Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-22 / 94. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. április 22, IFJÚ ELET AZ ÖREQ FALAK KÖZÖTT Valaha a járásbíróság épü­lete volt. Zömök, sárga egy­emeletes ház, az ilyen épüle­teknél szinte kötelező külső ridegséggel, rácsos emeleti ablakokkal; De barátságos terecskére néznek az utcai ablakok és a hátsó traktus rácsai közül zöldelő mezőre esik a tekintet, A kapun táb­la: Állami Gimnázium Ti- szaföldvár. ?. Hajnóczy Jó­zsef, nagy magyar jakobinus nevét viseli az iskola, amely­re nyugodtan lehet mondani az obiigát jelzőt: nagymúltú Alapították 1947-ben. Mi­ért nagymúltú hát? Mert eb­be a tizenöt évbe évszáza­dokat sűrített bele a rohanó idő. S a tiszaföldvári gimná­zium nemcsak tanúja, hanem aktív, emberformáló részese volt ennek a másfél évtized­nek. Uj embereket kovácsolt a megváltozott idők számára; Tizenöt év — négyszáz érett diák Ha a most érettségiző évfo­lyamot is beleszámítjuk, négyszáz diák lépett ki ebből az intézetből érettségi bizo­nyítvánnyal a kezében. S ez a négyszáz fiatal napjaink történelmének tevékeny ré­szese; Van közöttük főmező­gazdász tervezőmérnök, épí­tész; két olyan tanára van a szolnoki leánygimnázium­nak, akik, itt, Tiszaföldváron voltak diákok. Az iskolai sta­tisztikák szerint a vonzási körzet igen nagy, Cibakházá­ról; Nagyrévről, Tiszakürt- ről. Kengyelről jönnek ide diákok és nem egy kiváló növendékük van, áld osztat­lan tanyasi iskoláról jött; Az iskola történetét lapoz­gatjuk. Ki akarták már. nyomtatni, de valahogyan el-; maradt: Pedig kár. Értékes; kortörténeti dokumentum lenne, amely a maga rövid-; 'égében is csattanósan pél dázná: mit jelentett az el-j múlt másfél évtized. 1947-ben költözött a köz-! légbe a mezőtúri leánygim-! lázium fiókiskolájaként. Egy I ív múlva önállósult. Meg-! ,;apták jelenlegi épületüket,! i.melyet szinte teljesen ön-! -rőből — tanárok, diákok,! zülők munkájával hozták! endbe. egészítettek ki; Amit! íhetett. megtettek, hogy ott-! ionossá váljon a sok tante-! un, megfelelő helyet kapja-; ak a szertárak. Földváriak — Tokajban Tizenkét tanára van az is-; ólának; Kedves, jó kollek-; va, akik szeretik diákjaikat; ; azok is őket. Többen az; t tanítók közül dicsérő ok-; velet, soronkívüli előlépte-; st érdemeltek ki pedagógiai; íunkásságukkal. egyikük; >dig az „oktatásügy kiváló olgozőja’* címet kapta: Nincs olyan év, hogy diák-í ik helyezést ne érnének el; : országos tanulmányi ver-jj nyékén. A munkában is öl járnak; Tiszaföldvári ákok munkáját is dicséri; jnaújváros, Kazincbarcika,; szapalkonya. Ajka; A han-; gi csatornaépítésnél is so-; n forgatták közülük az” ót, lapátot. Aki pedig anyló tokajit iszik, arra is; ndoljon. hogy földvári Iá-; ok-fiúk is résztvettek a gyszabású szőlő-rekonst- kcióban; 1980-ban a KISZ; 3. vándorzászlaját, 1961- n televíziót kaptak a jó; mka jutalmául: 3gy érdekes: kimutatás ti- ■ okét nevelő közül tíz végez; ■sadalmi munkát. Dr. Var-« Lajosnak hat(!) Ruzsin ván igazgatónak három, dór Andrásnak négy funk-; ija van. Ott találjuk^ a_ nnázium tanárait a párt-; xottságban, a tanácstagok; zött, az állandó bizottsá­gban. A diákok résztvesz- k a KISZ életében, ének-j ruk, zenekaruk van. az ek során a színjátszók a írnyónét, a Háry Jánost, a inom Palkót, a Revizort; utatták be a közönségnek.; — Kit követek? — Látogatásunk ideién éppen­osztályfőnöki óra van a ne­gyedikben. Huszonhatan vannak. Ti­zennyolc lány, nyolc fiú. Nem zavartatják magukat, nem a vendéggel foglalkoz­nak. hanem Imre István osz­tályfőnökkel beszélgetnek kötetlenül, fesztelenül, ma­gabiztosan. Halla István, sza­batosan foglal mázzá meg mondókáját, de úgy, hogy a mondatokon áttörnek az igaz őszinte érzelmek. — Amit tizenötéves ko­runkban eszményképnek éreztünk, az ma már távol áll tőlünk. Más lett az érzelem­világunk. más a felfogásunk. Én úgy gondolom az esz­ményképnek nem kell éteri magasságban lebegni felet­tünk. Legyen egyszerű em­ber, olyan akit követhetünk, aki el tud velünk beszélget­ni, aki jellemes szereti az embereket, becsülettel dol­gozik. Én azt hiszem megta­láltam az ilyen eszményké­pemet: Balogh Éva pedagógusnak készül, a tanárok közül vá­lasztott mintaképet. Ügy akarja nevelni, szeretni diák­jait, mint az. Harkai Edit is tanár példaképet válasz­tott, Tőrös Krisztim egy idős bácsit, aki emberszere- tetből, segítőkészségből min­dig jelesre vizsgázott. Az óra végén az újságíró alakult át’’ osztályfőnökké és megkérdezte: Kinek mit adott az iskola ? Tőrös Krisztina: Azt hi­szem nekem adta a legtöb­bet. önbizalmat, bátorságot, határozottságot. Ügy kezd­tem, mint tanyai iskoláról jött, riadt kis vadóc; Na­gyobbnak éreztem a többie­ket, sokat sírtam, érzékeny­kedtem. Aztán egymásután kaptam a KISZ megbízatá­sokat, segítettek nekem be­illeszkedni. Határozottabb lettem, van önálló állásfog­lalásom... és... és... már sok­kal kevesebbet sírok, mint eleinte. Halla: Emberismeretet, irodalmi tájékozottságot sze­reztem. az önképzőkörben éreztem először az önálló alkotás örömét. Harkai: Nem szerettem Földvárt, unalmasnak tartot­tam. Most a négy iskolaév alatt ismertem és szerettem meg a falu szépségeit, a csendet, a Tisza partját. A felső iskola elvégzése után ide jövök vissza. Epilógus Egy nagyon jellemző tör­ténetet tudtunk meg a pe­dagógusokról; Eveken ke­resztül a saját zsebükből biztosítottak havi 360 forint ösztöndíjat B. L. diáknak. A fiatalember most a Szovjetunióban tanul és egé­szen kivételes nyelvtehetség­nek tartják. A nem túl ma­gas tanári fizetésekből har­minc forintonként gyűltek össze azok a pénzek, amiből a szegénysorsú falusi gyerek ki tudta bontakoztatni te­hetségét. Csak egy kívánságuk van tanároknak, diákoknak egy­aránt: új iskolát! Szép, tá­gas, modem, derűs épületet. Méltó hajlékot egy lelkes közösségnek. Tervek már vannak erre; Legyen belőle mielőbb valóság. Megérdem­lik. — ht — Hatodik könyvén dolgozik a „Három főid” híres néprajz­kutatója Szűcs Sándor, a karcagi Nagykun TVLúzum igazgatója negyvenöt esztendeje gyűjti az úgynevezett „Három föld” Nagykunság, Sárrét és a Hajdúság gazdag néprajzi emlékeit. A híres néprajzkutató tol­lából eddig öt kötet könyv látott napvilágot. Megörökí­tette az utókor számára a régi Sárrét világát, a pusz­tai szabadok, gyékényfonók, pásztorviselt emberek, pálcá- szok életét, az idősebb nem­zedék ajkán ma is élő békési históriákat. Ebben az évben a kunsági verbuválásokról jelent meg háromszáznyolcvan oldalas műve. A „Három föld” tör­ténelmének legjelesebb is­merője most dolgozik hato­dik művén. „Szegényember, gazdagember” címmel közre kívánja adni a Sárrét és a Nagykunság vidékén össze­gyűjtött népmeséket. IIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIU Irodalmi „strómanok” A New York Times iro­dalmi mellékletében. o feb­ruár 11-i számban nem ke­vesebb, mint 8 cég kínálja fel furcsa szolgálatait „iro­dalmárok” számára. Az egyik hirdetés a következőképpen bíztat: „Ellenőriztesse helyes­írását, mondatfűzését, művé­nek kifejező erejét. Munka­társaink valamennyien lélek­tanilag képzett szakembe­rek”. Egy másik cég a kö­vetkezőképpen ajánlja ma­gát: „Mi áthidaljuk azt a szakadékot, amely a szerző műve és a kiadó követelmé­nyei között tátong’’. ttigu” onnan kapta a nevét, 99 *-* hogy legkisebb volt az osz­tályban. Akkora és olyan ügyesen kerekded, mint a csigabiga. Em­lékszem, nekünk még vacogott o fogunk március harapós derűjé­től, ő már lehagyta lábáról a ci­pőt. Igaz, nem sok értelme volt már lábbeliként viselni, mert a hideg tavaszi esők szétmálasztották. Ha meg akart bennünket nevettetni, megállt az osztály elején: „Hall­gassatok csak!”- — intett maga köré mindenkit, aztán megkezdte a mutatványt. Felváltva rakta előre lábait, elkezdte mozgatni cipőjében a lábaujjait, mire sár­színű lucsok gzörcsögött elő a fol­tokon, repedéseken át és lassan szétterjedt a padlón. „Figyelitek hogy zenél?”- — hajtotta fülelésre fejét „Bigu” és lábujj-mozgatásá­val tényleg vinnyogó, nyöszörgő hangokat gerjesztett az összeázott csukában. „Láthatjátok, mindegy már, ha hordom, ha nem. Inkább tűzbe vele!” döntött előttünk. Attól kezdve mezítláb járt. Se- hogysem jut eszembe, volt-e kis- kabátja, mert éveken át egy pety- tyesnek látszó inget viselt, mikor a cipő után a nagykabát is le­került róla. A hitelesség kedvé­ért megjegyzem, hogy a pettyek közelről apró kis keresztek voltak az ingén. Amilyen Jdcsi volt, akkora hör­csög természet szorult belé. A legjobb barát, az osztály móka­mestere volt, csak akkor vereke­dett, ha igazságtalanul megbán­tották, Péter, a gazda fia egyszer belekötött. Testes, pirospozsgás le­gényke volt Péter és a szünetek­ben úgy düllesztette a hasát a nagyiskola árkádja alatt, hogy mindenki lássa a puszlizsebbe ka­nyarodó „aranyláncot”, amely ezüstszínű halbicskában végződött. „Bigu”-nak, mint sokunknak, fa­nyelű bugylibicskája volt. Ezen különbözött össze Péterrel, aki azt találta mondani neki egy tízper­ces fálatozáskor: — Ilyet csináljon az az ugra­bugráló apád, mint az enyém; ne olyan békanyúzó fanyelűt — mu­tatta kérkedve a halbicskát. Tudni kell azt is, hogy „Bigu” apja az első világháborúból fél lábbal, fél karral vetődött haZa, de roppant erős akaratú ember volt (de talán a fogcsikorgató szükség még erősebb) — és ilyen csonkán is többre vitte, mint sok egész ember. Fél karral, fél láb­bal kaszált búzát, lucernát a gaz­dáknak, télvíz idején meg gyö­nyörű hegedűket faragott megma­radt jobbjával. Ugye, nehéz el­hinni? De aki kételkedik sza­vaimban, annak úgy is hiába bi­zonygatnám. Gondolható, mi ment végbe „Bigu”-ban, mikor Péter „ugra- bugráló”-nak nevezte az apját. Nekirontott az erős gazdagyerek­nek, levágta a padlóra, mint a zsákot, beleragadt a hajába, annál fogva verte fejét a padlóba, majd mikor Péter — kínjában —■ bele­harapott, lehúzta a koma szép csizmáját és annak a patkós sar­kával ütötte, vágta■ Ha ivem avat­kozik be Takács Jóska, az iskola legerősebb gyereke, tálán ájultra veri „Bigu” a fiút. A jólelkü Horváth tanító úr nem csinált nagy ügyet a csete­patéból, mikor megtudta a tör­ténteket. Bá emény kisfiú volt ez a " “ „Bigu”. Tavasz végén már elszegődött s délutánonként a gaz­dák teheneit legeltette. Ideje se, kedve se volt p'ldául a Heídel- bergi Káté passzusainak bemago- lására, ami pedig az öreg tisztele- tes szerint feltétlenül szükséges volt az életben való helytálláshoz. Miután „Bigu” nem nagyon töre­kedett lelkének konfirmálására és óráról órára hasztalan faggatta a pap, az anyaszentegyház ilyfokú negligálásáért szent fenyítésben részesült. Kihívta a vén szikár tiszteletes, letolatta vele a nadrá­got s mivel „Bigu”- önszántából nem volt hajlandó, sajátkezűleg cibálta fel az első pad tetejére. Aztán nyakánál szorítva a fiút, v'.kony, inkviztor száját összepré­selve, szemében gonosz lángok­kal, kezdte csépelni nádpálcájával „Bigu” meztelen ülepét. A kis Pista görcsös rúgásokkal reagált a suhogva lecsapó ütésekre, majd mintha valami belső parancsra tenné, elernyedve, két karját a pad széléhez szorítva fogadta az ütlegeket. A goromba vénség vé­gül belefáradt. Lihegve adta bele minden erejét az utolsó csapá­sokba. — Ezt megemlegeted, míg élsz, átkozott pogánya! — szónokolta. „Bigu” meg is tanulta. A kon­firmáción a ravasz öreg tiszteletes „Bigu”-val sem akart szégyent vallani. Őt szólította hát elsőnek, hogy feleljen az „alapvető” kér­désre: mi a vallás ? „Bigu” mintha számított volna erre. Abban a pillanatban, mikor a neve elhangzott, felpattant — éppen csak fejeteteje látszott ki a masszív, barna padok közül — és ahogy csak a torkán kifért, hirdette az isten házában: — A vallás egy felsőbb ható­ságba, istenbe vetett hit és is­meret ... A pap nem akart hinni a fülé­nek, az egyházi és világi meghí­vottak bajuszuk alá berántott mo­sollyal hajtották le fejüket. Mi ülő mérséklettel röhentettük el magunkat„ „Bigu” alapos bosszút állt áve­résért. Stüszerűbben nem lehetett volna kicserélni a Heidelbergi Káté szavait: „A vallás egy fel­sőbb valóságba...” stb. De a tiszteletes volt annyira diploma­ta, hogy nem bonyolította a bla- mázst faggatással. Hamar leül­tette Pista’. A zóta sok viz lefolyt a Dunán, Tiszán. Mi, akkor konfir­mált gyerekek alaposan szétszó­ródtunk a nagyvilágba. „Bigu”-t pékinasként láttam utoljára, amint nálánál nagyobb háti kosárban szállította az üzletekbe a kiflit, zsemlyét, perecet. Mindezek arról jutottak eszem­be, hogy vasárnap ismerős, ala­csony emberre lettem figyelmes a szolnoki állomás várótermében. Megérezhette, hogy valahonnan nézik, mert keresően fordította fejét erre, arra. Mikor szemünk találkozott, egy pillanatra elgon­dolkozott, de lassan másfelé for­dult. Nem ismert meg, vagy én tévednék? Odamentem hozzá. — Nem hívtak véletlenül „Bt- gu”-nak? — szólítottam meg, mert tévedhetetlenül megismertem. Ekkor már ő is mondta az én nevemet. Természetesen, bemen­tünk a restibe. — Mit iszol, barátom? — kezd­tük mind a ketten a szokványos kérdéssel és szinte egyszerre sza­badkoztunk. — Ne haragudj, nem fukarságból, de én csak feketét kérek. |T Pista, „Bigu” Jcönnyed vi- aM • dámsággal magyarázta, de szavaiban benne volt a mai közép­korúak jóindulatú neheztelése, kesernyés sóvárgása az elérhetet­len után, amely ennek a nemze­déknek ifjúságából hiányzott. — Nem tudom, hogy vagy vele, de én úgy érzem, hogy egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az italba váló belefeledkezést. Minden napom tele van problé­mákkal. Ötven ember dolgozik a kezem alatt. A borsodi bányavi­déken vezetek egy sütőüzemet. Itt voltafc a. hóviharok. Képzeld el, mennyire helyén kellett lenni az ember eszének, ötven mázsa liszt tésztává keverve várja a gyúrást, mikor beüt az áramszünet. Ne­gyedóra alatt berendelni, aki csak elérhető, hogy kézzel folytassuk a dagasztást. Te, kaptunk olyan automata berendezést, hogy szin­te a kemencébe is szalag viszi a kiformázott kenyértésztát. Hot van a korombeliek inasideje, ami­kor hajnali kettőtől talpon kellett lenni, hogy reggelire friss ke­nyér sütemény jusson a vevők asztalára? No,, éppen innen aka­rok kiindulni. Talán azért vagyunk mi szögletesebbek, sokszor aszké- tikusan fegyelmezettebbek, de né­ha tán az egyszerűt is bonyolí­tók, mert nekünk nem az ölünkbe hullt, ami ma van. Másképpen ki­fejezve: mi jobban tudjuk, meny­nyi a féltenivalónk... Őszintén mondom, sokszor irigylem síma, önérzetes könnyedségüket... A mai fiatalokra értem. Meghozták az első duplákat. Míg „Bigu” elhallgatott, jobban szemügyre vettem arcát. Bizony, szeme sarkától szerte az orra tö­véig és szája szögletéig mély ár­kokat vágott az idő, a harc. Félve kaptam, el rémült szemem a ha­lántékáról, ahol kegyetlenül meg­szaporodtak a fehér hajszálak. De Pista elfogta pillantásomat, még ő vigasztalt gyerekes dicsekvés­sel. — Nem adok én semmit az ősi halántékra. Ez nem öregség. Ner furcsa? Egyik napról a másikr kaptam azt a majdnem fehér h lántékot. Múlt héten, mikor le-, nagyobb volt a hófúvás, egy: nyolctonnás kocsim öt emberrí- 80 zsák liszttel lecsúszott az o szágútról. Belezuhannak a szak dákba, ha az autó nem ütközi neki egy hatalmas, vastag törzs fának, amely egymagában állt hegyoldalban Ez este volt. Ké; zeld el azt az éjszakát, míg Miskolc vidékén fellelhető össz: vontatójárművei, darus men• autókkal megszabadítottuk emb- reimet, megmentettünk 80 zsá, lisztet. Azért mondom, hogy jó volna most fiatalnak lenni. Úgy dolgoz­tak a mentésben a kiszistáim, mint a megszállottak. Nem volt senki kétségbeesve. Még mondta is egyi­kük, mikor szerencsésen bizton­ságba helyeztük az embereket: „Azért jó kis zrí volt ez! Ilyenkor szárnyai nőnek az embernek.. Most szólj hozzá, mosolyodoit el „Bigu” és jókedvűen csóválta a fejét. .. . Kozák Gábor »BIGU« MEGYEI KÖLTŐK ALBUMA Lukács Miklós: Jllngángős esitlag Arany rajzszögek a csillagok, égre tűzték a kék éjszakát, feljött a hold is, fennen ragyog, a szélben énekelnek a fák. De jó annak, aki hazatért, boldog szerelem ingében hál, valami nagyon szépet súgnék, > ha most szívemhez hajolnál, Kürtös Gusztáv: 'TDa&aiz Kinézek az ablakon, zöldet jeleznek a lombok: szabad az út a tavaszba! Kisétálok hát és madarak köszöntének vidáman s arányló virágát a nap is mellemre tűzi. Gyermeksereg jön zsivajgón, soknak úgy leng kezében a táska, mint kis harang, mely ünnepek érkeztél üdvözli. Ó, tavasz, természet zöldbetűs ünnepe, ünnepivé teszed telkemet is! — A munka azt mondja: „örülj, mert alkottál valamit!”; a szerelem azt mondja: „örülj, mert szeretsz és szerelnek téged!”; te csak azt mondod szelíden, kék ölelésű egeddel, az ébredő föld illatával: „örülj, mert — vagy!” Ooukó László: f Shredezti Hajnali négy. Az etetők kerekeznek. Kerékpárküllőjük: szeletéli a tényt. Virrad. Az őszi táj egy sárgaréz metszet. Kánon; egy éhes tehén kezdi legelőbb. Az éjjeliőr villanyt olt, hazaballag; Macskaszemű álom kíséri éberen; Harmatot gyöngyöz a kemény mellű asztag, A fejőgépben habosán zubog a tej. Zetor zümmög ki a tanyaudvarból. A pótkocsin Lányok. Álomméz a szemükön. Suhanc szél kerekedik a szőlős-parton. A lányoknak csókízű jó reggelt köszön.

Next

/
Oldalképek
Tartalom