Szolnok Megyei Néplap, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-03 / 101. szám

.1962. május 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s Nagy küzdelem a területi kerékpár- versenyen Kiskunfélegyházán bonyo­lították le a területi béke kupa kerékpárversenyt, me­lyen a Szolnoki Kinizsi ke­rekesei is rajthoz álltak. Sze­les, borús időben rajtoltak a versenyzők. Az X.—II. osztályú főver­seny futamában a Szolnoki Kinizsi részéről akkor még csak Kovács volt az esélye­sek között. A fordító előtt a sorozatos szegedi támadáso­kat szinte csírájában foj­tották el a szolnoki fiúk. A táv második felében erős el­lenszélbe kerültek a ver­senyzők. A cél előtti 600 mé­teres hajrát a szolnoki Ko­vács kezdte meg, majd a szegedi Oláh vette át a veze­tést. Ekkor váratlanul a sé­rült szolnoki Deák a balol­dalon újabb hajrát nyitott, s szinte méterről méterre előzte meg a sprintelőket. — Időhátrányában azonban — géphosszal már csak a 2. he­lyet tudta megszerezni. Az ifjúságiak 80 km-es versenyében sajnos kelle­metlen meglepetés érte a szolnokiakat. A Kinizsi leg­esélyesebb versenyzője Buj­dosó, rossz taktikája miatt az 5. helyen végzett. A legifjabbak, a serdülők azonban már javítottak. — Mondi az előkelő 2. helyével már kárpótolta az előbbi gyenge eredményt. Részletes eredmények: I.—II. osztály, táv: 10« km: 1. Oláh János Szegedi Postás, 2. Deák István Szolnoki Kinizsi... 4. Kovács József Szolnoki Kini­zsi. III. osztály, táv: 100 km: 1. Szeles Ferenc Szegedi Vas­utas, 2. Vilii Ferenc Bajai Szpar- takusz, 3. Fricska Béla Kiskun­félegyházi V. Versenykerekes ifjúságiak, — 80 km: 1. Leszkó György Békéscsabai Építők, 2. Török István Kecske­méti TE, 3. Tóth Endre Kecske­méti TE. Vaskerekes ifjúságiak, 30 km: L Szemerédi Gyula Kecske­mét, 2. Szili Róbert Kiskunfél­egyháza, 3. Nigrédi Tamás Sze­gedi Vas. Vaskerekes serdülők: 1. Ling László Szegedi Postás, 2. Mondi Sándor Szolnoki Kini­zsi, 3. Be rente Károly Kecske­mét. gye szép, derűs színfoltja ez az épület Szolnoknak? Mi, a fia­talabb generációhoz tartozók legalább­is ezt valljuk. Várakozz az előtte lévő autóbuszmegállónál, s néhány percen belül hallasz dicsérő véleményt róla. S nemcsak azért, mert új, mostanában várja lakóit, hanem azért — s főleg azért —, mert a szolnokiak egyre in­kább magukénak érzik a várost, szív­ből örülnek utcái szépségének. Egyre inkább van mit kedvelni. Mennyivel másabb például most a hajó­állomáshoz vezető rakpart, tetszetős, modern épületeivel, mint néhány év­vel ezelőtt. S a Zagyva-torkolat? Ott, a város tagadhatatlanul legszebb, s amel­lett központi helyén még 1958-ban is tehén bámészkodott az istállóból az utcára — most hatemeletes pontházak magasodnak. A Tabánban, a belvárosban azon­ban még mindig sok a düledező, föld­szintes épület, úgyszólván az egész várost át kell építenünk. Ez bizonyos szempontból jó is, hiszen olyannak for­málhatjuk a várost, amilyennek akar­juk — bár ez tetemes összeget emészt fel, s hosszú időt vesz igénybe. Előre is haladtunk ebben a munkában — de azt már mérlegelhet­jük, hogy a legjobban tettünk-e min­dent? A város zsúfoltságát, utcáinak nyomott hangulatát is meg kellene szüntetni, nemcsak düledező viskóit. Mennyivel másabb például a Vörös Csillag úti lakótelep, mint a Ságvári út monumentális — de nagyon sivár tömbje. Külföldön — Magyarországon, is sok példa van erre — az úttestre me­rőlegesen építik a házakat, széljárta, napsütötte virágágyak vannak köztük. S a nagyvárosi jelleg nem csökken ez­zel, sőt! Szolnokon, viszont talán a kel­leténél jobban igyekszünk kihasználni minden helyet. A Zagyva-torkolatot ékszerként díszítő pontházak elé pél­dául az utcafrontra kerül egy újabb épület. Alig néhány méter udvar vá­lasztja el majd a házakat egymástól. A Zagyva-torkolattól a transzfor­mátorházig terjedő rész a város egyik legszebb pontja. Valamikor majd ott is egy sétányt kellene kialakítani, hogy ne csak az ottaniak, hanem a környék lakói is gyönyörködhessenek abban a tájban. Ismételten szólva: van lehetőség a város szépítésére, hangula­tosabbá tételére. Éljünk is vele. S. B. Sürgős dol­gom volt, így aztán érthető, hogy nemet in­tettem, mikor az ünnep előtt Bognár bará­tom invitált egy pohár itó- kára. Nyomós indoka is volt hozzá: — Most kaptam lakást a Kossuth téren, erre meg kell inni az áldomást. — Hogyne, természetesen — hadartam futtában —, de ne most, majd legközelebb. Az ünnepi forgatagban az­után elvetődtem a fák hűvös koronája alatti borver snyre. A szőlőművelők és a „szak­emberek” illendően hallgat­ták Kasza elvtárs eredményt hirdető beszédét, de a kalap alól a sátrak asztalán csil­logó kancsókat figyelték. Ho­gyan fénylettek azok a bo­rok! Az egyik vörösen izzott, mint a fénylő rubin, mint a vasat olvasztó tűz. S ak­kor hirtelen Bognár komám jutott az eszembe, meg az együtt töltött néhány hónap ott, a Tiszamenti Vegyimű­vek rosszlevegőjű kemence­házában, ahol úgy hömpö­lyög néha a kéngáz, mint a vetéseket dermesztő őszi köd, siváran, fullasztóan. 0 volt az egyik kemencés. Szorgalmas, belevaló legény, dicsérték is eleget. Hányszor hajolt félmeztelen, izzadt testével az etázsnál, fáradha­tatlanul forgatva a pajszert Sok volt a munka, az elő­írtnál nagyobb adagot öm­lesztettek mindig a kemen­cébe. Emiatt sűrűn törtek az izzó piritet forgató karok, égett le róluk a „papucs”, mindig újabb és újabb erő­feszítést követelve a kemen- césektől. S a Bognár állta a sarat így maradt meg emlékezetem­ben, dolgos, szorgalmas embernek. Néztem a rubinszínű bort, s kezdtem sajnálni, hogy más dolgot fontosabbnak tartva elszalasztottam a koc­cintást az új lakásra, a meleg otthonra. Utóvégre nem kis eseményről van szó! A ta­nyavilágból Szolnok főterére, a város egyik legszebb épü­letébe költözött egy több- gyermekes munkásember. Az iskola, a mozi, a könyvtár, a múzeum tőszomszédja lett. Rajta múlik, hogy gyerekei kiaknázzák-e majd ezeket a lehetőségeket. S talán a bor látása adta gondolattársítás révén egy emlék derengett. Falum ha­tárában volt Purghly Emil­nek, Horthy sógorának kas­télya. A felszabadulás után gyermekfejjel én is szétnéz­tem benne, hasztalan próbál­va rekonstruálni az úri éle­tet. A fotelok akkor már a cselédszobákba kerültek, az ajtókat, ablakokat is leszed­ték. Csupán egy pincesarok­ban árválkodó üres palack árulkodott arról, hogy nem­csak az ásott kút poshadt vizéből lehetett inni azelőtt, a három majorból álló birto­kon. Állt á palack üresen, el­hagyottan, valahogy szimbo­lizálva, hogy az urak szá­mára sose telítődik már meg. De ki bánja ezt? Aki Inni akar a békés, boldog életre, a dolgos hétköznapokra emelve poharát, Bognárék- kal, meg a többi munkás­családdal bármikor koccint­hat Simon Béla A pala kiürült... Tyitov New Yorkban ÁLLAS FELVÉTELRE keresünk mérleg­képes oklevéllel és legalább 3 évi gyakorlattal rendelkező fő­könyvelőt június l-re. Szolgálati lakás biztosítva. Jelentkezés: Ál­lami Mezőgazdasági Gépállomás, Fegyvernek. Felvétel esetén úti­költséget térítünk. KÖTELEK és Vidéke Körzeti Földművesszövetkezet Hunyad- falván lévő kétszemélyes ve­gyesboltjába boltvezetőt keres. Erkölcsi bizonyítvány szükséges. Jelentkezni lehet írásban vagy személyesen a Kőteleki Földmű­vesszövetkezet irodahelyiségében. Útiköltséget felvétel esetén térit. Apróhirdetések INGATLAN KARCAGON, központi két szoba konyhás szép kertes ház eladó. Érdeklődni: Karsai Lajos, Kar­cag, Csokonai út 55. BEKÖLTÖZHETŐ családi ház olcsón eladó. Szolnok, Jószkürt utca 10. CIBAKHAZÁN Kossuth Lajos u. 1. sz. alatti épület lebontásra el­adó. Érdeklődni lehet a Vasbolt­ban. BEKÖLTÖZHETŐ kertes családi ház eladó. Szolnok, Botond u. 10. GÉPJÁRMŰ OLCSÖ motorkerékpárok: Cse­pel 100-as és 125-ös lemezvillás, újszerű állapotban eladók. Ha­lász, Szolnok, Zrínyi utca 3/a. 125-ös Danuvia motorkerékpár eladó. Tiszaföldvár, Kinizsi kör­út 15/c.­350-es NSU kitűnő állapotban eladó. Megtekinthető: vasárnap Karcag, Villamos u. 105. EGYÉB MÉHCSALÁD príma Hunor kaptárban, — és új Hunor kap- tárak kiépített keretekkel, mé­hészeti felszerelés, részben is na­gyon olcsón eladó. — Turjányi Sándor — Jászjfelsőszentgyörgy, Temető utca 55. Telefon: 5. New York, (MTI) German Tyitov, szovjet űrhajós vasárnap este New Yorkba érkezett, hogy a Nemzetközi Űrkutatási Bi­zottság meghívására részt vegyen a bizottság május el­sején kezdődő ülésszakán: A repülőtéren többszáz ameri­kai és külföldi újságíró, film- és fotóriporter fogadta: German Tyitov hétfőn U Thantnak, az ENSZ ügyveze­tő főtitkárának meghívására ellátogatott a világszervezet székházába. Ä fogadás végén rövid be­szédet mondott a látogatók előtt. Tyitov szavait az egy­begyűltek lelkes tapssal kö­szönték meg. Tyitov ellátogatott a New York-i külföldi sajtóklubba, ahol helyi és külföldi újság­írókkal és rádióriporterekkel találkozott. A szovjet űrha­jóst nagy tapssal fogadták: Tyitov röviden beszámolt űr­repüléséről és válaszolt az újságírók kérdéseire: I Egy, kettő, egy Kolozsi véletlenül és öntudatlanul sodródott be az Arany Cinkébe. A nagy forgószél fölkapta, megpörgette és vitte-vitte a többi kis levéllel együtt. Egyszerre azon vette magát észre, hogy már ott ült a közgyűlésen, azokkal együtt, akik a szelet csinálták, és hallgatta a sok-sok okos szót arról, miként kell majd gazdálkodni az egy kalapba rázott földeken. Meg is tapogatta ma­gát, a szemeit is megdörzsölte, hátha valami tévedés van a dologban, de hiába hunyorgott, újra meg újra csak ezeket a betűket látta az elnökség feje fölött. „Üd­vözöljük az új szövetkezeti gazdákat”. Kóstolgatta az új fogalmat, s ízlett is neki, meg nem is. Még az, hogy gazda, csak hagyján, hiszen gazda ő, valóban gazda, de hogy szövetkezeti; -.. ezen valahogy mindig megbotlott a nyelve. Hanem aztán ráhagyta. Ügy volt vele: közös út, közös sore, de az ügyesebbjének a közös szatyorból is jobban kitelik. Nem koplalt 6 a grófi földön sem, mert amíg a töb­biek tíz filléres napszámemelésért kalapoltak vagy lármáztak a tiszttartónál... Két hát kukoricát is meg- ugrasztott a laposról. Az apránként behordott takar­mányon két süldője is meghízott. így aztán neki még akkor is volt zsírja, szalonnája, mikor a többi részes hullásalmán meg csupasz kenyéren aratott. Ezzel aztán meg is született az elhatározás: Ko­lozsi innen is, onnan is csíp majd egy kicsit, s őszre újra csak megtelik a kamra meg a hombár. Gondola­tainak csigaházából kiáltozások verték föl; — Kolozsi! Kolozsi! Elpirult, mint a csínyen kapott gyerek. Csak nem értették meg, hogy ő mit forgat magában? — Kolozsi jó lesz! Ügyes ember! — szónokolt előtte Gyapjas János, s csakhamar magasba lendültek a tenyerek, mindegyiken írva a szentencia: „Kolozsi jó brigádvezető lesz”. Se köpni, se nyelni nem tudott Kolozsi. Szoron­gást érzett a szíve meg a tarka körül. Melege lett, izzadt, belül mégis jeges görcsök kergetőztek benne. Dicsőség és bizakodó pillantásak lengték körül, míg ő gondolatban kis tolvajutakon tekergeti. Mindenki rá­voksolt. Hiszen akkor ezután neki kell a legtisztessé­gesebbnek, íegdolgosabbnak, 1 egpontosabbna k lennie. Az ő kezéhez egy gazszál sem ragadhat, s tán még ítélni is neki kell, ha valaki a közös földön megtömi a tarisznyáját. Sokáig háborította Kolozsit a nagy tisztesség, de végül is a fontos ember tudata járta át egészen, és soha eszébe nem jutott, hogy csak egy kitaposott sár­garépát is haza vigyen a közös szatyorból. Reggel első volt a munkában, este utolsó a hazamenésben, s ha néha-néha mégis kísértés támadt benne, mielőtt vala­miért kinyújtotta volna a kezét, mindig fülébe dob­bant a közgyűlés felkiáltása: „Kolozsi! Kolozsi!” Volt is becsülete, tisztessége. Kamrája is megtelt őszre, pedig idegen jószágot, idegen termést egy fiát sem hordott haza. Sose vitt a munkába se tarisznyát, se zsákot, csak úgy „urasan” járt, zsebben a reggeii koszttal, nehogy bárki azt gondolja, clpekszik haza a mezőről. Aznap reggel meg, amikor egy csapat diák elözön- lötte a szövetkezet tanyaházának udvarát, még a kosz­tat is elfelejtette. Brigádvezetői tevékenységének leg­fényesebb napja volt ez. Ennyi embert még sohasem irányított. Csak harminc tag volt a keze alatt, most meg egyszerre kétszáz! És köztük szemüveges, okos tanárok, incselkedő szemű lányok és erős kamaszok. Ügy járt-kelt közöttük, mint egy igazi mezőgazdász. — Harminc ember a Mohai-laposba! — Huszonöt a Porgányba! — Tanár élvtárs a melegházba menjen az osztá­lyával! — A többiek velem jönnek kukoricát tömi. Azzal mit sem várva elindult a rétoldalra, mögötte libasorban kígyózott vagy száz diák, vihogva, kaca- rászva. Hosszú volt ez a kilométeres dűlőút Kolozsi- nak. Számolgatta kabátján a gombokat, számolta az útszéli fákat, a fényes őszi tócsákat. — Egy... kettő... igen... nem... Mire a gémesikúthoz értek, igent toppantott a bal lábával. Miért is ne? Attól nem lesz szegényebb a szö­vetkezet. Nem vesz el tőle egy gazérőt sem. Sorba állította a zajos diákhadat. Mindenki egy utat fogott a zörgő kukoricásban, csak húsz gyereket tartott vissza. Azokat a kanálison túlra vezényelte. •— A gyerekek mit sem tudnak meg ebből. Ugyan­az a föld, csak az egyik darab innen, a másik meg túl van a kis száraz éren. A termés sem gyengébb. Letörik azt a fél holdat egykettőre, aztán visszajönnek a töb­biekhez. Otthagyta őket a kijelölt földcsücskön s maga visszaballagott a nagy csapathoz. Fogott egy sort 5 Is. és nevetgélve ropogtatta a szívós háncsot. Még derűs történeteket is mesélt munka közben a gyerekeknek: A kis csapat tíz óra felé már elvégezte a dolgát: Kolozsi megdicsérte őket, majd pihenőt rendelt, az egész társaságnak. Micsoda hun-ázás, zajos elevenség zúgott végig az aranysárga táblán! Csakhamar szalon­nasütő tüzek kis füstje kapaszkodott fölfelé a kanális lankájáról. Kolozsi ezalatt szemlére indult. Méltósá- gosan és elégedetten lépegetett háztáji földje ruga­nyos buckáin. Sehol nem talált elhagyott csö­vet, valamire való böngét. El volt telve a gye­rekek ügyességével, és a maga leleményességé­vel, de egyszercsak hátra tolta redős homlokán a szőr­sapkát. A termést sehol sem találta. Háromszor is körüljárta a tenyérnyi parcellát, sehol egy fia kuko­ricacső. De amint átpillantott a kanálison, látta nagy rendetlenségben az aranysárga csöveket a közös táb­lán, összehányva a szövetkezet termésével Víz borította el minden porcikáját, s csak Alit, állt ott a megkopasztott földön. A gyerekek jót akar­tak ;:. Okosan cselekedtek... Ha cinkossá tette volna őket, akkor... De hát azt nem lehet! Ebben a pillanatban fogatok hosszú sora fordult be a dűlőúton. A szekérderékban szárvágók ültek. Nem sokat törődtek a diákokkal, a letört táblán mind­járt utat nyitottak a szekereknek, hogy hozzáférjenek a terméshez. Kolozsi összeszedte magát visszaballagott. Az öreg Gyapjassal találta magát szemközt; — No, Péter, ez derék munka volt. Sokra ha­ladtatok. — Ügyes gyerekek... — szólt vissza Kolozsi kény­szeredetten. — Látom, te már betakarítottad — bökött az öreg Péter háztáji földje felé, — Én már be:.. — Aztán jól fizetett? — Nem mondhatnám ... A szégyen és a veszteség egyszerre csaholt benső­jében. Nem bírta tovább az öreg Gyapjas érdeklődését, elindult fölfelé a kanálisparton; — Szóljak... ne szóljak... szóljak... ne szóljak... — lépegetett ólomlábakkal. — Legalább nyolc mázsa... — méregette, saccolgatta. — Ha megmondom, oda a becsület, ha nem mondom, oda a termés... Most aztán melyik ér többet? Egy... kettő... egy... Sz. Simon István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom