Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-13 / 86. szám

1962. április 13.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

j%em igns9 hogy negyvenen felül romlik as emlékesei

Száz év alatt másodpercenként 15 új emlék sem merítené ki

emlékezőtehetségünket

Sokat panaszkodnak ma- . napság, különösen a 40 éven - felüliek, hogy gyengül az emlékezetük, könnyen elfelejtik elsősorban a neveket, a telefonszámokat, stb.

Dr. Radnai Béla. az Eötvös Lóránd Tudományegyetem lélektani tanszékének adjunktusa nyugtatta meg a / Magyar Távirati Iroda mun- , katársát, hogy ez az érzés legnagyobbrészt önmagunk megtévesztése. A lélektan nem ismer olyan törvényt, hogy emlékezőtehetségünk például a 18. és a 25. életév között lenne a legjobb és a negyedik X után már gyengülne. Az viszont valóban törvény, hogy mindig az a „szerkezet” fejlődik a legjobban, amelyet a leginkább foglalkoztatunk.

Az embernek tanuló korában számos területen kell új ismereteket elraktároznia emlékezetében, majd amikor élethivatást választ, érdeklődése erre a területre „szakosodik”; Itt óriási tömegű, igen pontos és egymással szorosan összefüggő ismereteket szerez*

Valójában csak most tudja meg, mi is az igazi „emlékezés”. Ehhez képest régi, iskolai „emléktára” sok tekintetben hézagos. elszórt, rendszerezetlen adatok gyűjteménye.

Sőt a felnőtt emlékezetének leginkább foglalkoztatott része egyre fogékonyabbá is válik. Radnai Béla dr* például a HÉV-menetrend ötven adatát ,, magol tat ta be” egy 18 éves fiatalemberrel és egy meglett férfival, aki azonban évtizedek óta készí- -ti a MÁV menetrendjeit. Az -ntóhbi. az első átolvasás után rnár pontosan tudta az összes adatokat, amikor a fiatalabb még csak a tanulás kezdetén tartott;

Ugyanakkor a többi ismeretágakkal szükségszerűen kevesebbet foglalkozva a felnőtt emlékei ezekről a területekről alig szaporodnak, «őt a meglévők egyrésze is

ejmosódik. Ez az oka annak, hogy emlékezetének vélt „gyengülését” nem is saját szakmájában, hanem mindig ezeken a „más” területeken veszi észre az ember.

És hogy miért felejti főleg a neveket és a számokat? mert a gyermekkel ellentétben, aki általában mechanikusan, adatszerűén jegyez meg mindent, a felnőtt főleg a gondolati összefüggéseket vési agyába.

Emlékezete így sokkal értelmesebb és hosszabb életű is, de hamarabb tűnnek el belőle az adatszerűségek, amelyekre már eredetileg sem helyezett nagy súlyt.

Arról szó sincs, hogy a mai bonyolult korban a mindennapi élethez szükséges tudásanyag gyors növekedésével ne tudna lépést tartani az ember agya és emlékezőtehetsége. Sőt, a tudomány már megállapította, hogy ha valaki egy évszázadon át másodpercenként 15 új „emléknyomot” szerezne és mindegyikkel új agysejtet kellene foglalkoztatnia* a száz év elteltével még mindig agyának tekintélyes része várná érintetlenül a további, új emlékeket. (MTI)

A francia filmhétre Jacques Chausserie Laprée. a Francia Nemzeti Filmgyártási Központ igazgatójának vezetésével francia filmküldöttség érkezett Budapestre. A küldöttség tagjai Jacques Nicaud, az Unifrance Film helyettes főtitkára, Marina Vlady filmszínésznő, Claude Rich filmszínész, Henri Colpi, az „Ilyen hosszú távoliét” című francia film rendezője, Jacquelin Pronin vágónő és Zoltán Mohos az Interkontinental Film igazgatója. A képen: Claude Rich, J. Chausserie Laprés, Marina Vlady

(MTI foto—Keleti Éva felv.)

C Még egyszer

az Irodalmi titkokból

Zizgg a papírerdő, mintha szellemek susognának. Mert ebbe a gyűjteménybe, az Irodalmi titkok párezer lapjába, amiből már egyszer kimarkoltam pár oldalnyi szolnoki vonatkozásút, tűnt évek nagy szellemei vannak elraktározva. Most újra közreadunk néhányat a legjellemzőbbekből.

Egy elmaradt szolnoki szereplés

1936 őszén a Könyvbarátok Szövetsége irodalmi estet akart rendezni Szolnokon. Kosztolányi Dezső, akinek néhány hónapja emlékeztünk meg halála negyedszázados évfordulójáról — alábbi adatokat is az ez alkalomból a költőről készülő monográfiából vesszük — tartotta volna a fő előadást a könyvről, s rajta kívül Karinthy Frigyes, Schöpflin Aladár és még néhány szereplő lépett volna fel a könyvbarátok szolnoki matinéján*

A matiné azonban érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Pedig Kosztolányi Dezső elkészült felolvasásával, akkor még talán nem is sejtette, hogy a közelgő halál sietteti talán. Mert néhány hónappal azután, hogy az előadás lett volna, 1936 novemberében már halott volt a költő. „Mint gondolatjel: vízszintes a tested” — írta zokogó, könnymeleg sorokban róla József Attila. Karinthy Frigyes pedig már le is tette a szerkesztőségi asztalra „A zöld tinta kiapadt” című felejthetetlen nekrológját, a legmegrázóbb írást, amit az emberi elmúlásról írtak.

Az elmaradt szolnoki felolvasás anyaga a Kosztolányi hagyatékból került a fiatal Irodalomtörténészék gyűjteményébe, mint a költő utolsó írása. Most kiemeljük a negyedszázada elmaradt szolnoki szereplés Kosztolányi felolvasását, csonkán és torzóban is közreadjuk, mint rajongó vallomást a szépségek őrzőjéről: a könyvről.

Vallomás a könyvről

szabad-e a könyvet dicsérnem?

Zavartan tekintek magamba; Az a szózat hangzik föl bennem, hogy a könyv népszerűsítésének rossz szolgálatot tennék azzal, ha oktató modorban kenetesen prédikálnék a könyv hasznos és magasztos voltáról. Jobbára olyasmit ismételgetnék, amit a könyvbarát nélkülem is tud és a könyvtől idegenkedő rábeszélésemre se fogad el. A könyvet nem lehet megszerettetni, mint valami tárgyat, valami portékát. Csak tok ez, amelybe valami be van zárva. A tartalmát kellene megszerettetnem, az éther-rezgéseit, a szellemet, amelyből a könyv létrejön, Ehhez kevés pár perc, kevés egy emberélet ' is.

Ez a század az újdonságok, a fölfedezések és találmányok százada. Az én véden eem, a könyv, viszont fölfe dezéstniek ósdi, találmánynak szimpla és régi, mint halottjaink csontja; Babilonban már voltak agyagtáblákra ék írással rótt könyvek. Nini- vében pedig már könyvtárak is. Ezek a könyvek és könyvHagyjál engem... menj nnen — sírta. — Úgyis udsz már mindent, minek öttel utánam?

— Ne sírj, szeretlek — n'ondtam — nine-; semmi aj.

— Nem lehetek a feleséged.;. soha...

Mindkét kezével eltakarta íz arcát és egyre keservesebben zokogott. De azt észrevettem, hogy közben az íjjak résein át az arcomat ügyelte.

Odaugrottam hozzá és pólón ütöttem. Mint utólag >lya.n sok mindent — ezt sem tudnám megmagyarázni, ni ért tettem.

— Mit sivalkodsz, mondom, íogy szeretlek és kész.;. — dabáltam.

' Vera se a pofontól, se a iurvaságomtól nem sértő- iött meg, ellenkezőleg: leej- ;ette a két kezét és mosoly- 'ott. Azután meggondolta nagát és megint rákezdte.

— Ne nyivákolj, mert kapsz nég egyet — mondtam az lobbin felháborodva. Inkább nondd el, mi bajod.

Nem tudok én semmit, :sak azt hogy már hétfőn je sem mehetek. Azonnal bé- jtaltak Kékestetőre.

— Mikor mégy?

Mondom, hétfőn.

— Na jó, szabadnapot veszek ki. Fel viszlek.

Ismét mosolygott, de láttam, hogy őszintén kételkedik abban, hogy lehet-e beteg lányt szeretni;

Többé nem veszekedtem vele, hanem megöleltem és erősen magamhoz szorítottam. 4

— Kitartasz mellettem egy évig is... mondd .;. — mondd ... lehet azt? — kérdezte türelmetlenül és a kis- kabátom alá fúrta a fejét.

Sokáig nem akarta elhinni, hogy várok rá. Később azután megszokta, hogy kéthetenként vasárnap felmegyek hozzá.

Addig se henyéltem, de Vera betegsége alatt még jobban belszálltam a munkába. Nagyon kellett a pénz. Ö ugyan nem tudott róla, de volt olyan hónap, hogy ezer forintot is adtam a nagyanyjának. Különben miből küldte volna szegény öregasszony a nehéz csomagokat, pulóvereket, meleg ruhákat, miegy- jmást?

Vera fennt volt a hegyen vagy száz kilométerre tőlem, én pedig dolgoztam, mint egy eszeveszett. Néha eljártam moziba, nagyritkán a fiúkkal pár pohár sörre. Eny- nyi volt az egész életem akkor. Húztak is eleget, amiért olyan marha voltam — ahogy mondták — és nem foglalkoztam senkivel. Azt egyik se tanácsolta, hogy hagyjam

ott Verát, de azért közben jöhet valaki... Kinek van abból baja? Végeredményben nagyon szép a hűség, de az ember azért csak nincs fából.

Annyit rágták a fülemet, hogy egyszer elmentem Ózd- ra Szeder Géza bácsi névnapjára. Nagy felhajtást csináltak a fiúk. Szerettük az öreget, olyan főnök volt. — hogy le a kalappal. A vacsora a vendéglő különtermében volt. Máig sem tudom, hogy került oda Erzsi. Azóta is csak a keresztnevét tudom. Ha jól emlékszem, Vizes Sanyi az unokahúgaként mutatta be. De azt hiszem, véletlenül igazi unokahúg volt. Olyan szép lányt, mint az az Erzsi, ritkán lát az ember. Mire én megérkeztem, már együtt ült a társaság. Ránéztem és melegem lett. Ferdevágású' álomszép szürke szemei voltak, hosszúkás arca és olyan válligérő fekete haja, amilyet se azelőtt, se azután nem láttam. Akárhogy igyekeztem kerülni a tekintetét, minduntalan ránéztem. Ö pedig várta, hogy találkozzon a pillantásunk. Iszogattunk, beszélgettünk, mindenki a másik feleségének udvarolgatott.

Egyszer csak Erzsi felállt a helyéről és a külső terem felé ment. Mikor elhaladt mellettem, kacsintott, hogy menjek utána. Akkorra már mindenki nagyon jól volt... Feltűnés nélkül utána mehettem volna, de valahogy nem akarózott. Gyáva voltam, vagy eszembe jutott egy másik, aki nekem gyógyul és talán most velem

álmodik? A helyemen ma'

radtam.

Később a másik teremből átcsalták a zenekart és elkezdődött a tánc. Először mindenki gyorsan megtáncoltatta a maga feleségét, azutáq a másét kérte fel. Én az asztalnál maradtam. Nézelődtem és lassan ittam. Tulajdonképpen nem akartam senkivel se táncolni, de azért mégis rossz volt egyedül. Valaki hátúiról befogta a szememet. Az arcomon éreztem a női kezet Megfogtam a karját.

— Vagy jön táncolni, vagy rendőrt hívok.

— Nem tudok...

Erzsi hangosan kacagott és

a feje úgy rázkódott, hogy szép hosszú haja mir.d előre hullott.

— Jöjjön maga nyári Mikulás, majd én megtanítom

Forogtunk. Mindenki mosolygott és táncolt. Erzsi hozzámsímult, a fejét a válla mra hajtotta. Éreztem a kölnije szagát. A tenyere égetett. Miért nem lehet mindig ilyen jó — gondoltam. Az előbb még én is húzódoztam. Az ember buta és kész. Ki és hol fizeti meg nekem negyven év múlva, ha kimaradok minden jóból? Kicsoda? Annak a rozogacsontváznak nem mindegy, hogy én most jól magamhoz szorítom-e ezt a lányt vagy nem?

A vendéglő udvarán hátrahajtotta a fejét. Magamhoz rántottam és megcsókoltam. Rágtam és dühömben már haraptam a száját, mert nem volt jó. Felszisszent és ellökött.

(Folytatjuk.)

tárak hasonmásai a maiaknak. Bizonyos önérzettel mutathatnék rá erre a dicső családfára. De tudom, hogy a könyv nem divatcikk ma és a jelen más egyebet bámul. Inkább nézi a könyvet a mozi képeiben, inkább hallgatja a könyvet a rádió hangszórójából, amely az emberi hangot mindenütt jelenlévővé teszi. Inkább a kilométerekkel és mérföldekkel viaskodik.

Egyszer azonban ennek is vége szakad; Akkor az emberiség egy kicsit megdöbben majd, észreveszi, hogy a célt összetévesztette az eszközzel. Ekkor majd magába száll s tűnődik az útjáról, rendeltetéséről. Választ is keres erre a kérdésre parlagon hagyott, elkérgesedett lelkében. De egyelőre nem talál.

Eriié felel majd a könyv. A könyv, amelyet lenézett, és sutba dobott. A könyv, az álmodozók irka-firkája, a haszon talanság lomtára,

amely oly szürke az arany valóság mellett. A könyv, amelyet holtnak hitt, az ócska, vén salabakter, amely fölmérte lelke délköreit, kibányászta agya mélyét, s a legnagyobb magasságba, a legmesszebb távolságba vitte az előző nemzedékeket; A könyv, a bűvös kényé;-, amely senkit se hogy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek birtokosa lehet általa, gondoJatmilliomos. A könyv, amely századok során volt márvány, érc, papiruszt, hártya, kéreg, viasz, fatábla, bőr és rongy, de változtatva anyagát, mindig megtartotta a belső, rejtélyes mivoltát. A könyv, amelynek segítségével utódjaink kai érintkezünk és üzenünk a jövendőnek. A könyv, amely nemcsak azt tette lehetővé, hogy gép nélkül Budapestről New Yorkba és Yokohamába szálljunk, hanem azt is, hogy -elzarándokoljunk a tizennyolcadik századba és benyissunk az időszámításunk előtti nyolcadik századba, mint egy szomszédos szobába. A könyv, amely mindenütt jelenlévővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét. A könyv, amely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, megállította az időt.

Ennél nincsen nagyobb csoda. Mindig a legegyszerűbb dolgok a valódi csodák. Freud professzor egy baráti társaságban egyszer ezt mondta: csoda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal te- lenfonálhatunk és legnagyobb csoda, hogy két ember puszta szó által megérti egymást. A könyv is ilyen mindennapi csoda.

A könyv, amely igazságot szolgáltat a kárvallottaknak, akik a kortársak között nem

találnak igazságot, ígéretlevél és átszállójegy a leendő századokba, reménység, hogy a néma betűk valamikor megszólalnak s a papírokon elraktározott, szunnyadó eszmék fölébrednek másokban. •Ez ad nekünk szólás jogot azután is, hogy a könyörtelen természet megvonta tőlünk a szót s gégénk elporlad és testünk semmivé válik. Ezáltal beszélnek a halottak.

Dicsőség a könyvnek.

Karinthy viszont eljutott Szolnokra

A szereplőtársnak kiszemelt Karinthy Frigyes viszont még eljutott Szolnokra. Egy könnyebb fajsúlyú, humoros estén néhány vidám apróságot olvasott fel; Ezekből is közreadunk néhány is meretlen írást.

Pénztár

A pályaudvaron rosszul adtak vissza. A pénztárhoz futottam.

— Kisasszony, reklamálni szeretnék.

— Hiába! — kiabált hangosan. — Tessék a táblát elolvasni! Pénztártól való távozás után felszólamLást nein veszünk figyelembe, (Fessék elmenni!

— Sajnálom — mondtam —, ugyanis ötvennel többet adott vissza.

Érdekes — állapitól "a meg Karinthy —, egyszerre nem ragaszkodott az utasításhoz.

És végül, amivel a legnagyobb sikert aratta, a „Leleplezem az emberiséget” című felolvasásában]

Nem megyek Hollywoodba

Furcsa, ugy-e? Nem megyek* Jól értsenek meg, ez nem sértés, vagy megvetés azokkal szemben, akik mentek és mennek. És nem is gőg, afféle „írói” finnyásság. De népszerűbb-e az a szerénység, amely elismeri, hogy ehhez nem ért. Állítom és be tudnám bizonyítani* ha akarnám, hogy abban a műfajban, ami ott kell* éppen olyan jót tudnék művelni, mint a tőlem megszokottakban. Ostobaságnak és túlsze- rénységnek tartom, sőt elbizakodott fölényeskedésnek, ha egy hősköltemény ünnepelt szerzője azt feleli a felszólításra, hogy írjon reklámverset valamelyik cégnek, hogy „ehhez ő nem ért”. Dehogy nem ért. Olyan állítás az, mintha egy olimpiai magasugró bajnok, aki két métert átvisz, azt mondaná, hogy egyméter tizet nem tud átugrani.

Tehát, igenis, nagyon meg tudnék felelni a hollywoodi

igényeknek.Más oka van* hogy nem

megyek.Először* képességeimmel gazdaságosan kell bánni. A fentemlített ugróbajnok nein fogja idejét azzal tölteni, hogy alacsonyakat ugrik, rontja a tréninget.

Másodszor — nem csinálok konkurrenciát kitűnő írótársaimnak, akik teljes joggal és okkal féltik pozíciójukat. Egy atléta nem nevez be ifjúsági versenyre.

Harmadszor: rajongó meggyőződéssel hiszek a színes film jövőjében. Míg nem győz az egész vonalon, nem érdemes filmet írni.

Negyedszer: épp az imént hívtam fel egy hollywoodi igazgatót, azzal, hogy bocsánat, úgy hallottam, hogy keresett. Csodálkozva mondta, hogy tévedés, talán egy Mr. Fene nevű kollégája volt az. Azt is felhívtam, de kiderült, hogy a Mr. Fene se hívott — állapította meg rezig- náltan Karinthy.

*

Ezt a néhány kultúrtörténeti adatot markoltuk ki a Csabai h. Ernő kultúrtörténeti krónikájából, ebből . a páratlanul érdekes gyűjteményéből az Irodalmi titkoknak.

Kiss István

Salamon Pál:

EQY LÉPÉS