Szolnok Megyei Néplap, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
I98S. äprifis 4. SZOLNOK MEG TW NÉPLAP s I Barta Mihály olyan ember, akire azt mondják: jó dolgos, kevésbesaédű. De eaen a reggelen mindenben hibát talált. Eddig sose szólt, hogy füstöl a spar- helt, most ezt is kifogásolta. Hát tehet az asszony arról, hogy nem húz a kémény? — Itt volt a sógor az előbb — kezdte az asszony a békülés hangján. — Mit akart? — Érted gyütt, de mondtam. hogy még alszol... S mivel az ura nem válaszolt, hát nekifohászkodva folytatta: — Gyűlés lesz.. > A komin isták tartják. Aszongya a sógor, hogy kiosztják köztünk a birtokot. — Afenét... Az asszony hirtelenében nem tudta eldönteni, hogy most ellenkezni akar vele az ura, vagy csodálkozik a hír hallatán. — Hívott, hogy menj vele, mer valrmi pódiumot kéne ácsolni a közoéghé-» előtt. — Aztán fizetnek valamit? — Azt nem mondta. — Az kellene nekik ... Ingyen munka ... Méghogy földosztás, majd pont nekünk adnak földet. — Hát kinek adnának? — vetette közbe most már türelmetlenül az asszony. — Már tegnap is mondta Pólus néni ii. — Mit pletykázol folyton aggal a vénasszonnyal? Mást se tud, csak a hírt hordani. Mondtam már neked.,. — Már pedig én elhiszem, hogy lesz földosztás. — Hagyd abba, a keserves mindenedet! Hát nem lehet itthon nyugta az embernek? I — dühödött meg végérvényesen Barfca Mihály, a aztán magára kapta viseltes kabátját, s úgy bevágta maga mögött a konyhaajtót, hogy szinte vitustáncot jártak benne az üvegek. Az igazság az, hagy Bar- ta Mihály is hallotta már tegnap a hírt. A kisbíró dobolta. Állítólag a szomszéd falvakban már megalakultak a földosztó bizottságok. Dehát Barta Mihály élete harmincöt esztendeje alatt már annyit megért, annyi csalódást, annyi keserűséget, hogy nem hitt 6 se a sógornak, se a kisbírónak. Nézzük csak, miért adnák nekik azt a jó zsíros fekete földet, amikor az az Eszterházya- ké. Igaz, menekültek... Dehát nem olyan jószívűek azok a kommunisták, hogy csak úgy ajándékozzanak. Pedig milyen jó lenne! Legalább két hold. Akkor nem kéne napszámba 'járni, munka után koslatni. A héten is hiába ment be u városba — még favágás se akadt. Igaz, kinek van most erre pénze? Ügy élünk, mint a nádiverebek, máról holnapra — sóhajtotta magában. Cßak legalább két holdja volna! Olyan búzát termein rajta, meg kukoricát ... És Barta Mihály m.- i azon kapta magát, hogy gondolatban töri a gazdag termést, a saját földjén. Azért délelőtt tíz órakor, amikor megkezdődött a gyűlés, ő is ott álldogált a többi emberrel együtt a községháza előtt. Még Sánta Balázs is eljött, nyugtázta magában. Hej. de sók hivőmarha van a világon, (fényekkel kötne Felmutatom arcod: keretezzék megálló, kristályos szelek. A sugaras Napot lábadhoz gurítom, lássák a tűnődők: fényekben oldva, fényekkel kötve itt állsz múlhatatlan. Boros Zoltán édes jó istenem — sóhajtotta. „Emberek! Nem akarók én itt nagy ünnepi szónoklatot mondani!” Kis köpcös ember állt a pódiumon, de a szava betöltötte az egész utcát. „Tiétek lesz a föld! Tiétek. akik megművelitek! Ma délelőtt a községházán megalakul a földosztó bizottság. Attól függően, kinek hány gyereke van, kap juttatott földet...” — Miket hazudozik ez itt össze-vissza! — mérgelődött hangos szóval Barta Mihály. — Nem igaz ennek egy szava se! — Szóval maga nem hisz?! Lázit! — Szűcs Gergely községi rendőr állt meg Barta Mihály előtt Igaz, nincs puskája, jószerével még egyenruhája se. Az ócska télikabátját madzaggal húzta dereka körül szorosabbra. De a fején ott díszelgett a sapka, s karján a szalag. Ez mutatta, hogy hivatalos ember. — Mit akar tőlem? — Mit mondott maga?! — Azt hogy hazudósnak itt össze-vissza. Azt hiszik, olyan marhák vagyunk, hogy bebeszélhetik nekünk, ingyen földet adnak? — Gyűjjön velem! Majd adunk mink magának hazugnak nevezni a megyei küldöttet! A párt képviselői it. No, induljon előttem! Azt nehéz lett volna megállapítani, hogy ezt a többesszámot kire értette Szűcs Gergely, mert hiszen egyedül volt rendőr a faluban. Dehát nem is firtatta ezt Barta Mihály. Hozzászokott ahhoz, a saját bőrén tapasztalta, hogy a hatóságnak engedelmeskedni kell. Az emberek szótlanul nyitottak utat nekik, csak az asszonyok suttogtak ott hátul. Az öreg Pólus néni meg összekapta magát hir- télén, s ahogy csak lábai bírták, rohant Bartáók háza felé, a már a kapuból kiabálta: — Szaladj hamar, Julis, a községházára. Az az istenverte rendőr letartóztatta az urad. Még majd fölakasztják azok a komi ni s- ták. Nem várhat ezektől jót az ember ezektől az istentagadóktól.. — Mondókája végón már sírt is az öregasszony. Bartáné először nem értette, miről van szó. Csak amikor már a néne hangos szóval siratta az ó urát, kapta fel a kendőjét, s rohant a községháza felé. Ezalatt a faluban véget ért a gyűlés. A megyei küldött csak csodálkozott, hogy az emberek nem mozdulnak a térről. Biztos a földosztás izgatja őket — gondolta magában. Egyszer halk suttogó hangot hallott maga mellett. — Kiss elvtárs, nagy baj van! Szűcs Gergely állt előtte — Mi történt? — Le kellett tartóztatni egy embert mert. lázított. — Mit csinált? — Lázított! — Aztán mit mondott az az ember? — Hát mán csak nem ismételem meg maga előtt. — No, mondja csak. — Azt mondta, hogy Kiss elvtárs hazudik. Nem igaz egy szava se. hogy úgy se adnak ingyen földet a parasztnak. — Nem hisz abban, hogy valóban kiosztjuk a földet? Ki az az ember? — A cselédsorrul való. Barta Mihálynak hívják. Hét gyereke van a szerencsétlennek. Nem volt ezzel eddig semmi baj, de úgy látszik, valami történt vele, itt ni... — mutatott a fejére Szűcs Gergely. h>gy bizonyára megbolondult ez kevésbeszédű Barta Mihály. — És most hol van az a? ember? — A pincébe zártam. — Hozza föl gyorsan az irodába. Mire Barta Mihály meg Szűcs Gergely benyitott a jegyző szobájába, már az bele volt emberekkel. Komoran, sizótlanul vártálr, hogyan tesz igazságot a megyei küldött. — Szóval maga Barta Mihály? Én meg Kiss Imre vagyok -*- nyújtotta kezét a kisember üdvözlésre. — Isten éltesse... — mondta meglepetésében Barta Mihály, hogy ilyen furcsán kezdődik egy kihallgatás. Aztán hirtelen észbe kapott, hogy bakot lőtt. Hiszen ezek a kommunisták, ahogy hallatszik, nem hiszik az istent. Pedig egész rendes embernek látszik ez a megyei küldött. Szótlanul állt meg a szoba közepén, várta, hogy újból megszólítsák. — Hány gyereke van magának? — Hét. — Mind egészséges? — Mind. — És magá nem hiszi azt, amit mondtam a gyűlésen? — Nem én! — Miért? Hosszú hallgatás voit a válasz. — Vegye tudomásul, hogy ezért maga büntetést érdemel. A hitetlenségéért. A párt méltó büntetést szab magára. És ezt a büntetést most mindjárt végre is hajtjuk. Tudja meg, hogy magának kilenc hold földet mérünk ki. itt, a falu alatt, akár kell. akár nem. No, itt a papír, írja alá. Barfane sehogyan sem értette — amikor bekukucskált a községháza ablakán — miért gyűrögeti. morzsolgatja kalapját any- nyira embere, és miért nevetnek olyan vidáman körülötte az emberek. Aztán az se fért fejébe miért indul meg nagyhirtelen a könnyek árja nagydarab ura szeméből. Mitől van ez a nagy sírás, ami csak arra jó, hogy megkönnyebbüljön tőle az ember lelke. Varga Viktória Magyar auf ó-karaván próbaűtja Ny ugat-Afrikán keresztül Accra (MTI) Megkezdte nyugatafrikai körútját az első magyar autó-expedició. amely sok- ezer kilométeres nehéz uta. ion próbálja ki Afrikában a magyar gépkocsikat- A két autóbuszból, egy teher- és egy műhelykocsiból álló karaván április 1-én indult el Dakarból, hogy Guinea Mamou városán át eljusson Bamakóba, a Mali Köztársaság fővárosába. Az út Dakar és Bamako között rendkívül nehezen járható, részben dzsungeíe- ken, részben sávatagOKOr. vezet át. Az út egyik célja azonban éppen ez. A leg nehezebb körülmények kö zött tapasztalatokat gyűjte J ni arra vonatkozólag, ho- J gyan állják ki a próbát a l járművek és milyen tovább t módosításokra van szüksé" t Bamakóból Felső-Volt; | fővárosába, Ouagadougou » ba visz az expedíció útja } majd Dahomey-be és onnan ♦ Nigériába. Útközben bemu J tatókat tartanalr. • Pallér György az expedi * ció kereskedelmi vezetője * kijelentette, hogy Nyugat- ♦ Afrikjában eddig 153 ma- Z gyár autóbusz és 90 teher • autó fut, t PJATRAS CVlRKAt A KIS CSALOQÁNY A németek néhány katonából álló szakasza éppen ebéd után foglalta el a falut. Őszintén szólva, ez már csak a falu helye volt, ott ahol korábban az utcák húzódtak, — most csak üszkös romok hevertek. A gyümölcsfád alig kifejlődött termésükkel kopaszán, megperzselve álltak. A tábori konyha lábtartóián üldögélő hadnagy hol a térdére terített térképet, hol a háború komor nyomait nézegette, mintha szemeivel keresett volna valamit. Élőlény sehol sem látszott. Csak az elhagyott kertekben, a sárgálló napraforgók felett és a — valamilyen csoda folytán megmaradt — mákfejek körül röpködött egy sereg pillangó. A katonák poros, sáp- padt arca halálos kimerültségről panaszkodott, lábuk rogyadozott. A falu végén, ahol a főút három ösvényre szakad, a tiszt megállította a szakaszt. A katonák bizalmatlanul nézték tisztjüket, aki előhúzta távcsövét és vizsgálgatni kezdte a környéket Ekkor, a kis szusszanásnyi idő alatt, míg a katonák letörölték az izzadtságot homlokukról és megigazították felszerelésüket, madárdal hangzott fel. A trillázva felcsendült hang felverte a nyári nap csendjét. A madárdal rövid időre elhallgatott, majd még erősebben, tagoltabban zengett. Nemcsak a katonák, a tiszt is felfigyelt egy pillanatra, aztán a bokrokat kezdték nézegetni, majd az útfélen álló satnya nyírfákat. Az árok szélén megpillantottak egy fiút. A fűben alig lehetett észrevenni, terepszínű kabátban, sapka nélkül, csupasz lábait az árokba lógatva szorgalmasan faragott egy melléhez szorított fadarabot. — Hej, te! — kiáltotta a hadnagy és egy mozdulattal magához intette a gyereket. A tizenhároméves forma gyerek munkáját abba hagyva kését gyorsan kabátja zsebébe dugta. — Mutasd, csak — mondta neki a tiszt lett nyelven. A fiú kivett egy kis fadarabot a szájából, letörölte róla a nyálat, és szemét egy pillanatra se véve le róla, átnyújtotta a hadnagynak. Egyszerű fűzfasíp volt. Mindnyájan elcsodálkoztak e kis hangszer egyszerűségén. — Ki tanított meg téged erre? — Én magam tanultam meg, tiszt úr... de tudok még kakukkolni is. És a fiú rákezdte. — Mondd csak, te füty- työs egvedül vagy? — Nem, sokan vagyunk: de talán a veréb, varjú és fogoly van legtöbb. Fülemüle csak én vagyok egyedül. — Bolond, — szakította félbe a tiszt, azt kérdeztem, van-e ember? — Nincs, — felelte a fiú. Mikor maguk lőni kezdtek és a falu kigyulladt, elkezdtek kiabálni: „Állatok, állatok jönnek!” — felkerekedtek, aztán, ki merre látott.... — Hát te miért nem futottál el? — Én meg akartam nézni azokat az. állatokat. — Ügy látszik, ez csakugyan dilis! — mondta a hadnagy a katonáihoz, fordulva, de azt a nyelvet a fiú nem értette. — Mondd, kicsim, ismered azt az utat, amelyik az erdőn visz át Surmontajba? Azt hiszem, úgy hívják ... — Már hogyne ismerném tiszt úr — felelte önérzetesen a fiú, — oda jártunk a malomhoz horgászni... Akkora csukák voltak ott, hogy még a kéthónapos kislibát is lenyelték. — No, rendben van, vezess. Ha ügyes leszel akkor megkapod ezt — és a hadnagy egy csillogó öngyújtót vett elő. A szakasz elindult. A tábori konyha előtt, a hadnagy mellett egy pillanatra se véve ki sípját a szájából, hol fülemülét, hol kakukkot utánozva, lépegetett a fiú. — Aztán mit beszélnek az emberek a partizánokról? Vannak a ti erdeitek- ben? — érdeklődött a hadnagy. — Dehogy vannak. Galambgomba van ,. meg érdesnyelű tinóru és gyűrűs tölcsérgomba. — felelte a fiú szemrebbenés nélkül. A tiszt felismerte, hogy a fiúval nem érdemes hosz- szabb eszmecserét folytatni és inkább elhallgatott Az erdő belsejében a fiatal, de sűrű fenyvesben, — ahonnan az út hajlata jól' látszott, néhány ember he- verészett. Nem messze feküdtek egymástól, fegyvereik is ott voltak a fatör- ■ zsekhez támasztva. Nagyritkán csendesen odavetettek egy-egy szót egymásnak, és az ágakat óvatosan félretolva, — figyelmesen kémlelték az erdőt. — Halljátok? — mondta egyikük társaira nézve, kissé felemelkedett és fejét abba az irányban fordította. ahonnan az erdő halk suttogásán át elnyújtott fülemüle-trilla hallatszott. — Nem hallucinálsz? — kérdezte a másik, aki hallgatózott, de nem hallott semmit, de azért előhúzott az odvas tuskó mélyéről négy gránátot. — Na. és most? A madarak éneke egyre tisztábban zengett. — Az, amelyik először hallotta meg, figyelmesen számolni kezdett: — Egy, kettő, három, négy... — és ujjain mutatta a számokat.— A szakasz harminckét emberből áll... mondta végül, de továbbra is figyelte a madarak trilláját, de nyelvüket csak ő értette. Váratlanul kakukkszó hangzott. —» Két géppuska... — jegyezte meg a hangok nyomán. — Kezdjük, — mondta a szakállas, géppuskahevederekkel átszőtt férfi és felvette fegyverét. — Igyekezzünk, — mondta gránátjait rakosgatva az, amelyik először vette észre a madárfüttyöt. — Várnak bennünket. Ml Stja- pas apóval áteresztjük őket, aztán ha ti elkezditek. mi majd hátulról melengetjük meg őket. Bármi történik, el ne feledkezz a kis c%alogányról. Tegnap óta semmit sem evett szegény... Kis idő múlva a fiatal fenyves szélén megjelent a németek szakasza. A kis csalogány az előbbi lelkesedéssel fújta nótáját, de azoknak, akik értették trilláját, tudták, hogy csak az előbbi jeleket ismétli, amiket az erdő sűrűjében rejtőző embereknek adott az imént. Mikor a németek kiértek egy kis erdei tisztásra, a fülemüle énekére harsány fütty felelt visszhangként a süniből. A fiú, aki eddig az ösvény szélén lépegetett, besurrant a bozótba. A csendet felverő fegyvertűz ledöntötte a tisztet a lábáról, még csak a fegyverét sem tudta felemelni. A hadnagy elterült a poros ösvényen. A pontos találatoktól sebesült katonák, egyik a másik után, vágódtak el. Hörgés, rémült kiáltások, félbeharapott vezényszavak kavarogtak a levegőben. De az erdő hamarosan elnémult, és a megölt fasiszták vérét nyom nélkül beitta a puha, homokos talaj. Másnap a falu szélén, az útkereszteződésnél az árok partján újra ott ült a legényke megszokott helyén és egy darab fát csiszolga- tott. Időnként éber szemmel figyelte a faluba vivő utat. Fordította: Molnár Sándor Az épülő Erzsébet híd óriás makettje. Az 1964. augusztus 26-án átadásra kerülő híd végleges formáját mutatja be felvételünk. A hidat 1945-ben a fasiszta csapatok robbantották fel. Ha elkészül a Duna budapesti szakaszán egyetlen híd sem őrzi a háborús pusztítás emlékét. Bfrktú[> tflilu&ílf büntetése
