Szolnok Megyei Néplap, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-18 / 41. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NEPLAJP 1962. február 18. Kórushangverseny Törőks7eniniikÍóson Március 24-én a városi művelődési házban hangversenyt rendez a pedagógus szakszervezet. A rendező bizottság már most megalakult és remélik, hogy még a tavalyi hasonló koncertnél is nagyobb sikere lesz a márciusi rendezvénynek. A hangversenyen minden iskola énekkara fellép, ezenkívül a pedagógus szakszervezet kórusa is színesíti a műsort. A törökszentmiklósi zenebarátokat örömmel tölti el az is, hogy ezen a hangversenyen fellép a budapesti pedagógusok 41 tagú szimfóni- kus zenekara is. Két szakkör életéből A3. elmúlt tanévben kezdte meg munkásságát a szolnoki Vásárhelyi Pál KiSzgadaságl Technikumban a hagyományos orosz nyelvi szakkor mellett a népek barátsága szakkör. A szakkör kezdeti munkáját készséges örömmel segítették a különböző népi demokratikus országok követségei, illetőleg kultúrazerrveL Sok anyagot kaptak munkáikhoz a Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, a Kínai Népköztársaság, a Lengyel Kultúra, a Csehszlovák Kultúra magyarországi képviselőitől. A kapott képek ás nyomtatványok szép anyagot szolgáltattak az iskola 50. évfordulóján rendezett kiállításhoz. Sok levélcímet is kaptak a tanulók és így ma nemcsak a szakköri tagok, hanem az egész Ifjúság sok, sok levelet vált a legkülönbözőbb országok fiataljaival oros2, német és francia nyelven. Jelentős támogatást kap a szakkör a szolnoki MSZBT-től is, mint patronáló szervtől. Az MSZBT , KI tud többet a Szovjetunióról?” kérdezz—felelek játékának első rendezvényén a szakkör tagjai nyerték meg az L dllat. 1961. február 14-én lépett a szakkör először a nyilvánosság elé, amikor 82 orosz neylvi szakkör tagjaival együtt Puskin halálának 125. évfordulója alkalmából emlékünnepélyt rendeztek. A műsorban S. Kovács Etelka és Banczik Márta TU. a. osztályú tanulók beszéltek a költő életéről és müveiről. CSANAD VTT.MOSNE Szolnok Fábián Péter: József Attila emléke Attila te már a gerincünkben voltál, amikor felegyenesedtünk. A barlangban csiholt első tfiz lángja táplált a végtelen időn át. Az ősi, vésett vonalak álmai ott simulnak betűidben: végre menedékre talált a tiszta szó! Te vagy az első dadogás, győzelem a jel-küzdelemben szavaidban jaj egymást ml bizonytalan léptfi S2épek, s arra mentünk ahová bölcs • értelmed, s bensőd vezérelt. Mi benned ismertük fel magunk, s Te bennünk tanultad megszeretni, viselni » tehetetlenségünket. Munkások Krisztusa, mi voltunk kereszted, ránk feszített védtelen lettél, s akkor sem gyí zolt senki, amikor temettek.., önmagádban véreztél el! Már a barlangban megöltek mert rajzolni tudtál! Te akkor álmaid végrendelkezvén, örökségül hagytad reánk a felismerést, a tiszta, egyszerű szavak menedékét: Verseidet! Két hónapja kerültem ebbe a zajló életű kisvárosba. Az építőknél dolgoztam. A postán túl új házakat, emelünk. AUékfSfcíiw ' egy citromos limonádét. Lassan szopogattam a rizsszálon, közben figyeltem a lányokat. Volt sók csinos köH a valami f&) odabent, mindig ide búvik el a világtól. Ide, a bozontos vén fűzfák árnyékába. Igaz, itt sötét, komor a táj, még nagymelegben is dider- getős nedves a föld és még a béka se mer kuruttyolni, hanem csak megbámulja őt hideg, merev szemével. Ül, csodálkozik rá majdnem mozdulatlanul, s ha kigyönyörködte magát a barna legényben, karmos hátsó lábát lassan lecsúsztatja a vízből kiálló göröngyről, aztán szinte megvetően bukik a mélybe. Mostmár teljesen egyedül maradt. Még csak nem is sóhajt, mert ahhoz lélegzetet kellene vennie. O pedig inkább szeretne megfulladni a keserűségtől. De mégis kell levegőt vennie, hogy finoman rápöttyentse a vízre a fogai közt megrágódott fűszálat. Leesik a fényes, zöld szálacska s leheletnyi hullámokat kelt maga körül. — Apám, drága öregapám — panaszkodik félhangosan a sejtelmes világba Pöte Dezső segédmunkás —, nézz fel rám a tóból, vigasztalj meg, mint régen. Mikor éhesek voltunk, nagyon éhesek és hal se akadt a kosárba, amivel szerencsét próbáltál meregetni. Innen. Azt mondtad, nem lesz ez mindig így. Egyszer majd megszületik a legnagyobb vajda, aki törvényt szab arról, hogy a cigányok is éppolyan emberek, mint mások... Az utolját már csak úgy magában formálgatta Dezső. Bámulja a vizet rebbenéstelen szemmel, oly erősen, hogy már fáj is belé. Tudja, nagyon tudja már, hogy nincsenek csodák, de mikor megbántják, jólesik az ábrándokba menekülni. Miért ne képzelhetne ide a víz tetejére öregapját. Ahol ni! Ott emelgeti csajla szélű kalapját a hullám, bozontos szemöldöke alól kivillog a szeme, még csüngő bajusza is úgy ling-leng, mint annakidején, mikor a víz színe alól ijesztgette őket. Milyen furcsákat is mondott? „Hogy miért haragszanak ránk fiam? Irigylik a szabadságunkat. Az erdőt, a' holdas, csendes pusztákat, a madarak dalát, amit ők elveszítettek..." Dezső megborzongott egy kicsit. Apja egykori szavai szinte húzták őt. El innen, el! El a városból, a kövek, vasak közül, el a lármából, tülekedésből! Ott ni! Az a madár is azt mutatja, azért csapkod olyan hlvogatóan az ösvény felett, amely a folyógát és az elvadult erdő között lopakodik messzi, messzi... Fél önmagától. Fél, hogy nem bir ellenállni a határtalan világ kísértésének s elindul ősei útján. Mert még vannak tudói az ősi cigánytitkoknak. Még ő is megrettenve kapta vissza lábát a múltkor errejártában, mert majdnem odébbrúgott egy kacskaringósra csomózott disznószőr gyűrűt. Rögtön kereste szeme a többi jelet is, meg is találta őket: a semmitmondó kis vágást a fatörzsön, a tökmagot és a furcsán felmetszett vessződarab- kát. Annyit még tud, hogy négy jel egyszerre fordul elő, de megfejteni már nem tudta őket. A rovás talán azt adta hírül a netalán arra menő cigányoknak, hogy a hátuk mögött hagyott városban barátságtalan a vezetőség; a tökmag rég felejtett törzset jelöl, de lehet, hogy a disznószőr „beszél" erről, s a tökmag a csapat vezetőjére utal, a vessző pedig különös dátum. Cigányhit szerint legnagyobb bún lett volna, ha megbolygatja a véletlenként otthagyott jelzéseket. Nevetett rajtuk, de mégsem mert ártani. Hátha szükség lesz az útmutatásra más, még nyugtalanul ide-oda barangoló családoknak, í'yorsan felkúszott a füzest félig eltakaró dombra, és mikor a sötétségből kijutott a világosságra, mealátta a napfényben villogó várost, megkönnyebbült. Csak jobb már odabent. Igaz, még falu szélén laknak, de fejük felett házfedél van. Szobájuk, konyhájuk tiszta. Megnézheti az a nagysága, aki harmadéve a szó szoros értelmében kizavarta őt feleségestől, gyermekestől a tej- csarnokból: „Táguljatok innét, kifelé, kifelé! Akkor kaptok itt tejet, ha bögrét hoztok magatokkal", Pedig akkor érte első boldogság a demokráciában. Az ő cséplőbrigádjuk lett az első a járásban, szépen kerestek, új ruhába öltözött az egész család és az örömöt azzal akarták betetőzni, hogy mind a hárman kakaót isznak a tejcsarnokban. De mire belől kerültek, valahogy CÍ6ÁNYB0SSZÚ elment a bátorságuk és csak tejet kértek. Még majd megmacerálják őket a kakaóért. Hiába voltak tiszták, takarosak, az 6 pénzük nem ért annyit, mint másoké. Még csak arra sem érdemesek, hogy csészét kapjanak, mint mások. Talán betegek ők? Inkább beteg az a holdvilágszínű nagysága. Akkor megfogadta magában, hogy bosszút áll egyszer. De tett ő ilyen fogadalmat azóta is. Milyen furcsák is az emberek. Még az ő fajtája is. Egy egész brigádot vitt ő termelőszövetkezetbe. Éppen dughagymaszedés járta. Száraz volt a föld, mint a szik és kemény, mint a kő. Nem szokták ők a paraszti munkát, s délelőtt közepére csak térdepelve vájkálták az apró hagymát a kapirccsal. ö azonban befogta fülét társai jajgatása előtt, fogcsikorgatva haladt előttük, oldalt-, oldaltfigyelve, meg ne előzzék őt a „virtigli” parasztok. Azt akarta, hogy itt is első legyen az ő brigádja, mint cséplésben. Dehát ott csupa válogatott fickóval dolgozott együtt, itt meg bizony rosszultáplált, csenevész öregecske asszonyok is akadtak szépszámmal. Szidták, átkozták, könyörögtek neki, ne hajtsa őket. Másnap arra ébredt, hogy törik be az ablakot, zeng a házfal köröskörül. Hajnalban paradicsommal, rothadt gyümölccsel hajigálták be a szép tiszta falat, rátörtek ajtót, ablakot, s ha kimegy, talán félholtra is verik. Többet egy se ment munkára a téeszbe. | i sem ment szégyenében. Elcserélte a házát egy vá- rosival, szintén cigánnyal, és üzemi segédmunkás lett. A takarítóbrigádból kiemelték, egy jóindulatú, meglett gépész mellé került Olyan hamar kiismerte magát a Zetoron, hogy rövid idő múlva már ő kérte a gépészt, ha valami baja esett a motornak: hadd próbálja ő felfedezni, hol a hiba. Mikor aztán a mérnök csak úgy játékból faggatni kezdte, mi ez, mi az a gépen? Mit csinálna, ha? — kiderült, hogy a gépnek hátat fordítva, behunyt szemmel, hibátlanul elsorolta a motor alkatrészeit. Ha nem is éppen szabatos nevükön, de olyankor körülírta, ez a csavar, vagy az a bevágás hogy néz ki, Tanfolyamra fogták. Ott már azonban nem ment minden olyan símán. Irigye akadt. Egy drabális, veresképű potyaleső, aki mindig a többi cigarettáján élősködött, dugva evett s utána a másokéból kunyerált. Ha valaki félrenézett, már elkapta előle az ennivalót. „Köszönöm, a Hektor nevében — vigyorgott —, a kutyám már ismeri a kajátokat.” Míndia uaatia: „Ez a Móréé, ez a Dobosé”. Vár) csak, more elvtárs, megtisztellek” — szokta mondani^ neki is — és mire észbekapna, már ki is rántott a felsőzsebéből két cigarettát. így tesz másokkal is, pedig a legjobban áll mindannyiuk között. Televíziót, magnetofont, táskarádiót vett egymásután. Ez a veres mindig hecceli, ha 6 következik a felelésben: „Csend. Halljuk a zenésztr — vagy — „Figyelitek? Javul a munkásosztály összetétele”. Majd megöli puszta pillantásával, mikor őt megdicséri a tanfolyamvezető. Bosszút fogadott. És eljött a bosszú teljesítésének ideje. Csak még a vizsga sikerüljön holnap. Ma micsoda jókedvvel rakta fel feleségével együtt a rejtelmes csomagot a konyhaasztalra. Holnap, sikeres vizsga után azon keresztül valósul meg a bosszú. Boldogok, Izgatottak voltak, még a kisfiú is nevetett velük, bár ne?n% tudta, mit kacagnak olyan nagyon. Am ez az irigy veresképú ma megint szégyenbe hozta. Kihirdették a gyárban, hogy aki akar, vihet haza hulladékfát. Néhány forintért; majd levonják a fizetésből. ö is íratott. A brigádban úgy állapodtak meg, hogy majd a potyaleső rakja tele a zsákokat, neki az lesz a dolga addig. Így az tömte meg az ő zsákját is. Mégpedig betyárul. Megizzadt, míg hazacipelte. Most az egyszer jól toltál ki velem — gondolta, annál több a tűzre- valónk. Otthon kibontják a zsákot. Hát forgács, meg giz-gaz közé ágyazva egy hatalmas basbetondarab mered ki belőle. Nem is nézett az asszonyra, csak kifordult az ajtón, rohant ki a füzesbe. Álmatlan éjszaka után indult a gyárba. Izgatott is volt, meg elkeseredett. Képzelete szeszélyesen csapongóit a gépek, szakmai kifejezések, meg a „fájdalomcsillapító” ősi mesék között. V izsgája kitünően sikerült. Az igazgatótól már ré" gén azt kérte jutalmul — a bosszú keresztülvitelére —, hogy feleségét, kisfiát sajátmaga vihesse át vontatóval a községbe, ahonnan eljöttek. A gyárvezetőség örömmel megígérte, hogy teljesíti kérését, ha jól vizsgázik. Kedve már visszatért, hiszen mindenki olyan ió hozzá. Kijönnek a műhelyekből, földszinten, emeleten kinyílnak az ablakok. Mindenki tud már a különös jutalomról. Felül a Zetorra, indít s a kékesfehér füstben csak úgy ragyog sötétbarna arca, míg félkészek a kormányt tartva, félkézzel az integetőknek visszaintve fordul ki a kapun. Egyenesen haza, ahol már ünneplőben várja az asszony, a gyerek. Felteszik a titokzatos csomagot, két újonnan vásárolt párnás széket, amire a felesége és gyereke ül. Szülőfalujában lassabban hajt. Annyian fordulnak utánuk, mintha lakodalmas menetet bámulnának. Ök pedig megállnak a tejcsarnok előtt. Bemennek a csomaggal. Háromszor fél liter kakaót kérnek, három fonottkaláccsal, de mikor az asszony, a nagysága emlékezetében kutatva, összehúzott szemmel megnézi őket s indul a bögréért, Pöte Dezső rászól: — Nem iszunk mi itt mindenki után. Ebbe öntse legyen szives... És rátartian nyújtja be egymásután a szép, pettyes bögréket, melyek alá csinos kis tányérokat tesznek, mikor kihozza nekik a nagysága a rendelést. Dezső még küszködik magával, ne kérje-e, hogy törölje meg jobban előttük a tehérmávas evőpolcot, de aztán úgy gondolja, elégtétel már az is, hogy a nagysága úgy nekiveresedett. Kozák Gábor 2öttü!k, de valahogy eggyel sem volt kedvem táncolni. Kifelé indultam. Az ajtóban láttam meg őt. Világoskék taftruha volt rajta. Barna haját hátul nagy csontcsat fogta össze nagy konty- tyá és ez nagyon lói állt neki. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Már nem igyekeztem kivergődni, hanem • visszamentem és kértem még egy citromos limonádét Rendületlenül néztem őt. Felkértem. Altkor tudtam meg, hogy Zsuzsinak hívják. Nagyon kedves volt. Remekül keringőzött, egyetlen tánc, amit szeretek. En meséltem egész idő alatt, máskor hallgatok, mint a sült hal. Meséltem arról, amihez értek, meséltem a kőműves szakmáról, ö minden apró részlet után érdeklődött. Egész éjjel csak vele táncoltam. Másnapra randevút beszéltünk meg. A búcsú- zásnál tudtam meg. hogy tanítónő. Ez elszomorított. Hogy jön egy kőműves egy tanítónőhöz? — Meggyorsítom a lépteimet. Vajon ott lesz-e? Csaknem üres a vasárnap délelőtti . utca. Már futok. Vajon vár-e? A tüdőm zihálva s2edi a levegőt. Bolond vagyok, úgy sem lesz ott. Fütyül egy kőművessegédre. A sárid házhoz érkeztem. Csák a fejem dugom ki. Valami meleg pára lepi el hirtelen a szememet. No, még majd elsírom magam huszonegy éves férfifejjel. Zsuzsi ott sétál fehér prémes kék kabátban. Gyönyörködöm egy darabig kecses lépteiben. Aztán megigazítom a sálamat, kihúzom magamat. és széles mosollyal 9 kénemen leeénvesen elindulok a cSunakék Zsuzska felé... Dónké László Tegnap szombat volt. Az egész éjszakát áttáncoltam. Bál volt a Botond Étteremben. Most itt fekszem szállásunk egyik vaságyán. A fejem kissé fáj az álmosságtól, testemet, meg a fáradság zsibbasztja. Szeretnék még mélyebbre süppedni a vaságy matracában. A tarkóm alatt ketyeg az órám, hirtelen rápillantok: fél tíz. Felugróm. Tízre beszéltük meg Zsuzsival a randevút. Kapkodom magamra a ruhát. Végighúzom az államon a tenyeremet, nem kell borotválkoznom. A másik ágyhoz megyek, Tóni fekszik ott, a barátom Felrázom. Értetlenül hunyorog rám. Felé nyújtom a2 ebédjegyemet. — Fogd, azt hiszem, ma nem fogok az üzemi konyhán ebédelni. — Hova mész ilyen hajnalban? — kérdezi Toncsi álmosan. Boldogan ránevetek. — Titok, öregfiú. Cserepes szájával 6 is elmosolyodik. — Á kék ruháshoz, mi? Sok szerencsét! — és a fejére. huzza a dupla pokrócot. Máris a léocsőn száguldók, már ar utcán sietek. Gondolataim sebesen röpködnek. Igén. a kék ruháshoz, Zsuzskához megyeik. Hogyan is történt az egész? Sokáig gondolkodtam tegnap este. hogy elmenjek-e a bálra. Már kilenc óra volt. amikor döntöttem. Nem szeretek túlságosan táncolni, de már teliesen egyedül voltam a szálláson. A Botond szálló nasvterme zsúfolásig tele volt. Pokoli meleg, a hátamon az in? pillanatok alatt megizzadt. Flment a kedvem az egész, báltól. Odatülekedtem a bárpulthoz és kértem
