Szolnok Megyei Néplap, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-29 / 256. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1961. október 29. „Felelősség a nép és a párt iránt • • .iÄ SOLOHOV az SZKP XXII. kongresszusán igen érdekes és tanulságos gondolatokat fejtett ki az irodalommal kapcsolatosan. Véleménye és álláspontja a magyar iroda­lomra vonatkoztatva is fi­gyelemre méltó. Feltétlenül egyetérthetünk azzal a megállapításával, hogy az olvasók igényessége állandóan növekszik, tehát az irodalmi termékek minő­ségének is állandóan javul­nia kell, mert másképp sza­kadás következik be az élő irodalom és az olvasótábor között. Komoly kifogasokat emelt Solohov a mai témá­jú drámák többségével szem­ben, mivel azok nem nyúj­tanak maradandó művészi élményt a közönség számá­ra. A színházi nézők igen sok esetben csalódottan tá­voznak, mert úgy érzik, hogy várakozásuk kielégítetlen ma­radt. De a prózairodalom terén is sok nehézség van, sok tényező gátolja még a gyorsabb előrehaladást E tényezők közül főként egyet emelt ki Solohov: az írók egy részének elszakadását a gyakorlati élettől. Nyomaté­kosan figyelmeztette Solohov az írókat arra, hogy igyekez­zenek közelebb kerülni az egyszerű emberekhez, a ter­melő munkához, a hétközna­pok gondjaihoz és örömei­hez, mert enélkül csak kétes értékű, felszínes, hatástalan művek születhetnek. Az élet, a valóság annyira bonyolult sokrétű és változó, hogy aki nem kíséri szünet nélkül fi­gyelemmel a társadalmi, gaz­dasági, politikai helyzet ala­kulását, az menthetetlenül elmarad, s akaratlanul is ha­misan ábrázolja művében az embereket és az eseménye­ket Rámutatott a szakérte­lem fontosságára is, ami a tehetség mellett az eredmé­nyes írói tevékenységnek szintén elengedhetetlen elő­feltétele: „Annak az írónak, aki a kolhozparasztokról vagy a szovhozok embereiről ír, vé­leményem szerint legalább olyan mezőgazdasági ismere­tekkel kell bírnia, mint a körzeti agronómusnak. An­nak, aki kohászati üzemről, az üzemi munkásokról, mér­nökökről és technikusokról ír, kötelessége legalább any- nyira ismerni a termelőmun­kát, mint akármelyik ma­gasképzettségű munkásnak.” A KONGRESSZUSI kül­döttek nagyon megtapsolták ezeket a megállapításokat, ezzel is kifejezve helyeslé­süket, egyetértésüket. S e szavak valóban elgondolkod­tatok. Hiszen a kellő mű­veltséggel nem rendelkező írók nyilvánvalóan képtele­nek arra, hogy a korszerű, szocialista kultúra terjesztői legyenek. Sok író talán egy kicsit le is becsüli az olvasó- közönséget, nem gondolva arra, hogy a tömegek mű­veltsége rohamos mértékben gyarapszik, s hogy ennek kö­vetkeztében a kontár írók előbb-utóbb nevetségessé vál­nak. Az író, aki pl. a pa­rasztság szószólója és tanács­adója akar lenni, nem té­vesztheti össze a zabot az árpával, de a tegnapi parasz­tot sem a mai és a holnapi paraszttal. Engem nagyon megraga­dott Solohovnak az a felszó­lítása — talán azért, mert szinte szimbolikusnak érzem —, hogy az írók „nem bé­kés, hanem harcos életet él­jenek”. Szimbolikusnak ér­zem, mert úgy gondolom, hogy ez a harcba hívás nem­csak az írókhoz szól, hanem mindazokhoz, akik felelős­séget éreznek a társadalom jövőjéért. Nem közönséges korban élünk — ez a köz­ponti eszme hatotta át az SZKP XXII. kongresszusát, s ezt a történelmi felelőssé­get hangoztatta Solohov is. A ma élő emberek nem le­hetnek csupán passzív szem­lélői az eseményeknek, nem nézheti tétlenül senki ezt a világméretekben folyó küz­delmet, amely a békéért, az emberiség felemelkedéséért, a kommunista eszmék győ­zelméért folyik. Lelkesítő, nagyszerű harc ez. Az egyé­ni és a közösségi érdek itt elválaszthatatlanul eggyé forr, azonossá válik. Nincs jogunk a tétovázáshoz, dön­tenünk kell, mindannyiunk­nak. S a döntést a tettek mutatják! Solohov hozzászólása re­ményt keltő módon feltárja a szovjet irodalom perspek­tíváját azáltal, hogy ráirá­nyítja a figyelmet a tehet­séges, most bontakozó, fiatal írókra. Solohov szerint igen nagy lehetőségek rejlenek ezekben a fiatalokban. Ter­mészetesen ahhoz, hogy a lehetőségek valósággá válja­nak, komoly támogatást kell biztosítani az ifjú alkotók számára. De a közvetlen tá­mogatáson kívül még mást is kell adni: türelmi időt, legalább két-három évet Ez a kijelentés egy olyan iro­dalompolitikai kérdést fesze­get, amely mellett a magyar irodalmi élet irányítói se mehetnek el szó nélkül. Mint ahogyan a vidéki írók prob­lémájának előtérbe helyezé­sét se lenne helyes elhall­gatni! Itt az ideje, hogy ná­lunk is őszintén, nyíltan be­széljünk ezekről a dolgok­ról. Solohov nem fél kimon­dani azt a sokak által is­mert, de még ilyen formá­ban soha ki nem mondott igazságot, hogy a vidéki írók igen jól ismerik az életet, gazdag tapasztalatokkal ren­delkeznek, s közöttük igen sok jelentős tehetség talál­ható, akikre építeni lehet, sőt: kell! SOLOHOV elvtárs beszé­dének érzelmi telítettsége magával ragadta a hallgató­ságot Bátran, szenvedélye­sen beszélt a nagy szovjet író a társadalom és az iro­dalom problémáiról, felada­tairól. Szavaiból sugárzott az újtípusú, kommunista em­ber egyértelmű, határozott világnézeti állásfoglalása és a jövőbe vetett rendíthetetlen hit. Helytelen lenne, ha meg­állapításait mechanikusan akarnánk alkalmazni a Szov­jetunióétól sokban különböző hazai viszonyokra, de a meg­felelő következtetéseket fel­tétlenül le kell vonnunk, az általános érvényű igazságo­kat pedig meg kell szívlel­nünk. Mert minket is köte­lez a „felelősség a nép és a párt iránt.” Kópiás Sándor' művelődésügyi felügyelő. BARÁTI SZAVAK kútika ddyett Ubben a megjelölésben nem holmi kompro­misszum húzódik meg, de úgy érzem, hogy jelen eset­ben a szigorú kritikus mér­ce helyett lelkiismeretfurda- lás nélkül, őszintébben élhe­tek a megértő bírálat lehető­ségével. Egyébként is a kri­tikusi munka mindig foko­zott igényességet követelt, és alapos munkához egy lí­rikus megítélésében legalább egy kötetnyi megjelent vers­re lenne szükség. Márpedig Fábián Péternek — mert őt éri a szó — eddig csak el­szórtan jelentek meg versei a Néplap hasábjain, vagv hangzottak el a rádióban. A rendelkezésemre álló mint­egy tucatnyi vers sem ad egységes képet, nem egy már kialakult költői egyéniség jellemző megnyilatkozásai, inkább afféle személyes ne­kibuzdulások eredményei, időnkénti kitörések, melyek olykor elemi erővel, óriási robajtól kísérve jelentkez­nek, olykor meg szenvedé­lyes fellángolások sok füst­tel, helyenként mély izzás­sal. Fábián Péter maga írja: így jöttem én is hozzád, ma­gammal hozva ifjúságom he­vét, lázadó haragját. — Ez a lázadó magatartás, a min­denáron való lázadás, ez nyomja rá bélyegét a költe­mények nagy többségére. Nem a szelíd hangulatok megverselője, hanem a vé­res, néha erőszakoltan roba- jos összecsapások vagáns megéneklője. Nem hivatko­zik elődökre, nem keres út­mutató mestereket, tanító- mesteréül az életet vállalja. Heves felindulásai, vulkani­kusnak tűnő kitörései álta­lában meggyőzőek, ha a bé­kés élet ellenségeit veszi célba. „Zöld, atomzöld” cí­mű versében a színek na- gyonis világos és érthető szimbolikájával mély társa­dalmi igazságot ragad meg. Mi, a történelem fiai és ta­núi vele együtt tudjuk, hogy a zöld pusztulást, a vörös életet hozott. Számára az élet akarása soha nem óhaj- tozás, béke utáni passzív vá­gyakozás, hanem aktív cse­lekvési vágy, tenni az éle­tért, ha az atomzöld bomba­tánc újra fenyegetné a bé­kés építő emberi életet. Ha a társadalom nagy kérdéseiről van szó, mindig kellő felelősségérzettel ragad, . tollat, megverselni Gagarin ; diadalútját, ódát ír a felsza- : badulás évfordulójára és ha j rágós verset költ a békés , élet ellenségeiről, mert érzi, nem játék a sorsunk és a jövőnk. A harcos hangulatok mel­lett afféle hűsítő oázisként húzódik meg versei között egy-egy szelídebb varázslat, például a hófehér hajú idős ember bölcs nyugalmából eredő békés hangulat, mely úgy fogja körül a vers író­jának lelkét, mint puha, meleg takaró. (Espressóban.) Különösen megkapóak azok a sorai, ahol a hangulat ér­zékletes kifejezésére törek­szik. „Fehéren békés most a csend, jólesőn ringat a mor- mogás, a kályha szétszórja lángját a szénnek és hang­talan izzik testében a pa­rázs.” ábián Péter költemé­x nyeinek ereje elsősor­ban a megválasztott képek­ben van. De legfőbb gyen­géit is itt találjuk, mert bár képalkotó fantáziája erős és színes, olykor a képek hal­mozása — a sántító hason­latok az öncélúan alkotott képek sokat levonnak ver­seinek művészi értékéből és a kifejezésmód szépségéből —, mert az alábbi hasonlat bizony sántít: fejét puhán és erősen borítja a hó, mint a házak tetejét a köd. — Még hogyha a hasonlat má­sodik felét elhagynánk, ak­kor egységes képet, érzék­letes metaforát kapnánk — a haja olyan fehér, mint a hó, azaz hóhajú —, nem vol­na képzavar. De a hasonlat második részében jelentkező köd végleg elködösít. — Egy másik esetben a képzelet mi­nő tornájára van szükség, hogy az idős bácsi öregedő, ráncos kezebőrét egy olyan utcasorhoz hasonlítsuk, amely viszont roggyant-térdű em­berekhez hasonlít. Erőltetett és túlkomplikált ez a képsor, az olvasónak a felfogás ér­dekében bukfencet kell vé­geznie, dehát senki sem sze­ret a feje tetején állnia ha két lábon biztosabb. Ami a képalkotás öncélú' ságát illeti, álljon a követ­kező példa: „s fekete levelek bői nappalra puha árnyékot szőnek a szélkatonák’. Szem­re ez a kép talán megkapó, önmagában lehet érdekes is, de ha nem illeszkedik bele a vers belső érzelmi logi­Irják a Néplap olvasói Társas regényünk hetedik folytatásához értünk. Röviden összefoglaljuk, mi történt ed­dig. 1981-ben, Moszkvában járunk. A Lomonoszov Egyetemen ta­nul a karcagi Horváth Mária másodéves mezőgazdasági üzem­gazdász hallgató. A mezőtúri Patkós Péter első évét kezdi az egyetemen, mint Vénusz-sza- kos. — Mária régebbi ismerőse Iván Bargyin, az izotópgyár munkása, valamint a kantoni Rózsaszín Hajnal — kinek édes­apja a Győzelmes Sárkány Kommuna tagja. Találkoztunk a szűkszavú Katyerina Orlova professzornővel is; nemkülönben a Moszkvakörnyéki Termelé­kenység Kolhoz főagronómusá- val, Milan Bogdanowal. Pár pillanatra feltűnt a szerény An- filov, a területi pártbizottság titkára. Nagy vonalakban be­mutattuk, hogyan él a kommu­nizmus kezdeti korszakában az ember. Legutóbbi regényfolyta­tásunkban főhőseink Iván Bar­gyin kertecskéjében jártak. VII. Fűtött talaj, meleg föld... morfondírozott Péter. Em­lékezett, hogy a mezőtúri Petőfi Tsz-ben, — mely már az ő gyermekkorában bemu­tató nagyüzem volt —, minő féltő gonddal palántálták a paprikát, paradicsomot. A kertész s a növénytermesz­tési agronómus végtelen elő­relátással vetette egybe a távprognózis adatait az ősi, paraszti tapasztalással; úgy határozta meg a kiültetés idejét. Maholnap erre sem­mi szükség, hiszen tetszés szerint fűthetik a földet. — Ez már a jövő kertje, bólintott elismerően a házi­gazda felé. — Sokkal inkább a jelené, — vetette ellene Bargyin. — A jövő kertjében mestersé­ges nap világít majd... — Iván növényei számára a természetes Nap is megte­szi, — terelte vissza az ér­deklődést a kis kerthez Má­ria. — Szeretném, ha szom­baton kilátogatnál hozzánk a Termelékenység Kolhozba. Ott nagyban láthatsz a tiéd­hez hasonlót. — Szombaton a szüleim érkeznek Kairóból, — így Bargyin. — Szeretném megismerni őket; hallani, amit Egyip­tomról mesélnek, — villa- nyozódott fel Péter. — Tud­játok, hogy az egyiptomi csillagászok már évezredek­kel ezelőtt egyengették szá­mításaikkal az utat a koz­mosz felé... Elmehetnénk veled a repülőtérrel — Edesapámék vonaton jönnek. Meg kell értenünk őket: korosak; sem a ten­gerjárót, sem a repülőgépet nem szívelhetik. A keskenyszemű kantoni lány nem tartotta illendő­nek, hogy megzavarják a viszontlátás örömét. Bizo­nyosra vette, hogy a nyug­díjas házaspár szívesebben tölti fiával az első otthoni estét hármasban, mint na­gyobb — jóllehet baráti — társaságban. Emiatt a fiatalok úgy ha­tároztak, hogy két héttel ké­sőbb látják vendégül Bar- gyint s Pétert a kolhozban. Ebből a látogatásból azon­ban a tervezett időben nem lett semmi... — Hajnal fázik, — szólt Iván, mikor a növénytől nö­vényhez hajladozásban keze a kezéhez ért. — Gyerünk be, gyerekek! Szaladjunk... Ezzel kézenkapta a ven­déget, s futva igyekezett ve­le a ház felé, Pét er ék is ne­kiiramodtak, de Mária né­hány lépés után felszisszent: — Jújj! , Bokájához kapott és kény­szeredett arccal nyomogatta. — Még jó, hogy ki nem ugrott, — sóhajtott egyet, amint a fájdalom első nyila- lása elmúlt. Felcsapta a fe­jét: — Eh, semmiség. Gyere! Beérünk mi lassan is. Tartsd, kérlek, a karod, A fiú nem ezt tette; deré­kon ölelte át a lányt, s úgy vezette, emelte. A szélciró­gatta hosszú, vörösesbarna haj arcához ért, csiklandoz­ta. Tenyerében jóleső meleg­nek érezte a leány testét. — Lassan, óvatosan, de igen nagyokat lépett — Apróbbat, Péter, aprób­bat! Te nem tudsz lánnyal lépni7 Péter nem felelt Mit le­het ilyen kérdésre válaszol­ni? Azt, hogy „tudtam, de elfelejtettem?’’ Ostobaság; a régi diákvicc felmelegített változata. Mondja játékos szemrehányással: — „rajtad állt, hogy nem tanítottál?” Ez sem jó; ha kis peche van, a hangsúly frivollá válik — akkor pedig egyidőre oda a jóbarátságnak. A tűz égesse meg, amikor legjobban kel­lene, akkor nem jut egyet­len épkézláb ötlet a férfi­ember eszébe... Sután csú­szott ki a száján: — Majd igyekszem.,. A lány el nevette magát: — Majd inkább én igyek­szem; leülünk egy kicsit, s pár perc múlva nem lesz semmi baj. Patkós a Komszomolszkaja Pravda aznapi számát ha­lászta elő zsebéből, s tette a gyepre. e- Vigyázz, ha leülsz, — ihtette Mária, — le ne törj egy hajtást Iván kaktuszai­ról! Huúúú.., — kapta ke­zét a szájához. Valamelyik kimondhatat­lan nevű kaktusz tüskéje szalad a tenyere élébe, amint sajgó bokáját kímélve óvatosan le akart ücsörödni. — Mutasd!... No, ezt meg­csináltad. Fáj? Engedd ki­szívnom a helyét. Mária nem bánt már sem­mit; engedte. Ügy érezte, roppant szerencsétlen. Boka- rándulás, tövisszúrás, sőt — 6 jaj! — gyűrődésre ítélt szoknya, kócos frizura ... pedig még egy nő van a tár­saságban. Egy másik nő, aki ezen az estén elegánsabb, könnyedébb lesz, mint ő... Teljesen átadta magát bá­natának, s csak akkor ocsú­dott fel, mikor Péter száját a tenyerén érezte: — Hohő, nem ott a sérü­lés, hanem a szélén! Már nem is vérzik... Köszönöm a gyógykezelést! Fel akart kelni, de Péter — nagyon-nagyon szelíden visszatartotta: — Maradj még egy csöp­pet ... — Nem. Péter szerencsés érzékkel eltalálta az egyetlen kérdést, melyet hasonló esetben so­ha-soha nem szabad felten­ni: (Folytatjuk.) E heti regényfolytatásunk leg­jobb ötleteit Füstös Jenő mező­túri (városi művelődési ház) ol­vasónk adta. Számára szerzői honoráriumot; Barna Józsefnek (Törökszentmiklős, Bállá 8#.) ju- talomkönyvet küldtünk. i kája ■— értelmi logikáról nem is beszélek —, minden­képpen öncélú játszadozás, belefeledkezés nyomait vise­li magán. Líra és értelem nem egymást kizáró ténye­zők a kötöttformájú művek­ben. Az imént felsorolt példák csak szeplők. Bizo­nyára a nekibuzdulás hevé­ben születhettek, de gondos kozmetikázás eredményekép­pen eltüntethetők. Ezek a szeplők nem borítják el költői énjének igazi arcula­tát. A következő részlet: „ha eljössz azon az éjszakán, holdfényből ácsolok ágyat, a fejünk alja az ég összehaj­tott sátora lesz és csillag­szőttes takaró borítja tes­tünk” — ízelítő abból, hogy így is lehet és itt semmiféle „szeplő”-nek nyoma nincs. Fábián Péter verseinek te­kintélyes csoportját alkotják szerelmes versei, melyben képviselve van az izzó, szen­vedélyes lobogástól az eny­hülés ernyedt hangulatáig minden. Tud rajongani, mint egy hősszerelmes, várni tü­relmetlenül a kitűzött órát, égni hatalmas, lázas szere- tésben, őrlődni csókmalom­ban, s a lángoló kedvest, mint Mózes egykor az égő csipkebokrot, oldott saruk­kal közelíteni meg. De mind­ezt nem egyformán meggyő­ző erővel, néha a magára vállalt szerep érdekében, a keserűen sokat tapasztalt fér­fi magárakényszerített lelki­világának megfelelően; bán­tóan hetvenkedik és kiáb­rándítóan kesereg, holmi fej­fákról, melyek egy-egy túl­lépett asszonyszerelmet jel­képeznek. Az ember szerel­mi életének ilyenfajta feltá­rása tartalmi vonatkozásban egyáltalán nem újszerű, sőt kísértetiesen emlékeztet a dekadens francia szimbolis­tákra. Lehet, hogy ez Ady idejében hatást váltott volna ki az álszemérmes kispolgár­ból, ma viszont aligha talál kellő visszhangra. Egyébként is szinte érthetetlen, hogy akiben annyira tisztán élnek a nagy emberi eszmék, aki oly őszintén tud szeretni és gyűlölni az élet nagy dolgai­ban, a szerelmi világban csak a gyötrő érzékiség rö­vidéletű pillanataira vadá­szik. Kell, hogy Fábián Péter itt is magára találjon és azt az egészséges életérzést szó­laltassa meg, amely lelke mélyén kétségtelenül meg van benne Egyik versében vallomásszerűen írja: »^Sze­retlek építő emberP* Nos, szerintem ezen az úton kel­lene továbbindulnia, hiszen az alkotó ember iránti tisz­teletének és szeretetének ezer és ezer formájában adhatja jelét, az újjáépülő emberi lelkek millió és millió üze­netét közvetítheti a líra hang­ján, a társadalmi építés hősi lendületéből annyit markol­hat, amennyit csak tud. ö aráti szavak forrná já- ban ezeket kívántam a néhány megismert vers alapján elmondani. Az em­lített kifogások ellenére is úgy sommázhatnám a róla alkotott képet: erőtől duz­zadó, gátlástalan természetű egyéniség, tele rajongással és türelmetlen érzékiséggel, nagyszerű fellángolásokkal, de néha üresen csengő lirai- sággal. Ha komolyan veszi elhivatottságát és érzi ma­gában, hogy az emberek szá­mára mondanivalója van, akkor ez a most sebtében készült vázlatos kép hama­rosan megváltozhat, és nem kell saját magának is kissé furcsán néznie magát; hu­szonnégy év, tényleg ilyen volnék? Furcsa... Valkó Mihály Sírcsokrait, koszorúit halottak napjára megvá­sárolhatja a SZOLNOK] KERTÉSZETI VÁLLALAT virágüzleteiben és a te­mető melletti virágárusító pavilonjában

Next

/
Oldalképek
Tartalom