Szolnok Megyei Néplap, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-11 / 108. szám

IMS. május U.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

3

Egy húsz éves agglegény

Ä csatióját szorítottam mert a keze csupa olaj volt. Gyereknek tűnt a többi esztergályos mellett. Elég vékonydongájú, ráadásul az állán erőlködő seszínű legénytől) sem nagyon öregít!.

Megvallom, a május elseje előtti élüzem-ünnepségen is elmosolyodtam, mikor a nevét olvasták: Ivanics János kiváló dolgozó jelvényt kap. Aztán rövid idő múlva újra őt szólították. Miniszteri dicséret. -— Na...

— Repetázik az Öcsike — hallottam a hátam mögött ülőktől. — Esztergályosnak született ez, halljátok — mondta egy idősebb ember, s rábólintott elismerően.

Bizonyisten nevetnem kellett ezen a fura legénykén, hogy most is milyen komolyan tudta mondani, mikor a lányok felől faggattam.

— Megrögzött agglegény vagyok.

— Gratulálok — mondtam.

— Mihez?

— Először a két kitüntetéshez, másodszor azért, mert életemben most találkoztam először húszéves agglegénnyel.

Nevettünk. Titkon körülnézett, figyelik-e a többiek. Mikor kértem, meséljen magáról, nem sokáig kérette magát.

Csepelen, a MüM 1-es tanintézetében kezdte tanulni a szakmát.

>— Miért ott?

— Szolnokon nem szerződtettek esztergályos tanulót — mondta. — Az nem érdekelt, hogy hová kerülök, csak az, hogy esztergályos lehessek.

— Pest is számított azért.

— Ne higyje. Nem volt ’ forint. Most a kétezerkett'őszázzal, igen. De nem izgat különösebben. Láthatja, a harmadik évet már a tószegi gépállomáson végeztem el. Amint alkalom adódott, hazajöttem. Mikor szakmunkás lettem, ide jöttem a szolnoki Mezőgazdasági Gépjavítóba. Két éve.

— Hol lakik?

— Rákóczifalván, a szüleimnél.

— Jó nekik is, legalább a pénzből...

— Nem kell egy fillért sem hazaadnom. Egy kis húgom van, azt én látom el ruhaneművel.

Aztán' nem várja meg, hogy kérdezzem, belekezd.

— Április 4-én hatan brigádot alakítottunk.

— Fiatalok?

— Mind. Huszonhat éves a legidősebb. Már egy nagy munkánk is volt. Sürgős, határidős bérmunkát vállalt vállalatunk a törökszentmiklósi mezőgépgyártól. Az igaz, hogy 34 órát dolgoztunk egyfolytában, de elkészültünk. Ezerkétszáz forint célprémiumot kaptunk.

— Szórakozása?

— Tánc.

— Rákóczifalván?

— Dehogy. Szolnokon a Tiszában.

— Twist?

LEVELEZŐNKTŐL:

JóI halad a növényápolás

Temielő6 zövetfceztünkben három százötvenen dolgoznak a növénytermesztő brigádokban. A jó munkaszervezés, az emberek igyekezetének eredményeként mégsincs elmaradás. A 145 hoki sarabollása után megkezdődött a cukorrépa ápolása. Háromszázfearminc holdon nemcsak a sarabolást végezték el a növénytermesztők, hanem az egyelésthez is hozzáfogtak.

Csótó Géza

Túrkeve, Vörös Csillag Tsz

— Az a legjobb. Mikor jó kedvünk van és a munka

megengedi, nekiállunk a műhelyben is. Jól esik az a kis mozgás. Egyébként együtt járunk táncolni a fiúkkal.

— Jövőre?

Tudta, mire gondoltam.

— Ha nem visznek katonanák, beiratkozom a gépipari technikumba. Már tavaly is szándékomban volt, csak egy komoly baleset közbejött. Kerékpárral félreálltam.

Nevetett.

— Nem maradt káros következménye.

Jópofa gyerek.

— bognár —

A prémium is szaporítja a közösből származó jövedelmet

A jászladényi Úttörő Tszben is megkezdődött a növényápolás. A cukorrépát sarabolják, egyelik a szövetkezeti gazdák és a segítségképpen bevont családtagok.

— Nálunk az a szokás, hogy a gazdiák a csalid erejéhez mérten vállalnak területet a kapésnövényekből — tájékoztatott Káldl Etelka, a tsz főkönyvelője. — A vállalás alapján szerződést kötünk a gazdákkal, amely tartalmazza az öszszes elvégzendő munkát, s azt is mennyi egység és prémium jár azért. A terület kimérése, szétosztása már megkezdődött. Egy hold kukoricához 1500 négyszögöl napraforgó, 366 négyszögöl cukorrépa és 275 négyszögöl silókukorica

A túrkevei Háziipari Szövetkezetben Sémák Margit és Sernák Mártonná előkészítik a láncvetéshez szükséges keresztorsókat a keresztorsógépen

jár. A növénytermesztésben hetvennyolcán vállaltak területet. A munkáknál azonban ez a szám megsokszorozódik, mert a legtöbb tagunk feleségét, gyermekeit, esetenként.

a rokonságot is „mozgósítja”

a kapálásra, vagy a termés betakarítására. Ennek eredményeként tavaly is minden munkát idejében elvégeztünk, s most is jól haladt a talajelőkészítés és vetés.

— Gondolom, ebben a prémium is közrejátszott.

— Feltétlenül. S nemcsak gyorsaságra serkent hanem jobb minőségű munkára is. Mindenkinék érdeke a többtermelés. mert így több a prémium. Ugyanis az össztermés után premizálunk. Egy hold kukorica háromszori kapálásáért, a termés betakarításáért, a szár levágásáért és kúpba-' rakásáért 15,38 munkaegységet kap a tag és a termés 20 százaléka is őt illeti. Napraforgóból, takarmány- és cukorrépából 10 százalék a prémium természetben,, illetve pénzben. A kertészetben dolgozókat és a dinnyéseket a bevétel 15 százaléka illeti meg, amelyet a munkaegység arányában osztanak el.

Tavaly a növénytermesztők közül Dömök József 4711, Balogh Mátyásné 3390 forint prémiumot kapott természetben és pénzben. Donkó Boldizsár dinynyés szintén 4350 forintot vitt haza prémiumként. Kiss Vilmos, aki a dinnyéseknél fogatosként dolgozott 3655 forint plusz jövedelemhez jutott. A kertészetben Káldi István prémiuma 1966 forint volt.

Hogyan teszik érdekeltté az állattenyésztőket?

—- Őket is premizáljuk, s havonta kifizetjük a tejért, vagy súlygyarapodásért járó pénzt. A tehenészek például minden liter kifejt tej után 10 fillért, a terven felüli mennyiségért pedig

20 fillért kapnak. Paróczai András tehenész 1962-ben 2021, Muhi János pedig 1523 forintot kapott prémium címén.

— A sertésgondozók a súlygyarapodás után részesednek prémiumban, 18— 20 százalékos daraértékesítésnél a súlygyarapodás 2 százalékát kapják, illetve annak pénzértékét, amelyet szintén havonta fizetünk.

— Tavaly a tsz-ben öszszesen 385 525 forintot fordítottunk e célra, amelyből 115122 forint a pénzbeli prémium volt. — Egy munkaegység értékét 5.73 forinttal növelte a prémiumként kifizetett összeg.

Azt is elújságolta a fiatal főkönyvelőnő, hogy ez évben a tervezett munkaegység 77.520, s minden egységre

6.21 forint prémium

esik. Terv szerint az egy tagra eső részesedés 15 590 forint. A szövetkezeti gazdák most és egész esztendőben azért munkálkodnak nagy igyekezettel a földeken, hogy elérjék, illetve túlteljesítsék a tervezett termésátlagokat, s ez évben is gyarapítsa jövedelmüket a prémium.

N. K.

Hordozható

talajvizsgáló

laboratórium

A Lett SZSZK biológiai intézetében Jan Pejve akadémikus vezetésével körülbelül 7 kilogramm súlyú hordozható talajvizsgáló laboratóriumot szerkesztettek, amelynek segítségével a szokottnál sokszorta gyorsabban kimutathatók a talajban lévő mikroelemek. A hordozható laboratórium gyártását ’ a lettországi „Reagent” gyárban már megkezdték;

A tábori viszonyok közepette végzett vizsgálatoknál a talajmintákban még százezred núlligrammnyi menynyiségben előforduló elemeket is sikerül kimutatni

MOLNÁR SÁNDOR:

VÉGSZÓ...

mm int megbolygatott méhkas, idegesen zsongott az egész iskola ezen a szép, május eleji napon. Más, nyugtalanítóbb volt ez a zsongás, mint máskor. Ha nehezen is, végre megjött a tdvasz, a természet ünnepi zöldbe öltözött és a napfény is egyre gyakrabban tört be incselkedve az ódon gimnázium falai közé.

A nagyok, a negyedikesek már néhány napja megkezdték a „hangolást" a hagyományos évvégi ballagásra. A muzsikusok egyre gyakrabban jelentek meg az iskolában, hónuk alatt hegedűvel, vállukon harmonikával. Hol egyik, hol másik osztályban hangzott fel — most még kissé bizonytalanul — a szomorkás, de mégis bizakodó dal: „Gaudeamus ...” Az iskolában mindenki tudta, hogyha ez a dal megszólal, akkor hamarosan itt lesz az év vége, hiszen a végzősök néhány nap múlva vállukra emelik a fokost a kis tarisznyával és elindulnak ,,... tovább, tovább”.

csilinmeg a

csengí. tanulók hatalmas

zsivajjal tódultak ki a folyosóra az osztályokból, majd onnan az udvarra özönlöttek. Élvezték a napfényt, a tavaszt...

Matkovics tanár úr is bep elszabadítóan, * gelve szólalt

fejezte óráját, ősz feje egy pillanatra előbukkant az ajtó keretéből, de azonnal vissza is húzódott, mintha az osztályban felejtett volna valamit.

— Jeney fiam — szólt halkan a harmadik padban ülő vékony, csillogó szemű fiúhoz. Az felállt.

— Tessék, tanár úr.

— Csak arra szeretnélek megkérni, kisfiam, ha vége lesz a tanításnak, gyere a tanári szoba elé, és segíts hazavinni a dolgozatfüzeteket.

— Igenis, tanár úr! — felelt Jeney illendően és viszszaült a helyére.

Matkovics tanár úr sohasem, kiabált, sohasem parancsolt. A gyerekektől és a felnőttektől is mindig csak kért. Tudta, hogy szép szóval többet lehet elérni az embereknél. Még a gyermekeinél is — ő már csak így nevezte a tanítványait.

Hirtelen mozdulattal leporolta barna köpenyéről a hivalkodóan csillogó krétaport és kilépett az osztályból. A folyosón óvatosan kerülgetni kezdte a beszélgető, tízóraizó diákokat, majd eltűnt a tanári szoba ajtaja mögött.

Mlát igen, ez is eljött —

** gondolta magában kis szomorúsággal. Valahogy úgy volt vele, mint a súlyos beteg; tudta, hogy baj

van, de nem akart, nem mert orvoshoz fordulni vele, húzta-halasztotta a dolgot, amíg lehetett. De sokat is töprengett már ezen. Hányszor elgondolta, tán ezerszer ' is lejátszotta magában azt a napot, amikor végleg, visszavonhatatlanul meg fog válni szeretett iskolájától. Álmatlan éjszakáin — és ilyen nagyon sok volt az utóbbi években — de sokszor gondolt arra a napra, amikor majd ö fog ballagni. Az a ballagás azonban más lesz, mint a tanítványoké. Azok az életbe, ő az életből fog ballagni. Az idén lesz hatvanhat éves. Hajh, de sok nebulót megtanított már életében a számok szeretetére, no meg talán egy kicsit az életre is.

Érezte, hogy az évek múlásával egyre nehezebben boldogul a gyerekekkel. Az utóbbi időben beteges volt, meg az évek súlyát is napról napra jobban érezte. Hja, hatvanhat esztendő nem gyerekjáték a tanári pályán.

A tanári szobában odamnt az asztalához és leült. Merően maga elé nézett és gondolkodott. Eszébe jutott az a régi, első tanév, amikor egy délceg, fiatal tanár hallgatta először a „Gaudeamus ..és a „Ballag már a vén diák..." dallamát. Akkor nem sírt, nem is hatódott meg. A fiatalok hetykeségével fogta fel az egész ceremóniát. Valahogy nem tudott meghatódni. Különben is jól tudta, hogy a búcsúzás nem neki, Matkovics tanár úrnak szól, hanem tanítványainak. Ők elmennek, de neki itt kell maradnia. Azt is tudta, hogy a búcsú mindig az elmenőnek fáj jobban...

jt hogy múltak az évek,

** egyre jobban fojtogatta valami a torkát ezeken a szép április végi,. május eleji tavaszi napokon. Hogy mitől volt ez; a kora hozta-e, vagy micsoda, akkor nem tudta magának megmagyarázni. Ma már tudja. Talán akkor sejdült fel benne először, hogy egyszer ő is elbúcsúzik, egyszer ő is az elmenők között lesz.

Mi tagadás, szerette ezt az ódon iskolát. Szerette a gyerekek zsibongását, a tantermeket, a zöld gesztenyefákat az iskola előtt. Az a fajta ember volt, aki nem tudott sokáig megmaradni a gyerekek nélkül. Nem örült a nyári vakációnak. Féltette gyerekeit, és szeptember táján gyanakodva méregette őket, miben, s meniiyit váltóztak a nyári szünidő napjaiban? Megörült a lelke, hogyha rájött, hogy a cigány-feketére barnült fiúk és lányok belül ugyanazok maradtak szeptemberre is, mint akik június végén voltak.

Sokszor felmérte magában az elmúlt negyven esztendőt. Volt abban jó is, rossz is. Soha sem zúgolódott, végezte munkáját. Voltak életének kellemes és kellemetlen epizódjai. Még ma is emlékszik az egyikre. Hogy is voltak csak? Aha! Lehet annak már vagy harminc éve is, hogy azok a mihasznák alaposan elbántak vele. Azok az imposztorok egy áprilisi tréfa alkalmával bizony elfűrészelték a katedrán álló szék lábait. Ő meg, gyanútlanul huppant a dobogóra. Akkor bosszankodott, ma már...

Igen, azóta sok víz folyt már le a Tiszán. Megtört, megöregedett. Ma már egyik-másik egykori tanítványa hajában is több ezüst csillan, mint kellenék.

Negyedikes osztályfőnök volt. Jól tudta, ebben az évben utoljára. Át kell adnia helyét az újaknak, a fiatal kollegáknak. Nem zúgolódott, nem neh ztelt senkire. Tudta, ez a világ rendje. Azt is tudta, hogy azért nagyon nehéz lesz majd az iskola nélkül, a gyerekek nélkül. Nehéz lesz majd beletörődnie, hogy szeptemberben neki már nem szól a csengő.

Csengetés után bement az osztályába. Meghallgatta a hetes jelentését és kinyitotta az osztálykönyvet.

— Tanár úr kérem! — állt fel az örökké vidám, apró termetű Lázár Ferkó — hadd énekeljünk egyet, míg be tetszik írni az osztálykönyvbe.

— Csak tessék — mondta Matkovics tanár úr egy kissé remegő hangon.

rgy-kettöre előkerült

^ egy hegedű és felcsendült az osztályban: „Most búcsúzunk és elmegyünk...” Sírtak, zokogtak a hangok. Lehet, hogy nem <s sírtak, nem is zokogtak, csak Matkovics * tanár úr hatotta így? Meglehet. A tanár úr felegyenesedett,

megmarkolta az asztal szélét és kinézett az ablakon. Fáradt tekintete megpihent az apró gyertyákkal ékesített gesztenyefálam. Nem akarta, hogy fiai észrevegyék azt a kis gyémántcseppet, ami a szeme sarkában húzódott meg észrevétlenül.

A dal elhallgatott. Észre sem vette, hogy már befejezték. Ágyában egymást kergették a gondolatok. A gesztenyefa gyertyái... temetés... egy életpálya vége... ballagás... Nemi ez még nem lehet temetés, azok a gyertyák nem a temetést hirdetik, nem hirdethetik azt, hiszen tavasz van.

A gyerekek még pirosán a dalolástól azonnal észrevették, hor-u valami nincs rendben az „o,eggel”. Nem tudták elképzelni, mi lelte az idén. Év vége felé e~"re gyakrabban elgondolkozott, feledékenyebb lett. Még nem tudták, hogy az idén nem csak ők, hanem idős osztáli'főnökük is elbúcsúzik az alma métertől. Elbúcsúzik a gyerekektől, a kollegáktól, az öreg pedellustól, egy dolgos élet munkájától. Elcsendesedtek, mintha megérezték volna, hooy most majd mond nekik valamit kedves tanáruk.

Matkovics tanár úr tekintete visszatért a tanterembe. VéaigsíkT-,*t a hrv-'ató tanulókon és valahol a padsorok közepe tálán megállapodott. Lelépett a katedráról, s m.ínt a színész, aki a végszót mondja, remegő hangon így szólt:

— Bizony, fiaim, a nti időnk leiárt...