Szolnok Megyei Néplap, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-26 / 121. szám

IM. májú* 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s .Szakkor; foglalkozás a tiszakürtj fiú n evelőotthonban Kulturált munkák — bontakozó tehetségek A megyei képzőművészkörök kiállításán Jól sikerült a megyei képzőművészkörök kiállítá­sa a szolnoki múzeumban. Akik itt kiállítottak, azok nem hivatásos művészek, mégis a mesterség elemei­nek elsajátításán felül egyik-másikuk az önálló vi­láglátásról is hatásosan tesz tanúbizonyságot. Ez pedig kézzelfoghatóan bizo­nyítja, hogy a szakkörök nemcsak fejlesztik a kép­zőművészeti jártasságot, kultúrált szórakozást nyúj­tanak, de a tehetségek ki­bontakozásához is segítsé­get adnak a formakészség csiszolásával.­­Talán leginkább Blazsek Gyöngyi képei tükrözik az adottságok sikeres ápolá­sát. Ez a fiatal lány nem­csak egyénien, erőteljesen és mozgalmasan kezeli a színeket, de kialakult ítélő­képessége és szépérzéke is van már. Mindenesetre da­cos szigorúságából enged­nie kellene. A továbbiak­ban is a nők érdemelnek elismerést Nagy Jánosuk­nak a tájkép látszik az erősségének, ahol meglepő biztonsággal szerkeszt, csendéletei és arcképei vi­szont nem tudnak kibonta­kozni. Aztán ott van Sza­­iainé Simon Edit mozgal­mas, változatos napraforgó csendélete is. (Szalainé má­sik képén már nem tudta a virágok színeinek ezt az ismétlődő összetettségét megismételni, úgy hogy külső elemet, egy drapériát kényszerült élénkítésre fel­használni^ Persze azért a férfiakról sem feledkezhetünk meg: Tóth Tibor egyéni színlátá­sa és vállalkozásainak nagyszabásúsága, Z. Tóth Kálmán naív ihletésű for­mavilága — hasonlít hozzá Raszenka Istvánná ábrázo­lásmódja — és Seller Fe­renc érzéke a fények játé­ka iránt, figyelemreméltó. A kisplasztikák és kerá­miák közül pedig Kupái Sándor erőteljes figurái tűnnek ki. Persze, megra­gadó még itt Kovács Mik­lósáé egyszerű és légies Tatjánája is. •• •• 1 •• U rr íwyonyorkoao én gyönyörködtető zenetanárok A szolnoki Bartók Béla zeneiskola tanárai megőriz­tek egy régi hagyományt. Voltaképpen minden zene­kedvelő ember vágyódik a tnűveik megszólaltatására, de ez a legtöbbnél csak egy dúdolás erejéig teljesül. Más volt persze a helyzet a barokk Németországában amikor munka után a közös alkotás gyönyörűségét él. vezhették a zenei frázisok­ban beszélgető társaságok. Ma talán a jazz-klubbok alkalmasak arra, hogy a személyes érzelmek minden eddiginél közvetlenebb for­mában kerüljenek a közön­ség elé. De úgy látszik, hogy még a nagy mesterek alkotásai is megtölthetők egyéni tartalommal. Hiszen a szolnoki zenetanároknak nemcsak felüdülés, de val­lomás is a közösségi zené­lés. Nem csoda tehát, hogy a déli szüneteket is felhasz­nálják erre; A művészi gyönyörűség azonban olyan, hogy nem ismer határokat. Akik ma­guk* élvezik a műalkotás szépségét, azok szeretnék ezt másokkal is megízleltet­­ni. Természetesnek tűnt te­hát Kóbor Antal igazgató számára, amikor a tanárok között szóba került, hogy a közönség elé álljanak. Előbb a kisebb helységek­ben adtak három hangver­senyt majd Szatmáry Judit szorgalmas szervezése ered­ményeként a Ságvári Műve­lődési Házban; A péntek esti hangversenyen minden tanár a nézők elé akart áll­ni, hiszen túl a gyönyör­ködtetésen, bizonyítás volt ez az est arról, hogy jó ke­zekben vannak a gyerekek; Ilyen lelkesedés mellett nem maradhatott el az a sok elismerés, amellyel a nagyszámú kötöttség jutal­mazta az egyes műsorszá­mokat. S ez még csak kezdetnek látszik. A zeneiskola növen­dékeinek a cukorgyárban, a járműjavítóban és a pa­pírgyárban tartott hangver­senyei —, hogy az igazgató szavaival éljek — „kienged­ték a palackból a szelle­met”. Egyre-másra tapasz­talják ugyanis azóta a ta­nárok az ott dolgozó szülők érdeklődését gyerekeik ze­netanulmányai iránt, s ez bizony nem választható már el a zenekultúra megisme­résétől, Ezt fogják szolgálod a jövőben rendszeresen megismétlődő olyan növen­dékhangversenyek, mint a két héttel ezelőtti is, amikor az elmúlt tanév eredmé­nyeit mutatták be a város közönségének. De ezentúl minden ősszel és tavasszal a kulturális élet szilárd pontjává kívánják tenni az oktatók hangversenyeit. Mégpedig úgy. hogy a zene­­történet egy-egy korszakát mutatnák be, a programra nyomott rövid ismertetés kíséretében; Talán egyszer pedig még nyári hangver­senyt is tarthatnak d mú­­zum méltó környezetet nyújtó udvarán; Nem kívánnak azonban csak a városban koncer­tezni ezek a csupán lelki­ismeretüktől ösztönzött előadók, hiszen anyagi el­lenszolgáltatást nem kap­nak, de nem is várnak. Most Űjszászra vagy Zagy­­varékasra készül az alkalmi együttes, s aztán bárhova, ha meghívják Őket. Mert e^ső sorban tanárok ők, akik a jóval és a széppel szeretnék megismertetni az embereket, T. L. Ivó Andric: Az ünnepi könyvhét alkalmából A VEZIR ELEFÁNTJA íintra felé indulóban Byron összeszólalko­zott a társaságával. Nem tudtak megegyezni, melyik úton térjenek vissza. Byront főleg az lobban tóttá harag­ra, hogy mint ilyenkor mindig személyzete szemé­ből azt látta, nem neki adnak igazat, hanem ellen­félének. Mihelyt a park kapuján kiléptek, Byron faképnél hagyta a társaságot. Vasár­nap volt, valahonnan zene­szó hallatszott. Hogy ha­ragját kifújja, végigszaladt a lépcsőkön, s eközben ugyancsak kalimpált rövi­­debb, béna lábával, s arról is megfeledkezett, ha fut, nevetségesnek látszik. Egy. re újabb és újabb tera­szok tárultak eléje, egyre újabb utak s mind tágulóbb látóhatár: tizenkét mérföl­­des, zöldbe borult síkság, melyet a tenger és végtelen égbolt övezett. Nem érzett fáradtságot. Ügy érezte, hogy nem is emelkedik, hanem növekszik. Sehol egy élő teremtés. Madár sem nebbent. Arra gondolt: ime, végre egy olyan ország, ahol a magány vidámságot áraszt! Miközben a várfalak közé ékelt ösvényeken tovasie­tett, melyekről állandóan távoli kertekre s még messzebb a tengerre nyílt kilátás, egyszer csak egy meghatározhatatlan korú lánnyal találkozott. A mell­véd peremén állt, egy ki­csiny, kőből épült, elha­gyott és üres katonai őrház mellett. Oly váratlanul bukkant elébe, mintha va­lahonnan valaki üzenettel küldte volna hozzá. Tiszta, fehér vászonruha volt rajta, félig afrikai arca sötét bő­rű, orra kicsiny, közvetlen­ségről tanúskodó, tág orr­­cimpákkal, okos szeméből egészség és jókedv áradt. Érthetetlen szavakkal üd­vözölte az idegent, halkan és szemérmesen, de hangjá­ban és mozdulatában meg. bújt valami, ami több volt a szokásos köszöntésnél, ha­bár nem tudta megmondani micsoda. Byron visszakö­szönt és megállít; A lány sem mozdult. Könnyedén ringatózott, és mosolygósán nézte a férfit, egyenesen a szeméhe nézett, s megned­vesítette mindig kissé szá­raz ajkait. Semmi sem izga­­tóbb, mint ezeknek a portu­gál nőknek az ajka! Van valami bennük a növényi meg az ásványi világból is. Mint a véletlenül megha­sadt gyümölcs, oly szabály­talanok, s arról tanúskod­nak, milyen forró, sötét és édes vérű ennek a kicsiny és beérett testnek a belseje. Csak épp a végük felé van­nak úgy mintázva, mint a kaukázusi fajtához tartozó nők szája, de szájuk szög­lete is élvész a bizonytalan árnyékban, akárcsak a nö­vényi levélzef kicsiny hó­naljai. Byron ama, gondolt: rettentő nevetségesnek és bizonytalannak kell látsza­nom. mint homályos szán­dékok emberének. Minden erejével arra törekedett, hogy jámbornak és feszte­lennek látsszék. Minden erejével, ha ugyan még uralkodni tudott az ere­jén. Mert egész benseje lángban állt. Ügy érezte: mindazt, amit egész lénye kezdettől fogva keresett, sőt sokkal többet ennél, meg­találta most itt, ezen a zöldbe borult magaslaton; Az ismeretlen rossz, amely elűzte Angliából, s végig­­vesszőzte a világon, mintha tervsaerűien ide hajtotta volna. |^épzeL6ereje, a ma­gaslati levegőtől és a lány közelségétől felajzot­­tan, halálos gyorsasággal röppent tova a kettős sza­kadék örvény? fölött; egyik a szürke sziklák és zöldbe A svéd Akadémia döntése, amely az 1961-es iro­dalmi Nobel-díjat a jugoszláv Ivó Andricnak ítélte, csak azokat lepte meg, akik még nem találkoztak írásaival. Realista alkotói módszere, elbeszéléseinek sajátos ritmusa a korszerű lélektan emberismereti módszereivel párosulva Andricot a legjelentősebb mai írók sorába állítja. borult lejtők mélysége volt, a másik pedig mindabból állt, ami meg nem engedett és lehetetlen, de örök szóraját jelentette. A vil­lámszerű káprázatokban, melyeket úgy lobbantott lángra ez a kicsiny terem­tés, mint erdőtüzet a pász­torok zsarátnoka, Byron először találta meg mind­azt, amiit az álmok ígér­nek, amit a nők soha nem nyújtanak, s amit az élet mindig megvon tőlünk. Ne­kilódult vérével együtt most mindez átszáguldott rajta. így nézték és kerülgették egymást, mint két fenevad, a nagy meg a kicsiny, me­lyek egymást nézik és szi­matolják, mielőtt a külö­nös játékbla fognának, mely­ben felváltva hízelegnek egymásnak, és sértegetik egymást. S miközben így, szinte elbűvölten keringett a lány körül, a férfi vala­mennyi érzékszerve felaj­­zott erővel és gyorsasággal működött. Látta a lány tiszta szemfehérét, amilyent csak a primitív, egészen fiatal nőknél találhatunk, és szembogarát, — melyből mintha topáz világított vol­na. S egy bizonyos távol­ságból éspedig teljesen kü­lön érezte a lány sötét bő­rű testének és száraz hajá­nak leheletét s a naptól ki­­fehéredett vászonruhájának illatát. Ügy tűnt, mintha a férfi megsokszorozódott volna, s minden érzékszer­ve önmagáért él, éspedig olyan intenzív élettel, hogy ez egy és ugyanabban az idő­ben neki mint egyéniség­nek a gazdagodást és ha­lálát is jelenti. Most el­mondhatja, hogy tudja, mi az elragadtatás és feledés igazi pillanta! A pokolban, amely valóban minden ér­zéki lény élete, az ilyen pillanatok ritka és várat­lan oázisok, melyeken nincs megállás és megpihenés. Qdatentről, a sö­tét bokrok közül, me­lyekbe az út beleveszett, ebben a pillanatban Byron beszédet hallott — Mintha álomból ébredne, összerez­zent, s folytatta megszakí­tott futását a meredek ös­vényen, köszönés nélkül otthagyva a csodálkozó lányt. Sokáig bolyongott még a hosszú, szűk ösvényeken és lankáikon. Végül is ezek az ösvények és meredek hegyi lejtők maguk terelték a kastély elé, ahonnan elin­dult. A kőpadokon már várt rá a társasága. Ugyanazon az úton tér­tek vissza Lisszabonba, ■*— amelyen jöttek, úgy, ahogy a társaság ajánlotta, s ami ellen az imént Byron még annyira tiltakozott. Most egy szót sem szólt. Egyál­talán csendes volt, mint egy kezes bárány, s teli fi­nom tapintattal, nemcsak az emberek, hanem még a tárgyak iránt is. A most elkövetkező na­pokban élete legnyugod­tabb és legszebb álmában élt. A mezítlábas lisszabo­ni halászlányok, amint el­nézték, hogyan beszélget magában a tenger mellett, egymást lökdösték és ne­vetgéltek, mert bolondnak tartották, pedig nem volt igazuk. Byron nem volt egymagában, és nem is kí­sértetekkel társalgott. Az­zal az emberi lénnyel be­szélgetett, aki ott él Sintrá­­ban, vér kering az ereiben, van szíve, szeme, — van­­mindenesetre szülei van­nak. otthona, neve van. Ez azonban nem olyan fontos. Arra gondolt, hogy gyü­mölcsfák vagy ásványok nevén kellene szólítania a lányt, de aztán felhagyott a gondolattal, mert úgy lát­ta, hogy ezzel kisebbítené vagy korlátozná a szemé­lyét. Megszokta, hogy gon­dolatban Kicsiny Terem­tésnek — little creature­­nek hívja, szóban azonban ezt nem mondta ki. Mind­össze kurta kis lehelet volt ez, mely bezárt ajkai mö­gött kiröppent, csak épp hogy az ínyéhez ért, s még­is elegendő arra, hogy tel­jes egészében a lányt je­lentse. Itt, az ínyén, Byron féltékenyen megállította, s mint valami édes gyönyört, úgy őrizte magában. lem sok idő múlva N­Byron otthagyta Lisz­­szabont, és Portugáliát is. S miközben más országok­kal ismerkedett, más em­berekkel beszélgetett, más nőkkel tréfálkozott, őrizte és gondozta magában tit- • kát, szavak, tárgyak és ké­pek mögé rejtette, s úgy el tudott gyönyörködni ben­ne, hogy a legkevésbé se árulja el másnak. Beszél­getés közben egyes szavak hozzáfúződtek, s valahány­szor ezeket a szavakat va­laki kiejtette előtte, zavar­talanul és láthatatlanul él­vezte a lány jelenlétét. Alá­írásában volt egy kicsiny, alig észrevehető, leheletnyi vonás, amely a sintrai hegy lányát jelentette. A citrom, a só, az olaj és a malvázia a leány lényéről beszélt. — Képes volt arra, hogy ebéd idején, húsz személy je­lenlétében, maga elé idéz­ze a zöldbe borult Sintrót és a Kicsiny Teremtést, miközben hüvelykujja és mutatóuija között észrevét­lenül két kis sószemecské­­vel játszadozott. Legkevés­bé a nők arcán, szavaiban és mozdulataiban talált a lánv nyomára. Az, hogy emlékezetben érintkezett vele, meggyó­gyította és megőrizte min­den találkozástól, asszo­nyoktól s magától az élet­tói is. S különös, szerencsés pillanatokban, alkonyaikor, a tenger síkján, csoda tör­tént, igazi, megmagyaráz­hatatlan és leírhatatlan cso­da, a zöldellő sintrai hegy végtelen mennyei ragyo­gássá változott, sánta futá­sa nesztelen, hosszú repü­léssé, s a találkozás min­den érzéki hideglelése a lé­lek fájdalmas, tudat nél­küli és határtalan, tiszta kalandjává. I^örülbelül egy évig tartott ez így. Akkor aztán a'Kicsiny Te­remtés lassanként kihúnyt, elhalványult, mint hajnal­ban az éji látomás és az álom, s fokozatosan veszí­tett erejéből. Byron úgy érezte, — mintha elárvult, kétségbeesett, elerőtlenedett volna. Megint hátára kap­ta a rossz sodrása, 9 lefelé ragadta magával az élet áramában, újból gyakorivá váltak a találkozások és összecsapások, melyek nyo­mán, akár az árnyék, ke­serű undor járt. S minden még nehezebb és fájdalma­sabb volt, mint a sintrai élmény előtt, mert úgy rémlett neki, hogy az élet bősz törvényei a képzelet birodalmára- is kiterjesztik hatalmukat, s hogy tőlük sem menekülés, sem meg­váltás nincsen. Csuka Zoltán fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom