Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-30 / 100. szám
I960, április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 (Bokros L. rajza.) Lukács Miklós: GY ÁRU EGY ED Fekete tulipánok nyílnak az égi dombokon. Napvakító üvegtetők felett gőzök vattája foszlik a szélben, s hol kerék-pörgető szíjak futnak az olajszagú sistergésben, műhelyek meleg szárnya alól motorok dobogását hallani, - tonnás vascápákat úsztatnak fönt a magasság daru-tornyai. A költő látja, földből nőtt a gyár, vasakból magasodik a világ, csillaggal csókolja kirezzenő veríték a munkások homlokát. Kismozdony pöszög, gőzvirágos füttye röppen gesztenye lombra, messzi hegyek cslllámló kontyán fönnakad az alkonyat fodra; koccanó kavicsokon vezetnek ezüst ringatással a jegenyék, kék villanásokból vasszagú szél hozza a sipogó gépelt énekét. Pénzt vagy életet! A Szigligeti Színház eredeti bemutatója A NÉPLAP KULTURÁLIS MELLÉKLETE SZÓIM! Ilin Bozzátizcltís a IKéptnabadsúg cikkéhes SZEGEDI PÁL: ÁLMAINK ARATÁSA Napjaink: fölemelt kenyér kezekkel szegélyezve, az idevezetett hosszú utak, tűz és hamu elválasztása hidak felégetése a múlt és jövő között, tespetegségbe belevágó könyörtelen kés, fák csokrára hullt szelíd ég, jel a gyülekezésre az éhség és a félelem ellen, megrontott öröm vigas za, erőnk felmérése, értelmünk gyakorlata, a fegyverek bozótjából kimentett test, közös veríték alatti homlok, fog között hersegő gyümölcs jóíze, a szépség meredek röpte a szemben, kohóval egyesült vas, csattanós válasz a kétkedőknek, minden jóra szerelem, a nap hordójából ránkcsurgó meleg, meghitt világ, jó igazság törvénye, a holnap éhe, az ember álmainak gondosan megkezdett aratása. nyékét felmutató Hollósi Frigyessel együtt nagy tetszést aratva adta elő. Nico- lát, a fogadóst, rokonszenvesen alakította Kiss László, de néhol komolyabbra formálta szerepét a kelleténél. Benyovszki Béla házmester alakítását sok kedvesség jellemezte. A női szereplők közül Petényi Ilona alakítása tetszett a legjobban. Mariellát, a vendéglős lányát játszotta sok bájjal, fiatalos lelkesedéssel, egyszerű és mégis nagyon hatásos eszközökkel. Kár, hogy az író a szereppel elég mostohán bánik, hiányzik például az a jelenet, amely a Marco és Mariella közötti vonzalom megszakadását emberileg motiválta volna. Péter Gizi nehézi szerepre vállalkozott. A feleség' figurájának dramaturgiai hibáit nem sikerült eléggé tompítania. Jó az első felvonásban és nagyon jó a második felvonás fináléjában. A harmadikban nem elég meggyőző és ez nagyobb részben nem az ő hibája, hanem a2 íróé és rendezőé. Itt húzni kellene a szövegéből, mert sokszor csak ismétli önmagát. Sebestyén Éva anyós alakítása helyenként problematikus. Harcias és nem nőies, ez helyes. De a férfias természetet sokszor csak külső- ségesen. hanggal jelzi. Pedig igen sok kitűnő pillanata is van, ami bizonyítja, hogy ezeken az apró hibákon is könnyen tudna segítem. A szent Rita-szám nagyon jól megoldott. Juhász János. Potoczky András és Berta András néhány mondatos szerepükben jól szolgálták az előadást. Fehér Miklós jó díszleteket tervezett. Ez különösen a második felvonás kisvárosi szállodájára és kilátására vonatkozik, amelyek modem megoldása n,ríl tszíni tapsot érdemel. A kis hegyi városka hangulatát remekül érzékelteti. Vágó Nelly jelmezei ezúttal nem minden fenntartás nélkül tetszettek. Különösen a főszereplő ruhatárára vonatkozik ez. Az eredeti, igényes zenét méltóan tolmácsolta a zenekar. őszinte örömmel üdvözöl-, jük a színház kezdeményezését. S ha a kritikai mérce túl magasnak tűnik, gondoljunk arra, hogy ez a szín- darab-tíous a jövő műfaja. Minél több ilyet szeretnénk látni, minél tökéletesebb előadásban. Annak örülnénk, ha a szolnoki .közönség is megszeretné a műfajt, amely vidám, zenés formában nemcsak a nézőhöz, hanem az igényes emberhez is akar szóink Bízunk a „Pénzt vagy életet!’’ sikerében, mint olyan kísérletben, amelynek sikere az egész magyar színházi életnek nagy nyeresége lehet. Pernádi Tibor ■ olyan felemás. Nem tudom, . mennyi része van ebben a szerző elbátortalanodásának, az olasz cenzúrának, vagy a ■ rendezésnek. A harmadik felvonás műfajilag is más, mint az első kettő. Amíg azok a vígjáték és helyenként a gátlásnélküli komédia elemeit ötvözik igen szerencsés formában, addig az utolsó felvonás első harmada dráma, vége pedig a rossz zenés • vígjátékok fináléjára emlékeztet. A szereplők itt mást adnak, mint amit az első két felvonás jellemfejlődése álapján elvárhatnánk. Po# Sándor, a színház fiatat rendezője nagy ambícióval és — a második felvonásban látottak alapján — kitűnő érzésekkel nyúlt a darabhoz. Kísérletezését itt siker koronázta. Éppen ezért nem értjük, miért nem oldotta ■meg jobban a vitatott harmadik felvonást is. A darab szerves tartozéka a zene. Részben — az úgynevezett songok esetén — a szerző kilépteti az alakot saját jelleméből és elmondja a mondanivalót, helyzettől és jellemtől függetlenül. Részben a szituációból indul ki és az adott helyzetet, vagy a figura lelkiállapotát jellemzi, jóval igényesebben, mint azt bármilyen más zenés színmű teszi. A Pénzt vagy életet eredetileg prózai darab. Hidas Frigyes igényes és szórakoztató zenét szerzett hozzá. Igen jól sikerült a szent Ritához intézett fohász, amely szinte átmenet nélkül váltja a templomi imát a vad dzsesszel, remekül jellemezve ezzel az anyós figuráját. A főszereplő songja is sokáig emlékezetes marad. Brilliáns operaparódiát hallhatunk a második felvonás elején. A zenének egyetlen hibája az, hogy — kevés. Vannak olyan helyzetek, ahol az ember sz!nte várná a zenét, de íz nem csendül fel. Szedő Díjas dalszövegei is jók. A darab két kitűnő színészi alakításra ad lehetőséget és ezt Szedő Lajos és Men- sáros László ki is használják. Szedő bebizonyította: nem szabad egy színészt „be- skatulyázni”. Jellemformálá- sával, mértékletes eszközeivel reális figurát alkotott. Teljesítményét annál is inkább becsülni lehet, mert betegen játszotta végig ne- ház szerepét. Talán a darab beveztő jelenetében még egy fokkal pipogyább lehetne, hogy a változás annál hatásosabb legyen. Mensáros Lászlótól megszoktuk a remek szerepformálásokat és így nem meglepő, hogy ezúttal is kitűnő teljesítményt nyújt a panamista polgármester szerepében. A figura ürességét, fontoskodását, emberi gyengeségét arcjátékkal, gesztussal, hangsúllyal egyaránt tökéletesen, illúziótkeltően ábrázolta. Operaparódiáját a figyelemre méltó színészi eréA musical comedy a legfiatalabb színházi műfaj. Mint minden új, nem rendelkezik még kikristályos )- dott szabályokkal, a cselekmény nem halad az unalomig ismert fordulatokon keresztül a végkifejlés felé. Zenés műfaj, hol tragédia, hol komédia, de minden esetben van mondanivalója, amely a nézőt elgondolkoztatni, meggyőzni, befolyásolni kívánja. Nicola Manzari újságíróból lett színpadi szerző. Vígjátékait hatalmas sikerrel mutatták és mutatják be hazáján kívül is majd valamennyi európai országban. Az újságírói látásmód jellemzi műveit. Szellemes, szórakoztató és bátor módon dolgozza fel a hazájában észrevett társadalmi visszásságokat, Igazi „újságírói szenzáció” a most bemutatott darabjának ötlete is. Egy eladód sodott, lecsúszott kis pénzügyi tisztviselő a bürokrácia tévedése folytán halotti bizonyítványhoz jut. Nevét törlik az élők sorából és ezzel megoldódik minden problémája. Szélhámos lesz, aki hasonlatossá válik azokhoz a cápákhoz, amelyeknek eddig maga is szánandó áldozata volt. „Én kicsiben csinálom azt, amit te nagyban” — mondja a panamista polgármesternek. Felhasználva azt a jogi helyzetet, amely szerint egy halott semmilyen cselekedetéért felelősségre nem vonható, váltót hamisít, zsarol, bolondokházába juttatja a feleségét, egyszóval a maga módján igyekszik visszavágni a társadalomnak, amely őt elnyomta és megnyomorította. Mindez igen szellemesen, a műfaji lehetőségek felhasználásával kerül a színpadra. Az első, de különösen a második felvonás a maga izgalmas, pergő fordulataival, jól megformált jellemek színpadra állításával teszi nagyon élvezetessé a játékot. Érthetetlen viszont, hogy a harmadik felvonás miért TV ÉMI lelkiismeretfurda- lássál olvastam a Nép- szabadság múlt vasárnapi számában Gáspár Lászlóról, a fiatal mezőhéki tanítóról szóló cikket. A lelkiismeret- furdalás kifejezést nem zsurnalisztikái fogásból írtam le, nem is nagyképűségből. A gondot ugyanis nem önmagában a mezőhéki példa okozza. Azt most már én is bizonyosra veszem — Csótó elnök szavait idézve — „ha a jene fenét eszik is, 1963- bán megcsináljuk azt az iskolát”. De vajon hogyan lehetséges az, hogy ma, itt mi közöttünk illúziókat kergető megszállottnak tartassák valaki, sőt durva zaklatásnak is kitegyék azt, aki szinte apostoli lelkesedéssel harcol — nem másért! — új iskoláért, azért, hogy gyermekeink jobb körülmények között, tehát többet és jobban tanulhassanak. S történik mindez akkor, amikor azt valljuk, hogy a termelés szakadatlan növelése — mint a növekvő jólét egyetlen biztos forrása — mellett, most föfeladatunk a kulturális forradalom meggyorsítása. Amikor szinte társadalmi tömegmozgalommá vált az oktatásügyi reform megvalósítása. Amikor... De talán nem is szükséges folytatni, mert külön-külön valamennyien hisszük és valljuk, amit a kulturális forradalomról mondunk. Sót, nem is kevés az, amit teszünk az érdekében. Mégis úgy érzem, egy valamiben többet tehettünk volna. A szemlélet megváltoztatásáról van szó: a közhangulatról, a közvéleményről. Arról a légkörről, amelyben a kulturális forradalom csatája folyik. A Népszabadság már idézett cikkét olvasva eszembe jutott az az ukrajnai kolhoz, ahol öt évvel ezelőtt május elsején vendégeskedtem. A Szovjetunióban azidőtájt döntöttek úgy, hogy a gépállomások gépeit eladják a kolhozoknak. A vendéglátó kolhoz elnöke büszkén mutogatta a frissen vásárolt gépeket. Mint az ütközet előtt álló hadseregparancsnok a páncélos dandárját. De mást is mutatott. Beszélgetés közben az íróasztal fiókjába nyúlt, hatalmas tervrajzot bontott ki és büszkén magyarázta: ez az új iskola tervdokumentációja. Most gépeket vettünk — mondta —. őszszel pedig megkezdjük a kolhoziskola építését. Láttam a koíhoz sertésistállóját is. Olyasfajta épület volt, mint amit mi mostanában szerfás- építkezés névvel illetünk. Neonvilágítás nem volt. benne. IV AGYON szeretek utaz- . gatrii és örülök annak, hogy mind több termelőszövetkezeti vezető és tsz-tag utazik, világot lét. Ezt is a kulturális igény kielégítésének, művelődésnek tartom. Sokat, lehet tanulni, látni, egy külföldi úton. De hogy ki mit lát meg — teszem azt a Szovjetunióban —, az szem,lélet dolga is. Mert ha egy 'tsz-elnök csak a neon- viiágítással felszerelt, istállócsodákat látja meg, s az olyanfajta példát pedig, amiről az előbb szóltam, nem veszi ésfcre. arról nem a szovjet vendéglátók tehetnek. És itt volt az óriásbálna. Az egyik — nem is közvetlen Szolnok melletti — községből tanulmányi kirándulást szervezett az iskola a bálna megtekintésére. Jó. A bálnát a gyerekek eddig csak a tankönyvtől. képekről, diafilmről, moziból- televízióból ismerhették. Most látták preparálva is. De megkérdeztük őket. láttak-e már életükben gyárat belülről, 1 ítták-e már képzőművészeti- kiállítást Szolnokon. Nem,- ezt sem láttunk, meg azt i sem — válaszolták. Szerin- , tem ez a tény is néhány pedagógus szemléletmódjáról- árulkodik. Csehovot játszott a szolno- i ki színház. Lehet, hogy nem . éppen a Három nővért kei- lett volna bemutatni; hisz i ez a dráma valóban nem a i iegközérthetőbb, de remek- i mű. Aki megnézte, az nem ! bánta meg. Megismerkedett • az egyetemes kultúra egy • gyöngyszemével. Sokaknak • bizonyára életreszóló élményt jelentett. Csehov egyik szei replőjével ki is mondatja ■ azt, ami a darab egészének : is tanulsága, hogy a szóban■ forgó unalmas orosz kisváros polgárai nem érdeklődnek a kultúra iránt. Restek, olyfokú szellemi tunyaságban élnek, ami már szinte fájdalmas. Ezeket a mondatokat : idézte egy ismerősöm, s hoz■ zátette: mintha csak Szolnokról beszélne Csehov. Nincs igaza. Még akkor sem, ha a látszat mellette szól. Még akkor sem, ha a színház üzleti mérlege szerint csak operettet „kifizető” játszani, mert „nem kell más a szolnoki közönségnek”. S ahogy az ilyen nézettel nem értek egyet, úgy Csótó elvtárssal is vitába kell szánnom. ő, aki oly jól ismeri a paraszt ember lelkét, gondolkodását, nem mondhatja komolyan, hogy a tsz tagjai a másfélmilliós istállót megszavazták, de az iskolaépítést nem szavaznák meg. Meggyőződéssel vallom, hogy a paraszt emberek még tényleg nem „matérialista filozófusok” — de a kultúrát szeretik. A műveltség útján elindultak, é egyre többre vágynak. De ezen az úton okosan irányítani, vezetni kell őket. S hogy merre, milyen kulturális igények kielégítése felé vezetjük őket, a kulturális igényeket hogyan rangsoroljuk, az szemlélet dolga. Azoknak a szemléletén is múlik, akik rátermettségüknél fogva, az emberek bizalmát élvezve most vezetők. \7ALLJUK be, hogy az ’ elmúlt években a kulturális igények reális felmérése, okos, ésszerű kielégítése nem mindig érvényesült. Helyet kapott itt-ott a látszateredményekre, kirakatmunkára törekvés. Nem mondom, hogy ez mindig tudatos szemfényvesztés lett volna. Tényleg szívdobogtató volt mindannyiunk számára, hogy a pusztában máról holnapra csodálatos kultúrpalotát építettünk, hogy vonatra ültettünk paraszt embereket, — akik azelőtt talán falujuk határát sem hagyták el — és elvittük őket az operába. Világot látni vittünk parasztokat, és a zárszámadó közgyűlésre operaénekest hívtunk. Nem állítom, hogy ilyet nem kellett volna csinálni. De kérdezem: jól meggondoltuk, tényleg ezek jelentették a kulturális fel- emelkedés soronkövetkező lépcsőfokát? Túrkevén néhány vezető megsértődött, mert megbíráltuk őket — igaz, nagyon szőrmentén — a kulturális élet néhány fogyatékosságáért. Az ő példájuk is igazolja, hogy a következő lépcsőfok megtalálása néha nem is olyan könnyű. Elhomályosíthatja azt sok minden. A keviek esetében is ez áll. A bírálat után szemünkre vetették, miért nem írtuk meg azt is, hogy ők a megyében az első helyen állnak a könyvtári munkában. S hozzátették, nem becsüljük az eredményeiket, lebecsüljük eddigi fáradozásukat Pedig erről szó sincs. Csak tegyük már egyszer a helyére ezeket "a „leg”-eket. Nézzük meg a tényleges értékét. Iga; az, hogy Túrkeve ebben ■< dologban, és Szolnok megyé ben az első. De súlyos hib; lenne, ha ez eltakarná a ho rizontot. Mit mond a statisztika? Az 1958-as adató! szerint (ezek a legfrissebl ismert adatok) az ország 6Í városából Túrkeve az utolsó- előtti az egy lakosra jut könyvvásárlásban, ugyancsal utolsóelőtti a mozilátogatásban, 59-ik az egy lakosrí jutó középiskolások számában, s 52-ik a rádióelőfizetők számát tekintve; messzi elmarad az országos átlagtó az újságolvasásban is. T ME, mint devalválódi! ■*- annak a bizonyos megyei elsőségnek az értéke ha a valóságos helyzetet, hí az összképet vizsgáljuk. — Szemlélet dolga, hogy mi látunk meg. Ha megelég szünk azzal, hogy mindig csak a megtett útra hivatkozunk, s azt időnként grafi- konos mellékletekkel alátámasztott jelentésekbe sűrítjük, bizony nem nagyon haladunk előre. Nem ismerjük fel a kulturális forradalom következő teendőit, előttünk álló lépcsőfokait. A kultúra sok derék munkása kesereg néha, hog> minden jobban menne, ha s kultúrmunka is kukoricái teremne, vagy legalább is s sertés gyorsabban hízna tőle Arra gondolnak, hogy bizonj akad jónéhány gazdasági vezető, aki a kulturális ügyekkel nem törődik annyira, mint a termelés dolgaival Hadd szögezzem le, nincs igaza annak, aki így kesereg, aki így általánosít, — de tényleg van néhány olyat gazdasági vezető, aki a tonnák és százalékok bűvöletében él, szem elől tévesztve. hogy mindennek végső célja az ember életét mind szebbé gazdagabbá tenni. És azért sincs igaza az így "kesergőknek, mert a kultúrmunka, az emberek művelődése is kukoricát terem. Igaz, a kettő között az összefüggést fel kell ismerni. A kesergő kul- túrmunkásnak is, de főként a ma még egy kézre dolgozó gazdasági vezetőnek. Ha azt akarjuk, hogy holnap gyorsabban hízzon a sertés, ahhoz ma nemcsak több kukoricát kell termelni, hanem az emerek művelődését is szorgalmazni kell. Az a jó vezető, aki ezt felismeri és nem egy kézre, hanem két kézre dolgozik. De ez is szemlélet dolga. Varga József
