Szolnok Megyei Néplap, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-26 / 199. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. augusztus 26. Tisztviselők társadalmi munkája A Szolnok megyei Tanács VB osztályain dolgozó tisztviselők az elmúlt évek során már többször vállaltak társadalmi munkát. Az idén nyáron sem pihentek az ásók és csákányok, hanem a hivatalos idő leteltével kézbekapták, — s a Tisza-parton megdolgoztatták azokat. A folyó partján sorakozó vállalati üdülők zömét közös erővel építették a szolnoki dolgozók. A megyei tanács vb. tisztviselői sem maradtak el a többitől, mert tizenegyezer társadalmi munkaórát végeztek több mint fél százezer forint értékben. Valóságos kis palotát emeltek, ahol szívesen töltik szabadidejüket. Közreműködnek a tanácsi dolgozók a Tisza-liget építésében is. A közelmúltban százhúsz munkaórával segítették elő az úttörőváros létesítését. Itt különösen a titkárság és az ipari osztály munkatársai tűntek ki szorgalmukkal. Együttesen több ezer forint értékű munkát végeztek. Könyvesbolt a kapu alatt A megyei tanács székházának bejáratánál néhány nap óta könyveket is lehet vásárolni. Kárpáti Zoltánná könyvbizományos ugyanis itt „ütötte fel” egyetlen asztalon elférő boltját. Az ügyesbajos dolgukat intéző ügyfelek, vagy a tanácsi alkalmazottak közül sokan megállnak az asztal mellett. Néhá- nyan csak belelapoznak az új könyvekbe, mások pénztárcájukat is előveszik. Mint Kárpáti Zoltánná mondta: — Egy hét alatt másfél ezer forintco forgalmat bonyolítottam le... Nem sok, de minden kezdet nehéz. Hamarosan kialakul majd a vásárlógárdám, akiknek megismerem az igényét. Persze most nehéz azért is, mert hárman vagyunk bizományosok ebben az épületben. — Mit vásároltak? — Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és Várnai Zseni verseit, Fekete István regényét, a Bogáncsot. — Sokan keresik Jókai műveit, az Operák könyvét, a MűvészettörténeAz orvos tanácsolja a szülőknek Az elmúlt héten Szolnokon rendkívül sok megbetegedés volt a gyermekek közt. A betegek egy része vérhasban szenved. Augusztus végén és szeptember elején más években is volt a mi klímánkon enyhe vérhas-járvány, de az idei rendkívüli időjárás kedvezett a betegség terjedésének; így a járvány egyre nagyobb méreteket ölt a szokásosnál. Ezzel egyidejűleg a felső légúti lázas megbetegedések is szokatlan gyakoriságot mutatnak. Különösen sok a tüszős mandulagyulladás. Mivel mindkét betegség ragályos természetű, a védekezés módja elsősorban az, hogy ne vigyük gyermekeinket olyan helyre, ahol nagy tömeg van együtt; Ebből a szempontból különösen a melegvizű strandok veszélyesek. A meleg vízben ugyanis a bacilusok igen sokáig életben maradnak és így maga a víz fertőzővé válhat. A védekezés másik módja a megfelelő diéta. Kánikula idején kalóriaszegény ételeket fogyasszunk, sok gyümölcsöt, sok főzeléket, kevés húst — és különösen fontos, hogy igen kevés zsírt. Tej korlátlanul fogyasztható, de csak forraltan. A friss aludttej szintén veszélytelen; Általában kevesebbet együnk, mert a szervezet kalóriaigénye 35 fokos melegben csaknem felére csökken. Ha ilyenkor ugyanazt a táplálékmennyiséget kapja a gyermek, mint egyébként, igen hamar étvágytalanná válik. Pedig az éhes gyomor a legjobb fertőtlenítő. Rendkívüli fontos még járványos időben az ételek tiszta, légymentas tárolása, a gondos kézmosás evés előtt, a gyümölcsök szappannal és folyóvízzel való alapos lemosása; Ételmaradékot ne fogyasszunk, csak újbóli forralás után. A RENDŐR MAGÁNÜGYE... Clevelandben nemrég egy rendőr letartóztatta egyik kollégáját, aki az éjszakai órákban kirabolt egy ékszerüzletet; Amikor a vizsgálóbíró megkérdezte a rend esendő őrér, hogy tulajdonképpen miért követte el ezt a rendőrtől szokatlan tettet, ezt a választ kapta: „Senkire sem tartozik, hogy mit csinálok szabadidőmben.” A betörést valóban szabadnapján követte el;,* A csecsemők tejét felforralás után vagy kifőzött üvegbe leöntve, vagy a forralóedénybe, de kifőzött fedővel lefedve tároljuk. A később felhasználandó forralt tejet úgy tegyük el, hogy a tárolóedényt váltott hidegvízbe állítva, teljesen hűtsükle. A lassú lehűlés alatt is könnyen elszaporodik a tejben a forralás után véletlenül belekerült egy-két baktérium. Dr. Katona János rendelőintézeti gyermekgyógyász főorvos ti ABC-t. Az olcsó könyvsorozatok köteteit mind elviszik. — Szeretik az emberek a könyvet — mondom. — Szeretik — mondja, s hozzáteszi: Nem is rossz üzlet manapság könyvvel foglalkozni. Fiúk, apák, nagyapák Űton-útfélen csipkedjük az ifjúságot, hogy ilyen, meg olyan, meg amolyan. Idegesek, türelmetlenek, i szigorúak vagyunk vele szemben. Szidjuk a csőnadrágért, a hegyes cipőért, a borotvahaj- vágásért, a csacsacsáért és mindenért, amit kitalál a maga kedvére, s ami hozzánk, idősebbekhez már nem illik. És ez így van, mióta világ a világ. Azt mondják egyes tudósok, hogy már az őskorban és más történelmi korokban is voltak ilyen Nyugati turné után Az emlékek még élénken élnek. Rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek naponta többször is el kell mesélni az ezernyi élményt, amely bőven akadt a közel egyhónapos franciaországi turnén. A Tisza Táncegyüttes mind a harminchárom tagja becsülettel helytállt. Brest-ben tizenöt ország táncosai közül ők kapták a legtöbb tapsot és elismerést; S most itthon vége-hossza sincs az emlékek felidézésének. Na meg aztán a jó hazai rántottcsirkével, csirke- paprikással is nehéz betelni a majdnem egyhónapos „koplalás” után; Languszta, rák, csiga, tengeri saláta — a franciáknak bizonyára Ínycsiklandozó nevek ezek, de hát, egy vérbeli alföldi gyomrának mit jelentenek? Az együttes két erősségét, Buncsek Rozáliát és Tarkó Gyulát éppen egy-egy jól megpakolt tál mellett találtam. Rozika vékonydongájú. harmadikos gimnazista, de étvágyban ezekben a napokban 5 is felnőttek közé számít; A nagyszámú hallgatóságnak már zsong a feje a soksok idegen városnévtől: Bécs. Stutgart, München, Párizs, Brest, St Malo, Confe- lans, Marseille, Canes. Nice (Nizza), Monaco, Monte-Car- lo, Velence. — Micsoda nevek ezek. Már puszta hallásuk is érdeklődést kelt az emberben: És ők beszélnek kifogyhatatlanul. Mégis a legszebb élményük Brest-ben és Confol- ens-ben volt, ahol a sok-sok taps mellett szinte percenként felzúgott a legnagyobb elismerést jelentő felkiáltás: Viva Hongrie! Hirtelenében nem is tudják, melyik volt a legszebb, a legmegfelelőbb; A bresti kosztümös felvonulás, vagy a polgármester fogadása. Megható volt a húsz—harminc évvel ezelőtt külföldre szakadt magyarok könnyes ölelése és az a szeretet is, amellyel elhalmozták az együttes tagjait; Volt valami, ami egy életre megmarad és arra az ember mindig szívesen gondol. Rozika hosszas tűnődés után szinte még most is meghatódva emlékszik a számára legmeghatóbb percre: — Nem akarok nagyképű lenni, de nekem az volt a legszebb, amikor majdnem egy hónap után átléptük a határt és már itthon, az örömkönnyekkel küszködve borultunk egymás nyakába. Tarkó Gyuszi is tűnődik, csak hosszú csend után szánja el magát a beszédre. — Nekem a legfelejthetetlenebb az volt, amikor Con- felansban. a fesztivál megnyitásakor a francia ABC sorrendjében az egyes nemzetek himnuszai mellett felvonták a lobogókat. Amikor megláttam a mi kis országunk zászlaját a nagy nemzeteké mellett, arra gondoltam, hogy én, az egyszerű ember fia — magam is fű tőházi dolgozó vagyok — ide kijuthattam, holott édesapám, aki már nem él, még Budapestet is alig ismerte; Emlékek! Ki tudja, még hányszor ismétlődnek el ezek a mondatok. — táncsics — T ehát egy könnyű, nyári nadrágra volt szükségem. Vékony kelméből valóra, vagy egy másik vászonpantallóra. Ha nem tudnám: amikor az egyiket kimossák, ott a másik... Az ügy elég egyszerűnek látszott: egyik oldalon a szocialista kereskedelmi bolthálózatunk egyik szaküzlete, a másik oldalon ott vagyok én... De már a gondolat megriasztott: mi vagyok én, a másik oldalon? Milyen hálózatnak egyik része? Mert ez a hálózat kifejezés kezd már kétségbeejteni. Van a vendéglátóiparnak vendéglátóiparegység hálózata, van a Vöröskeresztnek hálózata, van a lottónak ügynöki hálózata, jaj istenem. En a hálót, amiből a hálózatot szülték, vékony valaminek hiszem és gondolom. A bolthálózatban azonban vaskos üzletek vannak, a vendéglátóipari hálózatban például nagy kerthelyiségek, ahol a szórakoztatóipar-hálózat népizenekarai játszanak és ahol — a hálózat egyikében — leöntöttem pörköltszafttal az új nadrágomat... De erről majd később. Most még ott tartok, hogy az emberiség két részre oszlik. Úgy, mint kiskorúakra, akiket állandóan tanítani kell és felnőtt pedagógusokra, akik minket, kiskorúakat, állandóan oktatnak. Vagyis nadrágvásárlás előtt mindennap közölte velem a feleségem: a nadrágok előbb mennek tönkre, mint a zakók, ezért vegyél magadnak egy nyári nadrágot. Kérdeztem: a téli zakókkal mi a helyzet. Azt mondta — mert türelmes pedagógus —, majd télen veszel magadnak téli pótnadrágot, most azonban nyár van, ha nem tudnád. Tudtam, hogy most nyár van, de nem mondtam meg, az ember ne stréberkedjék. Tehát elindulok a hálózatba, kérek egy nyári nadrágot, mert mindenki tudja, hogy nyár van, csak a feleségem hitte rólam, hogy én nem tudom. — Jónapot kívánok. — Jónapot. Vagyis visszaköszöntek. Ügylátszik a nadrágvásárlás kellemes kalandnak ígérkezik. (Ha tréfairó lennék, most azt állítanám, hogy a mögöttem érkező boltellenőrnek szólt a „jónapot”. De ez csak félig igaz, mert lehet, hogy a jónapot nekem szólt, a vevőnek és nem az ellenőrnek. Lehet. Lehet? Ki tudja? A dolgok olyan kifürkészhetet- lenek.) Ügyes, rendes fiatalember lép elém. Mi a kívánságom? Ö, milyen szépen hangzik. Mi az én személyes kívánságom? Erősen ver a szívem, a képzelet játszik velem (ezért rossz, ha valaki író), azt gondolom, a tündérek bolthálózatába tévedtem. Vagyis ez a fiatalember népmeséi tündér, éppen mesehangon arra szólított fel, mondjam el a kívánságomat. Ugy-e hármai szabad, s nyomban teljesíti, mert egyízben jót tettem az öreganyjával, aki nem más, mint a tündérkirályné. Az első kívánságom: általános békesség az egész világon, a második: egy társbérlet nélküli lakás, a harmadik: egy nyári nadrág, mert mondta a feleségem, hogy most nyár van és, hogy a zakók tovább tartanak, mint a nadrágok. De a képzelet csak néhány pillanatig játszik velem, na: bolthálózatban vagyok, még pedig szaküzletben, itt kizárólag csak nadrágokat árulnak, mert tudvalevő a nadrágok előbb mennek tönkre és ezért.„ — Egy nadrágot kérek... Hűségesen mesélem: a fiatalember rámnézett, nekem lesz-e a nadrág? Ha türelmetlen lennék, azt felelném, nekem, a vevőhálózat itt jelenlévő tagjának, mert sem Adenauernek, sőt a szomszédomban lakó főkönyvelőnek sem én szoktam nadrágot venni. Ezt valahogy tisztáztuk. A következő kérdés az volt, milyen színű nadrágot akarok? Ez jó kérdés, mert nem szeretem a csiricsárét, nincs is olyan ingem, mint a mostani fiataluraknak, lila kengurúkkal, tulipiros ábrákkal. Mondtam tehát, hogy nem absztrakt pantallót szeretnék, hanem olyant, amelyben nem nézik a cirkuszhálózat bohócának az embert, tehát szürkét kérek, galambszínt, de olyant, amikor a galamb szürkésfekete. Olyan színűt kérek, amely illik koromhoz, nem-hangos viselkedésemhez, egyszerűt tehát, mert ezt szeretem, sőt ezt tartom elegánsnak is. A fiatalember végighallgatott, aztán matatni kezdett ezer és ezer nadrág közöt. Mennyi pantalló van egy ilyen kitűnő kereskedésben! Bezzeg itt tudják, hogy a nadrágok előbb mennek tönkre, mint a zakók, ezért rendezkedtek be erre a töméntelen nadrágra. — Nagyszerű, ez igazán önnek való — mondta nemsokára a fiatalember és betuszkolt egy nadrággal a próbafülkébe, rámcsukta az ajtót. Egy tükör van a próbafülkében, egy fogas. Egyedül maradtam a nadrággal, nézem: zöld. Nem úgy zöld, ahogy a természet elrendelte a zöldet, nem, levélzöld, nem folyóvízzöld, nem messzi erdők zöldje, hanem ordítva, magából kikelve zöld, asztalt verve zöld, istenharagjában zöld, pukkadásig, görcsösen zöld, eszétvesztve zöld. Mit csináljak? Már levetkőztem, így menjek ki: — Inkább egy szürkét kérek? Felpróbáltam. Milyen lehet lábszáraimon egy ilyen istenverte zöld nadrág. Külön kell írnom egyszer, mit érez az ember, amikor a hasán nem megy össze az új holmi. Azért élünk jólétben, hogy pocakom legyen? Na te, demokrácia... Felöltözök. A nadrág kicsi, illetve szűk, izé, itt derékban minha szorítana. Azonkívül, nem kérek ilyen bömbölő zöldet, valami csendesebbet... — Ez egy számmal nagyobb — mondta erre a fiatalember. Kezembe nyomott egy még zöldebbet. Ezt már nem is kell felpróbálnom, ott a kassza, fizessek és kész. Csak annyit még: Láttam, amikor a pörkölt cseppek elindultak az új nadrágom felé... A piros vörköltcsep- pek... Láttam. Meg is akadályozhattam volna... BODÓ BÉLA problémák; Az idősebb majomemberek dorgálták a fiatalabbakat, mert két lábon kezdtek járni; a Neander- völgyben az okozott népen belüli ellentmondást, hogy Ösemberné meglátta, amin: bébije csillogó köveket aggatott magára; amikor még igazán lovas nemzet voltunj és egyszerre voltunk a ló mindkét oldalán, az egyiK „hétvezér” megcsapatott egy fiatal lovast mert kalandozni kezdett; a XVII. században egy földbirtokos korholó levélben szidta a fiát, mert lavórban mosdott és így tovább. És mi lett a nőt.; vége? Ma már mindenki két lábon jár, szereti a csecsebecsét, őseink bekalandozták egész Európát, és a lavór mindennapos tisztálkodási eszköz. Ha kicsit hajlamosak vagyunk az őszinte emlékezés re, beláthatjuk, hogy nekünk is ezt papolta az idősebb generáció mindig: „Ez a mai fiatalság, ez egészen más. mint mi voltunk !’Mi csúzlival lőttük le a szomszéd galambjait, a maiak légpuskával; mi még fakorcsolyával siklottunk a jégen és gusztonnyal löktük magunkat tova, a maiak meg korcsolyát csinálnak maguknak, és fényes acélon csúsznak; mi még lovak után kötöttük a szánkót, a saroglya rácsához, a maiak meg kis dombokat keresnek, és azon ereszkednek le. A nagyapák. : ■ azok még bigéztek, lányt szöktettek. Igen, így van, és ennek nemcsak az ifjúság az oka. Meggyőződésem, hogy minden újat elsősorban felnőttek találnak ki, csak éppen az ifjúság kapja föl; Sose mondta az én elsőosztályos fiam. hogy neki nem jó az iskolába a vászonzacskó meg a palatábla amivel mi kezdtük az ábécét, csakhogy mi fene nagy bőrtáskát erőltettünk rájuk a mai iskolásokra, amiben van hat—hét füzet, két—három könyv, írólap és kézimunkacsomag, gyúrma és számolópálcika, számolókorong és füzettartó, betűkártya és betűsül, meg az ördög tudja, mit minek hívnak. Ügy megy a sok csöpp kölyök az iskolába, mint megannyi üzletszerző ügynök: nagy kofferral, sok portékával; Nos, én rájöttem ennek az egész generációs kérdésnek a nyitjára! Rájöttem, hogy mi beszél belőlünk, mikor ilyen dolgokkal elmarasztaljuk a gyerekeinket. Fáj bevallani, de kötelező: a korunk. Az, hogy mi már nem vagyunk fiatalok, nekünk már nem illik a „csövesebb” nadrág, meg a kis zsinóros kalap. Először akkor kaptam magam rajta, hogy én is öregszem, amikor első ízben csúszott ki a számon, hogy „hej, ezek a mai fiatalok”. De minthogy az idősebb generációnak sajátja a bölcsesség, én sem álltam meg ennél a felismerésnél. Továbbmentem; Igenis, most már a végére kell járni annak is. miután tudjuk, mikor kezdünk öregedni, hogy mikor öregszünk meg véglegesen és végzetesen. Feltétlenül akkor, amikor úgy kezdjük a fiatalságot okító lelki fröccsöket. hogy ^bezzeg a mi korunkban”. Ha tudjuk, hogy mikor kezdődik az öregség és mikor áll be, s annak kortüneteivel is tisztában vágjam k. nincs egyszerűbb, mint megőrizni fiatalságunkat. Egyszerűen mellőzni kell ezeket a konvencionális kifakadá- sokat. Ettől még nem húzhatunk ugyan túlipiros zoknit, és nem helyeztethetjük szabónkkal a kabátövet p térdünk fölé meg a derék közé. de hiszen nem is külsőségekben akarunk mi fiatalok maradni, hanem lélekben. S tudják-e, kedves olvasóim, mennyire megfordít akkor a világ? Akkor maid a fiatalok fognak elcsodálkozni. ők csóválják majd a fejüket — hogy: „Hej. ezek a mai apák és nagyapák, hogy ezek sose akarnak megöregedni r Sz. Simon István fj niDBliS
