Szolnok Megyei Néplap, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-13 / 10. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1963. január 1*

PINOCCHIO

FILMEKRŐL

Kertes házak utcája

ismét bemutatásra kerül a Pinocchio. Az olasz meséiből készült amerikai film bizonyára a mai gyerekeknek is éppen olyan kedves élményt szerez, mint felnőtté érett korábbi közönségének. Az öreg fafaragó mester es a megelevenedő fabábú ötletes története szerencsére mentes maradt a filmen is az érzelgősségtől és az iskolás tanulságtól. Pinocchio nem azért érdemli meg. hogy igazi kisfiú legyen, mert tisztességesen tanul. A fabábút önzetlen áldozatkészsége teszi emberré, a filmet pedig ez a megoldás élménnyé.

Walt Disney stúdiója ezúttal is egynéhány emlékezetes alakot teremtett. Az öreg tücsök fáradt bohémsága és Gieppetto melegszívűsége egy életen át követi a Pinocchio sorsáért gyakran könnyes szemmel aggódó apróságokat. De a felnőtteknek is jó alkalom a film arra, hogy megfigyeljék az amerikai rajzfilmek puha, gördülékeny — néha túlságosan is az — mozgástechnikáját.

Mondják, hogy álcád egy—

szont a férfi sorsa, akit Gábor Miklós alakít a tőle megszokott könnyed intelligenciával. Kétségtelen, hogy meghátrálása szembeállítva Anna határozott cselekedetével kihangsúlyozza a női nem kisebb hajamét a megalkuvásokra, viszont sohasem tudjuk meg, hogy mi okozta összeroppanását, mitől ez az

a különben fontos kérdéseket feszegető titkárnői jelenetek — végeredményben a sokat emlegetett többrétegű film prototípusának is nevezhetnénk munkáját. Ez a film ugyanis a társadalmi időszerűség és a filozofikus mélység iránt érdeklődőket egyaránt kielégítheti. A rendező pedig nemcsak elképzelésekkét olyan jelenet, amely túlságosan drasztikus gyermekeink lelkének. Lehet, a kicsi néző azonban mégsem ezt viszi magával a moziból. Az amerikai életforma nyersesége csak egyik ihletője a vicsorgó vadaknak és a bombázóként repkedő bálnának. A film 1940-ben készült, a világháború második évében. Szömvei a valóság rettenetéit is tükrözik tehát. S hogy a gvermek könnyen felejti őket, az maradéktalan pusztulásuknak is köszönhető. Reméliük, hogy mi felnőttek is megérjük ezt a feledést,

— toll —

A „HTÜSAG VAS ÄRA” — MINT OPERETT

Thackeray Hiúság vására című regényéből eddig már színdarabot, televíziós játékot és filmet készítettek és nemsokára operetté is feldolgozzák. A regényt Alan Pryce-Jones és Robin Miller alkalmazza operettszínpadra, a zenét pedig Julian Slade írja.

Jó film. Nemcsak úgy, hazai értelemben, de valóban az. Kérdései, amelyekkel megküzd, időszerűek és a megoldást is többnyire a nehezebb, lélektani eszközök felhasználáséval keresi. ígéretes képsoraikkal kezdődik a film: egy asszony reggelét látjuk a főcím után. Aprólékos — már-már túlságosan is az — megfigyelésekből és kitűnő színészi játékból áll össze a főmérnök feleségének jelleme. Kiábrándult és céltalan szomorúság teszi fáradttá, kimértté mozdulatait Aztán elénk tárn i roindaZj ami az asszony terveit megfojtotta: a kisváros önmagának élő világa, a szakxnába- feledfcezés rideg korlátoltsága és a frissen szerzett gazdagság talmi csillogása. Ebben a légkörben Anna hajlamos arra, hogy mindenkiben szabadi tót lásson. Amikor férje barátjában megérzi az elégedetlenséget, mindkettőjükön segíteni akar.

Idáig jóformán töretlen a film szerkezete. Bana Margit egyszerű eszközökkel megformált Annája áll a középpontban és a színésznő természetes tisztaságú alakítása valami költői sorsszerűséget ad a két ember egy- másratalálásának. A bevezető, képsorok alapos elemzéssel felérő jelenetein kívül sokatmondó ötleteket láthattunk a fővárosi mérnök első látogatásának érzékletes légkörében is. A későbbiekben azonban a filmben a kelleténél nagyobb súlyt kap a szexualitás és csak a befejezésben tér vissza a film a kisvárosi botránykrónika területéről az egyéni és társadalmi összeütközések művészi megjelenítéséhez. Az asz- szony jellemének értékei még így is teljességükben állnak előttünk. Anna nem elégszik meg a tökéletesebb élet után vágyakozó tehetetlenséggel, hanem szakít szakmai gondokban elmerült férjével. Ez a gondolat tehát maradéktalanul hangsúlyozza, hogy az ember életét nem töltheti ki sem az anyagi jólét, sem pedig a technikai tudás. Az igazi értéket a közösségben, feloldódó emberség adhatja j csak meg.

Jóval kidolgozatlanabb vi-1

embereket kalapja mellé tűző életmódja? A kisszerű családi környezet felvillanó képei kevés magyarázattal szolgálnak.

Fejér Tamás rendezői felfogása nagymértékben hozzájárult a sikerekhez. Azáltal, hogy nem igyekezett minden problémáról véleményt mondani, képekkel tudja kifejezni magát. Noha így is becsúszott egy—két olyan gondolat, amelyik csak párbeszédeket jelent — mint például

ben gazdag, hanem van érzéke á lírához is, amint az a rövid boldogságot számbave- vő leltár képei — talán az egész film legmegrázóbb ötlete — mutatják;

Röviden még néhány szót a fényképezésről, amelyet néha erőltetetten artisztikusnak éreztünk és Vujicsics Tihamér elismeréssel fogadott friss zenéjéről.

Tompa László

Boxolóból

SZOBRÁSZMŰVÉSZ

Talán Joseph Brown az egyetlen hivatásos boxoló, akiből szobrászművész lett. Néhány évvel ezelőtt nevének igen kitűnő csengése volt a box-sport kedvelői között. Joseph Brown ma már a Princeton-i egyetemen dolgozik, mint szobrászművész és rövidesen az egyik New York-i galériában állítja ki műveit, más neves művészekkel együtt. Egyik legsikerültebb szobrát egyébként Jesse Owens-ről készítette.

Ladányi Mihály versei

Esték csendjében

Sörtehaját szemére fésüli a férfi, és felesége, a hottentotta nő színes karikákat aggat magára. Magnetofonból dübörög a tam-tam himbálózó fejükbe.

Ettől a zenétől

a lábszár csíkos kígyója ki vonaglik a topogóból.

Ö ez a zene

szétrobbantja a testrészeket, mint a dinamit,

a ritmus gépfegyvertüzébe menekül a csípő a has a válj a csend élők

Nagy a ricsaj

hús-szagú, forró rezervátumaidban, huszadik század!

Az esték meghitt csendjében csak az öregek és a költők üldögélnek,

Késő este

Mikor az ember mindent megtalált mir. amit a szem kívánt a szerelemben, s a pucér éhség a pillák mögött elfordul jóllakottan, amikor már nem várjuk ügy as estet, és később, ahogy kilobban a villany, álmunk felé indulunk friss kalandra: nézek, nézek egy csillagot magamban mint aki a hazáját odahagyta.

Dalocska

%

Szépen élünk, jókat eszünk, kibékülünk, nem veszekszünk — vagy ha nem; lógatjuk az orrunkat, álmodjuk jódolgunkat — vagy ha nem: három hétig gondolok rád, ez lesz új cipőd, harisnyád — vagy ha nem: sétálgatunk, mendegélüuk.

Ideérünk, odaérünk — vagy ha nem:

mért kellett költőhöz menned, hogyha szonettet ad enned — vagy ba nem:

ha ezt is már régen unnád: két poronty fogja a szoknyád

kedvesem.

Az urak a hegyen úgy élnék, mint kihalt állatfajok eleven példányai egy rezervátumban.

Ha egy völgylakó ide téved, azonnal érzi, hogy ő nem idevaló. A nyelvnek is csak a szavait érti, a szokásokból pedig kukkot se. Az atmoszféra olyan, mintha idegen országban járna, ahol senki se igyekszik elfeledtetni vele, hogy idegen, ellenben finoman értésére adják pillanatonként.

Panoptikuma sarokhoz is hasonlatos a hegy, ahol egy eltűnt kor hű másolatát állították fel — emlékeztetőnek.

A cseléd is megvan. A volt cseléd. Csak lenn él a völgyben és nincs kedve hozzá, hogy ma is cselédnek nézzék. Néha leüzennek neki:

— Dani, jöjjön fel.

Dani néha fellázad az ilyen üzengetések éllen. s visszaüzen:

— Nem érek rá.

De ez csak az első indulat, a háborgó öntudat hirtelen fejfölvetése. A második hang már a lecsitult emberé, a számoló ember- ki szégyellj az előbb megütött nyers hangot, é6 igazítani szeretne rajta.

— Majd felmegyek, most fontos dolgom van — javít szelíden.

A tűz akkor ütött ki a hegyen, amikor Dani a lakását meszelte. A bútorok, miket maga faragott — korántsem szegénységből, inkább kedvtelésből — kinn voltak nyájban a ház előtt. Odabenn éppen megálltak a meszelővei, Dani és a sógor, k&véá ittak, és békésen,

gondtalanul elüldögéltek kicsit. Az élet nyugodt biztonsága, és természetes, zökkenőmentes ritmusa ott lebegett a forró csészéik felett.

Akkor berohant egy ove- rálos tag, hogy ég a tető, a hegytető. Már a fák égnek. És olyan gyorsan terjed a tűz, hogy nem lehet eléje állni. És lehet, hogy mindjárt itt lesz. De az is lehet, hogy nem erre jön, de akkor az erdő kapja. Oda lesz az erdő. A parlag olyan száraz, ropog mint az istennyila.

Dani és a sógor felálltak, fehéren, s megcsalatkozva néztek a kávéra. Azért még megitták. De úgy, mintha bűnös dolgot cselekednének. Ránéztek a meszelőre, mintligetbe, mely már a báró

fészke.

A haraszt közt terítve a levert dió, ropog a talpuk alatt. A vén trotty sírós, bűntudatos, kétségbeesett ábrázata megjelenik. A füst is. Előtör a bokrok közül, élőbb a szaga, aztán a fehér gomolyag.

Karó van a vén báró kezében, azzal szerencsétlenke- dik, kotorja feleslegesen a hamut.

— Meggyulladt — mentegetőzik. Mint aki tolná magától egy láthatatlan bűnösre a felelősséget. Nagyon sápadt, nagyon ijedt. A tűz már rég átnyargalt a drótkerítésen, a szomszédos kertekbe, ropogva kúszik az

TŰZ

ha odaszólnának neki: jövünk mindjárt, csak felugrunk a hegyre, aztán folytatjuk.

— Hogy az istenbe történt?

— A báró...

— Égette a gazt, mi? Mennyit duruzsoltam neki, hogy ilyenkor ne égessen, ilyen szárazságban. Vagy legalább árkolná körül.

— Beszélhet annak.

— Vén agyalágyult Most megcsinálta. Fizethet...

így háborogtak, miközben fulladozva kapaszkodtak az akácos meredélyén, ásó, lapát a vállon. Felértek a dióerdő felé. Dani dühös. Most végtelenül megveti a bárót, s azéríis mégjobban ráijeszt.

— Fizethet öregem. Egy rossz, semmiérő szilvafát felszámítanak kétszázötven forintra is.

Dani meg a sógor több szót nem vesztenek. Bevágják magukat a bokrok közé, be a füstbe.

— Csak oldalról! — kiált Dani a félelmetes ropogásba.

Oldalról kell kapni a lángokat, sose szemközt. Az ez- reds úr házába harap ez mindjárt, a nyugalmazott királyi ezredes úr búzába.

Az ezred esné rémülten bámulja a veszedelmet.

— Danikám, az isten szerelmére, jöjjenek Danikám!

Dani a kétszáz négyszögölet, ami a házukhoz lenyúlik, nem tudta megvenni. Kérte, hogy várjanak, míg összegyűlik rá a pénz, a verítékkel szerzett pénz. Egy orvos hamarább fizetett. Az ezred esné a kerítésen át azt mondta a bárónónak: „Jobb is, legalább ezek nem terjeszkednek." Dani éppen a villamybiztosítékot igazította a báróéknál, s a konyha nyitott ablakán át az ezred esné szavai a fülébe jutottak.

Most a balszámy elé vetette magát, szemközt a kórók szárán magasba szökő lángoszloppal, mert mindjárt körülfogja az első szilvafát, s akkor az isten se állítja meg, az ezredesék háza tövéig ég.

— Fizethet a vén szentség! — morog Dani. Dől a sós veríték, nyakán, hátán, szeme alatt, az arc csurgóin. A forróség bírhatatlan, kezét, arcát nyalják a lángok, némely alattomban a cipőjébe is bebújik. Szentségit! — sziszeg, kapkodja a talpát, a lapát vadul jár a kezében, tolja vissza a tüzet, nyomában földszegély húzódik, mely elnyeli a lángot, nem engedi tovább. A füst szemén, száján, orrán, fülén ki-be jár, a tüdejét, a szívét elfojtja, a fejét mindjárt szétrepeszti. Szédelegve megy a lángnak újra meg újra. Kapkodja a levegőt, kapkodja a lapátot.

A vén báró ott botladoz a karóval a nyomában, ahonnan a tűz már elvonult, s

verdesi feleslegesen a feketén füstölgő üszköt.

— Jaj, maga ne csinálja — kiabál a báróné. — Magának nem jó a szíve.

De megcsinálni azt megcsinálta — gondolja futtában Dani,. s veszettül hadaksz'k a lánggal. Az overálos jobbról került, a front túlsó széliről. Az kiált rájuk:

— Vigyázz!

A szél kavarintott egyet, s Dani láttad hogy körül vannak kerítve. Hátulról, mint dübörgő lovascsapat, kivont vörös szablyák, rohannak rájuk a lángok. S ők rogyadozó térdekkel futni próbálnak, de a lángok mindjárt beérik, Dani a sógor rémült tekintetét látja, és arra gondol, hogy 'milyen furcsa lesz itt meghalni.

A lángok pillanat alatt átrohantak rajtuk, s elenyésztek az imént felégett üszkös parlagon, ök meg- hemperedtek, s már csak égett rongyszag lengett körülöttük, s némi füst.

— Jesszúsom! — kiabált az ezredesné.

Jókor kiabál — gondolja dühösen Dani, nézi a kezefe- jén az égés helyét. Szerencse, hogy nagyobb baj nem lett. Hogy tulajdonképpen nincs szél.

Már csak az üszők füstöl. Daniék lapátjukra támaszkodva állnak. Nézik a művet, az elfojtott tüzet, a fekete foltot, mit a lapátok vágta földszegély egészen körülvesz, és ól esen-szeszélyesen elválaszt az elevensárga fűtől. Nincs annyi erejük, hogy a lábukat odébb tegyék. Csak pihegnek és nézik az üszköt. Nézik a megmentett erdőt, az ezredeséi megmentett házát, a báróék megmentett kertjét.

Az ezredesné félkapaszkodik a drótkerítéshez, amelynek túloldalán a báróné állj selyemfényű slafrokbam, csigákba tekert platinafehéf hajjal.

— Kérlekszépen, a 9Smi n*t mondja, mehettek a dober- man kölykökért. Te, ben» voltam annak a lakásában, vett valami új huzatot, valami hupikéket, azt bittend meghalok.

— Ne mondd — ébredt tel

a kíváncsiság a vén báróné fehérre meszelt ábrázatái»; Észrevette, hogy az emberei* a lapátjukon támaszodnak, és állnak. — Dani! — Hangjában a mindenkori, s immár lekophatatlan fensőbbség volt, ahogy felhúzta a Szó- végét. — Elmehetnek most már.

— Igazán? — szólott csendesen Dani, s elindultak a sógorral.

Dani látta, hogy a vén báró mereszti utánuk a szemét. Majdhogynem a kampóját bele nem akasztja a sarlóikba, mely alatt meg-megrop- pan a dió.

Dani nem kívánta a diót. A foga is rossz, meg két fája neki is van a ház előtt, a derekának se volt kedve a hajoláshoz, mégis megállítja a sógort:

— Várj csak, dió.

Már nyúl is le az avarba. Hadd törje ki a frász a vén bárót. Ügyis azt félti, a dióját, hogy meglopják.

Hogy szenvedhet most a vénisten, de szólni azt nem mer. Dani somolyog magában, s lenyúl élv-zettel a második dióért.

Szeberényi Lehet