Szolnok Megyei Néplap, 1962. december (13. évfolyam, 281-304. szám)

1962-12-30 / 304. szám

4

SZOLNOK MENYEI NÉPLAP

1962. december Ä.

FAGY

A KUKÁSTANYÁN

zsaluzott, kiszolgált istálló- ajtót rögtön elkapta kezéből a huzat. Belestek a homályba, nézték / az öregasszony sublótját. A kiéi fiatal a küszöbön állt, az anyjuk meg bement a szobába. Nyikorgóit a fiók, amikor kihúzta, olyan hangon, hogy a szél bömbö- lésével, meg a féléves beteg gyerek panaszoskodásával sí- rásnak is beillett.

— Ehun van-e — tette a fia élé a ládát az öregasz- szony.

Begyújtottak, megint begyújtottak. Először a legalsó fiókot tüzelték fel, majd sorban egymás után mind a hármat. Az öregasszony hordta ki. Amikor kinyitották a szoba ajtót, a nehéz tölgyfa sublót mindig úgy nézett ae öregre, panaszos, sötét üregeivel, mintha csak egy koponya lesett volna rá.

Hajnalra megállt a szél, mindent recsegtetett a fagy, A mérhetetlen hóözön ekkorra már ellopta tőlük a meleget. A gyerek elaludt ugyan, de helyette, még a szél helyett, az öregasszony sírt keservesen.

— Minek adta ide. kend, ha megjajgatja —■ szólt oda a fia fojtottan, hogy a kicsi fel ne ébredjen.

Az apró öregasszony nagyokat csuklóit, és amikor a fia bement a szobába, hogy megint gyújtósszalmát keressen az ágyban, látta a sublótját. Először úgy, ahogy volt: a három fiók nélkül, majd amikor a hideg falnak döntötte lapos madárfejét, a legalsó sötét üreg megvilágosodott előtte, és a lakodalmas népét látta benőve, vad kavargásban, középen a vőféllyel, meg az örömanyával. Ott táncolt a fiókban az ura is olyan tüzesen, mintha az lenne a rossz kábulat, hogy az ő urát a nagyháború óta Szerbiában nyomja a föld.

Megint csak sötétté vált a fiók helye, olyanná, amilyen volt, de anélkül csúszott tovább, tovább a kábulatba, hogy tudomást szerzett volna a valóságról. Nem érezte » hideget, mert hvSvétkor volt a lagzi és a langyvló tavaszi éjszakában húzta ki először a második fiókot, ami most

IMRE LAJOS:

Petőfi narancsfája

játszott- a hóval a szel. Harmadik napja jajgatott bele a határ. A jeges vihar úgy nekiiramodott, hogy fényes, fagyos tükörré csiszolta a Icukásföldejcet. Az ítéletidő sörét milliárdokkal lőtte a tanyát, a hó meg úgy nyomta a nádtetőt, mintha csak bele akarná szorítani Kovács Jánosék nyomorúságát a kőkemény fekete földbe.

Estére betört az ablak. Az asszony gyékénycsomót nyomott a ráma közé, és a kutya alól a nagyjcabátot akasztotta a vályogfalra; az ura meg nagyhirtelen felkapta a da- gasztótekvőt és eltette a bezúduló hó útjából. A teknő- ben aludt a gyerek. Felrakták a rakott sparheltra, de hideg volt már a platni, elhamvadt rég az utolsó csut- kaszár és befagyott a vödörben a víz. Az ember, meg az asszonya, vastag párát lehelt egymásra a teknő felett. Lázasan pihegett a gyerek a bekecs alatt.

A konyha másik sarkában az anyjuk, egy halálra való öregasszony kuporgott; alig volt nagyobb, mint Bundás, a korcs házőrző, és gémbe- redve morzsolgatta a fehér babszemes rózsafűzért.

Ordított a szél a tanya körül, az öreg mea fejhangon rikácsolta hozzá a zsoltárt; roppanva percegtek a bab- szemek, ahogyan a jégsörét a tanya falán.

A fia rákiáltott:

— Ne motyogjon mán. kend! Felabajgatja a gyereket.

Az öregasszony ijedten

húzta be hajatlan madárfejét a deres berliner nagykendőbe, közben elejtette a rózsafűzért.

— Te, te istentelen — sziszegett fogatlan szájával és

a lehelete szinte belefagyott a konyha sötétségébe.

Éjfélre feltüzelték a morzsolószéket, a gyúrófáblát, a repedt mosóteknőt és a karikás támlájú szitaszékeket. Az öregasszony még a törött nokedli-szaggatóját is leakasztotta a falról:

— Ezt is, ezt is tedd rá; nem kell már... —• suttogta a fiának, de közben úgy tartotta gémberedett ujjait, mint a vízbefúló, amik°r kapaszkodni akar valamibe.

Elhamvadt a parázs, hamuvá vált amit a tűzbe tettek. Odakint tovább bőgött a szél is, a vénasszony három ujjal keresztet vetett mikor a vihar kinyomta az ablakba gyömöszölt gyékény csomót.

A fia kiáltott valamit, de hangját a falhoz vágta és visszabömbölte a szél. A fiatalasszony odébb lökte az anyósát, rábukott a dagasztó- teknőre és a hátán nyargalt a hó. Az ura az ablakhoz ugrott, az anyja meg úgy maradt a téglapadlón, mintha befejezte volna.

Nagynehezen megfogták n a szelet, de. amikor a kormos viharlámpa újra pislákolni kezdett, millió fény szakadt szét a jeges hószemeken Egyetlen fehérség volt a konyha, amikor a gyerek be- lesírt a fagyba.

— Felébredt — mondta a fiatalasszony, úgy, hogy abban ott bujkált az is: meleg kellene a gyerekre.

Az .ura összehúzta bekecsén a kötelet.

— Kimegyek — szólt oda asszonyának, de tudták mindketten: nem megy ki; mert minek is menne. A hóbuckák alól úgy sem tudná kiszedni a fagyos tüsköt, az akácosig meg hatszor beleveszne az úttalanságba.

Az asszony mégiscsak megfogta a kútját:

— Ne menjék!

Odavánszorgott hozzájuk az

ör egasszony is.

— Hozd ki, menyem! — mutogatott valamerre.

A fiatalasszony nem mozdult, a másik, az öreg. meg úgy reszketett, mint a nyárfáiéit

*— Hozza ki, kend! — mondta a fia és kiakaszto'-a madzagját. A

ANTAL ILONA: CSALÁD

5

záznegyven éves lenn« ha élne — kezdhetnéni ezt a megemlékezést; m azonban, mikor a Petőfi-kul túsz reneszánszát éli, s a Pe tőfi-kutatás új, modern sza kaszába érkezett, groteszk nek érezzük az ilyen semmi bői jövő és semmibe száll tűnődéseket. Az évfordul arra késztet bennünket, hog e rég eltűnt arcba nézzünk mennyire őriztük meg voná sait, ismerjük-e lobogó sze mének pillantását, felkutat tuk-e, felderítettük-e lábnyo mait? S mindennek végső - immáron érzelmi és intellek tuális summájaként — áll juk-e, amit emlékének Arán; vallott harminc év után: Amit adtál, abból semmi sincs elveszve: Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme. A nagy életműnek két is mérve van: az együk az, hog; kikerülhetetlen egy nemze történeti fejlődésében; a má sík: megszámlálhatatlan nyo mot hagy maga után. Zsen és korszak, egyéniség és tör ténelem, adott, egyedi hely zetek és általános törvény szerűségek oly szoros és bo nyolult kapcsolatokba kerül nek egymással, hogy az élet mű egészének felmérése ge nerációkat foglalkoztat, — ' igénybe veszi a tudómén; egész apparátusát Köztudo mású, hogy a Shakespeare ról szóló irodalom évszázad ról évszázadra könyvtámy anyagot termel, s ma is min dig tudnak újat mondani a életműről; a németek néhán; évtizedenként készítik ei 8- 10 kötetre rúgó Goethe-élet rajzaikat; a nagy géniusz év századokon át sugárzik, mer — noha mindig egy adott ko szülötte — ízlésben, esztéti kumbao, történelmi felisme résekben el tudott jutni a egyetemesig, közvetve ésköí vétlenül is minden kor em heréhez szól. Ezért (rhatjul le újra és újra, hogy Petőfi nem semmisítette meg a fizi kai halál, Petőfi él, Petői örök, s nem mondunk vel( közhelyet. Él — nemcsak a új kiadásokban, s a ma em' bérét formáló hatásaiban hanem a mindig új szempon tokkal, kutatási területekké gazdagodó tudományban is Egyik probléma szüli a másikat, egyik felismerés sürge tőén követeli a vele össze függő, de eddig fel nem tárt elsüllyedt tényék, titkok felderítését.

■ ■aló igaz, hogy minél “ többet tudunk Petőfiről annál kevesebbnek, annál hézagosabbnak érezzük isme reteinket: ha egyszer már világosan áll előttünk az Ifjú Magyarország közvéleményirányító szerepe s benne Pe tőfi vezérkedésének sokfél« ténye, indítóoka, hatása — azonnal elibénk tolul a következő kérdés; hogyan, mikor, kik hazták létre a mozgalmat, hogyan került össze a Pilvax-beli asztaltársaság, milyen emberi kapcsolatok alakították, miféle eszmei gyökerekből táplálkozott, he gyan fejlődött ki belőle a híres „közvélemény asztala”? S eljutunk Kazinczy Gáborhoz, Adorján Boldizsárhoz, Dobsa Lajoshoz, a pozsonyi országgyűlési ifjak mozgalmaihoz; már mélyen benn járunk a történelem — s úgy mellékesen a budapesti várostörténet — feltáratlan területein. felszedünk minden kis adatot, mely az ismert nevekhez tartozó, de soha meg nem írt életek történetének része; mind-megannyi, nélkülözhetetlen láncszem, el nem hanyagolható összefüggés Petőfi életének, környezetének, politikai és irodalmi szerepének rajzában.

Megjelenik Mezősi Károly- nak egy könyvecskéje: Petőfi szülei a Kiskunságban; okmánygyűjtemény, mely szívós kutatómunka és páratlan helvtörténeti ismeretek eredményeként született; s egyszerre kiderül, hogy tévesek voltak Petőfi szüleinek társadalmi helyzetéről alkotott elképzeléseink, s még senki sem tisztázta a gvermek-Pe- tőfinek osztálvhelvzetéből aftiVIó indítékait Dienes Andrásnak gyanús lesz a PeA MEZÖTÜRI ASZTALOSIPARI KTSZ VEZETŐSÉGE MINDEN ÜGYFELÉNEK BOLDOG ÜJÉVET KIVAN!

már nincs, és akkor vetít magára a fehér bodros háló- réklijét, hogy abban feküdjön az ura mellé.

fezre sem vette, hogy fel- fájdult, amint akkor...

— Anyám, mi a baja anyám — rázta meg a menye. ' Szólni akart, hogy nem baj, nem sajnálja a bútort mert ő is feltüzelte egyszei az anyjáét — szólni akart, ezt még el akarta mondani, de nem hallotta a saját hangját, csak azt, hogy megint sír a gyerek.

Amikor a fia újra odament hozzá, hogy betakarja, intett: hozzák ki a sublótot. Nem értették, mit akar, de addig mutogatott, amíg bele nem vágott a fejsze a kemény- fába. Olyannak érezte az ütések éles csattanását, mintha a fejében roncsolnának szét valamit. Minden fejsze-csapás az agyába vágott, meg a szívébe szúrt valamit, de megállás nélkül mozgatta a száját: vágd, fiaim, vágd...

Pattogott o tűz, 6 meg nemsokára úgy érezte, hogy csak a féle részével hallja a hangot, csak az egyik szemével látja a teknőt, amiben az unokája alszik. A fiatalasz - szony. a menye, már elment a tudatából, pedig a menyecske fektette végig a szalmáikon szalmazsákon. Valahonnan a konyhám túlról, valami meghatározhatatlan helyről, a ködből, a jó meleg nyárból; nagyon messziről; még halottá a fia hangját: „felvágjuk aZ ágyat is, mert megfagy..." Ezen aztán mosolygott: miket mond ez a gyerek; hát nyár van, jó meleg nyár, rögtön megyünk répát egyelni mind a hárman; te is gyössz, fiam, se- gítel apádnak a sarabot hordani.

Valami reccsent mellette, tompán, visszhangosan: — mégis csak összeaprítja — gondolta és egy pillanatra azt is tudta, hogy miért. Bólogatott, mozgatta apró madárfejét: vágd fel, vágd, fiam: nekem már csuda kényelmes így.

A havas földekre vakító fehéren jött meg a reggel, és a gyerek láza alábbhagyott.

Tiszai Lajos

új, vagy életszerűbb vonási sem akart hozzátenni, ezér: a kutatásokat — elsősorbai életrajzi szempontból — le zártnak tekintette, a kénye sebb kérdésekben soknál tartva azt is, amit a polgár pozitivisták — Ferenczi Zol tánék — feltártak. A „süke hivatal” és a megszokás évente elhordta koszorúit ; Múzeum lépcsői elé, ahonnai egyébként sohasem szavalt a költő a Nemzeti dalt; mint ha a kisajátított és hideg, is kolás klasszicizmusba mere vített Petőfin saját jóslat teljesedett volna be, melye — egyébként tévesen - Goethéről mondott: „... gyé mánt volt a feje, de szíve bé kasó ..; óriás, de óriás szó bor. A jelen mint bálvány állja körül, de a jövendő 1< fogja dönteni, mint mindéi bálványt”. Csaknem egy év századig úgy látszott, hogy i vékony csontú, izgága, sok kai inkább rút, mint szép inkább érdes, mint kelleme modorú, inkább mogorva mint áradozó ifjú vala hol elvesztette gazdag életét, de brutális, mind máig meghökkentő és egy általán nem törvényszerí halálát is a reá erőszakolt bronzba és szellemi sablonokba öntött halhatatlanságban Ez a Petőfi szemlélet a költi forradalmi lelkületéből faka dó, mély egyszerűségét össze tévesztette az ártatlan naiv Sággal, szenvedélyes jakobinus-magyarságát a saját na cionalizmusával, — szereim szenvedélyeinek egészsége hullámverését saját prűd ér zelmességével; a ami ebbe i felfogásba nem illet bele — akár az életműből, akár se életrajzbői — arról így eke zett hallgatni.

A kor festője a Segesvár csatatéren haldokló Petőfi' frissen vasalt honvéd tiszt attilában. égre «melt szemekkel ábrázolta, amint ujját ki ömlő vérébe mártja, s az alkonyat romantikus színeibe* egy szikladarabra írja: „Hazám”. A mi korunk a fehéi porköpönyeges, izzadt, halálosan kimerült, lihegve me nekülő költőt látja, akinél idegeit feldúlta a rettenetes hajsza, s a nagyon is ember halálfélelem; az. Ispán-kúi szörnyű füzesét látjuk a szitáló esőben, a négyzetméternyi pontossággal meghatározott helyet, ahol holttesti nagy vértócsában, félig levetkőztetve és kifosztva fe küdt, s ahol ő „nem a halált hanem az életet kereste” — ahogyan halála körülményeinek pontos felderítője Dienes András összegezte kutatásainak alapvető tapasztalatát? Dienes, aki oly tisztán látta ennek a halottnak az arcát, mint a hozzá lovagló Heydte őrnagy, mert az éli Petőfi nyomain járva jutott el a halálhelyhez fz a megkínzott arcú, vé- ^ rés, elvadult szakállú holttest: ez az élő Petőfi holtteste. E komor kép kibékíthetetlen, megdöbbentő realizmusa éppen azért, mert rettenetes kontraszt, százszorosán érezteti a tragikusan félbeszakított huszonhat esztendő pazar gazdagságát, melyet nem tud kimeríteni a kutató emlékezet.

..Temessetek el éiszakon, s ültessetek sírom mellé narancsfát” írta Petőfi az Cti Levelekben — „meglátiátok, hogy ott is virít, mert szívem meemeleffíti a földet melyben fekiinni fog”. Vallomás ;z egy kifogvhatat.lan életről, nelvnek pezsgése százneev- zen év után sem veszített semmit frisseségéből; s ez a Petőfi-életmű lényege, ez a Petőfi-titok ifjúsága, s végső ioron a Petőfi-kutatás belső ndítéka: ennek a narancsfáik az illata.

tőfi-genezis, hónapokig túrja a szlovákiai levéltárakat, s bebizonyítja, hogy a költő családjának semmi köze sincs a Lipót császár armálisával büszkélkedő egykori szlovák családhoz, melytől eddig életrajzírói származtatták. Elmerül az „elmarasztalt” szereplők; Szendrey Júlia, az após: Szendrey Ignác, a megverselt hadügyminiszter: Mészáros

Lázár, a Petőfi-ellenségének beállított tanár: Korén István életének, jellemének, körülményeinek tanulmányozásában, megtisztítja őket a rájuk dobált sártól, s nemcsak elégtételt ad emléküknek — ha kell, Petőfi ellenében is — hanem tisztán, tárgyilagosan állítja elénk a költő életének helyzeteit, megmutatja cselekedeteinek, érzelmeinek eddig rejtett rugóit; de míg idáig eljut, a magyar társadalmi, kulturális, történelmi viszonyok jellegzetességeinek — és kuriózumainak — egéss sorát tárja fel, s hozza összefüggésbe ezzel a sok-gyökerű élettel.

jröbb mint egy évszáza■ dig beszéltek szegénységéről, de senkinek sem jutott eszébe, hogy utánajárjon Petőfi fillérről-fillérre kimutatott anyagi helyzetének; ezt Törő Györgyi tette meg napjainkban. Endrődi Sándor fél évszázaddal ezelőtt összegyűjtötte a korabeli sajtó minden Petőfi-vonatkozá- sú közleményét, de nem vette figyelembe a nagyon is jelentős fórumot — a városi polgárság tekintélyes részét képviselő német sajtót; e nélkülözhetetlen kiegészítést Kiss József kutatónk vállalta magára 1960-ban. Talán e néhány hirtelenében kiragadott példa is szemlélteti: bármekkora is terjedelemben a Petöfi-irodalom, a költő életének nincsen olyan szakasza, életművének nincsen olyan területe, mely ne szorulna alapos revízióra, tisztázásra, s úttörő munkát igénylő kiegészítésekre. A géniusz életének gyökerei át- és átjárják az egész kort, bonyolult szövevényeket képeznek a történelmi alap felsőbb és mélyebb rétegeiben egyaránt; s noha nagyra becsüljük a régi kutató-generáció úttörő munkásságát, bíráljuk őket és vitatkozunk velük: — nem azért, mert marxisták vagyunk és mintegy „hivatali” kötelességet teljesítünk, hanem azért, — mert az újabban felkutatott, vagy a segédtudományok által újabb megvilágításba került tények késztetnek erre bennünket. A Petőfi-kutatás reneszánszát nem a marxista irodalomelmélet „felülről” előírt szempontjai teremtették meg, hanem a marxista tudományosságból fakadó nélkülözhetetlen igények és szükségletek. Ez a magyarázata annak, hogy ma nem szónokolunk, hanem vitatkozunk Petőfiről az évfordulók alkalmával is; valahányszor friss nyomra bukkanunk, nem a Petőfi-irodalom, hanem elsősorban Petőfi növekszik.

m költő zsenialitását, mű- ” vének kikerülhetetlen- ségét el kellett ismernie az úri Magyarországnak is, amely magát megingathatatlannak hitte, s ennek megfelelően alakította ki sajátos történelemszemléletét, esztétikai normáit, irodalomtörténeti rendszerét, s vele együtt eszményített, dicsfénnyel övezett, bodros hajjal és paté- tikus pózokban ábrázolt Petőfi portréját is. E saját ériekeinek és ideológiájának