Szolnok Megyei Néplap, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-16 / 217. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. szeptember 16. Könyvbarát napok Öcsödön és Szolnokon A Szolnok megyei könyvbarát bizottság az 1962/63 népművelési évben olvasóto- borozással egybekötött könyvbarát napokat szervez a megyében. E rendezvénysorozat keretében hívták meg szeptember 23, 24-re -Öcsödre és Szolnokra Berkesi András ismert írét. aki 23-án vasárnap este 7 órakor az öcsödi kultúrházban találkozik a felnőtt közönséggel; Beszél életéről, műveiről, azok keletkezéséről, majd ismerteti valamelyik regényének részletét. Délelőtt 10 órai kezdettel mesedélelőtt és filmvetítés lesz a gyermekeknek, délután 3 órakor pedig irodalmi fejtörő az ifjúságnak. 24-én hétfőn délután 5 órakor Szolnokon az olajbányászok munkásszállójában kerül sor az olajbányászok és az író találkozójára) Mind az öcsödi, mind a szolnoki író—olvasó találkozón műsort adnak a szolnoki Irodalmi Színpad tagjai) Túlságos merészség, vagy bátor kezdeményezés? — Gondolatok a Szigligeti Színház Madách-bemutatója elé — | Szabó Zoltán; í A Népszabadság szeptember 6-4 számában M. G. P. a vidéki színházak műsorterveivel foglalkozva azt a szolnoki vállalkozást, amely Az ember tragédiájának bemutatására készül, „az együttes erőviszonyainak ismeretében kissé túl merésznek” tartja. Nem árt elgondolkozni erről a kissé eltúlzott merészségről A magyar iro- dalomibam sajnálatosan kevés a veretes dráma. Tulajdonképpen kettő mérhető csak az idők higgadt távolából a világirodalom szigorú mércéjével: a Bánk bán és a Tragédia. Személyes meggyőződésem szerint Madách műve irodalmunk legnagyobb drámája. Nevetséges és lehetetlen is lenne most ezt részletesen bizonygatni, csupán azt hangsúlyozom, hogy amíg Katona alakjai az emberi benső telMiért olyan a magyar film, mint amilyen Megkezdődött az „őszi szezon” a Magyar írók Szövetségében is. A következő hetekben, hónapokban a szövetség hat szakosztályába tömörült írók, költők, kritikusok számos érdekesnek ígérkező ankétot, vitáit, rendezvényt tartanak. Szeptember 21-én — az irodalmi lapokban megindult polémia folytatásaként — Sarkadi Imre munkásságáról rendez vitát a kritikai szakosztály. Egy héttel később, 27-én és 28-án a hazánkba érkező szovjet íródelegációval közösen kétnapos konferenciát tartanak a szocialista realizmus aktuális problémáiról, illetve a kisregény és a mai magyar próza fejlődésének kérdéseiről. A szövetség vezetői tájékoztatták az MTI munkatársát a távolabbi tervekről is. Ezek közül a legérdekesebbnek az a nagyszabású vita ígérkezik, amelyet Miért olyan a magyar film, mint amilyen? címmel a MÜDOSZ Filmművészeti Szakosztályával közösen rendeznek. Á tanácskozáson — amelyen részt vesznek majd a filmírók, a rendezők, neves művészek és filmszakemberek — sok résztvevőre, szerteágazó vitákra számítanak. Ugyancsak a drámai szakosztály tűzi műsorra a mai színház és dráma problémáit — a közönség szemszögéből. A kritikai szakosztály sorra veszi majd valamennyi kritikai műfaj fontosabb kérdéseit, a rádió, a színház, a televízió-kritikákat. Ez a sorozat lényegében a tavaszi nagyszabású nemzetközi kritikusi konferenciát készíti elő. A kritikusok nemzetközi tanácskozását 1963-ban hazánkban tartják. Az Írószövetségben sorozatban mutatják majd be az í,első könyves” írókat, azokat, akik legelső művükkel jelentkeznek. Tervbe vették a felszabadulás ábrázolása eredményeinek elemzését, — már a közelgő huszadik évforduló alkalmából. (MTI) — Petőfi híd! Utolsó pesti megálló! A pelyhesállú, ügyes kis kalauz fölágaskodik. Rövid, szigorú szemlét tart: — Nincs leszálló? — Nincs! — feléi meg az utasok helyett, és elcsengeti a kocsit. S a, kocsi mégis megáll! Szőke, madárcsontú kalauzlányka ugrik föl. Meg- pöccentd a sapkája szélét, körülnéz, s mintha rosszul- lét környékezné, a kocsi elejébe támolyog. — Hát te, Rózsi? — kapja el egy másik egyenruhás lányka, de az utolsó pillanatban szinte. Fekete mint a korom. Á’ szeme nagy, mandulavágású ékkő. Arcán a falusiak lágy, barackos pirja. — Jaj, Zsuzskám, Zsuzsikám — sír bele a nyakába a szőke. — Oda a blokkom, elveszett. Mi lesz velem. Zsuzsika? — Te, hallod-e, ne bolondozz! Melyik blokkod? — Az átszállós, a kétforintos. — Hű, az baj... Baj bizony. Mennyi a károd? — Né-négyszáz forint. — Azannya! No, te szegény, lesz mit törlesztened. — Lesz. — Hát anyád, tudja? — Nem. Még nem. Egyből agyonüt, ha megmondom neki. — Pedig muszáj. — Mit? — Megmondani neki. Mert a fizetéskor, mikor a levonás. lesz, úgyis megtudja. Meg. Akkor biztos meg... Jaj, Zsuzskám, aranyos Zsuzsikám, mondj már valamit, mit csináljak? A szőke megint feljajdul. Fára a folyondár — a tömör, buckés kis feketére tapad. Könnye sincs, a könnyét mind elsírta. Arcát szeplők- kel pettyegeti be a fájdalom forrósága. — Te, hallod-e? — ráncolja okos, domború homlokát a fekete. — Este megvolt még? — Mi? — A blokk! — Meg! Bizisten! Anyám is látta! — S ma? — Máma is, reggel is. Tudom, a kezemben volt, róván csőt csináltam. Szokásom nekem szolgálat előtt. — Aha, csakhogy most dé] van, hékám. Déli egy. Délelőtt merre jártál?-—Én? Semerre. Főztem. — Mit? — Ludaskását, aprólékkal. — Ki vette? Anyád? — A csudát! Én. Anyám már ötkor takarítani ment. — Ügy... Azután hol vetted? — Mit? — Ej, te lány! Hát azt, az aprólékot! — Ja, azt a csarnokban. — Mikor? — Reggel, ma reggél. Vagyishogy... A komoly, nyugodt kis fekete erre megneheztel. — Szóval hazudtál. — Én? — Nem is én! Azt mondtad, semerre se voltál! jességét bontják ki, addig Madách túlnéz a személyes sorsokon. Művében valóban ott munkál az Űr, a Földet kockázatos küzdelmében egyre tel ieseb- ben magának hódító Ember. Madách tehát az emberiség szemével néz körül és ehhez a mennyekig kellett emelkednie. Miért fosztanánk hát meg a szolnokiakat — színészeket és nézőket egyaránt —, hogy a művészet egébe törjenek? Másik nemzeti klasszikusunkra hivatkozom: ,,Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek” — írja Ady a A tűz csiholójában. Vagyis kétkedő bizalmatlanság helyett inkább együttérző segítőkészséggel fogadjuk a színház vállalkozását. Hiszen miközben csiszolják az emberiség sorsfordulóin töprengő mondatok árnyalatait, a három főszereplő örök pozícióharcának ízeit találgatják, megelevenítik a történelem nagy eseményeiben felemelkedő személyek erővonalait, elkerülhetetlenül saját véleményüket is elmondják a hatalmasan ívelő műről. Teszik ezt annál is inkább, mivel a technikai adottságok a darab hagyományos előadási stílusával szakításra késztették a rendezőt. Paulay Ede óta ugyanis egészen a legutóbbi időkig állandóan kísértett színpadjainkon a csillogó mozgalmasságával kábító történelmi revű. Noha Szegeden már az egészséges küzdelemben magát mindegyre megújító Ádámot állították az előadás középpontjába, közönségünk nagy része még mindig elengedhetetlennek érzi a látványos körítést. Éppen ezért ígérkezik izgalmas kísérletnek a szolnoki bemutató, hiszen a kis színpad tömör díszletezése, puritán önfegyelemre kényszerít; olyan intellektuális feszültségre ad lehetőséget, amelyben maradéktalanul kibontakozhat a Tragédia magasztos gondolati magja. Madách művét bemutatni tehát nemcsak annyit jelent, hogy jól-rosszul meg kell oldani egy feladatot. Sokkal több ennél URBÁN ERNŐI ez a bátor vállalkozás: ünnep. És itt, Szolnokon még valami lesz. Új szín felrakása a színház utóbbi időkben meglehetősen elszürkült palettájára. S ehhez nemcsak kiváló erők és értékes tapasztalatok segítik a színházat, — gondoljunk csak az olyan sokoldalúan kidolgozott előadásokra, mint az Othello, a Hamlet, vagy a A három nővér, amelyek vállalkozásnak sem igen voltak a mostaninál kisebbek —, de a továbblépéshez is elengedhetetlen ez a merészség. Semmi sem fejleszti jobban ugyanis a művészeket, mint a nagy problémákkal viaskodó gyötrő küzdelem. Miért fosztanánk meg őket az örök küzdés gyönyörétől, különösen akkor, ha minden reménység felemelő diadallal kecsegtet. A személyi kultusz éveiben szűkkeblű megfontolások távoltartották a színpadtól Madách míves remekét. Talán a római színben megjelenő kereszttől, talán a falanszter kimért ridegségétől féltek. Ki tudja? Ma azonban, amikor a kitárulkozás pezsgő légköre árad szét művészeink között, megengedhetetlen veszteség lenne, hogy a szolnokiak a kielégületlenség keserű ízeivel a Tragédia nélkülözésére kényszerüljenek. Ez a drámai költemény nemcsak csüggedetlen bizalomra és bátor cselekvésre indít — ami viharos korunkban éppenséggel nem csekélység —, de izgalmas élmény is. Várja tehát a színházat szerető közönség a bemutatót, készül a messzerepítő gondolatok ízlelésére. Miért játszana Madách helyett operettet a színház, csakhogy közönsége legyen? A bizsergető időszerűségen és a lekötelező várakozáson túl azonban nemzeti hagyományaink méltóságteljes tisztele+a is a bemutató mellett szól. Ideje hát a fontolva haladás mellett szóló okoskodásokat félretenni és gondos körültekintéssel nagyot cselekedni. Hiszen maga a költő emel ezért szót: „A tett halála az okoskodás”. Tompa László Szerelmünk manifesztuma Lángpallosával értünk jött az angyal, s visszavezérelt a paradicsomba. Nézz körül: itt a színház, ott az óra, az meg ott, látod, újságárus gomba. Évezredek tanúskodása tette, hogy bűntelenségünk igazolódjon. Éltettek kis örömejc, nagy kudarcok, és most egyszerre itt megyünk az ódon kápolna-kórház vastag fala mellett? beléd karolok, dúdolsz, talán a butácska■ slágert, hogy „Nekünk találkozni kellett”. Próbákat álló legkisebb fiúként messziről jöttem, mint a mesehősök, de az arcok helyett bombavetők voltak a bölcsőm fölé hajló ismerősök. Ártatlan-barna, szépre nyílt szemembe repesz-rózsák veszélyes szirma vágott, ezért, hogy illatokat ma sem érzek, s felejtem randevúnkról a virágot. Fogaim közt nincs ametiszt, se jáspis; csókomból bánat-béka ugrik a szemedre, mert érzed még a lóhús-babgulyást is. Ahonnan te jöttél, a tenger öblöt egy éve hívom Megváltás-fokának. Mikor először engedted beinnom tűz kávájú, mese-kút-vizű szádat, futás utáni kortynak hittelek csak, de olyan nagy lett azóta a szomjam, hogy fölrepedezik a bőröm érted, akár a föld, aszályos hónapokban. Lecsendesültem lásd, mióta itt vagy, csak ember voltodat bizonyítsd az idővel; a csoda hűtlen, arról tudom, itt hagy. Irigy, hiszékeny lelkek szövetéből szabják a sárga csillagokat újra. Féltelek csúf katona bujaságtól, hogy az erőszak értedha kinyúlna, nem tudom elrugdalni vagy megölni, és nem leszel az enyém, senkié se, mert a csontjaidon is átszalad majd a mammon-papok áldozati kése. Elrejtőzni? — honnan tudjuk, mikor, hot? Ki bújhat el — lángpolipok körül kerítik — a földön gyújtott, sosevolt pokoltól. Huss látomás! Itt élet készülődik. Kiket szédít előre ásott sírjuk, nyüszítsenek. Mi cselekedni lettünk, hogy a dúló szándékokat lebírjuk, s mint a bomba-gödröket, betemessük. Csata ez is, de pajzsunk már a béke, s a fölzablázott magfúziót fogjuk ügyünk harci szekerei elébe. Huss látomás! Palack-szellem ne lázadj! Bennünket itt a gúzsbakötött értelemből fakadó kényszer többé nem alázhat. Növünk biztos talajba ágyazottan — szívós gyökerű évelő növények —- s karunkat, e dolgos, ölelő indát Jclorofil-hittel nyújtjuk ki a fénynek. E konok hittel, szelíd akarattal akarom: ágyam ezután te vesd meg; lehúzhassa ma cipőd és a blúzod, azt akarom, legyen arányos tested, r* amely még most is sokszor csupasz rébusz — olyan amorf, oly naivan gyönyörű mégis, ahogyan szép a Wülendorji Vénusz, Alternatíva nincs. Boldogok itt lenn leszünk, ha meglelt paradicsomunkból kiűzzük a kígyót is, mint az istent. íswzsiUa nyomoz — Jaj, voltam, persze hogy va felejti, úgy elbámul a voltam. De hidd el, Zsuzska, szeles kis szőke. táska nélkül voltam. — Jé! Tényleg!... Nahát! — Biztos? Hogy neked micsoda príma — Holtbiztos! Szerénke, eszed van, Zsuzska! Igen, ott Gelbné, a trafikos, ő is ta- is, a trafikban is voltam, núsíthatja. Ezt a lapot, ezt ni, ezt lát— Vagyis ott is, a trafik- tam meg a kirakatban, ban is voltál! Bontja a nehéz, esetlen A villámgyors, szemrehá- kalauztáskát, nyó vágásra a száját is nyit- Barátnője nem szól. Az okosabb türelmével nézi. — Itt van, ez volt a lap! — mutat föl egy cifra, divatjamúlt üdvözlőkártyát a szőke. S kuncog, kacsint hozzá. — Mutd — mondja csendesen, botrámkozás nélkül a fekete. Elveszi a lapot, de a szeme — bár pillanatra csak — megáll a nyitott) gyomrát mutató táskán. A szőke megszeppen. Előbb piros lesz, aztán fehér, krétafehér, csak a szépiái lángolnak. — Zsuzskám; egyetlenem — rebegi. — Hiszen én nem úgy, nem azért... Te Zsuzska — váltja a könyörgést fenyegetésre — ha te is maccsban hagyol, én, én öngyilkos leszek! — Az eszed tokját — neveti el magát a fekete. Sarkon perdül, oldalba bokszolja begyulladt pártfo- goltját, és nyomban lecsap rá: — Merre jártál még, hol csavarogtál, híres? — A... a trafikban csak. De ottan kétszer. — Minek? — Mert először, mikor megláttam, csak az ázlagból vétettem ki ezt az izét... Szóval a lapot. El volt már vásálva a pénzem. — S másodszor? — Mikor kifizettem. Meg aztán — s itt fülig vörösöd? k — a Karcsinak azt a marhaságot írtam. — Jól van... Hát a táska, az hol volt? A nyakadban, vagy a pultra tetted? — Isten őrizz! Meg se fogtam; hozzá se nyúltam. Itt a zubbonyomban, ebben a felső zsebemben tartom én a bukszám. Nem kellett nekem, hogy tettem volna a pultra a táskát? — Hazudsz, Rózsi! — csendül fel ujjongva a világra- való kis fekete hangja. — Tudd meg, a bukszád... a táskában van, hékám! Ámulat, eszeveszett, ideges kapkodás. S tényleg! Jól látta a lelkem kis fekete! A buksza, egy tömött, négy- szögletes vászontárcácsika ott van, de ott ám, a mondott helyen, a jegyek közé gyömöszölve. —'Hát akkor? — kap a melléhez a szőke. — Csak markold, csak tapogasd — nevet a fekete — ott meg a blokkod lesz, hékám. Persze, hogy ott van. Hol is lehetne másutt? — Nahát! — esik ki még a könny is a szőke szeméből. — Hogy te micsoda zseni vagy, Zsuzska! — Ezt ni! Fityiszt!... Ne bőgj, mit bőgsz? Semmi baj. Szerelmes vagy, attól kukul- tál meg, Rózsi. A szőke meg a fekete ösz- szeborul. Se látnak, se hallanak. — Végállomás! — kiáltja harsányan, egyenest a fülükbe a pelyhesállú, hivatalára kényes kalauzgyerek. S ha agyonütnék se tudna felelni rá, hogy mikor a két lány szétrebben, s egymást lökdösve letáncol a lépcsőn, mért fordul vissza, s mért mutat mindkettő szamárfület neki.
