Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-08 / 82. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1982, április 8.

0

Szól a duda, verbuválnak

|A drámaíró Csehov és

C

(Szűcs Sándor könyve)

Ami a ma emberének ; ivönyv, az újság, a mozi, a színház, a rádió, a televízió, a régmúlt korok emberének ugyanaz volt a pusztai éjjeleken a cserények előtt világító rőzseláng, a tüzelőólak agyagpadkái között lobogó nád- vagy csörmőtűz, a száraz és vízimalmok sátora és udvara, a földbe süppedt, vaksi ablakú csárdák rogy- gyant ivója s egyéb más helyek, ahol a falvak népe olykor-olykor egy kis beszélgetésre összegyűlt. Ezek voltak a nép szellemi életének gócpontjai, különösen pedig olyan tájakon, mint a Sárrét meg a Nagykunság, ahol megyékre terjedő, végtelen vízország nád-, sás- és láprengetegeiben lappangó patics- falú kunyhókból álló falvak élték a maguk zárt, nehéz, robotos életét;

Életük a puszta létért való szakadatlan küzdelem, világuk nem terjed túl a szomszéd kis városon, gyakran még addig sem. Igényük semmi, vagyonuk még kevesebb, de elevenen él bennük egy örök emberi tulajdonság: a kíváncsiság, a soha ki nem elégíthető vágy a mese után:

A tündérmese már akkor is csak az apróságoknak volt jó, meg a fehémépnek: Az „embereknek” komolyabb irodalom kellett. S ezt az „irodalmat’1 szolgáltatták a haza vergődött obsitosok:

Hogy kik voltak ezek az invalidussá nyomorodott, egykor nyalka hadfiak, akiket gyakran kötéllel fogdos- tak, vagy minden hájjal megkent, hires táncos verbunkosok Egres Kis Lajosok meg Fényes Török Istvánok bolondították fegyver alá, s húsz—huszonöt esztendő múltán eresztettek világgá sokszor egy ingben-gatyában, mindezt elmondja e könyv bevezető része; Varga János írta meg benne tömören^ tárgyilagosan és nagyon érdekesen az egykori katonáskodás szomorú világát.

Milyenek voltak ők, mit és hogyan mesélgettek, hogy virágzott ki bennük a magyar

nép lelke, mesélő kedve, hogyan vonták be a soványka valóságot a tündérmesék, sőt az antik mitológia világot bekalandozó foszlányainak színes mázával, azt megmutatja a Sárrét fia, hűséges kutatója. legalaposabb ismerője és szerelmese: Szűcs Sándor.

Hogy mekkora szenzáció erejével hathattak a maguk korában ezek az obsitos-históriák, s hogy milyen mélyen ivódtak bele a nagykunsági és sárréti nép tudatába, mi sem bizonyítja jobban, mint ez a kötet, melynek szerzője utolsó láncszeme egy hagyományőrző folyamatnak.

Nyolcvan—kilencven éves egykori rét járók és pásztorok „szájavallásából” jegyezget- te le Szűcs Sándor ezeket a históriákat, amelyeket e matuzsálemek egyike-másika még első kézből vett át magától e históriák hősétől.

Az „obsitos“ rendesen afféle enyhén lenéző kifejezés volt, mint az „utolsó nemesi fölkelő”, akit midőn arról faggatták, hogyan is volt azokkal a fránya francokkal ott Győr alatt, — a rosszmá- júak szerint azt felelte, hogy: hun mi szaladtunk elől, hun a francia hátuk’.

Pedig, ha meggondoljuk a dolgot, e gúny igazságtalan az obsitosokkal szemben.

Messziről Jött ember volt ő, aki a földkerekség szélin a semmibe lógatta a lábát. Mi volt azon hihetetlen, hogy amint meglátta az óbester a nyalka újoncot, egyenesen testőrnek vitte a császár palotájába, ahol tisztelettel pis- lantott rá még a kapu tetején gubbasztó kétfejű sasmadár is, miután lenyelte a neki járó napi egy-egy tulkot?

Cseppentő István meg a császár koronáját keríti visz- sza a sámánhitből itt maradt égigérő nagy fa tetején kucorgó vasorrú bábától, aki holló képében kapta le a csillogó koronát az ablakában könyöklő császár fejéről. Kap is érte akkora aranymedáliát, mint egy tál. Hogy hová tette? Miért nem hozta

haza, mikor most olyan jó lenne? Hát azért nem, mert mikor kézihez vette az obsi- tot, hogy most már direkció hazafelé, örömében az út porába vágta. Minek annak aranymedália, aki haza mehet?!

Prófontosztó Samunak a tálján hegyeken kell átvezetnie a sereget. Ám a hegyek olyan magasak, hogy a nap pecsenyévé sütné őket; így osztán csak éjjel masérozhat- nak, de akkor meg alig győzik kapkodni a fejüket, hogy belé ne üssék a csillagokba. Ágyúval lövik az érc-csőrű és érckarmú óriás madarakat. De akkorákat ám, hegy az egész hadsereg sem tud belőlük egyszerre egyet elfogyasztani. Megveri Samu a török basát is annyira, hogy észnélkül menekülve, még gyönyörű háremhödgyeit is prédául hagyja. Ám Samunak nem keü belőlük egy se, mert hiszen őt otthon a falujában várja a mátkája.

Ha esetleg talán nem volt elég a kurázsi, akadt furfang is bőven a huszártarsolyban. így Nyalka Csóka Sándornál is, vagy a cselvető Mátyus Andrásnál, aki agyafúrt modem öli meg a Bazilinkust, s mindennél veszedelmeseb! amazonok

földjén épségben vezeti át a hadat, mert a löttyent eszű generálisok csak sopánkodni tudnak:

De itt már el is hagyom, hiszen akinek múltunk ritkán napsugaras emlékei felé hajlik a szíve, amúgy is elolvassa ezeket a derék históriákat Szűcs Sándornak ebben a szép könyvében;

Még csak annyit akarok mondani, hogy kénytelen vagyok visszájára fordítani egy közismert, stereotip kritikát, mely így szól: kevesebb több lett volna” j Én, mikor kedvem ellenére megváltam a könyvtől, ezt gondoltam: „több jobb lett volna!”

Betkowski Jenő

a UÓMtoi Mwév

Salamon Pál:

EQY LÉPÉS

dozatok, mintsem aktív hősök, akik sokkal többet beszélnek az eljövendő új vi- világról, mint amennyit tesznek érte. Ezt példázza Ványa bácsi és Szónya sorsa a Ványa bácsiban, Trepljov és Medvegyenko a Sirályban, az Olga, Mása és Irina zsákutcába futó élete a Három nővérben, a birtokát vesztett földbirtokos testvérpár a Cseresznyéskertben. A felsorolás korántsem teljes, hiszen a Sirály Nyináján, a Három nővér Tuzenbachján kívül nem igen találunk bárkit is, e darabok szereplői között, aki a maga erejéből próbálna valamit fordítani saját sorsán. Mitől van, hogy a néző a színpadon folyó sokszor kicsinyes és szubjektív összeütközések ellenére állandó feszültséget érez, s figyelme nem lankad az első jelenettől az utolsóig? Az ok nyilván abban keresendő, — amit már a moszkvai Művész Színház kollektívájának két kiemelkedő alakja Szta- nyiszlavszkij és Nyemirovics —Dancsenko, Csehov darabjainak első hívatott színre vivői is megérezték, hogy Csehov műveiben van valami szöveg alatti réteg, „vízalatti áramlat”, amely a szereplők tevékenységét, szavait és gondolatait a kor társadalmi problémáihoz köti. így válik világossá, hogy a Csehov alakjait megnyomorító, jellemüket deformáló, tetteiket vagy tehetetlenségüket meghatározó legfőbb tényező: a korabeli orosz valóság, a tartalmukban és tornájukban egyaránt avult feudális maradványok s a kapitaliz mus elembertelenltő hatása. Csehov emberi és írói nagy ságát, világnézeti szilárdsá gát mutatja, hogy sem az egyikkel, sem a másikkal nem rokonszenvezik. Egyfor mán elítéli a nemesség tehetetlenségét, anakronizmusát és a polgárság minden értékét legázoló törtetését. Ebből fakad Csehov drámáinak egy másik jellemző sajátossága: a pusztulás, a reménytelen élet, a szép szándékok letörése fölött érzett mélyen emberi bánat, valamint az ábrándok szépségéből, szándékok nagyságából, és az ábrándozók törpeségéből, — gyengeségéből alkotásra való képtelenségéből fakadó ellentmondás komikuma. Éppen ez a kettősség állít rendkívül komoly művészi feladat elé minden rendezőt és színészt, aki a csehovi drámát és a csehovi alakokat igazán csehovi szellemben próbálja színre vinni.

A szolnoki Szigligeti Színház igen rangos művészi feladatra vállalkozott, amikor az egyik legproblematikusabb Csehov drámát, a Három nővért mutatja be ; szolnoki közönségnek.

fl darab élmény-anyagát

** Csehov valószínűleg még a 80-as évek második felében gyűjtötte, amikor néhány nyarat egy Moszkva környéki városkában, Voszk- reszenszkben töltött. Itt ismerkedett meg a vidéki katonai garnizonok tisztjeinek életével és típusaival. A Három nővér témája is egy vidéki kisváros unalmas, tétlen életének rajza a három Prozorov nővér és közvetlen ismerőseinek egymáshoz való viszonylatában. Ez a csehovi felszín, amely alatt ott hallgat a mély: hogyan veszik kárba minden emberi szépség, lelki gazdagság, hogyan fordul visszájára a tiszta emberi élet. a boldogság utáni vágy a sivár körülmények szorítása alatt.

A darab cselekménye, jellemrendszere a fenti folyamatnak művészi ábrázolása. Olga, a legidősebb nővér dol- ’ozatjavftás közepette el- 'onnyadt leánygimnáziumi anárnő. A darab végén fel- íangzó kétségbeesett kérdése egész, lélektelen munkában eltöltött életének értelmét kutatja hasztalan. „Csak tudnánk, miért, csak tudnánk, miért?!” Mása Kuligin tanár elesése. Férje amn'van „tok- babújt” ember, akinek sern

önálló véleménye, sem merészsége nincs még az önmagával szembeni őszinteségre sem. Szinte természetes, hogy az okos, boldogságra szomjas Mása e filiszter mellett boldog nem lehet. Ez a boldogtalanság hajtja a meleglelkű, szépen szóló, de álmodozó Versinyin alezredes karjába. Irina, a legfiatalabb nővér már látja, hogy az életet csak a munka teheti széppé. De az adott társadalomban törvényszerűen ugyanaz a „költészet nélküli munka, a gondolat nélküli munka”, öregí- ti meg őt is, mint nővérét. Olgát. Vélt megnyugvását pedig egy ostoba párbaj zúzza szét.

A nővérek bátyjukat, And- rejt, tudós professzornak hiszik, de abból teljesen hiányzik minden törekvés, és hamarosan elSekélyesedik, testileg, erkölcsileg szétesik és „szent ügyként” szolgálja az elöljáróságot, amelynek elnöke feleségének tudott szeretője. A három nővér női anti tézise Natálja, Andrej felesége, a minden lelki szépség nélküli, buta kispolgári nő típusa. Ebbe a körbe tartozik Csebutikin, az öreg ka- tanaorvos, aki belesüppedve e tunya világba, még saját hivatását is elfelejtette, sőt saját létezését is csak látszatnak érzi. Azonkívül, hogy ért kimondja, egyetlen összefüggő gondolata sincs. Szol- jonij százados az ostoba és erőszakos katonatiszt, akinek jelleme teljesen eltorzult, végzetes tréfát űz a legszebb érzésből is.

Külön kell említeni Vensi- nyin és Tuzenbach alakját, akik legalább gondolkodnak, s van valami elképzelésük egy ködös távolban bekövetkezendő új világról. Persze az ő ábrándozásukból is hiányzik a tettrekészség. Versinyin — bár őszintén szereti Mását — képtelen kitépni magát a családi konvenció kötöttségeiből; Csupán Tuzenbach képes egyetlen szubjektív cselekvésre: Irina iránti szerelméért lemond tiszti rangjáról. Kettőjük felfogásbeli különbségét jól érzékelteti párbeszédük az első felvonásban. Versinyin is, Tuzenbach is egyetért abban, hogy szükségszerűen el kell jönnie egy jobb, emberibb világnak. Versinyin szerint várni kell e kort, s álmodni róla, Tuzenbach viszont így szól: 5,... készülődnünk kell erre az életre, dolgoznunk kell...” Versinyin erre egy kurta ,,igen”-nei válaszol, 9 rögtön másról beszél. Csehov a történelmi-társadalmi helyzetből fakadó következetességgel Tuzenba- chot Szoljomij pisztolya elé állítja. Nem, ebben a társadalomban nem lehet igazi boldogság! Nem lehet boldog az egyén, a társadalom boldogulása nélkül. Ez Csehov végső következtetése.

Csehov nyelvi kifejezőereje is teljes fényében ragyog e drámában. Versinyin fellengzőssége, Tuzenbach né- metes szentimentalizmusa, Szoljanij otrombasága, Cse- butikin tartalmatlan cinizmusa, Natálja közönségessége, Andrej gyámoltalansága, Kuligin szolgalelkűsége, a három nővér órzelemgazdag- sága szavaikban is tükröződik.

Q e nincs egy fölösleges szó, vagy mozdulat. amely ne az alapgondolatot: az ábrázolt társadalom kritikáját szolgálná. S, ha Csehov nem is mondja ki — mint ahogyan maga sem látta még tisztán —, milyen erő söpri el ezt a pusztulásra érett társadalmat, éles bírálatában ott érezzük a századfordulóra osztállyá szerveződött orosz proletariátus hatalmas erejének közvetett hatását.

A Szigligeti Színház együttese rendkívüli műgonddal igyekszik méltóképpen színpadra vinni Csehov remekét. Munkájukat látva, bízunk benne, hogy a szolnoki közönség egy remekíró nagyszerű művének lelkismeretes tolmácsolásában gyönyörködhet majd.

SZURMAY ERNŐ

Í8«

1.

\/ igasztalao — nyirkos t ' novemberi napon szái- 1 itattak az ortopédiai klinikára. Az egymásba olvadó szürke felhők alattomos közömbösséggel eregették az aprószemű esőcseppeket.

Reggel a műtőbe vittek. A két combomról bőrt vettek le és a bal lábamat hozzá- varrták a jobb, vagyis a beteg lábamhoz; Azután úgy oegipszeltek, hogy mozdulni se tudtam; Kínomban véres- •e martam a tenyeremet, eszelősen ismételtem maiamban: milyen jó, hogy az ember nem él örökké. Azért szívem mélyén mégsem a talált vártam, — hiszencsak íuszonöt éves vagyok —, ha- íem azt, hogy megszabadu- ok a fájdalomtól. A bőr- üasztika után néhány napjai a tanár úr azt mondta, íogy reménykedhetek a gyó- yulásban, bár a java, a -•sontátültetés még hátra van.

Negyedik napon — amikor nár kissé jobban voltam — Üpszbeöntött tehetetlenségem cezdett az agyamra menni. I főnővértől, aki úgylátszott, cedvelt engem — könyveket cértem.

Két ápolónő jött be a kórerembe. Megálltak a jobbol- lali sor első ágyánál. Rövid- íajú, vézna fiatalember gub- >asztott rajta, furcsa merev artásban:

— Ha ilyen lusta lesz és íem akar járni, akkor soha- lem gyógyul meg — mondta >ktató hangon az egyik ápoónő;

— Na gyerünk, keljen csak :el — tette hozzá a másik — járkálunk egy kicsit.

A zavart tekintetű fiatalember gyenge, nyöszörgő hangot hallatott, de nyomban engedelmeskedett és most már hangosabban nvii-gve kászálódott lefelé.

— Na gyerünk csak, gyerünk — biztatta a magasabbik nővér.

A rövidhajú végre az ágy végébe kapaszkodva görnyedt. A két nő hónaljánál fogva erősen megmarkolta és kivonszolták a készülékekkel és emelőkkel felszerelt ágyak között húzódó folyosóra.-— Jaj — kiáltott a fiú rekedt, magas hangon.

— Mi az, kényeskedünk? Próbáljon csak lépni.

Megpróbálta és sikerült. Azután összeharapta a száját, behunyta a szemét és keserves elszántsággal még három lépést tett; A nővérek lazítottak a szorításon, majdnem tiengedték.

Az ágyakról roncsolt tagú-, szürke-borostás arcú emberek hajoltak előre.

A fiatalember az utolsó ágyhoz ért. Halántékáról iz- zadságcseppek folytak lefelé. Arcát és egész testét görcsbe rántotta a kínszenvedés.

— Jaj istenem — ordította. Lezuhant a földre.

— Nézzenek, így elhagyni magát — mondta szigorúan a magasabbik ápolónő.

— Szép kis legény maga ... Lehajoltak, felemelték a görcsbe zsugorodott testet és visszahúzták az ágyához. Erőlködve ráemelték. A fiú hátraesett. Feje csúnyán kop- pant az ágy hátsó acélrúdján. Ezt a fájdalmat nem érezhette. Arca és leeresztett szemhéjai mozdulatlanok maradtak.

— Anyám, anyám — sóhajtotta. Azután felengedett a görcs. Fekvő helyzetbe csúszott és kinyitotta a szemét.

Mi többiek is csaknem egyszerre sóhajtottunk és visszadőltünk párnáinkra. Lopva egymásra néztünk. Gyors, szégyenlős mozdulattal töröltük le homlokunkról a verítéket.

A két nővér fejét csóválva kiment. A kórteremben olyan csend lett, amely a fülemben zúg.

Igaz, most már negyedszer fekszem kórházban a lábammal, de úgylátszik, nem tudom megszokni az ember tehetetlen nyomorúságát. Émelyegni kezdett a gyomrom. Szédültem. Lassan megfordult velem az egész ágy ... Gondoltam, gyorsan meg kell magamat erősítenem, mert még valami baj lesz. Halkan megkérdeztem a szomszédomat:

— Lehet ide bort hozatni?

Mellettem ötven év körüli

paraszt feküdt, combcsanttö- réssel. Felémfordult és mosolyogva kacsintott:

— Nyugodtan... szóljon csak az Erzsikének, én is őt szoktam megkérni. A kijáratnál van a bolt.

*

Estére már egészen jó hangulatom lett. Szó sincs róla, hogy becsíptem volna. Csupán valamennyire enyhült a fájdalmam és néhány hossz- szúra eresztett korty badacsonyi rizling — felmelegített. Villanyoltás után megpróbáltam aludni. Hiába. A sötétben még szívszorítóbbam hangzott a jajgatás. Világosban minden más. Mozog a világ, mindennek színe van. Bejön egy ápolónő, akiről eszébe jut az embernek egy lány... Vagy az asszonya,

akit ha talpnaáll, meglehet talán ölelni;

Nappal bármennyire is fáj, az ember mégis megfogja magát, mert ott fekszenek mellette a többiek; A sötétség elzár mindentől és megéreztet valamit abból a másik sötétségből. Ilyenkor a beteg mindenkit felejtve, csúnyán, eszeveszetten nyög és jajveszékel. A szomszédja is eltűnik valahová, hogy egyedül viaskodjon a kínjával. Még az a szakállas vénember formájú folt is odébbállt, amelyet a gőzfűtés csövének hajszálrepedése rajzolt a menyezetre.

Tudtam, hogy hajnalig ébren maradok és ha már a többiek végre elalszanak, én akkor is feszülten hallgatom majd az ismeretlen neszeket.

Mostanában újra meg újra végiggondolom az elmúlt éveket és olyan helyzetekbe képzelem magamat, amelyben semmiképpen sem történhetett volna meg velem a szerencsétlenség. Bár különösképpen nem is vádolhattam magamat semmiért,-; sőt ha1 kivilágosodik, úgy érzem, nem sok mindent csinálnék másképp.

Debrecen mellett születtem harmincötben. Apám a fel- szabadulás előtt Solymosi Gábor tábornok birtokán volt: kertész. A nyolc általános iskola után, 1950-ben Miklós öcsémmel együtt — aki egy évvel fiatalabb nálam—: Perecesre mentünk vájár iskolára. ötvenkettőben végeztünk. akkor rövid időre Pálinkásra, majd Aima-bányá- ra kerültem. Pálinkáson csil- léztem. Annabányán Takács; János munkacsapatába osz-j tottak segédvájárnak. Ezt a Takács Jánost soha sem felejthetem el. ö tanított en-í gém dolgozni, ő szerettette meg velem örökre a bányát.

(Folyt, köv.) I

TT ények igazolják, hogy a ■ társadalom nagy sorsfordulói idején a drámaírás fellendül, a dráma mint irodalmi műfaj virágkorát éli. Amikor a letűnő régi és a születő új társadalmi rend élet-halál harcát vívja, ebben a harcban jelentős szerep jut a drámának, amely a maga sűrített cselekményével, belső feszültségével, jellemábrázolásának élességével és lényegre mutatásával rendkívül alkalmas a társadalom mélyén jelentkező forrongásnak, az antagonisz- tikus osztályok egyre éleződő feszültségének kifejezésére. Ezekben a korszakokban a dráma felel meg leginkább annak a feladatnak, amelyet Gorkij az irodalom hivatásáról szólva, valahogyan úgy fogalmazott meg, hogy segítse temetni a régit, az elavultat és segítse világra jönni az újat, az előre mutatót.

sehov egész írói tevé^ kenysége az orosz társadalom „legátmenetibb” időszakára esik, amikor ott a nyugati országoknál jóval későbben még viaskodik egymással a nemesség és a burzsoázia, de a mélyben már harmadik tényezőként ott van, mint közös ellenfél az orosz munkásosztály, amely eleinte ösztönösen, de a századforduló táján már egyre tudatosabban tömöríti harci erejét hatalma kivívására. Nem véletlen, hogy Csehov drámaírói munkássága — eltekintve néhány egyfelvoná- sosától — éppen a harc leg- kiélezettebb szakaszában* a XIX. sz. utolsó és a XX. század első éveiben bontakozik ki a maga teljességében. Legnagyobb drámai műveit, a Sirályt, a Ványa bácsit, a Három nővért s a Cseresznyéskertet írói és világnézeti fejlődésének csúcsán, rövid életének utolsó szakaiban írja.

Csehov hősed azonban nem nagy egyéniségek, többnyire sorsukba bele- nyugvó, cselekvésre képtelen emberek, inkább passzív ál