Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

1962. április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Pablo Picasso Nehéz feladat Picassoról írni. Azért is nehéz, mert senkiről sem írtak annyit, mint róla. Mikor Picasso életművét és ezen belül mun­kásságának főkorszakait ta­nulmányozom, mindig eszem­be jut volt mesteremnek, Pór Bertalannak Picasso jel­lemzése. ö személyesen is­merte. Egy gazdag párizsihoz együtt jártak el meghívott vacsorákra. Résztvettek a vitákban, a művészetről szó­ló eszmefuttatásokban. Mi­kor mi, növendékei, ezt meg­tudtuk. mohó kíváncsisággal érdeklődtünk, kértük őt, hogy mondja el nekünk — milyen ember volt Picasso? — Pór mester is meghökkent egy kicsit, azt hiszem* ugyanaz ment végbe benne, mint most bennem, mert egy ilyen nagy emberről, ákit az egész világ ismer — de végeredményben mégsem ismerik — róla vé­leményt mondani, őt jelle­mezni. hogy ne a megszokott frázisok jussanak érvényre, nagyon nehéz. Ha legalább egy mondatot tud róla újat írni valaki, az már nagy eredmény. Pór mester így jellemezte: kicsi alacsony ember volt. Fürge; gyorsjá­rású, ha az utcán festő kor­társaival ment, hangosan be­Csendélet szélt, kezével hadonászott, nem tudta megtagadni spa­nyol származását. Gondolkodásában mindig forradalmár volt. Gyűlölte Francot, festményeinek árá­ból tetemes összeget juttatott a menekült spanyolok meg­segítésére. A maga eszközei­vel harcolt az elnyomás el­len. Ezt bizonyítja egy rajz­sorozata, melyet a Franco- diktatura kigúnyolására, os­torozására szánt. Politikai magatartásával mindig a kommunizmushoz húzott. Minden idők haladó politikai jelszavát megértette és nagy­értékű művekkel fejezte ki véleményét erről. Egyik leg­nagyobb alkotása a Guernica figyelmeztetés a német mili- tarizmus ellen. A „Háború és Béke” című pannójának, és számos alkotásának fő mondanivalója a békére va­ló felhívás, ö egészen fiatal­korától kommunista, első je­lentős korszakainak igen sokszor témája a kisemmizett és a kapitalizmus rendszeré­ben magára maradt ember vívódása és küzdelme. A híres kék korszakban a társadalom kivetettjeit fes­tette. ahogy Németh Lajos írja: a társadalom perifériá­ján, a Cirkusz világában ta­lálta meg még az emberi szépségnek és teljességének az utolsó maradékát. A Cir­kusz világa, amely valóság is és nem is, hiszen játékra épül, ahol nem érvényesek a minden egyéni törekvést agyonnyomó polgári és kis­polgári társadalmi konvenci­ók. hanem megvan még a szabadság, vagy legalábbis annak illúziója. Csendélet című képén a konstruktiv szándék kevere­dik a díszítő motívumokkal, leegyszerűsített kubista al­kotás. ahol a tárgyak leglé­nyegesebb jegyeit hangsú­lyozza. Ez a képe is bizonyít­ja, hogy soha nem szakad el a valóság talajáról — mint ahogy ő maga is mondotta, hogy ő nem absztrakt festő, ő mindig a természet formáit írja át, vagyis absztrahálja, így bündig a valóság, talaján marad. A téranallzisnék megfelelően több nézőpontot vesz fel egy képen belül, így a tárgyakat nem a lát­ványhoz való hasonlóság, ha­nem egy belső, más esztéti­kai törvényszerűség szabja meg. Olyan ember ő, aki fárad­hatatlanul úját keres és ad is az emberiségnek. Bokros László HANS SCHUMACHER: A férfi, aki az órára nézett lestem a mozdulatait. Még gén hátul álltam a szakmá­ban. Imre bátyám. Kis, puha ütést érzett a szivén, — De most elől vagy 'icsém. — Villanyos mosoly- lyal emelte rá tekintetét. — Felpezsdült a feléje áradó hasai levegőtől. Csajc most tudta meg iga­zán, milyen reménytelen az imit ő akart. Hogy nem le­het elszakadni... Hovatar­tozását nem fújhatja el sem- nilyen szél. Még a nagy vizek felett tévelygő óceáni szél sem. — Hát én nem is tudom — mondta a fiatalabb. — Én csak ezt a kést találtam fel Imre bátyám. — Ne szerénykedj, öcsicös! Kerámiából kés! Nagy dolog az. — Most végre megmerte fogni. Keze remegett, amint végighúzta éle mentén. — Jól vág? — Prímán. Kilencvenfokos szögben, százötvenméteres vágósebesség. Százhúsz per­cig él. — Az igen! Hisz akkor jobb mint a kemény fém. — Jobb. S ami a lő: hazai nyersanyag. A krómot meg külföldről hozzák. A gép hátán könyököltek, válluk összeért. — Ráérsz este, öcsém? — kérdezte hirtelen Márkus. — Már mások is nézték őket, s valahogy feszélyezte. — Rá — mondta a fiatalabb. — Imre bátyámtól tudom, ki­csoda. Hasznát veszem a ta­nácsainak — tette hozzá ne­vetve, búcsúzában. A kinti magyart a bizalom hullámai borították el. Egy pillanatig újra egész ember­nek érezte magát. A vendéglőben borozgatva szíve is megnyílt. Az otthon­való magyar csak hallgatta- hallgatta. Nem tudta, mit mondjon, hogy meg ne bánt­sa. Zavarában sűrűn szájá­hoz emelte a poharat. — A lány most hol van? — kérdezte vontatottan. — A lány... valahol... — Abbahagyta. Felszökött a szilajsága. Ne higgyék, hogy bánkódik miatta. — Ide hallgass! — Öklét keményen az asztalra vágta. — Olyat tettem, ami megér­te... amitől kicsit otthon éreztem magam. — Mit, Imre bátyám? — Tudod, mifelénk mi a szokás? Mehetsz, járathatod a szád — követelheted. az iga­zadat. S ha kiderül, hogy az igazgató mulasztott, meg­mossák a fejét. — Ha rászolgált, meg. — Hát itt is iff!/ leheteti, mert rám üzent, nem ezt vár­ta tőlem ... Bánom is én mit várt. Fő, hogy nekem lett igazam. Egyenesen a Vörös- keresztnek írtam, barátom, Svájcba! — Svájcba? — Oda én. Nem nézhettem tovább, amit etek művelnek. Szanaszét fröcsköltek a szi­lánkok, és csíptek, mint a fene. A belgák meg csak tűr- ték. Hajtogattam én azoknak, hogy van ennek orvossága. Háló kell, szilánkfogó! De még a szakszervezetükben is csak lapítottak. Erre megha­ragudtam, akkor írtam Svájc­ba. Akár hiszed, akár nem • ♦ ♦ — nekem adtak igazat! « — Az anyja szemit! — t álmélkodott a fiatalabb. Az-X tán kuncogva pillantott az • abroszon felejtett öklére. • Erős, kemény ököl. Tréfás ♦ gondolat csúszott a szájára: X — Még utóbb majd kisül ♦ — mondta —, jó is, hogy Hl • jártál, Imre bátyám. Bizis- * ten, jót tettél velük. Ittak rá egyet. A pohár fö- ♦ lőtt összevillant a szeműk. • Hajnal felé elcsendesedte íz * Érezték, hogy menni kelle- ♦ ne, de mintha vártak volna * még valamire. ♦ Az otthonvaló magyar nyel- * ve hegyén parázslóit a szó.X az egyetlen szó, forró csepp,X égető. Talán megnyugszik, | ha kimondja. Haza... hasa- * felé... $ A függönyökön átszűrödő • nap már beszínezte arcukat. • A másiknak h^-teílen elvé- • konyodott a szája. Szeme be- X húzódott üregébe, egészen X be, mélyen. Onnan csillant • elő. ösztövér reménnyel. —» mint szomjúhozóé víz köze- X lében. t — Nagy dolog — motyogta • — nagy dolog az a kés. 1 — A háló is, Imre bátyám ♦ — biztatta óvatosan a fiata- x labb. — Idekinn, ezeknél. 5 — öcsém, nekem te ve be-1 szélj. Te otthon többet tettél. ♦ Többet tehettél. S lehajtott fejjel fűzte X hozzá: X — Otthon... Mindenkit többet tud tenni. » S akkor a fiatal felléleg-♦ zett. Kimondta helyette. Le-X vette róla a terhet. • És szótlanul megszorította ♦ a kezét. » H irtelen meggyűlölte a két muta­tót. Legszívesebben letépte volna mindkettőt órája számlapjáró!. Mennél inkább siettette, azok annál las­sabban haladtak előre. Hat órakor akart elindulni. Sem előbb, sem később. Pon­tosan hatkor. Vannak ilyen megrögzött szokásai az embernek. Semmiesetre sem teszik könnyebbé az életet. Hihetetlen, milyen nyomasztó ez megint. Hagyta, hogy elöntse a düh, amely felemésztette a benne kavargó el­lentétes érzéseket. S ekkor újra olyan távolinak tűnt az eg,ész. Minden reggel ugyanaz. A két mutató most teljesen egy irányban, függőlegesen állt, mint egy vi­lágon végigfutó vonal, határ, amely egy pillanatra a múltat és a jelent válasz­totta ketté. Hat óra volt. Elindult. Sárga napfénytől megvilágított ház­faiak sorakoztak elébe. Sínek futottak tova a férfi lába alatt, aluljárók borítot­tak árnyat szeme fölé. Még egy, aztán megint egy. Mindezt szinte jólismert sor­rendben érzékelte. Emberek haladtak el mellette, megelőzték, vagy szembejöttén vele. Az így keletkező számtalan érintés, apró oldalbalökés a magányosság érzetét keltette benne. A hídon, a korlátnál sokaság hullám­zott, mintha az emberek megfeledkeztek volna arról, hogy menniük kell valahová. De nem le, a vízre néztek, mint amikor odalent csónakban horgászik valaki, vagy amikor a rendőrség holttest után kutat. Amikor ezen a csalárdfényű regge­len eljött hazulról a férfi és tenyere még hűvös volt a kilincstől, már tudta: ma lesz az a nap. Részletekre még nem gon­dolt, Félt. Talán itt, ezen a hídon lesz, ahol az emberek ilyen makacsul merednek vala­mire? Befurakodott a tömegbe, de még most sem látott semmit. Az ismeretlen arcokba bámult, hogy azokból állapítsa meg, hová irányul a tekintetük. A sok ember hallgatott. Csak az egyik szólalt meg hosszú idő múlva. — Ha jól meggondolja az ember, szinte kísérteties ... De a férfi ettől sem lett sokkal oko­sabb. A környező utcákban már lüktetett a forgalom. Nagy volt a zaj. S ekkor észrevette. Fenn a templo­mon, amely mögött íelhőpáiszták etikáz­ták az eget. szemérmetlen mezítelenség­ben fénylő óralap villogott. A korom­fekete számokon szokatlan gyorsasággal keringett a nagymutató. A kismutató újra meg újra lemaradva, lassúbb tempó­ban követte. Észrevették ezt a tömegen áttörteíő újonnan érkezők is. A legtöbben hamar továbbmentek. Néhányan ottmaradtak. A tömeg lassan nőtt. — Megjavították az órát, és úgylát­szik, most állítják be. Csendesen, szinte magának mondta ezt valaki. A közelállók bólintottak Meg­volt a szokatlan jelenség magyarázata. A férfi azonban ebben a pillanatban fel­kiáltott: — Nem igaz! Ez nem igaz! Ez az elszabadult idő! Hogy rohan! Felfigyeltek rá. A közelében állók kissé odébb húzódtak. Riadtan állt ma­gában. Most még őmaga is csak ön­uralma elvesztésének tulajdonította kiál­tását, Bárkivel előfordulhat ilyesmi. Za­vartan mosolygott, és hogy elterelje a figyelmet, kinyújtotta kabátujjából csuk- lóját, órájára pillantott, és — arcát halá­los sápp'adtság öntötte el. A kicsiny szám­lapon ugyanolyan tébolyult sebességgel rohantak a mutatók, mint odafönn a to­ronyórán. A férfit most már semmi sem tarthatta vissza. Ettől a perctől kezdve a város külön­böző pontjain vadidegen emberek ele­gyedtek szóba egymással. A beszélgeté­sek pusztán rövid megállapításokra és kérdésekre szorítkoztak: „Egy férfi meg­őrült.” „Ugyan ki ' lehet?” „Megbénítja az egész közlekedést.” „Senki sem tudia feltartóztatni.” „Milyen gyors!” „Mit kiabál állandóan?” így rohant végig a városon. A hirte­len fékező gépkocsik mély nyomokat szántottak az utakon, a villamoskerekek alatt csikorgóit a homok, amikor a férfi közvetlenül előttük cikázott át az úttes­teken. A rendbontás zűrzavara lett úrrá az utcákon. Még senki sem értette meg szakadozott kiáltozását. Csupán egy-egy szó maradt vissza utána, és azt ismétel­gették összefüggéstelenül itt is, ott is: rohan — az idő — elszabadult... Nyugtalanság hullámzott végig a vá­roson. Az izgatottság lassan azokra a vá­rosrészekre is átterjedt, ahol a férfi nem is járt. Emberek rohantak egymásba. Űt- rakeltek a rendőrőrjáratok. A férfi zavaros kerülőutakon vissza­tért a hídra, ahol az egész kezdődött, fel­kapaszkodott a korlátra, és egyik karjá­val átölelve a lámpaoszlopot, kiegyenese­dett. Embergyűrű vette körül, az elől állók arcán aggódás tükröződött, a hát­rább állók előretülekeőtek, és nevettek. Beszélni akart. Érthetetlen szavak tolultak formátlanná torzult ajkára. Sza­badon maradt kezével egyik irányban a folyón felfelé („Ott jön a nap”) s rögtön utána egy lendülette. irányt változtatva, a folyón lefelé mutatott („Ott megy le a nap”). Most már jobban értették: „Min­dig újra, mindig újra!” Közben folyto­nosan félkört írt le, már amennyire a keskeny korláton ez lehetséges volt, a lezuhanás fenyegető veszélyében. Tekin­tete felmérte tetőpontjánál az ég félteké­jét, és vonalat húzott végig boltozatán. Most már senkisem nevetett. Az em­berek némán álltak a korlát alatt, és egyre jobban értették, amit hol halkan, hol hangosan, valósággal megszállottan mondott: — A Föld gyorsabban forog. Elsza­badult az idő. Zihálva rohan az idő. Sur­rognak a kerekek. Közben üvöltő hangokat hallatott. Sokan az ottállók közül borzon^va húz­ták be fejüket. — Lehagy minket az idő. Morzsákká őröl bennünket. Lehúznak a súlyai?. Agyonzúznak a kalapácsok. Mivé... Beszéde elmosódottá vált. Rövid idő múltán már csak szabályosan mozgó aj­kát látták. Érteni már nem értették, amit mond. Szavai mintha nem is e világ hul­lámhosszán hangzottak volna el. És most érezték meg először vala­mennyien — anélkül, hogy pontosan meg­fogalmazható lett volna —, amit a férfi mondani akart. Az utolsó sorokban is érezték mindazok, akik már az átmene­tet alkották a mit sem sejtőkhöz. akik nem is tudván a férfiről, továbbhaladtak. Ruhájukon azonban ők is magukkal vit­ték a nyugtalanság jeges leheletét, amely lassanként egészen a bőrükig hatolt. A sokaság feje felett álló férfi, úgy­látszik. küldetésének végére ért. A feléje nyújtott karok segítségével leugrott a kor­látról. Az emberek hátrább húzódtak, és kis, szabadon hagyott térség köves magá­nyában hagyták. Arcvonásain kimerült­ség tükröződött, karjait fáradtság csüg- gesztette le. Az egyre mélyülő csöndben kapkodva szedte a lélegzetet, mígnem egyszerre kiáltás harsán t fel hátul: „He­lyet! Helyet!” Idomtalan vállakkal két rendőr furakodott át a tömegen, amely kissé engedett zártságából. Meglehetősen tanácstalannak látszottak, majd közelebb­ről is szemügyre vették a férfit, anélkül, hogy előbb feltett kérdésükre „ö az?” fe­leletet vártak volna, . , .• — Kicsoda ön? « ■ ■■■:■■ ■ ■ — A férfi, aki az órára nézett. — Tudja magát igazolni? — Az irataim már lejártak. Most minden gyorsabban halad. Rohan az idő, tudják-e? Elszabadult, minden elszaba­dult!, Ú jra elfogta valami. Lassú, körbe­forgó fejmozdulattal hordozta végig tekintetét az égen, s akkor sem vette le szemét róla, amikor a rend­őrök két oldalról karon ragadták, és szo­rosan maguk mellett tartották. „Nappal­éjjel”, „nappal-éjjel”; állandóan ugyan­azon a hangmagasságon kiáltozta ezt, ami még fokozta félelmetes hatását az embe­rekre. A két rendőr önkéntelenül is kö­vette tekintetét, amint ode-odacikázva kutatta az eget. „ Hamarosan mások is követték pillantását, A mozgolódás kö­rös-körül szélesedett. Gyorsan terjedt. S ekkor az utolsó pillanatban: >— Hiszen itt mindenki megzavar o- dott! Utat, hogy elvezessük! Hisz5 ez őrült! Helyet! Utat! Egy, csak vonakodva megnyíló kis úton hurcolták el a kimerült embereik közül. Akarat nélkül engedelmeskedett a rideg karok szorításának. Mellére csuklott feje reszketett. Néhányan, akik lehajoltak, hogy az arcába nézhessenek, látták, hogy mosolyog. Hirtelen megállt, és kinyújtóz­tatta tagjait. Most mindenki láthatta, hogy mosolyog. Kísérői elengedték egy pillanatra. y Ügy rogyott össze,. hogy alig, ütötte meg magát. Csak balkarja csapódott fé­mes zörrenéssel az utca kövéhez. Néhá­nyan letérdeltek mellé, és feltámasztották a hátát. Még mindig mosolygott, és be­szélni próbált. A csend gyűrűje fogta körül, amely kifelé egyre szélesedve öle/r te körül középpontját. Az egészen közelállók jól kivehettek, hogy mit akart még a férfi mon­dani. Az a néhány ember, aki suttogását szófoszlányokban hallotta, összefüggőb­ben adta tovább: — Nem tart sokáig a. zuhanás. Az elszabadult idő hamai-oson leiár, és ak­kor nyugalom lesz, nyugalom következik nyugalom.. .' Ez volt az utolsó szava. Valaki egy­másra tette a halott férfi két kezét. S ekkor észrevett valamit: a halott karórá­jának mutatói a szilánkokra tört üveg alatt olyan gyorsan köröztek, ahogyan még egy órán sem látta. Még valaki ész­revette, azután mindnek feltűnt, aki csak mellé térdelt. Sokan térdeltek mellé- S a reménység felszított parazsát eltiporta a könyörtelen lélelem, amely rémületet keltett az emberek szívében. És az embe­rek kétségbeesetten hurcolták tovább ezt a rémületet a utcákon, tereken, a házak tetői alatt és az egész városban, amely­nek valamennyi óráján zúgva forogni kezdtek a mutatók. Bárándi-Komor Vilma fortl.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom