Szolnok Megyei Néplap, 1962. december (13. évfolyam, 281-304. szám)
1962-12-02 / 282. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. december 1 József Attila: LEVEGŐT! t r Ki tätja meg, hogy eämooöjam, db bén totó hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permetjeg és lábotn alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem ón. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oűy elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok. Számon tarthatják, mit telefonoztam s makor, miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem mikor lesz elég ok előkotomi azt a kartotékot, mely jogom sérti meg. És az országban a törékeny falvaik — anyám ott született — az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levélek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomarát jelentse s el pariik, szétpereg. Oh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sera népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz. Én nem Syennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet ,v: sokszor nem to tudtam, hogy miért, vértek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban, fin tudtam — messze anyám, rokonom van, ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. De jogara van és lélek vagy agyag még nem vágyóik s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyak szabadi Az én vezérem bensőmből vezérel! Embereik, nem vadak — elmék vagyunk! Szivünk mfg vágyat ériéi, nem kartoték adat Jöjj ei, szabadság! Te szülj nékem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, kosnoily fia/tajt „Ha örül Horger Antal ur Részlet József Jolán : A Táros peremén című kötetéből JEVGENYI] JEVTUSENKO KUBAI ANYA ÉJI DAL Playa-Glronnál tábori sátor, a sátrat egy paraszt — asszony lakja. S mint látomás éjféltájkor , előjön ‘ lassan a tengerpartra. Miért nem alszik, donna Amelia? A Karibi-tenger szendereg dtöL Mit kutat btt. ahonnan Amerika sötétiik úszó fellegek közül? S az asszony szólt: — Pabló volt, szivem aranya bölcső-hintában feküdt, bőm ész szemekkel, ■ én, a fiatal anya, mellette famozsárbaa törtem a kávét. „Kipp-kopp !*’ — kopogott a mozsár kezemben « reménység, bánat, fiikopp hangja —, legföldibb bölcsődal volt ez a szüntelen ütemre kopogó: »KiVP-keppr A férjem ügyetlen kezébe vette zz ártatlan édes gyermeket, „Amelia!” — így szólt — „Élete szebb lesz, mint az enyém és mint a tied!” Azt akarta, hogy fia meg ne hajolva éljen, éljen, mint hatalmas, egyszerű hegy, Hetét mosolyogva tartsa kezében, mint ananászt a zöld levelek! Pablónk úgy nőtt, mint völgyben a nádszál, és érte az egyik ütközetbe elesett az nram Pinar del Riónál, Kováspuskát szegzett tankkal szembe. Ss Pabló nőtt... s mikor március megérte — tizenhét esztendős volt csupán —, így szólott: „Madre, ngye, megértsz te, — katonának megyek, mint édesapám”. Megértettem, nem sírtam, nem vitatkoztam, de nincs anyaszív, mely nem érzi át — Jöttek a tengeren: megöltek, megölték^ úgy, saint édesapját itt ssett fi PaMórn, ,, Pablitóm, gyermekem* borotvát vettem én neki titokban, nem borotválkozott így aztán soha sem. As ajándékot már hiába hoztam Nem láttam, amikor homály ült s véres, pelyhes arcát homok lepte be, tágranyitott szeme Amerikát nézte: merőn célozta meg a tekintete. Eljöttem hozzá, sírhantja itt Szemem a bútól kiszikkadott. Mikor a sziklának tantorodtam, tudtam már — innen nem mozdulok. Rt fiek én már jó éve fimúlt. előbb paszta föld volt a fekhelyem, majd éjszakára e tábori sátort katonák adták nekem Hárman vagyunk — a a tenger, én és a sírhalom. Nem feledem, mért nincs örömöm. A tengert — emlékszem — szerettem egykoron. De most már szívből gyűlölöm! íme, — a tenger, — morajlik, háborog, tajtékot verve — partra lép. Tenger... Felőle jönnek a gyilkosok! Tudom én — gyilkosok jöhetnek még!” Miként a harag és a fájdalom szobra néz a viharzó tenger felé, s a kísérteties fekete habokra fehérlő hajából hnllámot vet a szél. A tenger harsog, csapkod,- dühöng, de Elc*te lefogja vad viharát... Boldog anyák, ti Amerikában, látjátok ezt a kubai édesanyát?! Kuba, 1962. októberében Fordította: Simoni! Imre Elmúlt éjfél, • költő már befejezte költeményét « a fejét a mellére hajtva elaludt. Majd hirtelen felriadt, bizonytalan léptekkel odajött hozzám. 'Letettem a kártyái, megkérdeztem, mi a baj7 — írtam egy verset, azt hiszem nem túl rossz. Felolvasom. Akarod? A cigarettától rekedt hangon elkezdte mondani az Éji dal-t. A végét keserűen elnevette. — Nincs lakásom, meleg a nyári éjjel. Kimegyek a ligetbe, szeretek ott aludni. Illik is mostani hangulatomhoz. Szerbusz. Hiába hívtam vissza, nem jött. Makacs fiú volt Attila. Én egy pillanat tört része alatt arra gondoltam, hogy talán kárt tesz magában. Akkor nem történt semmi, csak úgy két évtized múlva a vasúti síneken, Szárszón. Megölte a nyomor, a rothadt korszak és az a tömérdek igazságtalanság, ami ez- időben úr volt Magyarországon. Bródy András Néhány éjjelre, pádra, kére adjatok nekem fekhelyet £n nem vagyok jé gazda ökre, se lány, se bolha, se beteg. Jusson a néniknek nagy bögre, szerető mindnek, ki szeret — áldott, mert élek én örökre, aki egy éjre eltemet. <Jó2sef Attila, 1*U. Japán kávéké*) phis cigarettát, mint kiérdemeli honoráriumot. — Hogy a csudába jöttél rá? Minden stimmel, csak az nem, hogy a Soroksári úton lakik. Nem ott, hanem a Kén utcában, nem messze onnan. E játék után a sakk következett. Attila játszott Rejtővel, pénzbe. Húsz fillérbe ment egy parti, úgy emlékszem, hogy Attila vesztett. Közben szétszéledt a társaság mindenki ment a dolgára. Egyedül József Attila maradt ülve. Papirt vett elő. Én kártyázni mentem, ő verset írt. Sokszor és iokat M- muk a levegőbe. A Japán kávéház hosszú évekig nem volt egyszerűen csak kávéház. írok, költők, festők, szobrászok és még más hasonló szabálytalan foglalkozásúak jártak oda s ha egy-egy ismeretlen ült le valamelyik asztalhoz, a törzsvendégek azonnal kitalálós- dit kezdtek játszani. Azt igyekeztek megállapítani, mi a foglalkozása az ismeretlennek, hány éves és vajon, i merre lakhat? A játékban Karinthy Fri- . gyes, Nagy Lajos, Rejtő Je- , nő, József Attila és én vettünk részt. Legtöbbször melléfogtunk, de sok esetben 1 valamelyikünknek sikerült ’ az amatőr detektiveskedés. A rekordot Nagy Lajos tartotta, old egyszer kitalálta, ' hogy a széles arcú, vastag szemöldökű nagy kockás ruhájú vad ismeretlen nem lehet más, mint hivatalnok a Vágóhídon, kora 40—15 év és valószínűleg a Soroksári úton lakik. József Attila odament a nagykockáshoz, bemutatkozott, kérdezgetett. Bámuló arccal jött vissza, gratulált Nagy Lajosnak, át- mgújtott neki bárom Un1925 januárjának ’ végén 1 ____— i „N em én kiáltok” című ver- 1 seskötete végre megjelenhe- : tett. ”... Végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok t tőle. Végre nem bennem i lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Ide- ■ gén lesz és csinálhatom a , mást, az igazabbat” — írta a kötet utószavában. Valóban más és igazabb verse jelent meg tavasszal az , egyik haladó szellemű sze- : gedi újságban. Ez a költemény — „Tiszta szívvel” című verse — szelet vetett és vihart aratott A vihar bezúdult az egyetem épületébe is... Az ablakmélyedésben, ismerős arcot látott A fiatalember orra alatt egy kis szorpamaos izgett-mozgott, fölolvasott a kezében tartott újságból „A versfaragás művelet- leríségéveL, egy, az ügyész- 1 ség által — sajnos — még nem üldözött, erkölcsileg súlyosan kifogásolható négy- sfcrófás, rímbe szedett tákolmány . i.” — Hallatlan! Már ideje volt... — marajlott körülötte. *.«. Nemcsak a megbotránkozás, de a kimondott undor fogja ei az embert a sajtószabadsággal való visz- szaéLés láttára .;. Erre már korbácsot kell fogni..." — Ügy van! *.. i Nem nekünk, hanem az államtekintélynek .. Oldalba lökték, hogy hallgasson. Attila elhaladt az ablakmélyedés mellett. Ügy néztek utána, mintha Dante poklából került volna az egyetem folyosójára. A folyosó végében is az újságlapot lobogtatták a hallgatóság tömött gyűrűjének közepén. Szenvedélyesen ejtették a félmondatokat. — Már megint a sajtószabadsággal van bajuk.:. Nem jó ennyire fanatikusnak lenni ... Miért? A valóság le- méréséhez bátorság kell.. t Ez a vers az egész háború utáni nemzedék dokumentuma . s. Azért ez a cikk... Förtelmes! No hallod, amikor as állam bajban van;.. Nevetésj bugyborgott fel a fiatalok gyűrűjében. Egy nyúlánk leány kivált közülük, Attilához szaladt. — Az altiszt már kereste, Harger akar magával beszélni. Azt hiszem, ad audi- emdum verbum van hozzá citálva — mondta. Kicsi, aprókat lélegezve, Elindult. — Várjon! — futott utáni Kicsi, Megálltak. — Mielőtt bemegy hozzá, mondja még meg, miért nevezett el engem Kicsinek? Hiszen akkora vagyok, mint maga. Miért? — Azért Kicsi, mart a^t akartam mondani, maga kicsi csacsi. — Igazán? Nahát... Biztosan valami csacsúságot mondtam. — Nincs semmi baj, Attila! Nem fogja megenni magát. Hiszen maga olyan jó és olyan gyerek..: Megvárom a Virágh-cukrászdában. Elszaladt Attila bekopogott Horger szobájának ajtaján. — Professzor úr hivatottá Dr. Horger Antal, a szegedi egyetem magyar nyelvészeti tanára, fölállt íróasztala mellől. A papírkosárból kiemelt egy marokra gyűrt újságot, kisimította az asztal lapján. Most fölvette a papirost. AttSa felé fordult — Mondja kérem, mi ez? Nos, mi ez? Miért nem telel? — Professzor űr úgy lobogtatja, hogy nem látom. HorgerAntal) odavetette kezébe a megviselt újságlapot és visszavonult Íróasztala mögé, mint egy fedezékbe. Két öleiével az asztalra támaszkodva állott — Most látja? —• Igen. Ez az én versem. — Azt merészeli mondani, hogy ez vers? Az egyetem falai között merészeli ezt mondani? Attila mély, zengő hangon kezdte olvasni: — Nincsen apám, se anyám — se istenem, se hazám — se bölcsőm, se szemfedőm “* se csókom, se szeretőm. — Fölnézett: — Híz vers, professzor úr. — A tanár szemébe nézve mondta tovább: — Harmadnapja nem eszek — se sokat, se keveset... — Elég! Elég! Mondja kérem, ha nincs mit ennie, máért jár egyetemre? Miért nem megy dolgozni? Kérem, menjen arrébb, ne álljon ilyen közel hozzám. — FS tőlem, professzor úr? — Magától félni kell. Maga destruál! Es úgy látszik, tudatosan, semmi megbánást nem látók! — Mert nincs megbánni valóm. Professzor úr, én ezt a verset nem önnek írtam Én ezt a verset azoknak a húszéveseknek írtam, akik velem együtt éheznek. És ebben a versben ezt a szörnyű társadalmat Írtam meg, amely... Horgát Antal ökte táatsr patt az asztalra, — Hallgasson! Ne fertőzze itt a levegőt! — Professzor ur, én ök- Iömnyi korom óta dolgozom és a törekvéseimben mindig olyanokkal találtam magamat szemben, minit ön.;. — Fenyeget? — Nem, professzor úr, csak szeretem a tiszta beszédet. És ha nem hangzott elég világosan a mondanivalóm, még egyszer megfogalmazom: én ezt a verset azoknak a népmillióknak írtam, akik 3d vannak zárva a nemzet egyeteméből! Megfordult és indult az ajtó felé. — Várjon! Megállít Horger Antal a* ■ ajtóhoz sietett, kitárta. Két i arra haladó egyetemistát be- . hívott. — Lépjenek közelebb. • uraim — szólt ünnepélyesen : a két értetlenül álló fiatal- : emberhez. — önök lesznek tanúi a szavaknak, amelye■ két József Attila úrhoz ki- > vánok intézni. ; Két ujja kosé] csip1 pentve fölemelte az újságot . — EB a firkálmény rend' őrség után kiált, de ez a rendőrség dolga. Én, mintáz ‘ egyetem hatóságának fcépvi• selője, itt, tanúk előtt kije• lentiem, hogy olyan emberre, aki ilyen verseket ír. nem 1 bízhatjuk a jövő generáció t nevelését Jótasef Attila úr, l remélem, megértette. Ha a nem fejeztem volna ki m- £ gamat elég világosan, az ön a szavaival élve, még egyez» - megfogalmazom mondanivn- lómat: dteácwiltam az elvétemről . i.
