Szolnok Megyei Néplap, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-28 / 253. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962- október 28, JEVGENYIJ JEVTUSENKO: SZTÁLIN ÖRÖKÖSEI N. GEJ: A HUMANIZMUS PROBLÉMÁI A SZOVJET IRODALOMBAN Hallgat a márvány. Csend hártyázza a hfis üveget. ‘Hallgat az őr. Bronzarca a szélben szinte csikorduL A koporsó résén mintha kicsapna fehér lehellet, amint a márvány-sírpalotából a térre kifordul. Lassan úszva halad, csengő szuronyoknak ütőd ve. Hallgat bent maga is. De Ijesztő csend az a csend! Feszül fenyegetve bebalzsamozott komor ökle, s a résre tapasztja szemét az ál-halott odabent: meglesni az embereket, akik tetemét kiviszik — a kurszki, rjazányi újonc kiskatonákat: na egyszer erőt gyűjt és sírjából talpra szökik, majd rajtuk is, tudatlanokon, bosszút állhat! Tervei valamit Addig kifújja magát. Mert mégse halott. Hát kőlapját — kormányunk! őriztesd te keményen: megkettőzni, sokszorozni az őrcsapatot! Hogy Sztálin, és Sztálinnal a múlt soha vissza ne térjen! En most nem a fényes, hősi múltat emlegetem, nem a Turkesztán—Szibéria—útat, Magnyitogorszkot. aem Berlint hol zászlónk lengett ég fele — nem: a koholt pereket, ártatlanokat akikre börtön rácsa csapódott!.. Becsülettel arattunk. Becsülettel olvasztottunk ércet, acélt Becsülettel tudtunk, mint katonák, a sorba beállni. De ő félt tőlünk. És kitűzve magasra a célt, úgy vélte, a célhoz jó eszköznek akármi! Messzire látott, és a harc törvényét tudta nagyon. Sok híve maradt minden sarkán a világnak. Cgy rémük, a sírjából titkos telefonhuzalon Enver Hodzsához tompán parancsai szállnak. S hová nem nyúlnak még a dróthuzal ágbogai! Folytatja a harcot még. Halálával ma se bekül. Kivetették őt Mauzóleumunk falai. De hogy vessük ki őt követői szívéből?... Némelyik, nyugalomban, rózsákat nyeseget, s reméli, már nem tart soká a nyugalma, A másik emelvényről zúdít Sztálinra átok-förgeteget, s álmatlan éjjel a régi időket sírva siratja, Sztálin követői manapság okkal szívbetegek. Nekik — ők hajdan Sztálin gyámpillérei voltak — nem tetszik e kor: a lágerek és cellák üresek, s a termek, ahol költők szava szól: zsúfoltak... Ne nyugodj meg! — engem a Párt int erre maga. Csitító szó nyugalomra hiába csábít. Míg köztünk jár SztáUn maradék csapata, ott látom addig a márványsír palotában Sztáünt! Rab Zsuzsa fordítása Megjelent a Pravda 1962. október 21-1 számában. Jose Marty: (Kuba) AZ ÉN FIAM Eljött a festő s hívta fiamat, egy ifjú istent róla festene meg. Nem, arra nem való e pillanat, Mikor hazá nk hív s várja fiamat. Alina a vásznon s nézne istenin az én áldott, az én drága fiam; s hát még az erdők tépett mellein, ha ellenséggel vív az én fiam! Sejtjeiben hordozza a holnapot az én drága hős fiam. a merész: Fel hát, hazánk egére új Napot! Fiam, mind íg csak a zászlóra nézz! Menjünk hát, menjünk, én vitéz fiam, ha elesnék, emelj föl, légy velem, de halj meg inkább, mint annyian — meghalni jobb, mint élni becstelen! Ferencz Lajos ford. Olvastuk, m A New York-1 Metropolitan Museum of Art kiállításait az elmúlt évben több mint öt millió ember látogatta, 25 százalékkal több mint 1930-ban. A múzeum Igazgatósága szerint a rendkívüli érdeklődés elsősorban a múzeum új szerzeményének, Rembrandt: „Arisztotelész Homérosz szobra előtt” dmű alkotásának szől. • Az UNESCO legutóbbi hivatalos adatai szerint 30 000 újság je- tenik meg naponta a világon. — Ebből 8000 a napilap, 22 000 pedig különféle folyóirat. ...............................................................................................................................................................................................................................................................................mnmnun Q ármiről is szól a regény, a novella, vagy az elbeszélő költemény, az emberi szellem értékeit testesíti meg, az ember gondolatainak, vágyainak, ideáljainak világát teremti meg. Minden valóban művészi alkotás vallomás az élet értelméről, az embernek a világmindenségben és a társadalomban elfoglalt helyéről, csak kézbe kell venni egy könyvet, és máris izgalommal követjük hőseink életét, s gondolataink talán még tovább is mennek, elgondolkodunk az emberiség sorsa felett. A2 ókortól kezdve még napjainkban is folyik a vita arról, mit értünk az „emberi” és az „emberség”, a boldogság és a szépség fogalmain. A humanizmus problémája — a maga szociális, etikai és esztétikai vonatkozásaival együtt — az egyik legfőbb probléma, amellyel elkerülhetetlenül szemben találja magát az alkotó művész. S a gyakorlatban, tulajdon alkotásaiban kell ezt megoldania, a helyes döntést megtalálnia. A személyi kultusz időszakában. amikor mind szélesebb körben terjesztették azt a sztálini tételt, miszerint a szovjet társadalom minél közelebb ér a szocializmushoz, annál jobban élesedik az osztályharc, s amikor mind erőteljesebben propagálták azt a gondolatot, hogy az ember nem több, csupán egy csavar az állami mechanizmusban, ilyen körülmények között nehéz volt írni és beszélni az általános emberiről, a szeméiviség emberi értékeiről. Mint ismeretes, éppen ebben az időszakban vált szállóigévé a kíméletlen kinyilatkoztatás: nincsenek pótolhatatlan emberek. Ez azonban természetesen nem jelentette azt, hogy a szocialista realizmus irodalmában megszűnt létezni a humanizmus problémája. Elégséges itt utalni a 30—40- es években született kiemelkedően nagy irodalmi művek, például Solohov „Csendes Don”, vagy Fagyajev „Az utolsó Udege” című regénye és más írások humanisztikus értékeire. — 10. = — Elmegyünk innen — mondta halkan, nyugodtan, mintha kevés jelentősége lenne a szavának. Klári ijedt rezzenéshez hasonló mozdulattal moccant a dunna alatt. — Azt nem lehet. Agámat nem hagyhatom ... A férfi sokáig hallgatott.. Kemény karját asszonya feje alá nyújtotta. Arcuk egymáshoz bújt. — Nem örökre. Tavasszal visszajövünk. Télen jobban törődnek a pletykával az emberek. Velünk ne törődjenek. Tavasszal meg szalad mindenki a munka után. Olyankor van úgy, hogy napokig se kínálkozik alkalom a köszönésre. Menjünk... Most sokfelé építkeznek... Klári belekapaszkodott embere nyakába, a melléhez bújt, akarta, hogy ne legyenek kétségei. Másképpen álmodta meg a boldogságot. Egyetlen napra sem szándékozott megválni otthonától. Minél hamarabb szerette volna berendezni sorsuk fészkét, azzal a féltéssel és gondossággal. amelytől nem lehet eltántorítani az asszonyi ösztönt. De igazat adott, férjének, belátta, jobb lesz, ha egy időre elhúzódnak felejteni a sunyi áskálódás közeléből. — Menjünk — egyezett bele, s aggodalmasan sóhajtott. — De csak tavaszig... Mint árnyékban a moha, úgy termett meg a félelem a sötétben. Ez a félelem nem volt még riehéz, csak éppen megsejdült, ahogy a betegség szokta jelezni jöttét, össze ölelkeztek szorosan, hogy védekezzenek. Várták az álmot, de a szemük nem kívánt lecsukódni. A tavaszit gondoltak, látták virágzani a cseresznyefákat, az emberekre nevettek és örültek, hogy szívesen fogadják visz- sza őket. * Piros arcú, kurta legény volt Csuka Péter pártmunkás, a járási bizottság instruktora. A huszadik esztendejét még nem töltötte be, de jól értett ahhoz, hogy föllépésével miként szerezzen tekintélyt rövidke életéhez. Görbe lábával, amelyen GERENCSÉR MIKLÓS tották érte sebtében a kis- birót, egyelőre még nem lett okosabb. Kérdőn tekintgetett a póznatermetű Pásztor Antira, a falusi párttitkárra, de az sem tudhatott többet nálánál, mert olyanformán nézelődött, mint akit idegen helyről cipeltek ide és nem tudja elképzelni, hogy mit akarhatnak tőle. — Parancsoljon, Csuka elvtárs... — csattantotta le Karpasszos volt a csizmaszár, katonásan kopogtatta a padlót a jegyző irodájában. — Hát akkor nézzük a telekkönyveket — mondta sietősen, nagykomolyan, mint akinek kevés az ideje és a parancsnoki gesztusokhoz szokott hozzá. A gyalult képű, stuccolt bajuszú jegyző frissen szaladt az almáriumszerű iratszekrényhez. Lengyel nadrágja mély buggyot vetett a térde alatt, komikusán vékony lábszárára kígyómintás harisnya feszült. Bordó txtdász- bakancsának még a talpszélé is ragyogott. Serény majom- mozdulatokkal válogatott aZ avatag vászonkötésű könyvek között. Az öreg Kincses hiába találgatta, hogy miért szalaszcagi jegyző úr a két telekkönyvet a zöldposztós asztalra. Csuka nem nyúlt a könyvekhez, csak szigorúan rájuk nézett. Szőke fejét előreszegte. — Keresse ki azokat a gazdákat, akiknek legalább kétszázötven aranykoronát érő ingatlanjuk van. Vagyis a kulákokat. — Míg a jegyző megnyálazta az ujjait, s lapozni kezdett, 6 a két kommunistához fordult: borús harciassággal, ítélethirdető hangon magyarázta: — Számba kell venni a kulák- ságot. Létérdekünk, hogy korlátozzuk a falust r)$?.t.ó.hiel.lpn- séget. Nincs többé kesztyűskéz. Csak akkor hiszik dl. hogy proletárdiktatúra van, ha be is bizonyítjuk, A korlátozást nekünk kell kezde ni. Határövezetben élünk, számíthatunk rá, hogy itt hevesebb formát ölt az osztály harc. Értette már Kincses Jó. zsef, mire való ez a nagy sietség. Véleménye még nem volt, csak a kedve súlyosodon el. A ráncok szinte ráfagytak az arcára. Tett néhány bicegős lépést, az ablakon is kitekintett, majd tétován motyogta: — Értjük, értjük... Pedig semmit sem értett. Csupán annyit tudott, hogy a nagygazdák, meg a vékony- dolmányrí parasztok ősidők óta acsarkodnak egymásra, abban sem kételkedett, hogy a gyengébbek nem húzhatják többé a rövidebbet, de ez a hirtelen fordulat váratlanul érte. Nézte a szőke fejű, görbe lábú legényt, a hatalom küldöncét és elképesztette az a valószínűtlen tény, hogy ilyen gyerekember hozza a parancsot, s tőle, a vén bakától megdöbbentő öntudatossággal, nyers magabiztossággal követel engedelmességet. Kincses a miágért sem akart ellenkezni, hiszen a kommunista kötelességei közül a hűséget és a fegyelmet tartotta számon a legjobban. Mégis rátelepedett a szomorúság: nem tudta fölfogni, hol oltottak ekkora merészséget ebbe a legénybe, akinek még fogalma sincs az életről, de úgy diktál, mintha vele együtt verték volna sámfára a zalaegerszegi in- temálótáborban. — Hát kérem szépen... — nézett föl a könyvekből ünnepélyes arccal a jegyző. — A következő gazdákat érinti a kategórizóMs: idős Kustán Dániel, Kulcsár Bertalan, Fazekas Iüés. (Folytatjuk^ A „Csendes Don” kuta- tói teljes joggal fordítanak olyan nagv figyelmet a forradalmat vívó nép sorsát ábrázoló solohovi mű eoikus jellegének feltárására. A kutatók kiemelik, hogy a történelem menetének és a népsors alakulásának művészi megértése és megformálása mellett — amely mindig az irodalom belső magját alkotta — Solohov egy másik, az oro52 klasszikusoknál világosan érzékelhető humanisztikus vonalat is folytat. So- lohovnál ez a vonal —■ ugyanúgy, mint például Puskin és Tolsztoj alkotásaiban — elválaszthatatlan kapcsolatban van a népiséggel és a történelmiséggel. Mély fájdalommal követjük Grigori j Meljehovnak, ennek a nem mindennapi, az események történelmi örvényében elmerülő embernek a nehéz sorsát. Az író a teljes belső válságig, az élet vé<?ső zsákutcájáig viszi hősét. De amikor az olvasó becsukja a könyvet nem tudja egykönnyen elfogadni néhány, annakidején megjelent kritika sablonos formuláját: „Inkább pusztuljon el egy ember, csak az ügy győzedelmeskedjen!” A regény emocionális vonala a záróepizódben éri el tetőfokát amikor Grigorij ráeszmél, hogy mindent elvesztett az életben, még önmagát is, az embert önmagában, s feketének látja az eget és rajta a napot. Ez az eposz legtragikusabb képe! Mivel magyarázható ez a művészi logika, a jellem evolúciójának és a humanista nátosz fokozódásának ez a látszólag belső elentmon- öá^a? Éppen itt tapinthatjuk ki a regény esztétikai és művészi sajátosságának egyik lényeges vonását. A mű utolsó része, amely 1940-ben látott napvilágot, mintha azt mondaná: pótolható emberek nincsenek, a maga módján minden ember pótolhatatlan. Ez — a sok közül — az egyik eszmei motívuma a solohovi eposznak, amely a megjelenés idejének viszonyai között igen merész, éles hangvételével tűnt ki. Az új világ humanizmur® sának eszméi mindent átfogóak, az élet valamennyi jelenségére jótékony hatást gyakorolnak. megtermékenyítik a művészetet. A szocialista-realista irodalom a haladás mozgató rugóinak ábrázolása közben megmutatja az új embert, feltárja jellemének formálódását. Az utóbbi évek sok kiváló alkotásában találhatjuk meg ezeket a jegyeket. Például Tvardovszkij „Egyre mesz- szebb” című elbeszélő költeményében, amely a jövő felé haladó egész népet bemutatja, vagy Kucsevnyikov „Ismerkedjenek meg Balu- j evvel” című regényében, amely az új ember formálódását ábrázolja. Az emberről és az emberiségről, a személyiség és a nép sorsútjáról S2óló gondolatok szövik át Mihajlo Sztelmak ukrán író regényeit is. Stílusát — a felfokozott, nyugtalan liraiságot — a népművészet költői ösztö- nössége és az egyszerű emberek szenvedélyes szerete- te hatja át. „A vér nem válik vízzé” és a „Kenyér és a só” (A halhatatlan Markó) című regényei a forradalom után új életre ébredő faluról szólnak. A szó szovjet művészei következetesen érvényesítik azt a gondolatot, hogy mindenki felelősséget visel az emberiség sorsáért, mindenért, ami a világban végbemegy, Fe- gyin trilógiájában, amelyet a nemrég megjelent „Tábortűz” című regény tesz teljessé, nyomon követi, hogyan alakult ki a kommunista Kirill Izvekovnak, valamint feleségének, Parabukina művésznőinek. Cvetuhinnak, Ra- gozinnak és több más, a forradalmat, a polgárháborút és a fasiszta megszállókkal vívott Nagy Honvédő Háborút átélt hősének a jelleme. Emberi sorsok bontakoznak ki előttünk — a történelem sorsdöntő pillanataiban, “ s az egész nép sorsának tükröződését látják benne. Nyilin, Tyendrjakov, Zal- gin és sok más szovjet író könyvei az ember iránti közömbösséget ostorozzák. Szerzőik az emberi méltóságért vívott harcban látják esztétikai ideáljaik megvalósulását, 'T'yendrjakov már a-*• „Gödrök”-ben szem beszállt az emberek iránti lé- lektélenséggel, bürokrata szemlélettel. Legutóbbi művében, a ,,Rövid.zárlat”-ban bemutatja az embertelen vezetési stílus következményeit: — az emberek elvesztik egyéniségüket, megfosztják őket kezdeményező készségüktől önállóságuktól. Az SZKP XX. és XXII. kongresszusa után a társadalmi élet minden területén, s különösen az irodalomban és a művészetben teljes erővel érvényesülnek a humanizmus eszméi. Sokat és igen érdekesen beszéltek erről az írók és az irodalmárok azon a vitán, amelyet a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Világirodalmi Intézete és a Szovjet írók Szövetsége közösen rendezett nemrég „A humanizmus és a mai irodalom” címmel. A vita az emberi jóság értelmezése, a jövő művészete, korunk hősének ábrázolása, a mai bur- zs'oé művészet antibumaniz- musa körül folyt. Ez az eszmecsere még egyszer aláhúzta, bizonyította, milyen nagv jelentősége, fontos szerepe van a mai szovjet ’"’•edalom és művészet fejődésében a humanizmusnak. Szathmáry Gábor fort iiDcmm KI&JUlC&NY
