Szolnok Megyei Néplap, 1963. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-14 / 163. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1-963. JűUus W. A hűség órái Meghajszolt, borzas kis cirmosra emlékeztetett, ahogy a rekamié párnái kö­zé húzta magát. Szeme al­ján s az arcán nedvesen fénylett néhány elmaszatolt könny, de ennél meghök- kentőbben hatott a fiatal lányarcon az engesztelhe­tetlen bánat, amit — ahogy mondani szoktuk — az ösz- szetört élet vés fel az em­ber arcára. A szoba csendje, mozdu­latlansága, akár a barlan­gok nyirkos és különös ma­gánya, a dobhártyáján lük­tetett és csak fokozta in­gerült, riadt érzéseit. A válla meg-megrázkódott, s pillái alól, nagy cseppekben gurultak ki a könnyek; le sem törölte már, minek? Ez az egész szörnyűség olyan hirtelen szakadt rá, hogy gondolatai és érzései zűr­zavarában egy- bizonyos volt csupán — egyedül ma­radt. Hát ez így megy? Ilyen egyszerű csak? — Duzzadt ajka szétnyílt, nem azért, hogy * válaszoljon, hogy szóljon valamit, hi­szen kinek is mondaná? Fe­jét lassan emelte fel. S mintha most látná először, tekintetét végig vonszolta a szobán: a síma, sötét bú­torokon, a kartonfüggöny színes mintáin, az átszelle­mült arcú Mária-képen, a csipke asztalterítőn (anyjá­val együtt horgolták tavaly) — s közben úgy ingatta a fejét, mintha tagadna vagy nem értene valamit. Az asz­tal lábánál gyűrött papír hevert, a levél, amit odaha­jított. Az anyja írta: leve­let írt neki, pedig az ap­jának kellett volna. Hát nem furcsa....? Kislányom. Nem tudok tovább titkolódzni, úgy is megtudnátok. így talán jobb lesz. Mást szeretek és ezt meg kell mondanom. Nem tehetek másként, ezért megyek el. Apád tudni fog­ja, mint kell ténhi neki, én nem akarok vele tovább együtt élni. Nincs értelme, hogy neked magyarázkod­jak, úgysem értenél meg. Légy rendes, jó kislány és ne felejtsd el a te: Anyu­kádat. — Elment... így, ilyen egyszereűn — suttogta. — Mint a vendég, akinek nincs ideje elköszönni, csak egy levelet ír ... Menj csak. Ha le tudtad írni, hogy mást szeretsz, csak menj. Ha az a boldogság jobb ne­ked ... De hát honnan tu­dod, hogy jobb? — Halán­tékára szorította a tenye­rét, hogy csillapítsa az erek riadt és fájó lüktetését. Fo­gai megcsikordultak, amint összezárta őket, nagyokat nyelt, hogy a csukladozó sí­rás-ingert visszafojtsa. Mé­lyeket lélegzett, de gondola­tai továbbfutóttak már, új fájdalmas sövényei közt. — Legyek rendes és jó kis­lány? És szeresselek, ugy-e? Nem, anyám. Talán ha ki­sebb lennék, keresnélek, hívnálak, vagy megszok: nám, hogy nem vagy? Dé így...? Van egy osztály­társam, egy fiú. Az ősszel levágták a karját, és azt mondja, úgy érzi, még min­dig ott van. Én meddig foglak itt érezni, mondd? Hiszen itt vagy a mozdula­toddal, a hangoddal, a ru­hád suhogásával, a csók­jaiddal, a türelmetlenséged­del ... Beleivódtál ebbe a szobába. Látlak, csak be kellene hunynom a szeme­met. Talán jó is volna ... Azt mondják, akit szere­tünk, könnyen meg is gyű­lölhetjük. Nevetséges és szörnyű lenne téged gyűlöl­ni. De nagyon fáj ez az üresség itt belül, és ha ez a gyűlölet, akkor — nem tudom — talán gyűlöllek. Legalább előbb észrevet­tem volna! Milyen szép voltál! Apu is, én is hogy örültünk, nekünk van a legszebb anyukánk. Vasár­nap apu meg akart ölelni, de te ellökted. Az arcodon vöröslött az utálat és a — jaj, hogy tudtál úgy nézni rá! És apu rád nevetett: Te, csak nincs veled valami... ! — Tető­led? Mafla! — kiabáltad vissza az ajtóból és dühö­sen kisiettél. Utánad men­tem a konyhába, de engem is elzavartál. Már akkor, persze, már akkor elhatá­roztad, hogy itthagysz ben­nünket. És még egy hétig éltél itt velem. Hogyan le­hettél ilyen hazug; így fél­revezettél, így becsaptál... Talán két hete lehet, vagy három, inkább három... Szabadnapos voltál. Az utolsó két óránk elmaradt valami tanári gyűlés miatt és én berontottam, lehaji- gáltam a kabátot, táskát, tudtam, hogy nem szereted a rendetlenséget, de ször­nyen örültem. Itt találtam azt a villanyszerelőt. A fa- lumbelit, ahogy emlegetni szoktad. Keze-lába szétvet­ve, vihogott ott a fotelban, mintha a sajátjában lett volna. — Na nézdesak, megjött a kis cukipofi — mondta csücsörgétve a szá­ját. Én csak álltam. Megle­petten és nem kisebb za­varban, mint te, Anyám. Te nem láttad, de én lát­tam, hogyan tapogat végig székbe, fejét félrehajtja, s hintázza, kiséri vele a dal­lamokat. Milyen üres most ez a karosszék is?! Széles karfáján hányszor pihent hosszú-ujjú, szép, keskeny keze; néha mellé tette a magáét, s ilyenkor elége­detlenül állapította meg, az övét elcsúfítják a tömzsi uj­jak, a lapos, fénytelen kör­mök ... Milyen kedves tu­dott lenni és hogy tudtak ők ketten' nevetni?! Csak egymás szemébe néztek, már is kitört belőlük a ne­vetés. És itt vallatta ki az első szerelméről... A szom­széd házban lakott az a fiú. Tulajdonképpen nem is sze­rette, csak tetszett neki, hogy mindennap vár rá a sorompónál, aztán elma­radt. — Nem fáj utána a kutyám lába se — legyin­tett az anyja, mikor pa­naszkodott neki. A tálaló fölött festmény függött. Pi- pacsos búzaföld és kék ég. Vörös, sárga és kék színek, amilyen nyáron a világ. Irén nézte, s eszébe jutott, egy egész délutánt töltöttek azzal, hogy egyik falról a másikra rakosgatták. A festményről eszébe jütott, hogy a rekamié fölött any­a szemével. A lábam, a szoknyám, a blúzom —■ igaz, szűk volt már és erő­sen feszült —, de úgy vé­gigmustrálni valakit?! Fe­kete volt rajta minden. Nyíratlan haja a fülére ló­gott, pofacsontját kiütötték a kunkori szőrök meg az’ öklét is, a körme is fekete volt és hasadozott, de a szemöldöke meg a szeme, attól félni lehetett... Hogy tudtad ezt az embert meg­szeretni?! Apu nemsokára megjön. Füttyent egyet az ajtó előtt. Soha nem szokott csengetni. Hunyorít és mo­solyog hozzá. A ráncok a szeme sarkán, szemén a kék fények, a nagy fehér fogai; az egész arca csupa öröm, mosoly. Szegény, de­cember óta dolgozik az erő­mű építkezésén és mennyi­re várja ezt a nyomorult szombatot! — A sapkáját felnyomja egy ujjal, átöleli a vállamat. — Hogy vagy, Rigócskám? — kérdezi és téged is keres. Mit mond­jak neki? Akkor mi lesz? Hüppögni kezdett. Köny- nyei lecsepegtek a kék kar­tonblúzra, s megfeketedtek rajta, mint a bánat, mely befedte a szívét. Lassan megcsendesedett a sírása. Érezte, könnyei kimosták az iménti ijedtségét. Ült tűnődve, s a díszpáma zsi­nórját babrálgatta. És most hogy lesz to­vább? Mint aki búcsúzik, újra csak végigvizsgált lassan, aprólékosan mindent a szo­bában, ahol rá emlékeztet a légy halk zümmögése is. ... Az anyját látta, ahogy megsuhan kék pongyolája, lehajol, s megigazítja a sző­nyeget. Megfordul, kinyitja a rádiót és zenét keres, vi­dám, könnyű melódiákat. Beleveti magát a karos­ja lánykori képe van. Fel­térdelt s szembefordult a túlretusált, színes arckép­pel. Az iménti gondolatok, emlékek erőser felkavar­ták, most hogy anyja sze­mébe nézett, újra sírásra görbült a szája. Mondta, vagy inkább úgy tűnt, mondja, amit a fájdalom szakasztott fel belőle. — Hát te itt maradtál? — Ügy emelte fel a fejét, mint aki számonkér vala­mi nagy-nagy rajta esett sérelmet. — Olyan vagy itt, akárcsak én. Tizenhatéves. És én olyan leszek, mint Te, ha felnövök? Szeretek valakit, megunom, jön egy másik és elmegyek vele... És ha arra is ráunsz, mondd? Boldog akartál lenni, de hogyan, nélkü­lünk? Csak te egyedül? A másik kettő boldogsága, nyugalma az úgy-e, nem fontos, csak a tied? Hogy akarsz ezekután találkozni velem? Mit tudsz mondani nekem, hogy szóbaálljak még veled? Hogy szeretni tudjalak és anyámnak szó­lítsalak? — Egy ideig me­reven nézte a képet. Szinte apróra szedte az arc min­den részét, s úgy érezte, így külön-külön a haj, a hom­lok, a szemek, az orr, a finomvonalú áll, az ajkak idegenek, de együtt meleg, megszokott, kedves egész - az anyja néz vissza rá. — Hallod, milyen csend van most itt? Elloptad tő­lem, ami az enyém volt, a hangokat; megszoktam őket, és most nincsenek ... Ilyenkor sütni szoktál és a konyhából beszivárgott a sülttészta meleg, édes sza­ga. A tányérok, kanalak, villák csörögtek. Itt bent a rádió szólt, énekeltem, ren­det raktam. Apu jön, együtt leszünk mind a hárman. Milyen természetes és sok­szor unalmas volt, hogy ez így van. Most csend van. Egyedül vagyok, érted, egyedül vagyok. Te miat­tad. Én bolond! — hogy ne­vettem, szinte nyilait az ol­dalam, amikor a házmes­tert itthagyta a felesége. Az a szegény meg ott ordíto­zott, káromkodott az ajtó előtt, mint aki megkergült. Az egész ház a korláton könyökölt és kiröhögték. Te is, emlékszel? Arra is em­lékszel, amit mondtál? — Ugyan, érdemes egy olyan ribancért így csúffá tenni magát egy embernek?! — Most minket röhögnek majd aput és engem. Most terád mondhatják, ribanc. És én nem akarok egy ri­banc lánya lenni. Érted, úgy-e? Jó, elmfentél, de eb­ben a lakásban nem ma­radhatsz semmilyen alak­ban. Nem fogsz kísérni a szemeddel, nem fogod meg­rontani a mi életünket, még a képeddel sem ...! Megragadta a képet és egyetlen rántással letépte a falról. A szeg, s egy vako­lat darab elébe hullott a rekamiéra. Magasra emelve a képet, a szoba közepére ugrott, s eszelős dühvei verte a padlóhoz. Az üveg csörrenve tört össze és szét- spriccelt a lába körül. Zúz­ta, verte, tördelte, s az éles hasítást sem érezte, amikor belekapott egy üvegcserép­be. A kép kicsúszott ujjai közül, a földre esett, s le­csüngő kezéről vörös, nagy cseppek koppantak rá. Állt felette lihegve, elernyed­ten, anyja kék szeme visz- szanézett a mélyből. Köny- nyein át látta elevenen csillognak a szemek, enyhe hullámzással mozdul az ar­ca, s a szája is. — Azért én mégis az anyád maradok ... — Te? — Kócos haja a szemébe csapódott, amint előrehajolt. — Soha, érted, soha! Nehéz, hideg remegés rázta a testét. A végső le­számolás szenvedélyével kapott a kép után. A ke­mény kartonpapír megha­jolt s összetört, amint ujjai közt gyúrta, tépte. Hirtelen gyengeség fogta el, vizet kívánt, sok vizet. Egész benseje égett, s a világ is olyan piros lett körülötte, mint az ujjából csepegő vér. Rogyadozó léptekkel indult a konyha felé. Az ajtónál megállt, hogy a ki­lincsért nyúljon. Fekete köd örvénylett a szeme előtt, szürke, sárgás, piros foltok ... valahol éles kiál­tás jajdult... Támaszt ke­reső karja az ajtónak ütő- dött, megingott, s végigzu­hant a padlón. Feje mellett a gyűrött fénykép; a ketté­tört arcból rákéklett a két szem, mint fent az elérhe­tetlen, mozdulatlan ég íve — némán és érzéketlenül. Meixner Béla Magyar dokumentumokat küldenek Shakespeare szülőhelyére Stratford on Avonban, Shakespeare szülőhelyén archí­vumot létesítenek a nagy költő és drámaíró születésének a jövő évben esedékes 400. évfordulója alkalmából. Az archívum anyagát a világ minden részéből gyűjtik össze és Magyarországot is felkérték, hogy küldjön dokumen­tumokat. A Színháztudományi Intézet most válogatja ki azokat a fényképeket, színlapmásolatokat és könyveket, amelyek a magyarországi Shakespeare-kultuszt képvise­lik majd a gyűjteményben. (MTI) Lakács Miklós; Pál ya munkások Vadzab pihegések neszeznek az égőujjú fény-símogatásban és barna nagy mozdulatok feszülnek, hórukkolnak rekedten, nehéz léptük zokog az éles köveken, úsztatják a sínpárokat — s acélizzásban lüktető homlokukra zuhannak a tüzes csillagok, • mozdonyfütty fészkel az akáccsipkés fasorra, , a szélben mogyorófű illat repked, harmonika kedvvel, integető ...vonatok csattognak el dűlőtlen kalász-lobogásban neon-szivárvány városok felé, csak ők maradnak itt szikrázó csákányokkal, a köldökig vetkezettek, csavarkupacok és talpfák között csak ők maradnak és a kis batyuk a hétköznapok tüskés bokraiban. MINT A MADARAK Ladányi Mihály legújabb verses- kötete A k Öltő, aiki mind kevesebbet figyel a „böl­csek” intő ujjara, csak ön­nön lekiismeretére hallgat­va teremtette meg költőd világképét — ' ma már a legigazabbak elismerését mondhatja magáénak.' A közönségét, az irodalom közfigyelmét, amely fiata­lon juttatta korunk egyik szép babérjához: a József Attila-díjhoz. De túl min­den díjon: Ladányi versei­nek lellkakbe, értelmekbe kapaszkodó volta a valódi, hamisítatlan érték. Az, hogy versei kellenek. Bár ő maga erről enervált per­ceiben szigorú öniróniával az ellenkezőjét vallja, mondván: a „költői mester­ségen” röhög a trafikos, a Házmester, a hivatalnok. S valóban csak néhány „hold- Viilágszemű bakfis” figyel fel a költői szóra- Ma már Ladányi is tudja: Mint a madarak kötetének megje­lenése után egy héttel na­gyon nehéz volt fellelni kötetét, akár Szolnokon, akár Miskolcon vagy Sátor­aljaújhelyen. Minden bizonnyal ez nem más: mint a lényegre-ta- pintás jutalma. Jutalma az üresen csengő „jólfésült szavak” elűzésének, a „fel- hőtlenség” kijátszásának. Valaki azt mondta egyszer néhány Ladányi-versre: olyanok azok, mint a zárt bicska: kívül fényes, belül éles. Mosolyogtunk a „népies* aforizmán, de ha most új­ból és újból szemügyre vesszük a legújabb kötetbe szerkesztett verseit, akkor igazat kell adnunk a sum- mlázásnak. Valóban: töké­letes formakészség, legtöbb helyen Idillikus indítás, majd irónikus fordulat vagy egyszerű mennydör­gés. Ladányi költői ereje legfőképpen ebben a kont­raszt versépítésben rejlik. Hihetné az ember: ringató, altató sorokkal elődei nyomdokán „bájol”, amíg csak elő nem bukkan a szenvedélyes maiság az illú­zió és dezilluziő, a gondta­lanság és a midennapi gond. Előjönnek sorjában a pa­pucsba bújt kispolgárok _és azok, akik a problémák ki­rekesztésére feltalálták a kapukat és a kapukulcso­kat. Előjönnek az ember képét ostorozó „hideglel- kűek”, a számítók, a „fe­nékben és csípőben” szün­telenül növekvők, a lelki- sdvár kövér-éhezők. Ott jönnek a munkások is: bányászok, kohászok, lakkozatlanul, nehezen, de szívósan növekvő embersé­gükkel. S jönnek a föld fiai is, inkább homályos emlékképekkel, mint való­ságosan, mert a parasztság újfajta rendjének költői vizsgálatához (ezt Ladányi is jól tudja) nem elég a reminiszcencia. Gúnyoros versében csipkelődi is a „gyolesgatyású lelket”, a „mezőgazdasági költőket” akik a változás kellő fel­mérése nélkül „rándulnak le” a paraszthoz. És a család, a szerelem, az önproblémák tengere. Szintéi) jönnek szép sorjá­ban. Átfogó igazsággal. Mi- kulánéra, Szabóra és Sza­bónéra és sok-sok ezer tár­sára vetített érvényesség­gel. Nem izolált líra ez: önsebeánek, kis-nagy örö­meinek mutogatása, inkább a közösség kis-nagy gond­jainak expresszív „kamara” világiát érezzük „családi” verseiben. A Mint a madarak Ladá­nyi előző két kötete mellett a felnőttéérés korszakát jel­zi. Egyfajta tisztulást, filo­zófiai „körbepillantást”, horizon tálisabb látásmódot. A fiatal költő megszaba­dult a „kötelező" poétikai misztifikációtól, életközel­ségbe került mindennapos dolgainkkal. A megváltozott időnek megfelelően távo­labb lépett a „plakát” köl­tészet formalizmusától: egy mélyebb, igazabb forradaí- miság uralkodott el vers­teremtő művészetén, az a fajta progresszivitás, amely nem barrikádhangulattal dörren-villan, hanem „béke időre” teremt rendet az emberi agyakban, szívek­ben Örömmel forgatjuk a legújabb Ladányi-kötetet, mint annak bizonyítékát is, hogy a költészet hatóereje nem kicsi, ha abban — akár több nyelven is, akár többféle hangosságban is — az élet szólal meg. Örö­meink és gondjaink mellett (vallja Ladányi) munkást és költőt egyaránt felemel fáradékonyságból, csetlő- botló lépteiből, mindennapi haladásunk szintézise: „a fni szívünk ad lüktetést a század forró pulzusának”. Párkány László r A Bizományi Aruház 86-os fiókjában Szolnok, Kossuth Lajos u. 20. szám alatt ismét kaphatók mosógépek

Next

/
Oldalképek
Tartalom