Szolnok Megyei Néplap, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-06 / 104. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 19C2. május 6. Jacques Prevests Az új kor Bőtermő föld Jóságos hold Tápláló tenger Mosolygó nap És önmagától minden jól halad A leány aki e korból szakadt És a föld fiai Mind-mind tiszta-szív boldogok Nincs többé tél nincs többé nyár Nincs többé ősz és nincs tavasz Csak jó idő van Nap mint nap S kiűzték még istent is E földi mennyből Legkedvesebb gyerm°kei Kik megtagadták Évát s Adóm apánkat Isten elindul valami gyárba hátha munkát kap Egy kis munkát magának és kígyójának De nincsen ekkor gyár se már Nincs más csak Böterr. Z föld Jóságos hold Tápláló tenger Mosolygó nap És Isten az ő hüllőjével Úgy maradt Mint egykoron Pohos Szent János Kit az események lerohantak. Ho Csi^fangi BE GYÖNYÖRŰ AZ ÉLEI Be gyönyörű az élet, akár a tengerpart, az élet. Ahol az élet, ott a boldogság, ott a kincs. Menj, lépj a karba, játssz színdarabot, menj, építs vasutat, légy pilóta. menj, dolgozz a laborban, írj verseket, menj, sízz az ormokon, evezz a folyókon, menj sarkkutatónak, gyújts trópusi növényt, menj táborozz sátorban a csillagok alatt. Menj, figyeld a hétköz­napokat, menj, s a köznapi ügyekben nyisd tágra szemed, menj, s tüzed lobbantson másokat is menj, s szíved leljen szívekre. Be gyönyörű az élet. S oly gazdag zamatú az élet. Ahol az élet, ott a boldogság, ott a kincs. Kalász Márton ford. KAMjÉN ISTVÁN; rfr dö vagy. Nahát fiam, kisül­hetne a szemed! Láttad te ezt itthon? Hát veszekedett a te apád amíg élt egyetlen egy­szer is? Ejnye, ejnye fiam. hát ide jutottál? Nézze meg az ember! Fiam Mihály, ne vegyél ki a béketűrésbő! mert tudod, ha megharagítasz ha öreg vagyok is, isten iga­zából elnadrágollak. Csali nt éreztesd annyira a férfi ha­talmadat. A teremtésit, neki Az asszony is ember ám, — nemcsak te! Jól néznénk ki hogy te hetvankedhetsz ot; hon, az asszony meg fogj: be a száját, s álljon a sarok ba, mint a gyerek. Vigyáz fiam, három gyereked va: ám neked. Ha azok azt Iá' ják, hogy tik, mint a kulv meg a macska örökké civa kodtoik, marakodtok, ugya: milyen életük lesz, ha léim ­nek? ... Na, ugye nem lesz rossz fiam? — szót fogad;, anyádnak. Hiszen jó gyere, voltál mindig. Nem is tudom, de úgy emlékszek rá, hogy téged csak kétszer raktalak el. De az még legénykorod­ban is eszedbe jutott. Nahát azért mondom, mert még fel bírom emelni a karom és vi­gyázz, mert ha az anyai kar lesújt, mindig fájdalmas... Na, jól van fiam. Szeretném, ha szótfogadnál. Tudod én nem akarok neked rosszat. Sohse akartam egy ölöknek se. Azt is tudod, hogy nem voltam kegyetlen anya. Ha fenyítettelek is benneteket, csak azért tettem, mert fél­tettelek benneteket. Nem akartam, hogy rosszútra té­vedjetek: kocsmatöltelék, — bicskás, vagy tolvaj legyen belőletek, hanem tisztessé­ges, jóra való emberek legye­tek, mint apátok volt, Apá­tokat még most is emlege­tik a munkatársai, hogy de­rék, becsületes és dolges em­ber volt. Nem tapadt annak semmi a kezéhez, meg a lei­kéhez No látod? Azt akar­tam, hogy tik is olyanok le­gyetek.,. Lám, lám, már megint mennyit beszélek. No, de ne haragudj rám, hogy még most is aggódok érted. És lám, most veszem észre, hogy már két árkus papírost teleírtam. A lámpa már csak pislog, én meg a pánaszemen keresztül is alig látok. így hát be is fejezem. Ugye írsz fiam, ha megkapod a levelem? Tu­dod mindennap lesem a pos­tást az ablakban, hogy hoz-e levelet, s mikor látom, hogy elmegy a kiskapu előtt, akkor csak gyöszmékelek a házban, nem találom a helyem. Ha pedig hoz, hm, ha Látnád fi­am!, mint a madár repülök véle egyik szomszédtól a má­sikhoz és dicsekszem, mint a gyerek. No látjátok, hogy írt a fiam! Beszélhettek nekem, hogy élfelejtkezett rólam. — Nem olyanok az én gyereke­im! Azt írják, hogy egészsé­gesek, nincs semmi bajuk. Nyáron meg itt töltik nálam a szabadságukat. Lehet, hogy oldalkocsis motorkerékpárral jönnek!... Ó istenem, hogy örülök én akkor. Leveleteket a szívemhez szorítom, s azon keresztül hallom a szivetek dobogását. Bezárkózok a ház­ba és tízszer is előveszem a keblemből és úgy beszéde­tek vele, mintha veletek be­szélnék... M eharagudj rám fiam megint elfogott vala­mi, amit meg se tudok ma­gyarázni és lám már kez^' elfátyolosodn a szemem. Fá­radt vagyok mán fiam. Azért kérlek, ha megkapod a leve­lem írjál. Ha többet nem. hát legalább két-három sort. hogy egészségesek és jó; vagytok, mert engem már a: is megvigasztal. Olyan már nekem a ti leveletek mint nagybetegnek az orvosság. Nem is írok több't fiam, — mert már kihull a ceruza kezemből. Meg aztán, — C de miért is mondjam újra meg újra, — potyog a köny- nyem fiam. Csókollak mind­nyájatokat. Szerető anyátoje. nagy, kerek szemed, és mon­dod: anyám, csak egy korty vizet kérek! De én tudom, hogy nem szabad innod. Egy tiszta fehér ruhát ecetesvíz­be mártok, a szádba teszem, s te meg, mint kicsi, gyer­mekkorodban a cuclit, szo­pogatod. Simogatom kócos fejed és kérdezgetem: no fi­am. jobban vagy? ... Mikor felébredek érzem, hogy csű­rön víz vagyok, kivert a ve­ríték. Olyankor egész nap iz­gatott vagyok, hogy nincs-e valami bajod, s alig várom a leveled, vagy hogy valaki hírt hozzon rólad. Látod, látod: milyen va­gyok én? Pedig emlékszel rá?, azt ígérted, mikor a kis- batyut a hátadra tettem és kikísértelek az állomásra — igaz, régen volt már: huszon­hét évvel ezelőtt, — ne bú­sulják édesanyám. írok mi­helyt megérkezek!... Ment is egy darabig fiam, de az­tán csak vártam, hogy hol­nap, vagy holnapután majd csak jön levél. De bizony nem jött csak egy hónap múlva. Később már kettő is elmúlt. Ö édes, jó jézusom, hány éccakát ríttam át az ablaknál. A kanapé végébe ültem és néztem kifelé a holdvilágos éjszakába. De a lelkem az ott volt nálatok. Hányszor borultam sírva az asztalra? ... Te pedig lehet, hogy éppen tánco tál vala­hol, vagy tán jóízűen, gond­talanul aludtál, hogy más­nap pihentebben menj mun­kára, vagy munkát keresni. Úgy bizony fiam .; No, szóval még miről nem írtam fiam? Persze, majd el­felejtem. Milyen is már a fe­jem, látod? Sokszor úgy ér­zem, mintha nem is az enyém volna. Leteszek valamit, s napokig keresem, de nem ta­lálom ... Ejnye, ejnye, már megint mit beszélek? .;. Lá­tod, Erzsi nénédről akarok írni. Nagyon beteg szegény és sokat emleget téged. Ha átmék hozzá, mindig eszibe jutsz. „Emlékszel rá Maris? — mondja. Miska fiad kis­gyerek korában mindennap átjött. A büdös kölök hány­szor lekoppasztotta a meggy­fát, meg a szilvafát. Olyankor agyon tudtam volna ütni a kutyaházát! De mikor hízelgett, hogy így — meg úgy Ör2senéném, akkor nem tudtam megállni, hogy ne nyomjak egy pár szem diót a markába” ;;. Bizony fiam, már nagyon rosszul van. A napokban átmentem hozzá, de nem ismert meg. Alig tud már beszélni, ö már nyolcvannyolc esztendős, négy évvel öregebb, mint én. Mikor eljövök tőle, a kiska­puban elfog a félelem, s a kétségbeesés. Le- feljárok az utcán, s ha otthon az eresz alatt leülök a kisszékre, mint­ha valaki korbáccsal ütne rajtam végig, hirtelen felug­rok és szaladni kezdek. De már nem megy, nem bizony!, csak a kiskapuig. Aztán csak lihegek, s majd meg fulla­dok. Pedig, emlékszel rá? — még hefven éves koromban is azt mondták rólam, hogy milyen eleven a járásom. Ö de most már ... ■ átod mennyit panasz­" ködök? Dehát mond, kinek mondjam el a bajo­mat, fájdalmamat, meg a ke­servemet? Álljak a köz végi­re és kiabáljak, hogy öreg, meg fáradt vagyok és nincs senki körülöttem? Ugye nem haragszol rám fiam? Nem mondod senkinek, hogy lám az ón anyám már csak pa­naszkodni tud. — Különben ismerlek én fiam, azért me­rem neked megírni, ami a szivemen fekszik, meg az aggodalmamat is értetek, mert az anyák anyák maradnak, míg a koporsóba nem teszik őket... No, de nem akarlak elszo­morítani fiam. Élj boldogul. Neveld fel a három gyereke­det. Szeressétek egymást: ne civakodjatok. Mert tudod ta­valy, mikor itthon voltatok. — nem szólt ugyan a felesé­ged egy árva szót sem, — de én éreztem és láttam raj­ta, hogy néha bizony köteke­Kedves fiam, Mihály! hogy is kezdjem. Lá­tód, látod, milyen is az édesanya: még mindig ag­gódok érted. Pedig te sok­szor elfelejtkezel rólam. Ér meg hányszor felrebbenei álmomba. Tudod, magair előtt látlak, mint kisgyereket Jaj istenem, milyen rossz voltál sokszor, s én mégií nagyon szerettelek. Pedig sokan hogy haragudtak rád A szomszédok, különösei: Kovácsné, Julcsa-nénéd, — emlékszel rá?, megölt volna egy kanál vízben. Igaz, soli csínyt követtél el, — de ha visszagondolok, nem voltál rosszabb, m’nt a többi gye­rek. Ö kisfiam ... Tudod ne­kem még mindig az vagy pedig már lassan a te lá­nyod is eladó sorba kerül én meg már a nyoicvanne- gyediket taposom. Édes, jc istenem, ha eszembe jut — mennyit is küszködtem ve­letek. Kora hajnalban men­tem el mosni és éccaka jár­tam haiza. Legtöbbször mái ágyban voltatok, aludtatok Egyenkint csókoltalak és ta­kartalak be benneteket, ne­hogy megfázzatok. És ha va­lami jó falatot hoztam, fel- költöttelek benneteket. Iste­nem, istenem, hogy zsongta­tok körülöttem, mint méhek a kas körül. Olyankor felvi­dult a szivem. Pedig sokszor fáradtan rogytam le a szék­re, vagy a kanapéra. Persze, ti már elfelejtettétek. Tu­dod fiam, nem hányom fel, isten ments, de hányszor nem ettem meg az ebédet, hogy nektek hazavihessem és hogy örültetek olyankor. Nálam meg nem volt boldo­gabb ember. Lekuporogtatok mellém, kifűztétek a cipő­met, aztán nyomkodtátok a lábam, meg a kezem, mert csak úgy hasogatott a fájda­lom. De most mégis úgy ér­zem, hogy nagyon egyedül vagyok, senkim sincs ezen a kerek világon, — Jóska ugyan Itt él. nem messze la­kik’ hozzám, de ritkán iön el. Rózsi is csak havonta egyszer jön át a másik városból, s olyankor hajtogatja, hogy te­mérdek dolga van, s az utaz­gatással egy egész nap oda van. János meg te olyan mesze vagytok tőlem, pedig de jó volna néha-néha, ha ittlennétek. Ó istenem, hány­szor gondolok rátok, ha ki­sül a kenyér. Még mór. is le­szegem a pillést és megzsíro­zom. Emlékszel rá Misi fi­am, hogy szeretted? .;. Sok­szor észreveszem, hogy mo­tyogok a konyhában, mint­ha mellettem állnál én meg mondanám: na kapd be! Ép­pen most szegtem le és zsí­roztam meg. Néha még el is nevetem magam. Ó bolond mondogatom olyankor, — hát már nincsenek itt a gye­rekek; kirepültek a fészek­ből. Vagy mikor dagasztom a kenyeret, nem tudok én még most se úgy sütni, hogy ne szakítsak egy-egy cipót mindőtöknek. Aztán mikor kiszedem, egy darabig csak nézem, nézem r* sorbarakott kis cipókat, aztán körülhor­dom a tekintetem a pitvar­ban, de nem vagytok sehol. Ilyenkor leborulok az asz­talra oszt kirívom magam. Aztán a cipókat odaadom a szomszéd, gyerekeknek. Most már azoSat dédelgetem he­lyettetek. Mikor valamelyik nálam van, akkor hun téged hun Jánost látom magam előtt, ahogy ölembe hajtattá­tok a fejeteket, s szimász- kodtatok, én meg boglyas fejeteket simogattam... Ö, de mit is írok össze vissza. Tudod fiam, sokszor felsír a lelkem, megfájdul a szí­vem, ha eszembe juttok. T udod, még mindig fél- ■ telek benneteket. Haj­nalban sokszor felébredek, mintha hallanám, hogy elsi- valkodod magad, mert el­ütött a villamos. Aztán a korházi ágyon látlak feküdni. Lázas vagy, vízért kiabálsz, de nem ad senki. Én egy­szerre melletted termek, tö- rölgetem izzadt, lázas hom­lokod, Te meg rámnyitod René Clair új filmje : A viiág minden aranya René Clair, a világhírű rendező már néhány éve nem lépett új filmmel a közön­ség elé. Ezért mindenki, aki szerette Clair filmjeit, izga­tottan várta A VILÁG MIN­DEN ARANYÁ-nak bemuta­tását. S a várakozásnak nem is marad alatta a film. René Clair, mint mindig, most is a vígjátékot válasz­totta műfajául. Szellemes filmjében egy nyakas paraszt és fiai mulatságos történetét mondja el, akik azzal, hogy nem hajlandók földecskéjü- ket üzletembereknek eladni, meghiúsítanak egy nagysza­bású, de isen kétes ingatlan ügyletet. „Ebben a filmben — mondta a rendező egy nyilatkozatában — kigúnyol- tam modem életünk néhány megnyilvánulását, egy bizo­nyos gazdasági őrületet, a rek­lám csalásait, s mindazokat a csapdákat, amelyeket a mi társadalmunkban használt kifejezés — és közlésmód a közönségnek állíthat. Remé­lem, hogy nevettetni fog.’! A film kitűnő vígjáték, szinte minden kockája neve­tést fakaszt. A rendező egész káprázatos pályafutása alatt hű maradt céljához, hogy az embereknek megadja a neve­tés boldogságát. „A nevetés — mondta egyszer a rende­ző — lényegénél fogva a szabadság egyik megnyilat­kozása.” A mulatságos hely­zetek egész során nevetünk Bourvil ragyogó alakításán. A filmben hármas szerepben mutatkozik be. Ő játsza a nyakas parasztot és két fiát. Eszköztelen játéka, nagysze­rű mimikája élethűen tolmá­csolja a paraszti makacssá­got, egyszerűséget és ravasz­ságot. A magyar közönség már sok filmben, vfgj áfákban és drámában is láthatta Bo- urvilt, de tehetségét csak igazán most csodálhatja meg. Pályafutását, mint vidéki színész kezdte, s egyszerű dalocskákat énekelt. Mosta­ni, kiforrott művészete a nagy francia jellemszínészre, Raimu-re emlékeztet. Bourvil partnerei is kivá­lóan megállják helyüket. Igazi vígjátéki színészete: Philipe Noiret, Annie Fratel- lini, Colette Castel, Alfred Adam és a többiek. A VILÁG MINDEN ARA­NYA nagyrészt szabadban játszódik. Franciaország dél­nyugati részép forgatták, az egyik legszebb tájon. A szép felvételek Pierre Petit opera­tőr munkáját dicsérik, míg a szép sanzonszámok, s a kísérőzene Georges von Pa- rys munkája. TAVASZI ZSONGÁS N e gondoljon senki a híres Sinding-zene- számra. Itt csak azok­ról a tavaszi megnyilatkozásokról lesz szó, amelyeket az első játszi napsugárka vált ki mindenkiből, aki szereti a termé­szetet, a fiatalságot és a szép tavaszi kosztümök, ,.könnyű” kis ruhák tulajdo­nosnőit. A tavaszi zsongáshoz tehát hangulat kell. Ennek kiváltása után a zsongok író­eszközt ragadnak. Gépet, golyóstollat, de leginkább ceruzát, mert azt alkotás köz­ben rágni is lehet. Aztán a szép évsza­kot feltűnően gyenge rímekbe szedik. Van ezek között szerényen meghúzódó „tavasz-maga az” rímpár is és van szem­telenül hivalkodó „tavasz-ravasz” össze- csengés. Témájuk is széles skálájú, szere­pel benne a csalfa lyány, a rügyező fák, zümmögő méhecskék. Nem múlik el nap, hogy a szerkesz­tőségi posta ne hozna ilyen művecské- ket. írói között van hatodikos fiú és nyugdíjas mezőőr. Levelükben szerényen felhívják; a figyelmet írásaikra és ha le­het, a megjelent verseket tartalmazó számból tiszteletpéldányt kémek; Érde­kes, hogy e levelek stílusa rendkívül üz­leties, nyoma sincs annak a múlt század­beli szókincsnek, amelyek a verseket olyan csodálatosan elavulttá teszik. Pe­dig mennyivel szórakoztatóbb lenne, ha a kísérőlevél valahogy így hangzana: E csodálatos zöngemé- nyek, melyek e borí- »' tékban pihennek, tar- talmasEál- mindazt a derengő esthajnalt és férfias honfibút, amely keblemet el- tsvtomii: az esetben, ha kicsiny verseim nem nyernék meg a szerkesztőség nagy- j rabecsült tetszését. Vajh meghallgatásra 1 találna eme kis irományom.” < A mellékelt vers már lehetne pontos • és józan. Csak hasznára válna. < A legélelmesebb költő az én Ödön < barátom. Tavaszi verseit április 4-re küldi j be, ügyesen kapcsolatba hozza a fehér ; duplaorgona virágzását a vörös zászló ; lengésével és a nagykalapáccsal sétáló ; munkás mellére ibolyacsokrot varázsol. ; Mindezt megöntözi egy kis napfénnyel ; kevert harcos kiállással. Ha még sem jele- ; nik meg, mélabúsan mondja: ; — Pedig a vállalatnál sokszorosítva ; terjesztik. ; F urdalt a lelkiismeret, | utánanéztem Ödön ! munkahelyén. Igazat ! mondott. A precíz főkönyvelő mindjárt 1 bemutatta a hatvan forintos számlát, '• amelyet Ödön barátunk a sokszorosításért • kifizetett. A terjesztőt sem volt nehéz megtalálnom Bagi János hivatalsegéd j személyében, aki tíz forintért vállalta az . irodalom népszerűsítőjének hálátlan sze- ; repét. ; Végeredményben ártalmatlan embe- ; rek ezek a fűzfa kői tok. Nem lehet hara- ; gudni rájuk; Hiszen tavasz van, az az ; időszak, amikor az ember — mármint a ; fiatalja — kéz a kézben sétál a kislány- ■ nyal, a szemébe nézve suttogja a verset i a kikeletről és Jucika végzetes két sze- ! mérői. Aztán mintegy mellékesen jön a 1 nagyágyú: — Beküldtem a laphoz, Jucika. Né- ! hány nap múlva hozzák. — És ha arra ! a pillantásra gondolok, amivel Jucika ■ megajándékozza tavaszi lovagját, megbo- j csátok az összes vers-szörnyszülöttért ! Hiszen végeredményben én is voltam ■ fiatal. Hernádi Tibor <

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom