Szolnok Megyei Néplap, 1963. július (14. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-07 / 157. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 19«. JBffias f . A munkásmozgalmi emlékműről Hetven éve született Majakovszkij |?zek a sorok olyan ■*“* probléma tisztázására vállalkoznak, amely nemcsak helyi viták és eszme- futtatások tárgya, hanem ezen túlmenve kulturális életünk néhány általános kérdését is érintik. Az indító ok konkrétan: a munkásmozgalmi emlékmű, melyet május elsején avattak fel a szolnoki Kossüth téren. A pályázat kiírása még 1960-ban történt, melynek eredményekép négy jeles szobrászművészünket kérték fel az emlékmű-terv elkészítésére. A négy művész — Kerényi Jenő, Szabó Iván, Kovács Ferenc és Simon* Ferenc — egyszerre rajtolt a terveik elfogadásáért vívott versenyben.* A feladat nagyszerűsége és a művészi becsvágy mellett a határidő is késztette őket a mindent félretevő munkalázra, hisz a kiválasztott és kivitelezett művet eredetileg 1961. november 4- én kellett volna átadni. Hogy ez a terminus menynyit késett, azt valameny- nyien láthattuk, s hogy miért? — ezt is megpró- bájuk felfedni, márcsak az értékelés miatt is. A megbízástól a megvalósulásig eltelt idő három szakaszra oszlott. Szelekcióval zárult az első: Kerényi és Szabó terveit elvetette a zsűri. Nem hozott döntést viszont a második, amelyben Kovács és Simon tovább fejlesztették vázlataikat, miközben a zsűrizések sora vetett fel újabb és újabb kívánalmakat. Simon Ferencet közben egy teljesen új elgondolású kompozíció is foglalkoztatta, s a harmadik periódusban, a páros viadal eldöntésekor ezt „vetette be” — vesztére. Ezzel ugyanis egycsapásra kiesett a versenyből és a kivitelezés joga Kovács Ferencé lett. — Nem a bírálók döntésével kíván vitatkozni e sorok írója, de véleménye szerint Simon második megrökönyödést keltő terve jobb volt; tömörebb. nyugodtabb, kifejezőbb és újszerűbb elgondolása miatt. De maradjunk a tényéknél, vagyis az utolsó szakasznál, melynek egyedüli főszereplője most már Kovács Ferenc, a nagytehetségű, de nem éppen irigylésre méltó szobrászművész, IT ovács Ferenc nagy méretben kivitelezett, megvalósult szobor-álmának értékelése korántsem könnyű feladat. Hibái kétségtelenül vannak de a tárgyilagosság nem engedheti, hogy átkokat szórjunk rá. Idézzük magunk elé a szobrot, vizsgáljuk meg a kompozíciót; Erőtől duzzadó, dinamikus mozgású férfialak ellentmondást nem túróén követel figyelmet magának. Teste tömör, statikus fel- éppítésű, magabiztosan áll a lábán. Szemből nézve mozgásán tökéletes kontraposztó érvényesül; A test súlyát hordozó, merev jobblábat — amelynek vonala a felsőtesten folytatódik és a fejben végződik — a könnyebb, térdben megtört Iballáb lépő-mozgása lazítja fel, A magasba lendülő balkart — átlós szerkesztéssel — a leereszkedő, de kissé hátra erőltetett jobbkar egyensúlyozza. Talpától a fejéig az egész figura enyhén jobbra csavarodik. A szinte matematikai szerkesztésnek a fej tartása ad természetes életet. Alkotója láthatóan e fejbe kívánta tömöríteni mindazt. amit ( hőse mozgatásával kevésbé * tudott elmondani. Épp id jelenkezik az a kettősség, mely megbontja a mű egy-» ségét, a tartalom spontán érvényesülését. rÄ szerkesztés, a mintázás minden biztonsága mellett fc (tér érezzük, hogy ez a mozgás theátrális, hogy van benne valami, hamisan ágáló, ami elorozza a lényeget: azt az erőt, mely egy történelmivé vált ember megjelenítsénél típusteremtő lehetne; és elveszi azt a szándékot, ami ezen is túl mutat: hogy ne egy darabka történelmet szimbolizáljon, hanem összesűrítse mindazt, ami a munkásmozgalom fogalmát kimeríti, hogy mindent magában hordozzon, ami erre az egyszerű szóra csak asz- szociálhat. Tudjuk, nem egyszerű igény ez a művészettől és még nehezebb szándéka az alkotónak. Mi vonhatta meg hát az egyértelmű jelentést e szobortól — amelytől a tiszta szándékot elvitatni egy pillanatig sem lehet —, mi az a hiányzó valami, amit mégis számonkérünk és ami megmagyarázásra szorul. Ne találgassunk s főleg kerüljük a belemagyará- zásf. Érdemleges választ erre csak művész adhat... A dott is, és sok mindent ** megértettünk. Elmondotta, hogy az első megfogalmazáskor fegyver volt a figura kezében. Majd a zsűri intencióira ezt zászló váltotta fel, mígnem ennek is le kellett maradnia. A harcos felfogásban életre hozott hőst ezzel megfosztották atributumaitól — ami magában még nem baj —, de meghagyták előbbi mozgásában. így, ami eredetileg indokolt volt, az végül értelmetlenné vált. Az új kívánalmak szükségszerűen megkövetelték volna az ennek megfelelő helyreigazítást, az átkompona- lást. íme egy fontos momentum, mely a hibát nem oldja fel ugyan, de érthetővé teheti számunkra a talányokat és talán a művészt is feloldozza „vétkei'’ súlya alól. És, hogy egy kicsit meg is barátkozzunk a szobrásszal, hallgassuk meg, mint mond művéről: „Az emelkedésért harcba induló munkásságot fogalmaztam meg a figurában. Ezt az első ötletet igyekeztem hónapokon keresztül tartalommal megtölteni. Hitem szerint lankadni mindaddig nem lehet, amíg a munkásosztály az egész világon nem lesz a hatalom birtokosa, sőt, amig mindenben — szakmai műveltség, kulturáltság stb. — nem szerzi meg az elsőbbséget, a legfőbb javakat.” De vitázzunk tovább, és még mindig a szoborról. A most jelentkező probléma nem érint tartalmi kérdéseket, sokkal inkább a formáról szól, sőt ezen belül materiális területet feszeget. Kovács Ferenc alkotásának szerkezeti egységét, magabiztos plasztikai megfogalmazását már elismertük. Ezzel párhuzamban mégis felmerül a kérdés: nincs-e itt valami koncepcióbeli tévedés? Nem megmásíthatatlan és írott törvényre gondolunk, csupán egy íratlan és a XX. század szobrászatéban hovatovább esztétikai tényezővé alakult rendszerre. Mi ez konkrétan? A képzőművészet ismerői és értői megérezték ezt a zavaró körülményt is, azt, hogy mintázáskor a művész kőbe-gondolkodott. mindig az anyag határozza meg a komponálás lehetőségét. A kő megkívánja a statikusságot, a belső és külső zártságot, a tömör egyszerűséget, míg a bronz lehetővé teszi a kötetlenebb mozgást, a formák, idomok szabadabb játékát, megengedi az áttöréseket és lehetővé teszi a bonyolultabb szerkezetet. Xj1 el ejth eteti en emlékű 1 mesterünk, Medgyessy Ferenc is ezt vallotta és alkotózsenijét alá tudta ennek rendelni. Ismerve Kovács Ferenc eddigi oeuvre- jét, elmondhatjuk, hogy az 6 kedvelt anyaga a kő. hogy ..Hallgassatok csak atód elvtársak— Eljut hozzátok a versem.” műveinek nagy számát márványba faragta, hogy ez az az anyag, amelybe életet, lelket tud lehelni. Ezért érezhető emlékművén a kettősség úgy, hogy a szobor mozgása bronzot kíván, de statikus tömörsége a kőbe-gondolkodásra utal. Ez okozza a kissé gazdagabb részletek, a konkrétabb formák iránti hiányérzetet is. Az eddig elhangzottakban nagy teret engedtünk a szobornak, beszélnünk kell viszont még — ha rövidebben is — annak tartozékairól, vagyis az egész emlékmű-komplexumról. Sajnos, más lehetőség nem volt, de akkor is kedvezőtlen helyre lett felállítva. A monumentális mű sokkal nagyobb teret követel magának, hogy ki tudjon bontakozni, hogy térhatása Jegyen. A körülölelő építészeti egységbe sem szerencsésen illeszkedik, mert az nem segíti, hanem inkább gátolja érvényesülését. Fő nézőpontjára rálátás úgyszólván nincs, semmi nem készíti elő az esztétikai élményt, mivel a fő útról egyszerre lepi meg a szemet, s a következő pillanatban — elhaladva előtte — el is tűnik. Az arhitek- tonikus kellékek zavarnak, tehát bántóak. A szobortalpazatból kinövő három zászlórúd mesterségesen eltereli a figyelmet a lényegről, úgy hogy azt az ágáló erőszakot már a monumentalitás sem tudja áttörni. Az emlékmű két oldalát „díszítő” szökőkutak pedig az összezsugorítás, az elnyomorítás eszközeinek valóságos csodái. Ezen talán még lehet segíteni!? áradékként még csak ^ annyit, hogy Szolnok munkásmozgalmi emlékműHa élne, most lenne hetven éves a költő, Vlagyimir Majakovszkij, aki a kommunista pártosság útján a legmagasabb csúcsra emelkedett. Hosszú utat tett meg az egyszerű erdész fia, míg népének* s az egész világ proletariátusának messze- hangzó szavú költője lett. Gyermeknek olyan volt, mint a többiek, azonban hatalmas termetével vezéralakja lett a gyermekseregnek. Az egyszerű kisdiák izgatottan figyelte az 1905- ös forradalom eseményeit. Szociáldemokrata röplapokat olvasott, s alig tizenöt éves korában, — éveinek számát letagadva, — belépett a Bolsevik Pártba. „Konstantin elvtárs” — ahogyan illegális fedőnevén hívták, — illetve rendőrségi nevén — „Magas” — derekasan kivette részét a harcból. Fiatalon, szinte gyermekfejjel egy év leforgása alatt háromszor is börtönbe került izgatásért, de nem fogta fel tragikusan a dolgot. Sőt, mikor a cári kopó k egyszer a nyomára akadtak, a párttagság névsorát rejtő blokkfüzetet egyszerűen lenyelte. Minden ellen lázadt, dühítette a polgári tehetetlenség, de ez a lázadás ekkor még az anarchista lázadása. Ez az elégedetlenség viszi őt az orosz futuristák- táborába, akiknek 1911-től elismert vezére lett. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után egész szívével a forradalom ügye mellé, Lenin mellé állt. A munkásosztály vezérének neve, tevékenységének értékelése először Majakovszkij költészetében jelent meg az irodalomban. Lenin — kezdeti tartózkodás után — nagyra értékelte Majakovszkij művészetét. Költészetében — igazi agitátor költőhöz méltóan — helyet kapnak a munkás hétköznapok, az új társadalom első lépéseinek nehézségei. Ö az első, aki merészen, és haragos dühvei állítja pellengérre a bürokratákat, s az „ön- agyonülésezőket”, a lógósokat s az uzsorásokat. Költészetének ostora csattan az öntelt, de buta vezetők hátán. Nyugati útjain elismeréssel szól arról, ami jó, de egy pillanatra sem szűnik bírálni a kapitalista rendszert. Igazságszeretetéről, emberségéről számtalan kis történet, anekdota kering. Ezek is azt mutatják, hogy Vlagyimir Majakovszkij igazi kommunista volt. Korának nem csak legjobb költője, hanem legjobb előadója is volt. Az irodalomnak szinte minden műfaját művelte, írt drámát és filmet, amelyekben ö maga is szerepelt. Szerkesztette — maga írta és rajzolta — a ROSZTA ablakokat. Egyaránt kedvelte a bökverseket és a trösztök termékeit dicsérő reklámokat. Igazi tehetsége a győzelmes Október után bontakozott ki igazában. Egymás után jelentek meg nagy versei; a „150 000 000”, a „Vlagyimir Iljics Lenin” című poémája, a „Teli torokból”, a „Csudajó”, s mások. Sajnos, mint minden Újat akaró embert, őt is sokan támadták. Az ellenforradalmi, trockista elemek, kihasználva a huszas évek bizonytalanságát, egymásután indították' meg-megújuló támadásaikat a kommunista költő ellen. Azzal vádolták — többek között —, hogy nem igazi kommunista, csak anyagi előnyöket akar szerezni. Betegsége, s boldogtalan szerelme végülis felőrölték idegeit, s 1930. április 14-én önkezével véget vetett életének. Hogy tettéhez mi adta a végső lökést, máig sem tudjuk. Hátrahagyott búcsúlevelében többek között ezeket írta: elvtársaim, bocsássatok meg: ez nem megoldás (másoknak nem ajánlom), de nékem nines más kivezető utam”. Vlagyimir Majakovszkij költészetében úgy mutatta be a világot, hogy azt szinte tapintani, érezni lehet. Szavai, mondatai, költői képei — mind-mind az új világ diadalát harsogják. Agitátor volt a szó igazi .értelmében. Állt a poszton, ahová pártja állította, s munkásságával örökre beírta nevét a munkásosztály történetébe. Sok jóslata valósággá vált. Valóban eljutottak versei az utódokig, akik megértik és szeretik költészetét. Ma is igazak szavai: „Testvér, gyerünk! Csatát nyerünk!” Molnár Sándor A Szolnok megyei képzőművészek nyári tárlata Hozzászólás június 30-i cikkünkhöz MINDIG ÖRÜLÖK, ha a vét azért is érdemes szívünkbe zárni, tnert nagy idők nagy tetteit örökíti meg. „Bronzba öntött történelem” — így üdvözölte a Szolnok megyei Néplap vezércikk írója e művet május 1-én, a leleplezés napján. Ezt a szép gondolatot terjesszük ki két vonatkozásban. Az egyik, a társadalomtörténeti már adva van, miszerint: „Ez az emlékmű egyesíti magában a dicső múltat, a forradalmi mát, a nagyszerű jövőt”. A másik: Ez az emlékmű hirdetni fogja a magyar művészet küzdelmes harcát, melyet a szocialista esz- meiségű megújhódásért vívott, örök tanúja lesz az átalakulás korának, művészeink kutató szenvedélyének, mellyel az emberi alkotótehetség új reneszánszát készítették elő. Ecsery Elemér szolnoki kiállításokat Oel- macher Anna művészettörténész nyitja meg, mert megnyitó beszédei magas- szintűek és igazságosan ér- tékelőek. A nyári tárlat megnyitójában és kritikai cikkében azonban egy kis félreértés csúszott. Nem tartotta be a régi római közmondást: „Hallgattasson meg a másik fél is”. Csak a magam nevében írok, a kiállításról csak az én távolmaradásom okát válaszolom meg és mindazokat a vádakat, melyeket a közös jelző alatt ma gamra is kell értenem. Oelmacher Anna megnyitó beszédében az összeférhetetlenség önkényével bélyegezett meg. Ez ellen határozottan felemelem szavamat és kérem Oelmacher Annát, hogy a jövőben tőlem kérdezze meg távolmaradásom okát és a többi vádakat is, ne mások hatására írjon vagy mondjon ki olyan dolgokat, amikről nincs meggyőződve. Nem első eset, hogy nem veszek részt a szolnoki kiállításokon. Miért? Antidemokratikus módon történik a vezetés, személyi érdekek jutnak érvényesülésre, meg nem érdemelten egyes személyek túlzott kiemelése (lásd Jászkunság képzőművészeti cikkeit és a Szolnok megyei Néplap egyes képzőművészeti cikkeit) a telepet patronáló szervek félrevezetése. Ezt bizonyítja az 1962-es év anyagi támogatása, a vásárlások aránytalansága. MAR RÉGEBBEN javasoltam, hogy évenként csak egy kiállítást rendezzünk, de az nívós legyen és arra szép katalógust adjunk ki. Javaslatomat a vezetőség soha nem fogadta el. Remélem Oelmacher Anna szavai nyomatékosabbak lesznek. Nyári tárlat — „Üzlet tárlat” — mondta egyik neves budapesti festőművész látogatása alkalmával. Ebben igazat adok neki. írja Oelmacher Anna: „Tehát elfáradtak a művészek? Talán a munkában kevésbé, mint az egymást sorvasztó békétlenségben”. Miért vádol engem azzal, hogy a munkában kevésbé fáradhattam el? Kérem. győződjön meg a munkámról. — Sajnálom, hogy csak egv napot töltött itt Szolnokon Oelmacher Anna. de telepi látogatása alkalmával nem vett annyi fáradságot. — hogy egy ajtóval errébb is henyitott volna, mert akkor látta volna egy évem eredményét, — Elmondtam volna, hogy általános iskolában tanítok, festő szabad iskolát vezetek és csak a megmaradt szabadidőmben festek. De mégis annyit, hogy ez év októberében Budapesten a Fényes Adolf teremben gyűjteményes kiállításom lesz. Ez pedig nem a Pest felé sóvárgás, hanem munkásságom bemutatása. Generációs vita pedig nincs! — Csak jó művész és rossz művész. Teljesen mindegy fiatal-e vagy öreg. A cikknek azt a részét, hogy a 30-as évek vége felé, a szolnoki művésztelepen lévő fiatalok Fényes Adolftól és Aba Novák Vilmostól tanulhattak, — irigykedéssel olvastam. Bár csak most ilyen nagy kvalitású művészek élnének •közöttünk. „Mi adhat olyan bátorságot egy művésznek, amivel fumigálja az őt befogadó közönséget. Nyilván önmaga értékének túlbecsülése”. Ez esetben a fumi- gálás fennáll, csak nem saját értékem túlbecsülése miatt. OLDALAKON AT lehetne folytatni és remélem Oelmacher Anna művészettörténésznő alkalmat is ad arra, hogy személyesen tárgyaljunk. Nagyon sajnálom, hogy az ügy nem ismeréséből adódóan tévesen írta meg mindkét cikkét. Bokros László Bokros László válaszával nem értünk teljesen egyet. Mégis közöltük, mert magunk is valljuk, hallgattassák meg a másik fél is. Véleményünk az, hogy az idei nyári tárlat és a körülötte kirobbant vita bizonyítja: — megérett a helyzet a megye képzőművészeti életében, különösen pedig a szolnoki mfi- vésztelepen évek óta tapasztalható viták, egyenetlenségek tisztázására, a jelenlegi egészségtelen helyzet orvoslására, (A szerkó BUDAPEST, ERZSÉBET HÍD (Szlovák György rajza) »
