Szolnok Megyei Néplap, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-07 / 55. szám

1962. március 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Fit mánkét Túrkevén * a Májusi fagyról A betegség, amely másokat is tönkretesz A MÁJUSI FAGY című, új magyar film a kritikusok pergőtüzében került a kö­zönség elé. „Hamis város­falu ellentétet ábrázol”, „nem kielégítő a befejezése” ilyen és ehhez hasonló véleménye­ket olvashattunk az országos lapok hasábjaim Aztán be­mutatták a filmet, négy hé­tig játszották egy pesti első- hetes moziban és a közönség általában vidéken is melegen fogadta. Csepelen, Kecske­méten ankétokat is tartottak, ahol a film alkotóival sokat vitatkoztak, ám azt minden­ki elismerte, hogy a film fon­tos, érdekes és tanulságos kérdésekre igyekszik vála­szolni a művészet eszközei­vel! Falusi fiatalokat ábrázol, olyanokat, akik a városba járnak dolgozni, akik kisza­badulnak a szülők, a falusi, vagy a kisvárosi társadalom ellenőrzése alól és tapaszta­latlanságuk, a felszínes szó­rakozás iránti vonzódásuk következményeképpen érzel­mileg, emberileg súlyos tö­rést szenvednek. Hétfőn este Túrkevén, a városi klubban az érdekel­tek, a fiatalok és szülők, a pedagógusok nagy számban jelentek meg. Álltak a falak mellett, a széksorok között, a bejárati ajtóknál. (Nem lehe­tett volna az ankétot a mű­velődési házban rendezni?) ELŐSZÖR levetítették a filmet, azután elfoglalta he­lyét a három vendég, Kiss József rendező, Csurka Ist­ván, a forgatókönyv írója és Fakan Balázs a dramaturg! , — A kellékesek az eredeti elképzelés alapján elkészítet­tek egy állomásnévtáblát, amellyel azt akartuk jelké­pezni, hogy a történet egy ti­pikus alföldi mezővárosban játszódik. Az állomás neve eszerint Pusztatúr lett volna — kezdte vitaindítóját ffiss József, — Ügy érezzük, ha valahol, hát itt tudják meg­ítélni, azt adták e fiatalok, filmünk hősei, amit mi sze­rettünk volna. Aztán a forgatókönyv , kontroll járói’* beszélt. Mi­után elolvasta, felkereste egyik ismerősét, egy Pesten dolgozó mezőtúri építőmun­kást. Mesélje el — mondotta neki — hogyan él itt, milyen élményei voltak? S a beszél­getés nyomán alakult ki ben­ne a meggyőződés: helyes úton járt a forgatókönyv írója, amikor éppen így, hi­báikkal, botlásaikkal együtt ábrázolta a filmbeli lányt és fiút. Minden szándék annyit ér, amennyi megvalósul belőle, így azután igen nagy érdek­lődéssel vártuk a felszólalá­sokat. Az ilyen ankétokon kialakult általános szokás szerint elég nehezen jelent­keztek véleménynyilvánítás­ra. Aztán mégis „belepapri- kázódtak” a keviek, ahogy azt az elnöklő Valkó Mihály megjegyezte. EGY ZÖMÖK fiatalember „pesszimista hangvételűnek” tartotta a Májusi fagyot. Egy fiatal lány azt hiányolta: Kláriról, a főszereplőről nem tudhatjuk hol, hogyan dol­gozik. Többen számonkérték: az öregebb munkások neve- lőhatásáról nem esett szó, pe­dig az a szokás a brigádok­ban, hogy törődnek a fiata­lokkal. Érdekes és tanulságos volt, ahogyan a résztvevők egy­mással vitatkoztak a helyes vélemény kialakításáért. Egy öreg néni azt mondotta, a film bemutatása szégyen Ke- vire. Gúnyos moraj, lehurro­gás volt a válasz. Égy tanár a pozitív alakokat kérte szá­mon és kijelentette, negatív példákkal nem lehet nevelni. Egy valaki rögtön felugrott és megcáfolta. — Akkor sohase mondjuk el az emberek hibáit, mert abból nem lehet tanulni? Csak dicsérjük őket? —Nagy tapsot kapott a talpraesett fe­leletért: a közönség ítélt. A felszólalók többsége he­lyesen bírálta a filmet, S nyugodt lelkiismerettel fog­lalhatta össze Csurka István az est tanulságait. — A mi hőseink pozitív és negatív figurák egyszerre. Küzd bennük a jó és a rossz. S ami a példát illeti: a há­borús filmeket is bemutat­ják, nem a háború népszerű­Nyugdí jast búcsúztattak Kedves, megható ünnepség zajlott le a napokban a Kun­madaras! Gépállomáson. A párt-, a gazdaság-, a szak- szervezeti vezetőség, vala­mint a munkatársak búcsúz­tatták munkapadja mellől idős Balogh Sándort, a gép­állomás nyugalomba vonuló kovácsát. Az idős nyugdíjast ezalkalommal „Kiváló dol­gozó” jelvénnyel, a vele járó pénzjutalommal tüntették ki és munkatársai apróbb aján­déktárgyakkal halmozták eL sítésére, hanem az emberek elrettentésére. S mi éppen így akarjuk elgondolkoztatni a fiatalokat, hova vezet a fe­lelőtlenség. AZ ELŐADÁS után az al­kotókat megrohamozták az autogrammkérők. De ők vi­tézül állták az ostromot, meg a szűnni nem akaró kérdése­ket. Mert hiába — négy- szemközt sókkal feszteleneb­ből beszélnek az emberek. — ht — Gyönyörű és csodálatos Hurramzamin országa. Csak az lépheti át kapuját, aki tu­dással és munkájával hasz­not hoz a népnek. Bátor, sza­badságszerető és becsületes emberek lakják. Ezzel a bol­dog országgal szomszédos a Kígyók Országa. Uralkodója Zahhok, akiről az a hír járja, hogy kizárólag fiatalembe­rek agyvelejével táplálkozik. Gonosz és kegyetlen Zahhok, de még gonoszabb, alattomo­sabb és ravaszabb a vezére, aki egy szép napon bűvész­nek álcázva elmegy Hurram­zamin kapujához, és csellel bejut a Boldogság Országá­ba, ahol épp ünnepelnek. — Ruhhom, Hurramzamin ka­tonai parancsnoka gondtala­Úszó laboratórium Korzika és Monte Carlo között egy háromemeletes úszó laboratórium kezdi meg rövidesen munkáját. A labo­ratórium speciális berendezé­seinek segítségével a tudó­soknak alkalmuk nyilik, hogy saját szemükkel kutas­sák a tenger mélyének titka­it. Az úszó laboratórium kö­zepén egy 50 méter mélyen a tengerbe lebocsátható „ab­lak” helyezkedik el, közvet­len megfigyelések végzésére. ttul mulat együtt a lakosság­gal, és katonái éppoly gya­nútlanok, mint vezetőjük. Kova kovácsnak, a nép sze­retett vezérének nem tetszik ez a túlzott magabiztosság, de hiába figyelmezteti barát­ját, Ruhhomot, az csak to­vább élvezi a mulatozást. Zahhok vezére nem vesz­tegeti hiába az időt Miköz­ben a lakosság gondtalanul szórakozik, 6 bűvészmutat­ványainak segítségével meg­öli az őröket, és kinyitja a kaput Zahhok hadserege előtt. Könyörtelenek a Kí­gyók Országának hordái. El­tapossák a virágzó kerteket, mezőket, patakokban folyik az ártatlanok vére. Hurram­zamin népe hajlíthatatlan. A kerekasztal-konferencia az ismeretterjesztés sajátos formája. Különböző szakte­rületek ismerői ülik körül az előadó asztalt, hogy egy té­máról elmondják vélemé­nyüket. Legutóbb az alko­holizmus volt , napirenden. Az asztal előtt mikrofon, a nézőtéren, a Ságvári műve­lődési ház színháztermében mintegy kétszázan — diákok, ipari tanulók, háziasszonyok, pedagógusok. Figyelemmel, érdeklődés­sel, együttérzéssel hallgatják a családi tragédiák, súlyos balesetek történetét. A bű­nös: az alkohol. Hat liter tömény szesznek megfelelő mennyiségű alkoholos italt fogyaszt évente és fejenként felnőtt lakosságunk. Fröcs- esök, pohár sörök milliói, féldecik százezrei bújnak meg e statisztikai adat mö­gött. Meg aztán: árokba for­dult gépkocsik, amelyeknek vezetője „csak két förccsöt ivott”, részeg motoros, aki szétzúzott fejjel hever egy telefonpózna tövében, szen­vedő családok, fogyatékos gyerekek az állami gyermek- otthonokban, tüdővészesek, akik elisszák táppénzüket, családjuk pedig éhezik.­Aki végighallgatta az or­vos, a jogász, a gyermek- védelmi felügyelő megrázó előadását — Szolnokon, a péntek esti kerekasztal-kon- ferencián —* az alaposan elgondolkozhatott: miért uralkodik még ma is az a hamis felfogás, hogy a ré­szegség valami olyasmi, amit elnéző mosollyal kell kezel­ni? Hogy aki leitta magát, azt más erkölcsi mértékkel kell mérni? Hogy csak ak­kor avatkozhat be a ható­ság az alkoholista magán­ügyeibe, ha már vér folyik? Ezek a kérdések szerepel­tek a konferencián Számokat is mondottak az előadók. Ezek a számok el- rettentőek. Az elmúlt év megyei közlekedési balesetei­nél az életben maradt bal­esetesek 38, a meghaltak 65 százaléka volt ittas. Ugy-e, elgondolkoztató? Tavaly az emberölés bűnéért elítéltek 70 százaléka követte el tet­tét részegségben. Ugyanilyen az arány az ifjúság elleni bűntettek elkövetőinél. A számok mögött mélysé­ges tragédiák rejlenek. Olya­nok, mint a testvérgyilkos jászberényi Benke Istvánné, vagy azé az újszászi tsz- tagé, aki kis családjának mindenét elitta, s a család rendszeresen az istállóba, a szomszédokhoz menekült a brutális apa elől. Mit tehet a társadalom az ilyen tragédiák ellen? Bi­zony, eddig nem sokat tett — nem sokat tehetett. Az egyik előadó így beszélt: ha valaki pofonüt egy idegent, megbüntetik, ha másért nem: botrányokozásért. De a csa­ládját büntetlenül kínozhat­ja akárki, az „magánügy”. Az is „magánügy”, hogy al­koholos befolyásoltságban fogannak olyan gyerekek, akiket később az államnak kell eltartania. Hiszen még a családi pótlékot, szülési segélyt is italra költi az al­koholista apa! S a szenvedő fél a tehetetlen gyermek. A Vöröskereszt szép ered­ményeket ért el az önkéntes alkoholelvonókúrára való rá­beszélésben. Rábeszélni azon­ban csak azokat lehet, akik­ben még maradt a jellem egy kis szikrája is. Az alko­holisták egy részében azon­ban ez a szikra is kihunyt. Mire lenne szükség? Legyen az alkoholizmus — akár a kábítószerélvezés — hivatal­ból üldözendő bűncselek­mény, helyezzék rendőri fel­ügyelet alá a megrögzött iszákosokat. Erre nem egy országban akad példa. Ez nem azonnal megold­ható feladat, de úgy gondol­juk, érdemes lenne megfon­tolni. Azonban már ma is sokat tehetünk. Fokozottan ellenőrizni kell az italmérő helyiségeket és megszüntetni azt a helyenként vallott né­zetet, hogy „csak azt a ré­szeget nem szolgáljuk ki, aki nem nálunk rúgott be”. Az italboltokat a legrövidebb időn belül meg kell szüntet­ni a városok bel- és külte­rületén egyaránt Helyükbe bisztrókat, kultúrált kisven­déglőket kell létesítem. A társadalom mit tehetne? Sokat. Például azt hogy megakadályozzuk az italbolt kimérőjét abban, hogy ittas embert szolgáljon ki. Ha fel­emeljük szavunkat minde­nütt, ahol ennek az ügynek az érdekében tenni lehet va­lamit Ha alkoholista mun­katársunkat figyelmeztetjük* neveljük és ha elvonókúrá­ról került vissza, segítünk neki új emberré válni. Ezek a gondolatok kristá­lyosodtak ki a kerekasztal- konferencián. A jelenlévők egyetértettek az előadókkal, s reméljük, az elhangzottak­ból nem lesz sem pusztába kiáltott szó, sem vicclap­téma. Hernádi Tibor F'Uf|i|ifu>6 A boldogság országa Szovjet film Mészáros Ferenc: A Tisza gazdát cserél Rostás Péter csontot ad a kutyának. A kutya nyuszit, mert a gazda incselkedik vele: sokáig forgatja a csontot a levegő­ben. Aztán két lábra ágaskodik, s végre szájába kaphatja a friss disznócsontot. Mintha köszönné, meghajtja a fejét, s bemegy a házába, a barnára festett ku­tyaólba, aminek bolthajtásos a bejárata. Afölött a felírás: „Harap-lak". Tiszának ez kijár, tartja a gazda, mert a Tisza ku­tya párját ritkítja az egész határban, annyira szereti a gazdáját. , Ennek a barátságnak története van. Rostás az útfélen akadt erre a kedves állatra. Éppen kukoricát fuvarozott a vá­rosba még egyéni gazda korában, s azon gondolkodott nagy egyedüllétében, hogy belépjen-e az Aranykalászba? Alighogy átmentek a lovak a fahídon, odaugrott a kocsi elé egy kutya. Szomo­rú volt, lelógott a füle, és alázatosan pil­lantott a kocsin ülő emberre. Elzavarták otthonról, gondolta Rostás, vagy ki tudja, miért vált hajléktalanná? Lélekben má­sodpercek alatt egymásra találtak, és Rostás a legközelebbi csárdában egy fél liter soltvadkerti mellett el is keresztelte Tiszának. A kutya a keresztelésnek csak akkor örült meg igazán, amikor megkapta a vendéglős néhány száraz pogácsáját. A hűség alapja tehát a pogácsa volt. S úgy látszik, nagyon ízletes pogácsája lehetett a vendéglősnek, mert a Tisza annyira megszerette új gazdáját, hogy mindig ott ugrált körülötte. Azóta igen iól megvannak egymással A Tisza kiérdemelte a házat, és eltűnt hajdani szomorúsága. Rostás időközben belépett az Aranykalászba, ahol elfelej­tette a sok kínos éjszakát, az álmatlan gyötrődést. Még a fuvarozásról is leszo­kott, ami pedig nem egykönnyen ment. Amikor az Aranykalász átalakult maga­sabb típusú szövetkezetté, Rostást növény- termesztési brigádvezetővé választotta meg a tagság. Ez volt az öröme, de bánata is. A kö­zös istállóba bevitték a lovakat, tehene­ket, és Rostásnak még az sem adatott meg, hogy legalább az állattenyésztésben dolgozzon. Az elnök türelmesen elr igya- rázta neki, hogy egyelőre nagyobb szük­ség van a hozzáértésére a növénytermesz­tésben. Rostás néhányszor még előhozako­dott kérésével, de azután már maga is szégyellte az állatokhoz fűződő bensősé­ges viszonyát, és beletörődött, hogy kel­káposztával, meg szentesi paprikával kell foglalkoznia. A Tisza pótolni tudta az állatokat, és Rostás hamarosan megnyu­godott: a kutyának megadott minden jót, ápolta, gondozta, még a széltől is óvta. Ez a szelíd jószág lett a legkedvesebb barátja, még beszélt is neki, s mindenről kikérte hűséges követője véleményét. Rostás éppen a répahordáskor elmélke­dett Tiszával, amikor a tanya végénél megjelent egy ember. Mérgesnek látszott, roggyant léptekkel baktatott előre, s mo•» górván köszönt. A beszédet azzal kezdte, hogy szemére húzta a kalapját, szétvetette a lábát, ét megnézte a kutyát. — Szép ez az állat — mondta. — Szép — felelte Rostás. — Elviszem magammal — jelentette ki az ismeretlen, és közelebb lépett a ku­tyához. Rostás hirtelen szóhoz sem tudott jutni. Csak állt megkövültén, s csak sokára kér­dezte meg: — Aztán miért vinné el? — Mert az enyém volt. A gazda elvörösödött. — Lehet, hogy a kutya a magáé volt... Én azonban a maga helyében elsüllyed­nék a föld alá. Ilyen kutyát elkergetni! Tudja, milyen állat ez? Nem is állat, okosabb némely embernél is. A kutyát én találtam, azóta gondját viselem, és nem adom oda semmiért. A mogorva idegen nem válaszolt a kia­bálásra. Hol a gazdára, hol meg Tiszára pislantott, és szinte védekezésül összébb húzta magát. A szigorú vád ellen sem tiltakozott. Amikor Rostás elhallgatott, hosszú csend következett. Az idegen végre annyit mondott: — Maga nagyon szereti ezt a kutyát. Nem viszem el. A hangja megtört, majdnem fájdalmas volt. Lehajolt Tiszához, semsímogatta, az­tán megpöccintette a kalapját: — Vigyázzon rá. Isten áldja meg értet — Nem akarja elvinni? — kérdezte Rostás csendesen. — Látom, hogy már ide ragaszkodik — válaszolt az idegen szomorkásán. — Nagy bánata volt úgyis. Örülök, hogy jól van. Az idegen egyre rejtelmesebbnek tűnt Rostás szemében. Már nem is találta any- nyira ellenszenvesnek, mint az érkezés­kor. Arcán keserűséget vélt felfedezni, és valami nagy bánatot. — Aztán— mi bánata volt a kutyának? = Meghalt a tízéves fiam... Bundás nagyon szerette. Amikor eltemettük a gyereket, nem is jött vissza. Ott ült a sírnál napokon keresztül. Ha enni vit­tünk neki, nem fogadta el. Lefogyott sze­gény bánatában. Az ötödik nap nem ta­láltam a sírnál. Elment világgá, vagy nem talált haza, nem tudom. Nemrégen hallottam, hogy itt van. Haza akartam vinni, legalább ez vígasztalt volna. A fiam is nagyon szerette— Könnyes lett az arca, de nem törölte le. Elfordult, és hallgatott. A kezével le­gyintett: — Maradjon itt, látom, magának is kedves. — Az. De azért odaadom._ Vigye el a házát is. — Rostásnak összeszorult a szive, de már kimondta a döntő szót. — Komolyan visszaadja? — kérdezte az idegem — Komolyan, de vigye máris, vigye rög­tön, ne is lássam. Érti? Ez a kutya en­gem annyi mindenre emlékeztet, vigye, mert... Az idegen elkapta a kutya nyakát, kö­szönt, és majdnem szaladva menekült a tanyából. Tisza nyüszített, egyre kegyet- lenebbül vonított. Rostásnak be kellett fognia a fülét. Csak állt a szénakazal mel­lett, és eszébe jutott a keresztelés a fél liter soltvadkerti mellett. A szeme elho­mályosodott, és a nagy darab ember egy­szerre csak elkezdett hangosan zokogni. Távolban ugattak a szomszédkutyák, Tisza néha vakkantott még egyet, de az­tán az idegen eltűnt a láthatáron. Lassan beesteledett, a tiszta levegő továbbította a kutyazenét. Rostás még mindig ott állt a kazlaknál, aztán bement a házba, ki­hozta a Tisza vacsoráját, és nehézkes mozdulattal odarakta a megárvult kutya­ház elé.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom