Szolnok Megyei Néplap, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-06 / 104. szám

1962. május 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP d PICASSO A kortárs élő lelke ÜRÜGYÉN Zűrömmel olvastam Bök- mindenki azt csinálja, ami ros László cikkét a neki tetszik, akkor vége a Néplapban — korunk legna- pártnak”, gyobb festőművészéről, Pablo liabló Picasso szilárd elv- Picassoról. írása azért is A hűsége fényesen meg- hasznos, mert mint művész mutatkozott az 1956-os ma- — szakember — megtalálta gyarországi ellenforradalom a módját, hogyan lehet né- napjaiban is. A nagypolgár- hány találó vonással a leg- ság akkor minden követ meg- lériyegesebbeket felrajzolni mozgatott, hogy korunk leg- olyan bonyolult művész- nagyobb festőművészét el- egyéniségről, mint Picasso, tépje a párttól, a kommu- Bizonyára nem veszi rossz- nista mozgalomtól. Halomnyi néven Bokros László, ha levelet kapott nap mint nap, szép cikkét néhány gondo- melyekben felszólították, sür- lattal kiegészítem és szólok gették, hogy „leplezze le a Pablo Picassoról, a kommu- Budapesten történteket”. — nistáról. Franciaországból, Olaszor­1944-ben nagy barátjával ««ágból, Angliából, Ameriká- Paul Eluard-al ugyanazon á bó1 töméntelen táviratot, napon léptek a Francia Kom- személyes üzenetet kapott, munista Pártba. Hosszú út szjntúgy Spanyolországból, után érkezett el a párthoz, kezeli és távoli ismerősök, 'vagy belépésekor tett nyilat- barátok, ismeretlen szemé- kozatának szavait idézve — Éhségek írtak neki. Ameri- ,.a forráshoz”. Megfontoltan, kai milliárdosok fenyegették alapos meggondolások után azza^> hogy műveiből kép­határozta el magát erre a é§etést rendeznek. Sajtókam- lépésre, de mióta eltökélte P^ny viharzott az USA-ban, magát, feltétel nélkül húsé- amely követelte, hogy a nem- ges a párthoz. „Még akkor z^ képcsarnokok falairól is tíz körömmel kapaszkod- tüntessék el a Picasso-kepe- nék a pártba, ha nem kel- ket- Bojkottot hirdettek el­lenék neki” — mondotta egy- lene a műgyűjtők is. szer tréfálkozva. Természe- í*a kezdetben nem is volt tesen nem nyilatkozatai bi- előtte vdaS°®> rn'TT^ür*;ení í zonyítják elsősorban párthfl- Budapesten, a 1 Humamte ségét, hanem tettei. Csupán székháza ollsni támadás, a pár mozzanat, epizód meg- mzza! Le Patriote ellen ín- mutatására van mód egy rö- dí.t0.u kompány, a tüntetések vid írás keretei között, de Párizsban, a szemelye, mint ezek is igazolják, hogy a kommunista művész ellen kommunista Picasso portré- szit°tt hajsza erthetove tét­jét nem lehet különválasz- klk, ujjonganak a ma- tani a festőművész Picassoé- gyarorsza§i esemenyeken. — tói. 1947-ben, az észak- Halljuk azonban ot magát, franciaországi és a Pas-de- szurt le a fejlemenyek- Calais megyei bányászok ből,: ..Amikor^ együtt láttám nagy sztrájkja alkalmával a hercegprímásnak, meg bi- milliókat adott szolidaritás- zon>?s kommunistáknak es ból... Saint-Paul-de-Vence- Horthy barátainak a nevet, ban, a Colombe d’Or tera- az°nna* megértettem, mi a szán mitsem törődve a fe- helyzet. Nem ilyen emberek szengő vacsorázó társaság vezeb a forradalmakat . _ elképedésével, a békemozga- Az eddigiek után szinte lom szerény katonájaként rnác. feleslegesnek látszik le- gyűjti az aláírásokat a stock- sz°gezmr Századunk legna­holmi békefelhívásra... g>'obb m,uyesz?, telláÍ mind*f „politizált . Mindezt azért Amikor Lecoeur, , a Fran- jelentem így ki, hogy emlé- cia Kommunista Párt akkori keztessek arra a néhánymon- titkára, a párt szervezeti datos, de annál szenvedélye- szabályzatával ellentétben, sebb tiltakozásra, mellyel a megkérdezése, értesítése nél- szolnoki újságíró klubban az kül, nyilatkozatban ítélte el absztrakcióról folytatott hasz- Picasso Sztálin-portréját, a nos vita alkalmával jópár művész minderről az óriási résztvevő „kiiktatta” a poli- szenzációt szimatoló újságíró- tikát, mondván, hogy „A hadtól szerzett tudomást, politikát ne keverjük bele, Azok villámló nyilatkozatot mert ha igen, akkor hagy- vártak tőle s az egész búr- juk abba az egészet. „Nem zsoá sajtó felkészült a nagy beszélve arról, hogy az ilyen attakra, hogy elszakítsák őt álláspont is a legtőrőlmet- a párttól. Ám tollúkat dől- szettebb politika. Picasso gukvégezetlenül dughatták egész életműve segíti meg- zsebre, mert Picasso nagyon győzni az itt-ott még kézzel- egyszerűen csak ezzel elégi- lábbal tiltakozó művészeket: tette ki őket: „Ez a kettőnk a szocialista művésznek kul- ügye a párttal”. túrpolitikusnak is kell len­De nemcsak a nagybur- nie nemcsak olyan vonatko- zsoázia igyekszik őt szinte zásban, hogy művészete tu- szünet nélkül nyomással el- datos alkotómunka, hanem tántorítani a párttól és a abban is, hogy a kultúrpoli- maga oldalára vonni, hanem tikai elvek elfogadása^ mel- ostrom alatt tartja őt az a lett aktívan közreműködik kispolgári társaság is, amely ezeknek az elveknek fejlesz- a pártban uralkodó fegye- tésében. Hogy erre — mint lemtől megrémülve fordult a kultúra minden munkásá- hozzá azzal a felhívással, vá- nak — művészeinknek is lassza az ő kényelmesebb út- nagy szükségük van_ munká­jukat, amelyben senkit nem juk tartalmi, formai mélyü- feszélyez a pártfegyelem, lése, gazdagodása szempont- Számukra ez volt Picasso jából, az említett vita is iga­véleménye: „Ha bent akar- zolta. nak maradni a pártban, ak- C ok-sok tény mutatta az kor tegyenek ők is úgy, mint idézett vita során, hogy mindenki: az ember elmond- mindannyiunknak fejleszte- ja. mi nyomja a begyét, s nie kell marxista esztétikai aztán a párt dönt. Mert ha tájékozottságát. Hogy meny­nyi zűrzavar, bizonytalanság él egyes művészeinkben, bi­zonyította az egyik hozzászó­ló szinte indításnak, szánt „plaltformja”. Ügy vitatkoz­zunk az absztrakt művészet­ről — szabta mintegy felté­telül a felszólaló —, hogy „döntsük el: társadalmi igé­nyeket támasztunk-e a mű­vésszel szemben, vagypedig elismerjük a művésznek azt a jogát, hogy ha éppen azt akarja, művével semmit ne mondjon”. Picasso egész életművével, társadalmi, emberi magatar­tásával azt a példát nyújtja művészeinknek, hogy igazi művész csak az, aki a társa­dalom, a kor leglényegesebb kérdéseire válaszol alkotásai­val. Picasso sosem engedte meg magának azt a luxust, hogy olyan képet fessen, amelyen semmit nem akar mondani, illetve a semmit teszi meg tartalomnak. A francia nagyburzsoázia lapjai minden alkalommal szívesen idézgettek olyan — a személyi kultusz idején megjelent — szovjet cikkek­ből, szovjet művészeknek olyan nyilatkozataiból, Sztá­lin véleményéből, amelyek kétségbevonták Picasso mű­vészetét. Ezzel is az volt a céljuk, hogy megingassák a művész hitét, ragaszkodását a párthoz, a kommunizmus eszméjéhez. „Mire vár még?” — tették fel neki szemtele­nül a kérdést. Picasso igen egyszerűen felelt: „Sztálin tovább foly­tatja a forradalmat, így hát igazán joga van tévedni a festészetben. Mert azért, mégsem a festészet a legfon-, tosabb dolog a világon. A1 festészet majd azután követ­kezik”. A nyilatkozatán gondol- n“ kodhatnak azok a kis­sé türelmetlen művészek is, akik, amikor helyesen, segítő szándékkal meghiányolják nemcsak a tömegeket, ha­nem például a funkcionáriu­sok egyrészét a kulturális, esztétikai kérdésekben való tájékozatlanságukért, a jogos bírálaton túlmennek olyan i egészen szélsőséges konklu-! zióig. Picasso ezeknek a tü- relmetleneknek bizonyára Engels-t idézné; azt az egy­szerű tényt, hogy „az em­bereknek előbb enniök, in- niok, lakniok és ruházkod- niok kell, mielőtt politiká­val, tudománnyal, művészet­tel, vallással stb. foglalkoz­hatnak...” A mi munkásokból, pa­rasztokból lett forradalmár vezetőinknek legfontosabb „dolga” a forradalom meg­vívása után, de szinte azzal egyidőben az volt, hogy a hárommillió koldús úri Ma­gyarországból virágzó, gazdag országot teremtsenek a ha­talmat kezébe vett dolgozó népnek. „A festészet — Pi­casso szavaival élve — ez­után következett”. Hogy va­lóban elkövetkezett — erről legjobban művészeink tanús­kodhatnak. Kozák Gábor A CSEND MŰVÉSZETE Néhány hónappal ezelőtt Salgótarjánban láttam őket. A megyei tanács modern színházterme tele nézőkkel, főleg az új iránt fogékony fiatalokkal. A konferanszié a pantomimről és Marcel Marceau francia pantomim­művészről beszél Később a puszta színpadon bukkan jel Gellén Zoltán postaműsze­rész, az együttes művészeti vezetője. Minden jelzés, dísz­let nélkül elhisszük neki. hogy virágos réten van, ke­zében lepkehálót tart, amely­ikei lénkét, ina. A iáték foly­tatódik, a megfogott pillan­gókat tarisznyájába teszi, közben egyet véletlenül meg­öl. ölt. Rádöbben tettére, szabadon ereszti a rab lep­két, s ettől a tettétől boldog, és felszabadult lesz. Parányi, de őszinte és mély drámája ez az emberiségnek és a szabadságnak. A közön­ség forrón tapsol, megértette a művészt. Üj műfaj a pantomim és az újjal csak akkor tudunk megbarátkozni, ha megis­merjük. Sokakban felmerül a kérdés, mi is hát a pan­tomim. A testtartás művé­szete, ellentétben a tánccal, amely mozgásművészet. Alap­ja a csend, eszköze az emberi test, módszere a valóság sti­lizált újrateremtése. Színes kis történeteivel az emberi játékkedvre támaszkodva kí­ván hatni az értelemre és az érzelemre. S a Salgótarjánban látott művészek, a balassagyarmati Madách Imre irodalmi szín­pad pantomim együttese ma Szolnokon mutatkozik be, színesítve ezzel az irodalmi színpadok megyei szemléjét. Galina Nyikolajeva művészetéről 1942-beila „Gorkiji Kom­muna” című területi újság szerkesztőségébe levél érke­zett: „Én a honvédő háború rokkantja vagyok — írta Alexej Szuhotyin alhadnagy — és Gorkij városán átuta­zóban felhasználtam az al­kalmat, hogy köszönetét mondjak Voljanszkaja gor­kiji orvosnak és Léna Prigu- nova nővérnek, akik a Boro- gyin nevű vöröskeresztes ha­jón dolgoztak. Bár annak idején hevesen lövöldöztek, szórták a bombákat, az orvos és a nővér mégis önként ve­lünk maradtak. Én soha sem felejtem el ezt...” Ezt a levelet a legjobb helyre. Galina Jevgenyejev- na Voljanszkaja alkotó mű­helyébe továbbítottuk, aki akkor „Nyikolajeva” álnév alatt lépett fel az irodalom­ban. Művészete a nagy hon­védő háború frontjainak és a békés alkotó munka élő, tevékeny és önfeláldozó har­caiból született. A háza hős védelmezői emlékének szen­telte „A hadseregparancsnok halála” című elbeszélés drá­mai alakítását (1945). Már ebben az elbeszélésben vilá­gosan fellelhetők sajátságos alkotó képességei: élénk ér­deklődés az apró lélektani megnyilatkozások és az em­beri jellem megteremtésének problémája iránt. ,.A hadse­regparancsnok halála” — a i szovjet novellisztika nagysze­rű példaképe. Az írónő érdeklődése a to- I vábbiakban a szovjet ember belső életének sokoldalú elemzésére irányult, a kor legfontosabb konfliktusainak feltárása késrtette őt a szé­lesebb elbe^zSlő műfajhoz. Galina Nyikolajeva széles­körű ismeretsége az „Ara­tás” című regényének megje­lenésével kezdődik. A hábo­rú utáni kolhozéletnek eb­ben a széles és világos pa­norámájában a jellemző, meggyőző és valósághű ele­mek éppen annak köszönhe­tők, hogy az emberek tevé­kenysége nem egyszerűen a háttér, vagy a környezet sze­repét tölti be, nem csupán a puszta érdekesség kedvéért bukkan fel, hanem a szemé­lyes élmény meggyőző ere­jével hat. A regény meggyő­zően bizonyítja, hogy a mun­ka miként alakítja, gazda­gítja az ember szellemi éle­tét. Az írónő avatott kezek­kel még az ünnepségek cso­dás légkörét is a szovjet em­berek munkás hétköznapjai­nak egészébe szőtte. A lírikus izgatottság, az „Aratás” lapjainak meg- elevenítése és főképp Galina Nyikolajeva rendkívüli jel­lemző művészete különös erővel és közvetlenséggel az „Elbeszélés a gépállomás igazgatójáról és főagronómu- sáról” című művében feje­ződött ki. (1954.) Ez tulaj­donképpen prózai költemény, költemény a szovjet leány­ról, amely tiszteletreméltó utóda azoknak az erős női jellemeknek, amelyeket a klasszikus orosz irodalom al­kotott. Hogy ilyen művek szüles­senek, a művésznek szaka­datlanul és alaposan kell ta­nulmányoznia a mindennapi életet, hogy önmagát tapasz­talatokkal, népét pedig böl­csességgel gazdagítsa. Galina Nyiolajeva ezért tanul szün­telenül. Minden műve a sze­mélyes átélésből fakadó fo­lyamatos megfigyelésekre épül. Ö a nép életének fá- radhatatln fürkészője. alkotó műhelyére nagyon jellemző egyik cikke: „Az élő han­gok” (1957), amelyben a szer­ző számtalan jegyzetfüzeté­ből önálló írásokat közöl, jegyzeteket, amelyeket a napjaink hőseivel folytatott beszélgetésekről készített egyszerű munkásokkal, akik­kel eggyéforrasztotta a nép alkotó szelleme. És mekko­ra szeretettel, lelkiismeretes­séggel rögzíti az írónő szín­pompás elbeszéléseiben a szovjet dolgozók véleményei* ítéleteit! Nyikolajeva írásai sokszí­nű nyelvvel gyönyörködtet­nek bennünket. Szereti és alkalmazza a nép beszédét, a foglalkozások szakszókin­csét, gyakran használ „szár­nyaló” szavakat. Az írónő barátja és harcostársa Mak- szim Szagalovics író (neki szentelte „A harc útközben” című művét), elmondta, hogy Galina Nyikolajeva fáradha­tatlanul gyűjti a közmondá­sokat, a szólásmondásokat és a találó kifejezéseket. Galina Nyikolajeva al­kotó művészete virágzásának teljében van. Jelenleg egy kötet novellát készít — en­nek a műfajnak szintén mestere. „Vaszilina anyóka csodálatos elbeszélései” cí­mű novelláskötetének fő­alakja egyszerű orosz asz- szony lesz. Vaszilina anyóka erős, szibériai tájnyelven be­szél. A novellák hősei Vaszi­lina anyóka gyermekei és unokái — kortársaink. Az írónő azt szeretné, hogy a valóság lét- és lélektani ele­meinek gazdagsága novellái- j ban széles filozófiai általáno- ! sításokká egyesüljenek. I Galina Nyikolajeva sokol- ! dalú tehetség. Egyaránt fel- ! lép, mint költő, mint karco­latíró, mint publicista és . kritikus. De az irodalom bár­melyik műfajával lépjen is fel Galina Nyikolajeva, min­dig forrón és szenvedélyesen ír kortársainak — valójában mindig az ő kísérleteikről és győzelmeikről, életteli alkotó lendületükről beszél... Tanya 579 Ma már nemcsak városokban, községekben láthatunk a házak tetején televíziós antennát, hanem még kint a ta­nyákon is. Deák Zoltánék például a Csorbái Állami Gaz­daságban minden este televízió mellett szórakozhatnak. Mint elmondták, különösen a hosszú téli estéken tesz jó szolgálatot a televízió. Rajtuk kívül a Csorbái Állami Gaz­daságban még sok családnak van televíziókészüléke mely közelebb hozza az embereket Nyelv, Régebben történt, hogy a jászberényi Déryné Művelő­dési Ház postáját nézegetve egy furcsa, idegennyelvű szöveg akadt a kezembe. Érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy az eszperantó szakkörhöz küldték. Hiszen nincs is ilyen szakkör! — hitetlenkedtem. Ezelőtt volt. Dr. Zalai Er­nő vezette, ki most a kezdet napjaira emlékezik. — 1955 őszén történt, hogy Melich bácsi, a ma már idős nyugdíjas tanító beköszön­tött hozzám, kis füzettel. Kezembe nyomta az eszpe­rantó nyelv kulcsát, a kicsi szótárt. Nekifogtam a tanu­lásnak. Három hónap múlva már önálló levelet írtam kül­földre. Alig reméltem, hogy valaki megérti, s igen nagy volt az öröm, amikor meg­jött rá a válasz. Akkor az­tán minden héten 5—8 'evél érkezett. Egy bizonyítványt mutat, mely szerint 1956-ban dr Zalai Ernő az eszperantó nyelvből letette a vizsgát, méghozzá jeles eredménnyel, — 1957-ben egy kiállítást rendeztünk a már meglevő anyagokból a városi könyv­tárban. Már csomagolja is ki az egykori kiállítás anyagát. Nagy kartonból levelezőla­pok tömkelegé tárul szemem elé. Bulgária, Japán, Hol­landia, Csehszlovákia, Len­gyelország, Görögország — a világ minden tája képvisel­tetve. — Ennyi emberrel levele­zett? •— Benne van már a kis­lányom és a szakkör postája is — mondja. Kisleányom háromhónapi tanulás után önállóan levelezett, akár csak az öccse. Sőt még a legkisebb Tamás is belekez­dett, de neki fiatal kora miatt még nem akadt leve­lezőtársa. — Hányán voltak a szak­körben? — Mintegy százan kezdtük. — Kikből adódtak a szak­kör tagjai? — A legtöbb a leánygim­náziumból, az iparitanuló intézetből. Felnőtt kevés. — Miért szűnt meg a szak­kör? — Több oka volt annak — válaszol elgondolkozva. — A legfőbb talán az, hogy anyagi támogatást nem kap­tunk működésűnkhöz. Előttünk sok-sok folyóirat eszperantó nyelven. — Szép az, ha a haladó művek mindenki számára közös nyelven elérhetők — mondom. — így igaz — helyesel dr. Zalai Ernő. — A szakkör 1959-ben megszűnt, de a régi ismerő­sökkel csak levelezik talán? — Már régen tartozom ne­kik az írással és most, hogy a központtól is felkerestek, restellkedem egy kissé. Sür­gősen írni kell nekik, hiszen nem szabad, hogy a már meglevő kapcsolatot veszen­dőbe hagyjam — mosolyog. — Terjeszteni kell ezt a nyelvet, hiszen egyik európai nyelvnél sincs meg az, hogy néhány hónapos tanulás után ilyen eredményeket lehet fel­mutatni. Elsősorban mun­kásságunk körében kell ter­jeszteni. Ezáltal is közelebb hozza egymáshoz a szocia­lizmust építő országok dol­gozóit és a békéért harcoló népeket. , Hartmann Ágnes

Next

/
Oldalképek
Tartalom