Szolnok Megyei Néplap, 1962. október (13. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-25 / 250. szám

1Ö62, október 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 T/^ «» # I • i f e Korút a jászsági zeneiskolákban Kevés a hegedűtanár — Az árokszállási közvélemény és a zene — Haydn, Mozart, Schumann műveket játszanak a kiséri kisiskolások A GEWANDHAUS ORCHESTER Szolnokon Hovatovább közhelyszám­ba megy már, hogy megyénk­ben a zenei élet központja Jászberény lett. A gazdag múltú, gyümölcsöző jelenű és nagyjövojű herényi zeneis­kola hatósugara azonban ör­vendetesen túljutott a váro- wm: immár három jászsági ezségben alakult fiók zene- skola. Ezeket a jászberényi zene- kóla kezdeményezésére hív- 'k életre, s maga a valóság bizonyította be a kezdeményezés helyességét, további nagy lehetőségeit. Erről is szó esett azon a beszélgetésen, amit Bald Jó­zseffel, a jászberényi zeneis­kola igazgatójával folytat­tunk. Az igazgatót ellenőrző kőrútjára kísértük el, hi­szen a járás három űók ze­neiskolája felett az ellenőr­zést a herényi zeneiskola szaktanárai gyakorolják, akik természetesen szakmai se­gítséget is adnak a munká­jukhoz, hiszen ezek a kihe­lyezett iskolák hozzájuk tar­toznak szervezetileg. A jászárokszállási művelő­dési otthonban éppen zon­goraórát tartottak. Nem za­vartuk a gyakorlatot, hanem •inkább Csikós Miklóssal, a művelődési otthon igazgató­jával beszélgettünk a kihe­lyezett zeneiskola helyzeté­ről. A gondokról jött fel elő­ször a szó: — Nincs hegedűtanárunk, ezért csupán zongora- és szolfézs-oktatás folyik. Helyi­ség-gondjaink is vannak, de ezek megoldásáról már tár­gyalunk a községi tanáccsal. Azért van szükség több és nagyobb helyiségekre, mert évről évre ugrásszerűen nö- | . vekszik a tanulók száma. Ta­* ‘J*Vcdy:-még- tizenhárom fővel indultunk, most negyvennégy tanulónk van, jövőre pedig legalább százan lesznek. Most Kertész Erzsébet, Majzik Éva és Melegh Mária az árokszállási gyerekek ze­neoktatója. Elsősorban nekik köszönhető, hogy a komoly zene birodalmát évről évre többen hódítják meq a községben, hogy a muzsi­kálás, a zene élvezése egyre inkább elfoglalja megillető helyét Jászárokszállás kultu­rális életében is. .Tászapátin 1960 szeptembe­re óta működik a jászberé­nyi zeneiskola helyi fiók-in­tézménye. A munkafeltételek itt már jobbak, mint Jász- árokszálláson, hiszen három tanárnő zongorázni, két ta­nár szolfézsre, egy tanár pe­dig hegedűre oktatja a je­lenlegi száztíz gyereket. Zon­gorázni például hatvankilen- ce„ tanulnak. A járási mű­velődési otthonban három helyiséget bocsátottak az iskola rendelkezésére, de ahogy Árvái Kálmán, a mű­velődési otthon igazgatója megemlítette, nemsokára ez is kevés lesz, mert három év múlva legalább a kétszáz főt eléri a tanulók létszáma. — Mi lenne a megoldás? — Az, ha a volt járási ki­egészítő parancsnokság, vagy a volt FJK üresen álló, illet­ve raktárnak használt épüle­tében, vagy másutt kapnánk helyiségeket... A zeneiskola tavaly a be­folyt tandíjakból zongorát vásárolt, továbbá kottákat, de hangszerjavításra, zongora­hangolásra is futotta a pénz­ből. Szeretnének még egy zongorát vásárolni. — A jelenlegi tanári lét­szám elég? — Korántsem. Jó lenne, ha jönne hozzánk még egy hegedűtanár. De ez sokkal nehezebben megoldható probléma, mint egy új zon­gora vásárlása... Végül Jászkisérre vezetett az utunk, ahol negyven tanulóval működik a helyi fiók-zeneiskola — 1960 szeptembere óta. Cselényi László irányításá­val az ötödikes Németh Évi éppen egy Schubert-dalt gya­korolt, egy másik teremben Holló Tivadamé hegedűta­nárnő vezetésével Bartók: Mikrokozmosz című művé­nek egyik részletét gyakorol­ta Győri János és Cs. Papp Sándor, Vagyis, a november 7-i műsor előkészületeinek a kö­zepébe csöppentünk Jászkis- éren. Haydn: Német táncok, egy Mozart menüett szere­pel még az ünnepi műsor­ban, s az ügyes, szorgalmas kis zenészek az iskolában és a művelődési otthonban egyaránt gyakorolnak. Mikor hol van helyük. Amikor vége az órának, sóhajtva mondja Cselényi László: — Olyan jó lenne végre már egy kifogástalan zongo­ra, a két rossz helyett \.. ♦ Kőrútunk véget ért. A ta­nulságot röviden így össze­gezhetnénk. örvendetes, hogy a Jászságban is meg­kezdte „frontáttörését” a ko­moly zene, hogy szakképzett tanárok vezetésével Jászbe­rényen kívül még három községben tanulnak rendsze­resen muzsikálni a gyerekek. Érdemes lenne viszont azon is gondolkozni, mikép­pen lehetne fiók-zeneiskolá­kat szervezni a többi köz­ségben is. Azon nernkevésbe: hogyan lehetne a tanár-, a helyiség- és a hangszerellá- tést úgy megoldani, hogy az ilyen jellegű problémák sem most, sem a fejlődés későbbi időszakában ne gátolják a munkát. — bubor — Ritka élményben volt ré­sze kedden este Szolnok ko­moly zenét kedvelő közönsé­gének. Európa egyik legna­gyobb múltú szimfonikus zenekarát hallhatta. A lipcsei együttes -száz­nyolcvan tagú. Magyaror­fiarrninckéi új paraszt olvasó A mezőgazdasági munká­latok, az őszi betakarítás vége felé közelednek. Hívogat a városi könyvtár jól fűtött helyisége, ahol a legújabb könyvek és a legfrissebb na­pilapok, folyóiratok állnak az olvasók rendelkezésére. Eljött az olvasás, az önmű­velés időszaka. így érezte ezt a Lenin Termelőszövet­kezet 32 dolgozója is, akik ■értékelik a könyvbarát ol­vasómozgalom szükségességét és fontosságát és együttesen léptek be a könyvtár olva­sóinak táborába. Nagy öröm ez számunkra, mert bár min­den új olvasónak külön örü­lünk, mégis arra törekszünk, hogy termelőszövetkezeti ta­gokból növekedjék olvasói létszámunk. Óhajunk, hogy városunk másik négy terme­lőszövetkezetének a tagsága kövesse ezt a példát. A sok új, értékes szakkönyv isme­rete megkönnyíti a munkát és annak használatával még magasabb eredmények szü­lethetnek mezőgazdaságunk­ban. Arató Ignácné könyvtárvezető Karcag szágra 100 fős zenekarral ér­kezett. Romániai turné előz­te meg itteni vendégszerep­lését. A késő délutáni órákban érkező lipcsei vendégeket a Ságvári Endre Művelődési Házban meleg fogadtatásban részesítették, majd este a Gewandhaus Orchester We­ber: Oberon -nyitányával kezdte hangversenyét. Az Oberon kiemelkedő alkotás a romantikus zene történeté­ben. Gyönyörű kürtszóval indul a nyitány, melyet cso­dálatos, ritkán hallható elő­adásban élvezhettünk. A mű egy diadalmas dallam-ára­dásba torkollik, melyet a lipcsei zenekar karmestere, Heinz Bongartz nagyszerű érzékkel bontakoztatott ki. Bár az egész nyitányt las­súbbnak éreztük a megszo­kottnál, de technikailag és dinamikailag jól megoldott volt és megérdemelt sikert aratott. Schumann a-moll zongora- versenye hangzott fel máso­dik műsorszámként Annero- se Schmidt, a kiváló német zongoraművésznő interpretá­ciójában. Ez a zongoraver­seny nem virtuóz mű, de ha­talmas technikai felkészltsé- get. és nagyfokú lírai átélést igényel. Annerose Schmidt elmé­lyült zongorajátéka, nagy­szerű technikai biztonsága és muzikalitása biztosította a romantikus zongorairoda­lom egyik legkiemelkedőbb alkotásának kitűnő előadá­sát. A szünet után Brahms II. szimfóniáját szólaltatta meg a Gewandhaus zenekar. Ez a mű bensőséges lírai hangvé­telű alkotás, melyben a ter­mészet szépségét festi le, és a nyár hanguiatát idézi fel. A lipcsei zenekar ebben a műben megcsillogtatta eré­nyeit. Heinz Bongartz személyé­ben nagytudású karmestert ismertünk meg, aki a legki­sebb részletekre kiterjedő muzikalitással és pontosság­gal vezényelte a zenekart. Az első zenekari est sike­re remélhetőleg még több zenekedvelőt szólít a hang- versenyterembe. (Cs. 1.) megértette, hogy itt ma nem megyek, nehogy fölzabálja- ülhet asztalhoz, hiába van nak — mondta később, egy hely a lócán, hiába könyökölt percnyi súlyos hallgatás után. — 9. — Senkinek se kellett meg­súgni, hogy kiről van szó. Az emberkoszorú oly mély némaságba zuhant, mintha befalazták volna a szájukat. A Icezük se mozdult. Egyedül Klári dolgozott, noha elhatá­rozta, hogy ezen az őszöm, nem megy többé fosztóba. * A szőlővel bánó paraszt- ember úgy megszokta az es­ti pincézést, mint betyár a magányt, bagoly az éjszakát, macska az egerészést. Köny- nyen lehet, hogy a szőlőt is elsősorban ezért a titokzatos kedvtelésért szerette meg. Várét ősrégi barátság kötötte a mámorhoz, ehhez a hordó­ban élő vadállathoz, szívesen ingerkedett vele; s az volt a férfi, aki a bódulat ingo- ványán is bírta még erővel. Amelyik legényt , megtűrték a tivornyákon — ahol szűz bor képében idézték meg az ördögöt, az istenre még ak­kor sem gondoltak, ha a ha­rangszót hallották — azt a legényt bízvást sorolhatták már a felnőttek közé. Dani ismerte a szőlődom­bok valamennyi ösvényét, so­kat taposott rajtuk hol része­gen, hol józanul. Évek óta járta a pincéket. Behunyt szemmel is eltalált? volna a zegzugos hajlatokon, de azért magával vitte arasznyi kis viharlámpáját, hogy lefelé- jövet, ha netalántán kótya- gos lesz, akadjon miami gyá- molítója. Köd szitált, tömény csendességgé sűrűsödött a fekete ég. A legtöbb pince kihalian komorlott a vedlett fák között, mélyükön halált lehelt az erjedő must. ilyen­kor meggyérültek a vendég­váró pincék, csak ott világí­tott ablak a kásás estében, ahol mulatozó szoba is tar­tozott a présházhoz. Dani látta, hogy balról, a magas­ban két apró ablak dereng. Arra indult. Tudta, hogy Kulcsár Bertalané a présház, 'azé a nagygazdáé, aki apjá­nak kipróbált barátja, s irán­ta jószívvel van. Nem a bor kedvéért indult csatavgolásra. Inni otthon is tudott volna, maradt elég riz- ling a gyászos lakodalomról. Idejét érezte, ohgy megvál­tozott élete újra beleszövőd­jön a falu közösségébe, rálel­jen a helyére, mint aki hosz- szú távoliét után érkezett meg. Mások tapasztalatából is tudta, meg a maga ösztö­nei is figyelmeztették, hogy sorvadásra ítéli az elzárkó­zás, idegenségbe szorítja ön­magát, ha nem keresi az utat az ismerősök bizalmához. Vétett a közfelfogás ellen, ingyen jóindulatot nem re­mélhetett, kötelességének érezte hát, hogy bizalmat ku- nyeráljon, lehetőleg úgy, hogy büszkesége minél ki­sebb kárt szenvedjen. Szé- gyellte a kényszerűséget, még­sem tehetett mást, ha itt akart élni. örült, hogy éppen Kulcsár Bertalannál lát világosságot. Bizalommal indult a hívo­gató ablakok felé. Könnyebb­nek érezte vastag ködmönét, homlokán följebb tolta a bőrsipkát, amely nyirkos és hideg volt a szitáló ködtől. Annyira itthon volt itt, hogy még kopogtatni sem szokott. Minden alkalommal vidám meglepetéssel fogad­ták, ujjongó zajongással vi­szonozták köszönését és az volt az első, hogy borral teli poharat nyújtottak feléje egyszerre három helyről. Most is erre számított meg­szokásból, s mosolygott, mi­előtt belépett volna. Bizakodó tekintettel, de azért egy kis tétovasággal nyitott a szobába. — Békességes jóestét mind­nyájunknak — köszönt a megszokott módon. kicsit hangosan, otthonosan. Kulcsár Bertalan, a vör­henyes bajuszú, puha képű gazda épp mellette állt, az imént szívott bort a hordó­ból, vállának támasztva tar­totta a lopót. Végigmérte Da­nit, mint gyanús idegent, a fejét gyorsan elfordította, men az asztalhoz. — Jóestét... — fogadta a köszönést kelletlenül, hátat, fordítva a jövevénynek. Mint aki egyáltalán nem tartja fontosnak a vendéget, elmé- lyülten járta körbe a nyers- fedelű asztalt és telesuttyan­totta az üveglopóból a poha­rakat. öten ültek az asztal körül Vastagon öltözött, csapzott parasztok voltak, valameny- nyien a módosabbak közül. Gyertylángok lobogtak bizal­matlan arcuk előtt, mögöttük torz árnyékok rajzolódtak az alacsony szoba vakolatlan, mészkőből rakott falára. Va­lamit mormogtak, de ez ugyanúgy lehetett volna szi­dalom is, mint köszönés. Ifjabb Kustán Dániel úgy érezte, hogy mindjárt, tüzet fog rajta a ködmön. Homlo­kán, ahol a sapka takarta, mintha bolhák mocorogtak volna. így még sohasem járt és nem tudta, hogyan lépjen ki a szégyen lángoló kariká­jából. Lidércesen hajlongtak a gyertyafények, némán val­latták a tekintetek, s ő annyiszor az asztal durva széléhez. Fölemelte a pici istállólámpát, hogy elfújja, de meggondolta magát. — Ne hallgassanak — mondta száraz hangon. — Szóljanak, ha rosszkor alkal­matlankodom. Kulcsár Bertalan úgy tett, mintha nem is hallotta vol­na. Gondosan ügyelt, nehogy az ajtó felé nézzen. Húsos fejét feljebb tartotta, nyíló szájából elölátszott két hatal­mas. odvas fog, amelyek szögletesen dőltek meg, mint vén kilométerkövek. Asztal fölé domborodó hasa alatt feketehéjú kenyér, vastag szalonnaszeletek és néhány fej vöröshagyma hevert. Po­harát a magasba emelte, du­hajul kiáltotta: — Áll még Buda, él még magyar! Jól vigyázzon min­denki magára! Aki meg kor­pa közé k&veredik, azt zabál- ják meg a disznók! A többiek kényszeredetten nevettek, elszántan ittak, s a gyertyák fényénél vizsgál- gatni kezdték az üres poha­rakat. Dani összeszorított szájjal, keserű helyesléssel bóloga­tott. — Hát akkor gyorsan el­Most nézett rá először Kul­csár Bertalan. De Daninak már csak a hátát látta. A jóbarát fia mögött rázkódva dörrent a nehézre vasalt aj­tó. * Csendbe, sötétbe merült a szoba, itt kért szállást éjsza­kára a békesség. Öra nem virrasztott, ember nem hor­kolt, csak az idő folydogált símogatóan, mint a lassú pa­tak vize, amelyben tündöklő halak állnak és uszonyuk lágy mozdulásaival számlál­ják a pillanatokat. Daniról lehamvadt a szé­gyen, mire hazaért, s most, hogy pihenőre bújtak, a csend örömberészegítő sátora alatt, megbocsátón gondolt mind­azokra a szegény gőgösökre, akik jószándéka előtt fösvé­nyen bezárták a kaput. Nem áhítozott többé irgalomra. Nyugodt belátással elhatá­rozta, hogy végképp kiválik a módos parasztok sorából, ha ők így kívánják. Vigyázó tenyerével asszo. nyát simogatta. Az asszony hálásan fogadta a becézést, hajlatai marasztalták a férfi kezét, a csípő szemérmesen mozdult, s a lélegzés lassú hullámaiban egyre érett a vágy. Langyos zápor fürdet­te őket könnyűvé, érett gyü­mölcsbe haraptak, illatos szénába hemperegtek, aztán derűs felleggé váltak, aztán elsuhantak a névtelen távol­ságok fölött, anyatejet ízlel­tek, boldog kábulatba zuhan­tak tőle, villámok fényére ocsúdtak, kiscsibék pihéje melegítette az arcukat, búza­érlelő napfény küldött rájuk gyönyörű gyengeséget. S a gondolat is úgy tért vissza, mintha most született volna meg. Dani ezen az estén érezte meg teljes bizonyossággal, hogy életének nem szabha­tott más sorsot a rend. Éve­ken át készült a beteljesülés­re, vágyaiban egy fogalommá ölelkezett Klári és a szere­lem. A képzelet ugyanolyan szilárd formákhoz kötődött, mint a tekintet a látható világban. Mint ahogy élete azonosult a szülőföld, az ott­hon jól ismert arculatával, úgy a megálmodott jövő sem létezhetett Klári nélkül, aki mellé az elhivatottság konok- ságával készülődött. Vele volt már, mielőtt egyszer is megfogta a kezét, most, ami­kor a vágyak világa helyett a való létben vallhatta ma­gáénak, még a végzetet is gyengének látta ahhoz, hogy döntésén változtasson. A . természet megújulása volt már ez, minden hata­lom közt a legelső. Ha Dani tölgyfa volt, akkor hiába kí­vánták tőle, hogy vadkörtét teremjen, ha fecske volt, nem szabhatták meg neki, hogy melyik eresz alá rakjon fészket — s mivel férfi volt, nem dönthette el az apja. hogy melyik lány szive alá álmodja gyermekeit. Boldog­ságát az tette teljessé, hogy nem bukott bele a választás­ba, elébe jöttek, nem alázta meg a keserűség, amelyre egy másik asszony, egy ide­gen társ kárhoztatta volna, aki mellől reményvesztetten sóvárog vissza az első szere­lem csodája, oka volt rá, hogy őrizze mindhalálig, fe­lelősséggel, ahogy az életét védi az ember. Akár lehunyta a szemét, akár nyitva tartotta, egyfor­mán sötétet látott. De a te­kintetnek nem is volt szük­sége semmi látványra. A jö­vőbe próbált nézni és erről aligha tudtak volna a falak beszélni. (Folytatjuk^ GEREiNCSER MIKLÓS: KISREGEM!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom