Szolnok Megyei Néplap, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-24 / 119. szám

1962. május 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPI 4P c A herényiek Sigete 77 írnunk kell már most a ligetről, habár fái nem zöl­dellnek, virágai nem illatoz­nak még; létezése ez idáig csak az ember alkotó fan­táziájában, a rajzokon, a megvalósítás terveiben ta­pasztalható. No, meg a ne­vében, mely így hangzik: Né­pek barátsága ligete. A jászberényiek kedves, évek óta dédelgetett terve a liget. Ott húzódik majd a Nagykátai út, a Zagyva és a fémnyomó bekötőútja közti —- mintegy 50 holdas térség­ben. A város szélén, ahol most még afféle „senki föld­je” vám Nem túlzunk, mikor azt mondjuk, a liget a herényiéit közös gyermeke volt eddig, és marad ezután is. Egy halkszavú, csendes fiatalem­ber, Varga Béla, a városi népfront-titkár beszélt erről, miközben megmutatta a liget tervrajzát. — Május 4-én a városi tanács vb-ülésén már a megvalósítás programját is kidolgoztuk. A liget tehát a tervezés stádiumából a vég­rehajtás stádiumába lépett... Mutatja a térképen: — Itt lesz az úttörőtábor, amott a sporttelep, futball-, kézilabda-, röplabdapályával. A strandot, a napozót, a ki­rándulótért emitt építjük fel. Egy különálló részén a liget­nek a város üzemeinek, vál­lalatainak lesz házi üdülő­tere — csónakházakkal, ka­binokkal. Védő erdősávokat is telepítünk, ezt a munkát ez Állami Erdőgazdaság dol­gozói vállalták. — Sokáig tartott a terv el­készítése? — Eléggé. 1960 őszén fog­A Budapesti Opera* ház karmestere első díjat nyert Rómában Róma, (AP) „Lukács Ervin, a fiatal ma­gyar karmester nyerte el kedden este a zenekar veze­tők római III. nemzetközi versenyének első díját” — je­lenti az AP. A verseny huszonkét részt­vevője közül a legkiválóbban szerepelt Lukács Ervin, a bu­dapesti Operaház karnagya, — a jelentés szerint az első díjon kivül alkalmat kap arra is. hogy az olasz fővá­ros vezető szimfonikus zene­karának több hangversenyét vezényelje. (MTI) tunk hozzá. De most már a megvalósítás az érdekes... — A város üzemei, tsz-ei, intézményei, iskolái, egyszó­val szinte minden épkézláb jászberényi ember egyaránt részt kért, vállalt és kapott a munkából. Az idei évre 600 000 forint értékű társa­dalmi munkát terveztünk Jászberényben, amelyből kö­rülbelül 190 000 forintot a ligetre fordítunk. Hogy mi­ből áll ez? A Fémnyomó és Lemezárugyár dolgozói, a Zagyva védőtöltését építik 'át jól járható úttá 500 méter hosszúságban. Az aprítógép­gyáriak ugyanitt 200 méter hosszan vállalták ezt a mun­kát, emellett a liget Northon kútjainak fúrását is. A he­lyi Lenin Tsz az erdősítésre szánt, körülbelül 8 holdas terület mélyszántását, az AKÖV helyi üzemegységének dolgozói pedig úgyszintén út­építést vállaltak. Mások az út planírozásában, a salako­zásban, stb. vesznek részt. Néhány üzemünk szocialista brigád címért versengő dol­gozói a cím elnyerésének feltételei közé is bevették a ligetnél végzendő társadalmi munkát. — Mikorra fejeződik be a tervek szerint a liget épí­tése? — Az 1962. évre tervezett munkaprogramot előrelátha­tóan már a harmadik ne­gyedévben befejezzük. Mivel a ligetet a herényiek üdülő és kiránduló helyének is szánjuk, hasznos lenne, ha a fémnyomó bekötőút mentén az fmsx, vagy a Vendéglátó­ipari Vállalat egy halász- csárdát és cukrászdát is lé­tesítene.. A városi tanács egyébként 40 000 forintot biz­tosít az idén a községfejlesz­tési alapból a liget létesíté­sére. • Rövidesen megélénkül te­hát a Béke és barátság lige­te Jászberényben. Munkához látnak az amatőr útépítők, kútfúrók, kőművesek, ácsok is, akárcsak a hivatásosak. Mindeni talál majd elég munkát, de minden munká­nak lesz is elég gazdája... — bubor — // Vavdtoi" három felvonásban Tabi László „Esküvő“ című vígjátéka Szolnokon Az Elektromos Készülékek és Anyagok Gyárában fo­lyamatosan kísérleteznek a higanygőz lámpák fényének minél nagyobb mérvű kihasználásával. Egyik kísérletük eredményeképpen egy új megoldású higanygőz lámpa prototípusa készült el. A fény jobb érvényesülésére, a lám­patestbe épített körtéket új szögben helyezték el s a lám­pa belsejében alumínium-tükrös megoldást alkalmaztak. Az új megoldású lámpa azonos villanyenergia felhaszná­lása mellett 1° százalékkal több és jobb fényt ad. A kísérleti műhely dolgozója Tirpák Lajos az új­típusú lámpát szereli. Nem minden alap nélkül került írásom élére a Nép- szabadságból jól ismeri, és közkedvelt „Pardon, egy percre!” sorozat címének kezdő szava. Ugyanis, aki figyelemmel és jó szándékkal végighallgatja a darab szó­ban forgó esküvőjét megelő­ző két és fél órás szellemes és igen hasznos purpalét, az az érzése, hogy egy kelleme­sen csomagolt pardon-csok­rot kapott ajándékul, sok színből csípős, borsos illatok­kal, melyek alaposan meg­csiklandozzák a hasonlókhoz nem nagyon szokott en bér5 orrot. Ajándékul, de cserébe valami helyett. Nagy reményekkel és jo­gos bizalommal várta a kö­zönség’ a „Különleges világ­nap” folytatását, hiszen azt remélte, hogy ezúttal ismét különleges színházi élmény­ben lesz része. Csalódott, ! csalódtunk mi is. A Pegazus egykor szárnyaló vágtatása e hőn óhajtott folytatásban elemyedt, fáradt poroszká- lássá lassúbbodott. Az egy­kor életteli figurák három hónap alatt mintha teljesen átalakultak volna, kiveszett belőlük a lélek. Miről is van szó? Az előz­ményekből tudjuk, hogy az apák ellenére a két anya tető alá hozza a fiatalok üdvös frigyét és már csak a pont hiányzik a mondat végéről, azaz, hogy az ille­tékesek kimondják az áment. Csakhogy ez újabb konflik­tust robbant ki a megbékélt felek között. Templomban vagy templom nélkül? Ál­dással vagy áldás nélkül? A fiataloknak teljesen mindegy lenne, de a szülők! Így az­tán keserves küzdelem indul meg a régi erkölcsi normá­kat képviselő Baranyay-Bur- ger és az újjal frissen be­oltott Zsenda-család között. Még mit nem! — horkan­nak fel a fiú szülei. Egy Ba- ranyay-Burger csak úgy, égi áldás nélkül evezzen be a boldogság kikötőjébe! Azt már nem! — lángol fel a Zsenda papa — az ő lányát nem fogják papi hókusz­pókusszal felkenni a házas­ságra! A lényeg ennyi, a többi kiegészítés. Három felvoná­son keresztül folyik a vita. A fiatalok az okossabbat vá­lasztják, manőverhez folya­modnak, elvonulnak, bezár­kóznak, előleget vesznek a jövendő boldogságból, persze tisztességgel és becsülettel — mint ez utólag kiderül. Hiába azonban minden írói erőfe­szítés, mindez kevésnek bi­zonyul egy jó vígjátékra. Ezért érzi a néző, hogy bár a vígjátéki masinéria találó és jól olajozott csattanókon mozog, úgy döcög az, mint egy régi konflis a pesti ut­cán. Különösen feltűnő ez a lassúság az első felvonásban, ahol a cselekmény kirívó hiányosságait szavakkal,. szó­beszéddel kívánja pótolni maga az író is. A további felvonásokban is ott kelle­metlenkedik a kérdés: csak ennyi? Hiába kerül elő két külföldi tanú — egyik Ame­rikából, másik Franciaor­szágból ;—, ők sem tudnak segíteni. Társadalmi háttér­nek esetleg jók, a francia haladó szellemű filmrendező okosan érvel, jól politizál, az amerikai lady viszont megrögzött háborús-párti, azonban elsősorban mindket­ten saját érdeküket hajtják, a fő konfliktushoz csekély közük van. Mindössze annyi, hogy a lady egy villát kínál fel a fiataloknak, ha temp­lomban lesz az esküvő. De őt ennél sokkal jobban iz­gatja, hogyan kaparinthatná meg magának .— akár áldás nélkül is — a filmrendezőt. Amikor a függöny legör­dül, már minden rendbe jött, a kész tények kényszerű megbékélést hoztak, s az is­mét felcsendülő nászinduló akkordjai azt jelzik: még néhány perc és a házasság megköttetett! Mindez úgy hat kissé, mint az operettek szokványos történetei. ' Mégis, a kísérteties hason­lóság, az említett fogyatékos­ságok ellenére is, az „Eskü­vő” érdeklődésre tarthat szá­mot. Korántsem azért, mert élvezhetjük az író jellegzete­sen fanyar humorát, mely a száraz francia borok ízére emlékeztet, még csak nem is hasznos és szellemes tréfái­ért, hanem elsősorban idő­szerű, valódi probléma fel­vetéséért. Olyan kérdést fe­szeget, me’y valamilyen for­mában vagy áttételben mind­nyájunkat érdekel. Valljuk be, nem kell túlságosan mesz- szire mennünk, hogy hason­ló kérdéssel találjuk szem­ben magunkat, akár ismerő­seink körében, akár a roko­ni világban, vagy éppen magunk háza táján. Azt csak sajnálhatjuk, hogy ezt a tár­sadalom elevenjébe vágó kér­dést többnyire kiagyalt, a csattanókhoz erősen igazodó figurákkal kívánja az író megoldani. Furcsa kettősség, színpadi megvalósítása majd­nem lehetetlen. A színház tehetsége® gár­dája ezt a lehetetlent ol­Az ünnepi könyvhétre jelenik meg WiiéA fyfda- EKÉD A KASTÉLYBAN datta meg sikeres eredmény­nyel. Berényi Gábornak si­került egységet teremteni a játék folyamán, gondos kö­rültekintéssel, jó patikus módjára úgy adagolni a kü­lönböző vígjátéki és reális elemeket, hogy a legelszaba- dultabb komédiázás közepet­te is érezhettük, a társadal­mi realitás jelen van, nem öncélú játék folyik; A tem­pósan indított cselekményt jó ritmusban tartja. A darab folyamán egyet­len csattanó sem mond csü­törtököt, mindegyik telitalá­lat. Ez is a rendező alapos előkészítő munkáját dicséri. A színészeknek nehéz dolguk volt, hiszen az általuk meg­formálandó figurák jellem dolgában vérszegények, ök • azonban a siker érdekében tehetségük legjavát adták hozzá az egyes szerepekhez* Nehéz volna sorrendet fel­állítani teljesítményük alap­ján. Élmény szerű volt Men- sáros László néhány pilla­nata, például a Baranyayné ostoba, kíváncsiskodó kérdé­seire való felelgetése; mono- tonságában is mennyire ki­fejező volt. (Kár, hogy a ké­sőbbiekben elsősorban a re- zonőr feladatát kellett ellát­nia! Megjegyzem, ezt is nagyvonalúan tette.) Derűs pillanatokat szerzett és sok­oldalúságából adott ízelítőt Győri Ilona Zsendáné szere­pében. Felejthetetlen jelene­tei mellett akadtak azonban megbocsátható túlzásai is. A házmester-feleség alakját olykor kelleténél együgyűbbre formálta, Férje, Gyula, mél­tó párja. Tyll Attila játéká­ban az alak karikatúravoná­sai erősödnek fel. Ha fel­adná agresszív alapállását, mutatna valamit az alak ro­konszenves vonásaiból, alakí­tása még teljesebb lenne. He­gedűs Ágnes ügyesen állítja színpadra Baranyayné figu­ráját, látszik rajta, hogy sze­repében jól érzi magát, oly* kor azonban eszközei valami­vel harsányabbak a szüksé­gesnél. Somogyváry Rudolf tehetségesen és rokonszenve­sen küzd, hogy hiteles jelle­met formáljon: a lehetetlent kísérli meg. Hogy hiányérze­tünk marad, abban az író a ludas. Az amerikai lady sze­repében Péter Gizi rándultki a komoly műfaj területére. Szerepében illúziót keltett, meglepetést nem. Míg a szer­telen szemérmesség szépen mutatkozott meg alakításá­ban, a fegyvergyáros nő el­képesztő romlottságának és ci­nikus okosságának bemutatá­sával adós maradt. A két fia­tal — Petényi Ilona és MoN nár Miklós — passzív, váz­latos szerepükben rokonszen­vesek. Summázva: Ha a követke­zőkben Tabi László Esküvő­jére a meghívottak közül so­kan lesznek kiváncsiak és nézik meg, abban a színház odaadó, lelkes munkájának oroszlánrésze lesz. No meg egy kicsit annak is, hogy a hosszú szárazság után, mint a természet az esőnek, mi egy vidám, humorral teli es­tének örülünk, és még ak­kor sem haragszunk meg, sőt hálásak vagyunk, ha a szín­házi meteorológia kiadós esőt jelez és csak egy kis záport kapunk a nyakunkba. Frissí­tőnek ez is jó. Valkó Mihály A színésznő macskája Ami nem sikerült Audrey Hepburn neves amerikai filmszínésznőnek, az sikerült a macskájának. Az amerikai macskavédő egylet a színész­nő cicájának ítélte oda -,,a kiváló színészi alakításért” járó nagydíjat a „Reggeli Tiffanynél” című filmben való szerepléséért. A film részt vett a hollywoodi film- művészeti akadémia által rendezett versenyen. A macs­kájával egy filmben szereplő Audrey Hepburn alakítására azonban nem figyeltek fel a zsűri tagjai... tam, otthagyom, ha még a kezembe se adja. Nem mozdultam. — Na, gyere ide — mond­ta. S mivel nem mozdultam most sem, fölkelt. Csizmái mintha hónaljáig nőttek vol­na, holmi mankók módjára. Odahuzigálta őket a kreden- céhez; kinyikorgatott egy meg-megszoruló fiókot. Ami ezután történt, ahhoz azt az etnográfiai közhelyet kell fölmelegítenünk: a múlt századi betyárvilág a pászto­rokkal való együttműködésre volt alapozva. Azok táplál­ták, bújtatták, védték egykori bajtársaikat. — N ejted adjam Sobri evő­kését? Ehhez meg azt: Sobri ott a közelünkben — Lápafőn — végzett magával egy hősi — hányszor hallott *■* csata után. Attila kardja nem lett vol- rna olyan ajándék. Kezembe tett egy vadonat­új, gyöngyháznyelű bicsakot. Még dugóhúzója is volt, ahogy a gyors pillantás alatt megállapítottam, szememet az öreg arcára irányoztam, mert megéreztem, hogy mosolyog. De — mert az a kor a bicskabirtoklás szenvedélyé­nek kora is volt számomra — ennek az ajándéknak is na­gyon megörültem. Az öreg valóban tréfált. S ennek még jobban meg­örültem. . ___ : ta karatlan ellenségességgel. A sokszor becsapott vagy becsapódott öregek gyanak­vásával, fejét előre nyújtva mért végig. — Nem hallom. Kié? Most a szokásos szólást mondtam. Apám, anyám tel­jes nevét. Azok fia vagyok. — Melyik? Abban a korban voltam, amikor utáljuk a keresztne­vünket. Undorral, megvetés­sel, hogy ilyen rám nem illő nevet Jcell viselnem, szinte sercintve löktem le ajkamról a keresztnevem. “ Az még Hiten kicsi — mondta visszautasítóan, igaza tudatában. — Hát He nézzen — mond­tam neki, s kivettem a zse­bemből a bizonyítványomat. Kiteregettem, elébe tettem. Mi van ide írva? Itt olvassa. Azok az egy koronák vala­mikor nyilván jutalomdíjak voltak, a jó bizonyítványért. De most már hol megmutatta az ember a bizonyítványt, hol nem. A kevés iskolát járt rokonnak egyre ritkábban, hisz úgysem értett sokat be­lőle. Az öreg előtt ott volt a szemüvege. Nyúlt érte, de aztán inkább a zsebébe nyúlt. Kiemelte ódivatú, még egy- szájú bugyéllárisát, kikotort egy pénzdarabot s az ablak­párkányra tette. — E Iteheted. Nem vettem el. Gondol­csízmákba süppedt térdeken nagy templomi énekeskönyv, kinyitva. Mellette az ablak- párkányon, éppúgy keze ügyében, nagy csatos üveg, jócskán megfogyatkozott tar­talommal. Ezek fedezékében aludt. Morcosán nézett Jó rám bajuszként leboruló szemöldjei alól. — • Ilyenkor énekelek — mondta fölébredten, de nem magához térten. — Hisz aludt — mondtam megfogva s számhoz emelve fekete, száraz jobbját. Pislogott, krákogott, megint megnézett. — Mi kell? — kérdezte végül. Ez az ember valamikor csa­csihátra, birkahátra, sőt a saját hátára ültetett. Meg­sértődtem. — Rám hagyták, nézzem meg magát. — Engem? — Öregapámat. Ez majdnem lebecsülés­ként hangzott. Ismertük és használtuk már otthon a nagyapa formát is. Kicsenghetett valami el- lenségesjcedés vagy nyegle­ség a szavamból. Hidegen, oldalvást nézve; kérdezte: — Ki fia vagy? — Az apámé — mondtam Az új kötet a kiváló írásművésznek az utóbbi 15—20 esztendőben szétszórtan megjelent emlékező jellegű pró­záját gyűjti egybe. Meleg, m eghitt hangon vall az író a címadó kisregényben, s a mű többi elbeszélésében a saját életéről, felfogásáról, művészi, emberi hovatartozandóságá- tóU A műből az alábbiakban közlünk egy részletet. APAM APJA mintha ilyenkor lepte volna meg a töpörödés. Valósággal eltűnt a bádogkemény, min­dig ragyogóra suvickolt óriá­si szárok mögött; kettős templomtornyokként mered­tek előtte. Akkortájt évente kétszer láttam; húsvétkor, kará­csonykor. Bonyhádon voltam gimnazista, vakációkor jö­vet-menet Dombóváron kel­lett átszállnom. Ott volt ne­ki két háza is, hatalmas bel­sőséggel, kerttel, a város kö­zepén, a gabonapiac-téren. Bátyám kioktatott, hogy a ro-. konlátogató gyereknek mind­nek ad egy koronát. Felesége akkor már halott volt. Egyik menye tartotta rendben, mégpedig példásan, a belsőség aljáig elnyúló ház végén egy tiszta szobában és konyhában. Amikor rányitottam, akkor is aludt, nagy magányában, de családszerte emlegetett vigasztalói társaságában. A — Ki fia vagy? Barátságtalan kérdés, heg- inkább rajtakapást követ, vagy kötekedést vezet be. Ha mégis puszta érdeklődés, ar­rafelé az a szokás járta, hogy apánk nevével együtt anyán­két is meg kellett monda­nunk. De ezt tőlem a saját nagyapám kérdezte. Annyit hallottam, hogy az aztán a „dalia ember”, hogy akkor is magasnak képzel­tem, de jelenlétében is. ami­kor már alacsonynak láttam. Szemlátomást töpörödött, i olyanformán, pontosan, ahogy valamikor növekedhetett, élete elején. Ezt csizmái mér­téit. Még a hajdani daliás termetre készültek. Keveset használódtak, s így egyre új­ának látszottak. S egyre ha­talmasabbaknak. Főleg, ami- t kor ült bennük az öreg. Majd- ,j|íem mindig ült. a nagy gon­dolkodó székben, nyáron a 'tßangon, télen a kályha mel- < Vett, Gyakran elszunyófeált, s

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom