Szolnok Megyei Néplap, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-09 / 6. szám

IMS. SZOLNOK MIBGYta N Én.Ar Beszéljenek magukért a művek „Olvastam a Néplapban Dónké László levelét, melyei ’Irodalmi ügyben’ írt és mél­tatlankodik azon, hogy ke­vés a megjelenési lehetősé­gük a megyében élő, iroga­tással foglalkozó emberek­nek. Ez ügyben elmarasztalja a ' levélí ró a szolnoki rádiót és a Jászkunságot Nagyon meglepődnénk azon, ha például az Élet és Tudomány közölné valame­lyik ifjú költő legfrissebb versét, vagy az Élet és Iro­dalom novellák és kritikák helyett a mélytengeri ku­tatások eredményeiről közöl­ne magas színvonalú érte­kezést. A rádió igen „ravaszul" foglal állást ebben a kérdés­ben. Van kinek írni, de nem kapnak közlésre érett írás­művekét még Danko László­tól sem. Térjünk rá a vita igazi tárgyára. Van kinek írni, de... És pontosan ennek a bizonyos szócskának nincs meghatározva a folytatása a mai napig sem. Doeikó Lász­ló* így folytatja: ...nine* olyan fórum, mely leközölné írásainkat. Vagyis vannak írók, és vannak, akik olvas­nának, csupán o közvetítő hiányzik. Donkó László ál­láspontjáért harcosan ki is ált. Én vagyok viszont a .nyájas olvasó", Így termé­szetesen más szemszögből szólok hozzá. Nem érzem magam pesz- számistának, de az a gya­núm, hogy a közlés lehe­tőségek gyér voltán kívül más baj is van. Én így foly­tatnám azt a bizonyos befe­jezetlen mondatot: Van ki­nek írni, de... kevesen van­nak olyanok, «kik jól tudnak Írni. A Néplapban esetenként megjelenő versek magukon viselik a modem szabad- verselés minden külső is­mérvét, csak a kusza szó­halmazból igen. nehéz ki­hámozni, hogy Írója mit is akar mondani. Attól még nem vers • vers, ha rímel, de még kevésbé az, ha nem rímel. Jó novellát akkor olva­sunk a lapban, ha vala­melyik befutott író ír. Ékre azonban ritkán kerül sor. A Néplap úgy segít magán, hogy klasszikus novellákat, ismert külföldi írók írásait közli. Móriczot vagy Jevtu- aenkót nem bírálja senki. Ha most újra megnézzük a rádió érvelését, határozot­tan állíthatjuk, hogy véle­ményük mindenben meg­egyezik a Néplap szerkesz­tőinek véleményével. Ami a Jászkunság-ot il­leti, az a véleményem, hogy ne ott jelenjenek meg a me­gyei írók művei. Vagy a megyei írók csupán az ér­telmiséghez akarnak szólni? Mert a Jászkunság — jelle­génél fogva — a megye értelmiségének folyóirata. El­lenben a Néplap eljut a leg­szélesebb néprétegek közé, olvasótábora népes, így al­kalmas arra, hogy időnként szépirodalmi müveket is kö­zöljön. A lap ezt meg is teszi, amennyire lehetősége engedi. Ezt abból is gondo­lom, hogy Donkó nem ma­rasztalja e] levelében a Nép­lapot De miért nem marasztalja el az Élet és Irodalmat? Pedig ott is döngeti a kaput, úgy tudom, több esetben is, de írásait még nem találták eléggé érettnek. Hogy vidéki író nem kap helyet fővárosi lapban’ Dehogynem! A szol­noki Serfőző Simon verse az első oldalon szerepelt a múlt- heti számban, háttérbe szo­rítva más ifjú költők egész garmadáját. Megérdemelté? Igein. Büszkék vagyunk rá. Keveset, de jól. A jó bornak nem kell cégér. A valóban tehetséges írót nem az jel­lemzi, hogy az ököljog mód­szereivel harcolja ki művei­nek közzétételét. Attól még senki sem lesz olvasott no­vellista, vagy költő, ha gyak- m .megjelenik:' Jelentéktelen rövidítésekkel közüljük Gátfalvl Mihály cikkét. U"y gondoljuk, helyesen tükrözi a Up olvasótáborának vélemé­nyét Ha egyes apróbb részleteiben nem is, de eivi következte­téseiben az irodalmi életre vonatkozó megállapításaiban, taná­cséiban a szerkesztőség a cikkel egyetért Különösen megszívle­lendőnek tartja a cikk befejező részét, ami a művek színvonalá­ra vonatkozik. A megye irodalmi életéről nem kívánjuk a vitát folytatni. Az álláspontok kikristályosodtak. — Szerkesztőségünk várja a valóban színvonalas, mai életünket tükröző, a szoda- lista ember gondolkodásmódját formáló és arra Jellemző lráso­Csapatzászió átadás Karcagon Impozáns katonai parádét rendeztek szombaton a kar­cagi laktanyában. Az erőt, fegyelmezettséget sugárzó honvéd alakulatok köszön­tötték az ■ új csapatzászlót, amelyet a helyi Lenin Ter­melőszövetkezet tagjai aján­dékoztak. Az ünnepélyes al­kalomból Bártfai Sándor Kossuth-díjas tsz-elnökkel az élen a szövetkezet küldött­sége adta át a hímzett se­lyemzászlót, amely előtt fo­gadalmat tetteik a harcolok, hogy mdndhaiálig védelme­zik. (A fegyelmezett katonai ünnepség után a laktanya kultúrtermébe vonultak a katonák, ahoi a termelőszö­vetkezet népszerű öntevé­keny színjátszó együttese adott másfélárás műsort a honvédek, tiszthelyettesek, tisztek tiszteletére. Este a termelőszövetkezet művelő­dési termében folytatódott az ünnepség, ahol az alakulat katonáit, tisztjeit vacsorán látták vendégül és késő órá­kig szórakoztak együtt. Megnyílt Jászberényben a női fodrászat kozmetikus részlege. Hétszázezer forintos beruházással készült el a módéin gépekkel felszerelt helyiség, ahol arckezelést, krémpakolást, kvarckeze- lést és vitaminos pakolást végeznek. Az üzlet vasárnap délelőtt is nyitva van és a közönség rendelkezésére áll. A nagysikerű kez­deményezés gazdája a Jászberényi Műszerész KTSZ. Képűnkön szempillafesteshez készítik elő a vendéget. KAREL RERAN: Reménytelen eset A gyáva CSEHSZLOVÁK FILM 1944 végén, a szlovák fel­kelés napjaiban játszódik a Kim. A történet négy ember­ről, négy különböző jellemről SZÓL Igazi hőse Bodnár taní­tó, akinek meghunyáSzkodá- ga, majd a döntő pillanatban felülkerekedő embersége a film legfontosabb mondani­valója. ITELET g\z. asszony beletúrt a pénztárcájába. Idege­sen és ugyanakkor értetlenül is. Egy pillanatig kinézett az ablakon, mintha az utcától várna tanácsot, hol a pénz, vagy éppen ott lebegne az ablaküveg mutatta négyszög­ben a százforintos, amely még délben megvolt és most nincs. Még egyszer végiggon­dolta : nem, sehol nem vál­totta fel a pénzt, volt annyi aprója, és nem is ránthatta ki - tárcájából, mert az aprót másutt tartja. Akkor az er­szénynek is el kellett volna vesznie. Az asztalnál ott ült a fia. Feltűnően belemélyedt egy könyvbe, két csontos, kamasz keze valósággal satuba szorí­totta homlokát és eltakarta szemét is, minth az utcáról beszűrődő fény ellen vé­dené ... — Szilágyi Erzsébet levelét megírta... — kántálta most hangosan a fiú és az asszony látni vélte, hogy újjai közül rásandít. — A fene ebbe a kölyöK be! Nem bírok véle. Nem. Amióta az apja itt hagyott, végképpen nem — mormog­ta magában az asszony és új­ból kotorászni kezdett, most már reménytelenül, inkább csak tehetetlenségében, a pénztárca gyomrában ... — .,, azt, is telesírta,., Nem nyúlkáltál a pénztár­cámhoz? — ... fiának a levél... — Hagyd a fenébe azt a Hunyadi nemtudomkicsodát... Válaszolj, ha kérdezlek! — rival] rá most, éles, majd­hogynem rikácsoló hangon a fiúra. Már nem tud csende­sen beszélni vele, már csak kiabálni, rikácsolni tud, ha hozzá szól. És sehogysem ké­pes legyűrni magában a ret­tenetes és szégyentelen vér­zést: fél és irtózik a saját fiától. A tekintetétől. A tit­kos útjaitól. Az idegenségé- től. Félhülye röhögésétől és furcsa, szinte sokszor érthe­tetlen szavaitól. A fiú felkapta a fejét és összehúzta vékony szemöldö­két. Szemében inkább düh, mint í-iadtság — Nem hallod? A fene egyen meg! Már válaszra sem méltatod az anyádat, mi? it akar tőlem? S miért rikácsol itt? nem vagyok süket. Hagyjon tanulni... Már tanulni sem hagy?! — vicsörgött a fiú és felugrott az asztal mellől. Nyurga, anyjánál magasabb, de horpadt mellű, vékony dongájú gyerek volt. Az any­ja akaratlanul hátrahőkölt. — Azt kérdeztem, miért nyúlkáltál az erszényemben? — Én? — kérdezte íelhá­M! borodott arcot vágva a fiú, valami olyan nyegleséggel, hogy anyját még jobban el­öntötte a méreg. — Te, igein, te.;. — ki­abálta most már mindjobban belevörösödve. Nem, már nem tudja fékezni magát, és megbánni se gyengeségét, lassan már csak gyűlölni tudja ezt a gyereket, aki pe­dig az övé, de csak volt, s aki úgy érzi. ellensége lett az elmúlt hónapok alatt. — Elloptad a százforintost. Én dolgozom, hogy legyen a be­ledbe enni hogy ruhád le­gyen, hogy tanulhass, te meg képes vagy lopni. Az anyád­tól. Piszok. Hol a pénz? Hol a pénz! — Ne hisztizzen itt nekem! De jól adja. Mit tudom én, hogy mire költötte azt a ron­gyos verest? Vagy kire? El- ugrassza a dohányt és nekem rendez itt színházat — ki­abálta vissza a fiú. asszony egy pilla­natra megdermedt. Mit akart mondani az a ronda kölyök azzal a valakivel? ... Csak nem sejti?... Vagy ta­lán tudja is? ... Lehetetlen. Arra mindig vigyázott. A gyerek előtt soha. Soha! És különben is, mit tudhat még egy tizenötéves fiú. Vagy na-. gyón is sokat tudhat? Ráné­zett a fiára, de az már tün­tetőén visszaült az asztal mögé, fejét ismét két mar­kába dugta, mintha falat húzna közte és közötte: vas­tag, ledönthetetlen falat. De hol van a százforintos? Nem vihette el más, csak a fia. Eddig is lopott már tőle. két- három forintot, egyszer egy tízest... Gyerekcsínynek tar­totta. De ez most száz forint, ez az összes pénze a fizeté­sig... Ez nem tréfa, ez nem gyerekcsíny. Odament az asztalhoz, megállt a fia mel­lett és inkább könyörögve, mint felelősségre vonva szólt most hozzá: —* Ugye, te vetted el a százast? Add vissza! Hallod? Add vissza! A fiú felnézett, lassan vé­gigmérte az anyját, úgy je­gyezte meg; — Ne murizzon már itt ne­kem!... Hagyjon békét... — és darálni kezdte a verset: — Szilágyi Erzsébet leve­lét megírta... megírta... és látja elfelejtettem. Maga miatt. Már tanulni sem hagy. Elmegyek míg kidühöngi ma­gát — ugrott fel. Az anyja utána kapott. — Maradsz! Ide a százast, a százforintosomat! Add ide, mert baltával hasítlak szét, te strici — visította most már megint, s ujjával bele­kapaszkodott a fiú kabátjá­ba, hogy az lecsúszott a vál­láról. Most már juszt se — akar­ta kirántani magát anyja ke­zéből a fiú, de az újjak ke­ményen fogták, nem volt me­nekülés. Egy pillanatig né­mán néztek farkasszemet egymással, mint két ellen­ség, akiket végső és döntő párbajra szólított valaki egy­más eilen — Add vissza a pénzt te tolvaj. Megállj, feljelentelek a rendőrségein. Elviszlek a javítóba. Börtönbe dugnak, hogy ott fogsz rohadni. Szé­gyentelen. — Hagyjon békén! — vál­tott fenyegetőre a fiú hangja. Az asszony most már semmit se látott, csak a fenyegető hangot hallotta. Ezt a vész­jósló hangot, amelytől nem megijedt, de megvadult. Be­hajlított ujjaival, teljes erő­vel arcul vágta a fiút. A gye­rek felordított, hátraugrott megtorpant egv pillanatra, az anvja még látta, hogy orrát elönti a vér, hirtelen fellob­bant benne a szánalom is. aztán csak azt érezte, bogy meg+ántorodik a kapott po­fontól. Megütötte, visszaü­tötte ; a fia. • ................ — Engem ütött meg? Hát tudja meg, én vettem el a vacak százasát. Kellett. Sem­mi köze hozzá, hogv mire. Én se kérdeztem, hogv a szeretőire mennvit költ. Érti? Az ajtóban még visszafor­dult a fiú, szipogva, véres orrát törölgetve: — Azt hiszi, nem tudom... Azt hiszi, mert bedug a má­sik szobába aludni, nem hal­lok semmit? Ma»- - — falén. Igenis. M éo hallotta, amint becsapta a konyhaajtőt és hallotta rohanó lépteit iS; Aztán egyedül * maradt. Teljesen egyedül. Gyurkó Gém lehetőséget a jó írások meg­jelenéséhez. Ne csak helyet, hanem segítséget, szakmai és erkölcsi támogatást, útmuta­tást is. És ne beszéljünk szolnoki irodalomról. Megyeiről se, Nincs, sem községi, sem já­rási irodalom. Van azonban világirodalom és ezen belül, ennek áraméban nemzeti irodalom. A nemzeti irodalom ápo­lása viszont minden, a me­gyében élő és írással fog­lalkozó ember joga, sőt: kö­telessége. Ezt el is várja tő­lük az olvasóik népes tá­bora. Kevesebb vitát és több, színvonalasabb, mai témájú művet várunik. Ha ezeket megírták, ráérnek nyugodtan vitatkozni, hol jelentessék meg őket. Azt hiszem, ez nem is lesz nehéz feladat” Gátfalvi Mihály, pedagógus, Jászdózsa A valóban tehetséges me­gyei íróknak nincs okult az aggodalomra, hogy- névtele­nül fognak elveszni1 a kar­cagi tücsöklegelőkön. Révbe jutnak anélkül is, hogy őket a Jászkunság vagy a rádió különlegesen „támogatná,” A dilettánsok szintén nem fognak elveszni (pedig nem volna kár értük). Van belő­lük sok száz példány, hála­istennek... Egy-egy alkalom­mal el is sütik nagyágyú­jukat, hogy a kritikusok fel­ijedjenek és egy-két hétig legyen miről vitatkozniuk. De nemcsak költők és írók élnek megyénkben, élnek itt műfordítók is. ök sem igen hallatják a hangjukat. Vagy nincs mit fordítaniuk? A megyei irodalmi élet szerintem akkor lendül fel, ha íróink viták helyett le­ülnek és írnak, de nem akármit. Van kinek írni. De az olvasók igényesek. A göregáboros parasztábráaolás ideje már lejárt. Mi, olvasok, igényesek va­gyunk. Legyenek ilyenek a szerkesztők is, de adjanak helyeztettem magam. Júliá­val szenvedélyes hangú leve­leket váltottunk. „Soha el nem hagylak téged”, ilyene­ket és hasonlókat írtunk. Lassan az én fejem fölött is kisütött a nap. Végre én let­tem a vállalat egyik prágai fiókjának a vezetője. Mesés hangulatban vonatra szállók. Képzelgek, hallom az anya- könyvvezető hangját s körös­körül a hizelgő muzsikát és nemsokára egy gyengéd „igent”; De örömöm korai volt. Befut a vonatom Prágába, Ugyanabban az időben jö­vendő apósomat kiteszik az igazgatói állásból. Üjra egy­szerű munkásként dolgozik. Édes kis Júliám, a sors mi- csoda akadályokat gördít elénk. Én most egy alállomás igazgatója vagyok és komoly kilátásom van rá, hogy még följebb is emelkedhetem. Ilyen körülmények között megengedhetem magamnak azt. hogy apósom egy kis munkás legyen? Csak Júliáért fáj a szívem. Szegény, oly türelmesen várt rám és még sok könnyet fog ontani miattam. Igazán jobb sorsot érdemelt volna. ra emlékeztetett.— Szerencsét len ember vagyok — mon­dotta bizalmasan. — Belesze­rettem valakibe, de a sors olyan akadályokat gördít ielém, hogy ezek láttára talán még Romeo is megrendülne. Elvtársi összejövetelen ta­lálkoztunk először. Hogy rö­vid legyek és velős: első pillantásra megszerettük egy­mást... De hát mi követke­zett ezután? Az apa kézzel- lábbal ellenezte a házassá­gunkat. Tudniillik 6 a mi igazgatónk és nem valami nagyon tetszett neki, hogy a lánya egy kis munkáshoz menjen feleségül. — Először legyen belőled valaki. Ne próbálj te házas­sággal karriert csinálni. Ha majd vitted valamire, akkor újra bekopogtathatsz nálunk. Te pedig ne bőgj. Ezzel az én dárga Júliám­ra mutatott. Mit is tehettem volna? Ennek a fölfújt hólyagnak be kellett bizonyítanom, hogy én is érek valamit. A válla­lat egy messzi alegységéhez öreg barátommal, Ferdi- nánddal találkoztam. Komoran nyújtotta kezét, olyan mosollyal, amely en­gem kissé a keserű mandulá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom