Szolnok Megyei Néplap, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-26 / 225. szám
1W2. szeptember 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s Ami a válasz után történt Interpelláció nyomában a szolnoki járásban A Szolnoki Járási Tanács legutoljára július 27-én tartóit ülést Lapozgatom a jegyzőkönyvet. A napirend előtt interpellációk hangzottak el. Kisebb helyi vagy egyéni problémák mellett egész községeket érintő ügyek is szóba kerültek. Mint például a nagykörüiek cukrászdája. Régóta vajúdó ügy ez, már három éve foglalkozik vele a tanács és a földművesszövetkezet egyaránt. Tóta Ven- delné számonkérése így hát amolyan hátralékszámontartás inkább. Gondolom, ennek hatására talán valamelyest közelebb jutottak Nagykörűn a cukrászdához. Aztán körutam végén kesereghetek, hogy még mindenki csak a feladatot tudja ismételni. Molnár Lajos járási vb. elnökhelyettes tehetetlenül tárja szét a karját: — Nincsen helyiség. Újra meg nem telik. A községfejlesztésből a napközit kell bővíteni. Ha a ktsz-szel meg tudnánk egyezni, az italbolt melletti fodrászat átköltöztetésének a költségeit elő lehetne teremteni. Itt FELCSILLAN A MEGOLDÁS LEHETŐSÉGE. Az italbolt bővítése és át- j alakítása azért is rokonszenves, mivel öt éven belül valamennyi ócska, ám mégis hangzatos nevű kocsma eltűnik. A nagykörüiek sem vennék ezt rossz néven. Hollywood utánpótlást keres.., Darryl Zanuck, a 20 th century fox új igazgatója közvetlenül Marilyn Monroe ön- gyilkossága után „tehetségkutatókat” küldött szét a világba, hogy keressenek „fiatal, romlatlan, és nem hisztérikus” szépségeket Hollywood számára. Nap mint nap tucatjával küldik afilm- sztárjelöltek fényképeit, — amelyeket erre kijelölt különféle „szakértők” vesznek vizsgálat alá. Zanuck kijelentette. hogy a filmgyár fennmaradása kizárólag akkor biztosítható, ha nagyszámú utánpótlásról gondoskodnak és ha a filmgyár végre megszabadulhat a túlfizetett, túlértékelt és fegyelmezetlen régi sztárok szeszélyeitől. «— Kell itt a cukrászda — mondja Tóth Amdrásné, a község vb-titkára. — Még így is napi két láda süteményt kell Kőtelekről hozni. Ha itt is lenne cukrászda, akikor legalább központi feldolgozót lehetne Tiszasülyön létesíteni. — Nem kell ide cukrászda! — indulatosikodik Simon Béla, a vegyesipari ktsz elnöke. — Az új helyiségben is csak italt mérnének. Meg aztán KI JÁRNA ITT CUKRÁSZDÁBA?! Elfogultak ezek a szavak. Nagykörűn majd négyezren laknak. Feketekávé és sütemények mellett higgadt és megfontolt beszélgetések, a berendezés, a magatartás csiszolt szabályai is hozzájárulhatnak a szellemi színvonal emeléséhez. Ugyancsak kétesértékű tehát az ez ellen perzselő indulat. Azt mondja Simon Béla, hogy a földművesszövetkezet üresen álló raktára elavult, a 15 éves távlati terv lebontásra is ítélte, ezért nem költöztetik fodrászaikat oda. Meg pénzük sincsen. Kaptak ugyan most tizenötezer forint hitelt, de csak gépek vásárlására. Pedig a földművesszövetkezetnek megígérte a megyei MÉSZÖV, hogy legkésőbb a jövő év elején megvásárolja az italbolt épületét. A tanács hajlandó az átköltöztetést finanszírozni. Néhány évig megtenné a kiöregedett ralitár is fodrászműhelynek, hiszen ettől nem függ a frizura szépsége. Csak a gépeket fel ne szerelje a ktsz a régi helyiségben addig. Mert Simon elnök harcias szavai után akkor már ALIGHA ADJÁK FEL Állasaikat A FODRÁSZOK. Tulajdonképpen a ktsz kivételével mindenki mindent elkövet, hogy megoldja ezt az évék óta kielégítetlenül maradó problémát. De talán Simon elvtársók is belátják, hogy káros a makacsságuk. Lehet, hogy a szövetkezetnek pillanatnyilag előnyösebb a mostani helyiség. A falu közössége azonban károsodik. S a kisiparosok is Nagykörűben élnek. Vagy talán nem? Tompa László Pirosbetűs hétköznapok Elkészült a második kooprodukciós film, amelyet a magyar filmalkotók a baráti Csehszlovákia művészeivel közösen készítettek. Nagy közönségsikert aratott a Szent Péter esernyője, de bizonyára nem marad majd mögötte a Máriássy-házaspár most bemutatásra kerülő új filmje, a Pirosbetűs hétköznapok* sem. A legkisebb Finta „gyerek" A kapuban tábla van. Finta Sámuel kőfaragó és szobrász. Esik az eső. Az udvaron sírkeresztek, sóderdombok, körben fák állnak. A konyhában szürke világosság van a falakon. Először szabadkozik. — Nem szeretek én magamról beszélni. Én megalkudtam a sorssal. Elaprózom a tehetségem. Muszáj volt. Nem tehettem mást sem. Kenyér kellett a családomnak. Szomorú ez. Tudom. Finta Sámuel 1892-ben Nagyváradon született. Apja a város szolgálatában állott. Egyszerű, szegény ember volt. A város szélén laktak. Hegyek kéklettek a távolban. Hányszor elnézte a hegyeket. Milyen jó volt visszagondolni azokra a túrkevei szikes legelőkre, amelyekről annyit mesélt neki az édesapja. A citerazengésű szombat estékre, a hosszú faluszéleken. Nagyváradon végezte el a négy polgárit is. . — Azután betűverő és kőfaragó inasnak álltam. — Hány évig volt? — Kettő. Ott, a betűrovás közben gondoltam el egyszer, valami mást kellene csinálnom. Szobrokat faragni. Embert. Finta Gergelynek épp akkoriban volt egy kiállítása a városban. Sikere óriási volt. És elhatároztam végképp: szobrász akarok lenni. És folytatta: — A legidősebb testvérem, Sándor vitt fel Pestre. Azt mondta: dolgozzunk együtt. Szeretett engem. A 14-es háború vihara sodort el egymástól bennünket, ö megsebesült, hazajött. Én végigharcoltam a frontot. Voltam Szerbiában, Galíciában és Oroszországban is. Két és fél évig voltam fogságban. Aztán folytatták tovább együtt a megkezdett munkát. Hadiemlékeken dolgoztak. Vége—lett -a Tanácsköztársaságnak is. Franciaországból hazajött Gergely, s most már egy műhelyben hárman dolgoztak. Egy év után Sándor már kiment Amerikába. Gergellyel együtt alkották meg a Kerepesi temetőben Guncz Aladár síremlékét (író a 30-as években), valamint Szentgyörgyi Márta színésznő emlékművét. — Célunk a Gergellyel együtt töltött húsz év alatt, hogy Túrkevén megalakítsuk a Finta múzeumot. Minden időnket kihasználtunk. Dolgoztunk. A legszükségesebb esetekben adtunk csak el szobrokat... — Mikor jöttek Túrkevére, hogy tervüket megvalósítsák? 1936-ban. De már az első napon nézeteltérések támadtak a város akkori vezetőivel. Szinte kinevettek bennünket. A terv tehát meghiúsult. Keserves évek következtek. A nyomor beült a kis, nyirkos falú házba. Minden lehetőség megszűnt, hogy művészetüket fejlesszék tovább. Kényszerítve lettek arra, hogy filléres alkalmi munkákat vállaljanak. — Elmúlt az újabb világháború is. Talán majd most — reménykedtem. Most már elkezdhetem újra. Micsoda erővel fogtam a munkához! Mintáztam, festettem, faragtam. Aztán abba maradt minden. — Miért? Homlokán végighúzza a kezét. — Már nem tudtam olyat alkotni, ami kiemelkedő lett volna. Lemaradtam. Éreztem akkor. És nem is vagyok fiatal most sem már. — Hány éves? — Hetven múltam. Nézem az arcát. Nem néz ki annyinak. Akkor azt mondja: — Szerettem volna a szolnoki művésztelepre is kerülni. Nem sikerült. Így élek hát. S nincs is időm művészi munkáikra. Sírköveket faragok. Ezeken dolgozom nap, mint nap. Mit tudnék csinálni. Hányszor elkeseredem! Alig lett kész valami abból, amiről álmodoztam, azokon az erdélyi hegyeken. De most már mindegy. Elérzékenyül. — Nem is farag már szobrokat? — Néha. — És később: — De azért nem adom fel még most sem a küzdelmet... Ne higyje! Még vannak terveim. Én még akarok dolgozni! Sikerülni fog — tudom. •— serfőző — Tiéd a sírkő, magadnak készíted! Egy fokvárosi cég a ^csináld magad” mozgalom keretében, olcsó áron ad el síremlékeket, amelyeknek egyes részeit egyszerűbb, — vagy luxus kivitelben lehet beszerezni és a vevő néhány óra alatt egyedül is könnyen ösz- sze állíthatja. Az elkészült sírkövet a cég csekély ellenszolgáltatásért kiszállítja a temetőbe. Még mindig nincs utcai óra Szolnokon — Ne haragudjon a késésért Lajos. Előbb ki kellett mennem az állomásra, mert csak ott van nyilvános óra és nem akartam pontatlan lenni! Csak Lucifer következem I j gy emlékszem, mintha ma történt volna. Az elmúlt hónap egyik pénteki napján, reggel fél hétkor felberregett a csengő lakásom ajtaján. Szokatlanul mély és tartalmas álmom volt azon az éjjelen, így a csengetés valósággal fő- bekólintott. Mindazonáltal kibotorkáltam az előszobába, hogy nyájasan fogadjam az álmatlanságban szenvedő korai látogatót. Elképedve tapasztaltam, hogy az ajtó előtt nem áll senki. Már éppen azon a ponton voltam, hogy a csengetést hallucinációnak, a felajzott idegek kegyetlen játékának fogom fel, amikor álomtól fátyolos pillantásom egy levélkére esett, mely a földön hevert és a nevemre szólt. Első ránézésre megállapítottam, hogy nem postán érkezett, hisz’ bélyegző és bélyeg hiányzott róla. A szívem hevesen feldobogott: valamely titkos imádóm dobta volna be a „levelek” nyílásán, így adván tudtomra, hogy nem élhet nélkülem? Meglehet. Éppen a napokban olvastam egy ifjúsági regényben, hogy romantikus lelkületű lányok ennél különbet is megtesznek, a szerelmi hévtől indíttatva. Mivel az élet titkos imádók tekintetében nem kényeztetett el különösebben, érthető izgalommal bontottam fel a levelet. Már a címzés is sejteni engedte, hogy hiú reményeket tápláltam. Így hangzott: „Szeretett Testvérünk”. Irodalmi olvasmányaimból tudom, hogy titkos rajongók legritkább esetben ütnek meg ilyen hangot. Növekvő izgalommal vetettem magam a levélre és éreztem, hogy lassan elsápadok. Azzal kezdődött, hogy az emberiség hatalmas iramot diktálva rohan a vesztébe. A bűnök óceánja vesz körül bennünket és a gonoszságot illetőleg, személy szerint én, közvetlenül Lucifer után következem. Az emberi gyarlóságok kimerítő leírása után néhány frappáns részlet következett Máté és Lukács evangéliumából. A vallási irat harmadik és egyben befejező része azokat a penitencíákat tartalmazta, melyeknek elvégzése — a feladók megítélése szerint — alkalmas lelkem tisztántartására, quasi, a régóta időszerűvé vált bűnbocsánat elnyerésére. Végezetül jóindulatúan figyelmeztettek, hogy amennyiben egy kis eszem van, tüstént nekihasalok, két példányban lemásolom a röpira- tot és legott elterjesztem ismerőseim körében, miáltal mérhetetlen lelki kínoktól menthetem meg magamat. ármennyire röstellem is, be kell vallanom, hogy e különös pásztorlevél, noha puszta kézzel íródott és gyakran eltért a magyar helyesírás általánosan elfogadott szabályaitól, mellbevágott. Azt még csak elviseltem valahogy, amit az emberiség gyarlóságáról szólva a fejemhez vágott. Elismerem, nem vagyunk angyalok, de ha azok lennénk sem nézhetnék mindenkinek a körmére. Gondoljuk el, több mint három milliárdnyion élünk a földön, és én dolgozó ember vagyok, akinek nap mint nap helyt kell állni a munka frontján. A legszomorítóbb az volt, hogy a röp- irat olyan színben tüntette fel személyemet, mint aki a legvisszataszítóbb bűnök elkövetésétől sem riad vissza. Nem akarok panaszkodni, de megmondom őszintén, hogy én még a kutyámmal sem beszélnék olyan hangon — ha volna —, mint amilyen hangnemben az én hibáimat kiteregették a röpirat szerzői. Nem mondom, ha azt veszem, hogy bűnös cselekedeteim eredményeként csak Lucifer után következem, bizonyos megnyugvást érzek, mert van nálam kárhozatosabb lélek is a világon. De ha arra gondolok, hogy a vallási dolgozat szerzői Belzebubot a „futottak még”-ek között sem említik, bizonyos kesernyés lesz a szájam íze. Ennyire lesüly- lyedtem volna? Ám tételezzük fel, hogy az iratban szereplő állítások hűen tükrözik az elszomorító valóságot és én ténylegesen olyan gonosz vagyok, amilyennek lefestettek. Ez esetben — a szerzők intő szavára hallgatva — sürgősen el kellene mondanom tizenkét imát és fel kellene csapnom röp- iratterjesztőnek társadalmi munkában, mintegy vezeklésképpen. Ha megteszem, úgy biztatnak, megmenekülök a gyehennától. És ha elengedem a figyelmeztetést a fülem mellett, mondjuk azon egyszerű oknál fogva, hogy a megjelölt imákat nem ismerem, akkor mi lesz? A' purgatórium- ban kötök ki netán, önhibámon kívül? Nem tudhatom. Könnyen megérem, hogy azért, mert például vonakodom kéziratos papíron terjeszteni a vallási tanokat, egy napon említenek majd a Vágóhíd utcai huligánokkal, holott mindig is elhatároltam magam az ilyenfajta züllött elemektől. Jp'elesleges aggályok volnának ezek? M Én semmi esetre sem tartom annak. Higgyék el kérem, nem látok rémképeket, hanem nagyon is eszemnél vagyok, amikor bátortalan hangon felteszem a kérdést: miért teszik ezt velem testvéreim? Elismerem, vannak hibáim, követek el baklövéseket, s az új dolgok iránti fogékonyságom sem a régi már. Ám a szocializmus építését lankadatlanul a szívemen viselem, s fáradhatatlan harcosa vagyok továbbra is az emberi haladás igaz ügyének. Miért hát e vandál fenyegetőzés, kérdem én önöktől? Nem akarok érdemeket szerezni, de kijelenthetem, hogy ha valaki, úgy én igazán komolyan vettem, és betartottam minden sorát annak az egyezménynek, amit az állam kötött az egyházzal, tízegynéhány évvel ezelőtt. Megértettem, hogy a vallásszabadságot a törvény biztosítja, amelynek betartása fölött őrködni minden önmagára valamit adó állampolgárnak kutyakötelessége. Ezzel a magam részéről el is intéztem az ügyet, s lélekben tökéletesen megnyugodva mellőztem az istentiszteletek látogatását, noha erre nem kényszerített senki. Minthogy az effajta szertartások sohasem is tartoznak kedvenc időtöltéseim közé, aránylag könnyen ment a dolog. Természetesen az egyházi szertartásokról való távolmaradásomat szigont- an magánügynek tekintettem, és senkit nem bújtogattam arra, hogy cselekedjék hasonlóképpen. Ezt bárki megmondhatja. Most viszont azt kellett tapasztalnom, hogy nem mindenki gondolkozik úgy, mint én. A magukat „Jézus testvéreinek” nevezett, általam ismeretlen állampolgárok, a fentebb leírt módon, arra akartak rávenni, hogy nézeteimmel szakítva, váljak hitsorsosukká és fohászkodjak napestig. Céljuk elérése érdekében olyan színben tüntettek fel önmagam előtt, hogy lesül a képemről a bőr, ha rágondolok. A kilátásba helyezett purgatóriumról nem is beszélve. Mi más ez, ha nem az emberi lélek megfélemlítése, és az állami törvényekben lerögzített vallásszabadság nyílt sárbatiprása? Nem tudom, mit szólnának „Jézus testvérei”, ha én is felszólítanám őket nyílt levélben arra, hogy iratom kézhezvételétől számított két órán belül énekeljék el tizenkétszer a „Vörös Csepel vezesd a harcot...” kezdetű munkásmozgalmi indulót, majd tüstént végezzenek el egy marxista szemináriumot. Ezt követően a röpcédulámat sokszorosítsák le, s a terjesztés megkönnyítése végett adják ki könyvalakban, mert ha nem, akkor életük végéig nem kapnak fizetésemelést és ki lesznek zárva a béketáborból. Nyilván gondolkodóba esnének, s borúsan sóhajtoznának. (I• 14
