alkom/odik Alkonyodik. A szürke pára mintha az én szívemből szállna a tornyos, zengő pesti tájra. Magányos, hallgatag vagyok. Emlékszem, oly egyszerű voltál, akár anyák száján a zsoltár Vasárnap délután... De hol már a te tiszta kis mosolyod?! Elszálltam tőled, mint a sápadt levél, ha őszi szelek szállnak s összeütődő kicsi ágak sejtelmes dallama zokog. Ladányi Mihály nyertem. Kévésén múlott csak, hogy ott nem hagy­tam a fogam. Áthatolha­tatlan köd a portugál par­tok előtt, vakon kóválygó hajók egy-két méterre tő­lem, vihar, napi három­négy óra alvás, egyedül­lét, hideg, eső, idegpróba. „Az ábrándokon túl va­gyok. A hajlongó pálmák, a meleg és titokzatos ten­gerek, a csillagok rejtelmes fénye, a korallszigetek káp­rázatos világa, a könnyű­vérű lányok csókja, a feketék vidám mosolya, a szilaj kakasviadalok, az úton töltött éjsza­kák, a terített asztal, mind-mind létezik, csak­hogy többé egyáltalán nem fontos. Olyan mindez, mint egy panoptikum. Egyszer megnézi az ember, többé nem kíváncsi rá”. Indulni! El, el! „Még mindég Guadeloupe szigetén. A bajok egyre szaporodnak. Ez már ezzel jár. Éppen pörösködöm ha­jóácsommal, akinek az az egyszerű ötlete támadt, hogy még egyszer annyit kérjen munkájáért, mint amennyiben megegyeztünk. Végül kénytelen leszek a befejezetlen vitorlással vágni neki az útnak. Me­gint máJók miatt kell majd lakolnom. Olykor torkig vagyok mindennel”. „Egészségem nem vala­mi fényes. Kegyetlenül tű­ző nap, késsel vágható pá­ra, egyhangúság, öt-hat hónapig maradok majd Franciaországban, s telje­sen befejezem hajómat”. „Végem van, kimerültem, agyoncsigázott a nyomorú­ság, éhség, nyavalya. El vág}'ok átkozva. Hajóm egy rossz fazék. Minden porcikáján átszivárog a víz. Óh, hamar, hamar Franciaországba, a régi, kedves cimborák közé”. Utolsó levele: „Nem írtam egy ideig, mert a pokolban voltam. A pokolból nem lehet ír­ni. Vasárnap indulok. Ne­héz dió. Végre, végre va­lami történik. Torkig va­gyok a trópusi világgal. Öh, bárkám, szakadj szét”! A bárka szétszakadt az Azori-szígo- tek közelében. Magányos útján, az Atlanti-óceán hullámain találkozott né­hány hajóval. Azok vették át leveleit. Ő ottveszett, a hullámsírban, örökre. (A Magyar Szó nyomán) BALATONI TÁJAK Szlovák György rajzaj A végtelen magány kere­sése nem önmarcangolás. Attól több és mélyebb gyo- kerűbb valami: érzelmi el- hamvadás. Teljesen meg- csömörlöttem a hazugsá­goktól.” Ekkor még fogalma sem volt a tengerről. A hajó­záshoz annyit sem konyí- tott, mint a tyúk az ábé­céhez. Semmi sem sejtette, hogy egy szép napon az óceán csavargója lesz. Azt sem tudta, mi a szextáns, de azért hozzálátott hogy megismerkedjen a hajózás tudományával és 60 kilo­gramm szakkönyvet vásá­rolt össze. Szervezetét fo­kozatosan hozzászoktatta a tengervíz fogyasztásához, és arra törekedett, hogy kizárólag halászzsákmányá­ból éljen. Arcachon mellett van egy kis barakktelepülés. Valamikor a haditengeré­szet emelte, ma nyomorta­nya. Éltetője a tenger és a nap. Babette távozása és első hajótörése után Les­combe itt talált otthonra. Babette után a tenger, a végtelen óceán magánya az, ami számára megmaradt. Bámulatos ki­tartás és szenvedések árán jut el Guadeolupe szigetre. Minden jövedelme szerény fronharcos nyugdíja. Bará­tai soha. a legkórmönfon- tabb körültekintéssel sem tudták rávenni, hogy ná­luk vacsorázzon, vagy ebé­deljen. Inkább éhezett na­pokig. Amikor az Antillákra ér, hozzálát, hogy pozdor- jává zúzott lélekvesztője helyett úját építsen. Ennek neve „1000 homes” (1000 aka­dály). A tenger zarándoka be akarja bizonyítani, hogy Bombardnak az az állítá­sa, hogy a partoktól 150 kilométer távolságban már csak „az akasztott ember lelke van otthon”, nem áll. Alapjában véve persze arról van szó, hogy Lescombe minél előbb vissza akar térni Arcac- honba, hogy tökéletesítse vitorlását, amellyel aztán világkörüli útra indul, a Hom-fok és az ismeretlen tengerek titkait fürkészve. Hogy pénzhez jusson, nyelv­órákat ad egy Pointe-á-Pit- re-i iskolában. Kéziratára ezer frank előleget vesz fel egy arcachoni kiadótól. A bajok azonban napról- napra szaporodnak. A ha­jós leveleiből kiérződik a végzet komor hangja. „Az első játszmát meg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom