Szolnok Megyei Néplap, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-29 / 256. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1961. október 29. „Felelősség a nép és a párt iránt • • .iÄ SOLOHOV az SZKP XXII. kongresszusán igen érdekes és tanulságos gondolatokat fejtett ki az irodalommal kapcsolatosan. Véleménye és álláspontja a magyar irodalomra vonatkoztatva is figyelemre méltó. Feltétlenül egyetérthetünk azzal a megállapításával, hogy az olvasók igényessége állandóan növekszik, tehát az irodalmi termékek minőségének is állandóan javulnia kell, mert másképp szakadás következik be az élő irodalom és az olvasótábor között. Komoly kifogasokat emelt Solohov a mai témájú drámák többségével szemben, mivel azok nem nyújtanak maradandó művészi élményt a közönség számára. A színházi nézők igen sok esetben csalódottan távoznak, mert úgy érzik, hogy várakozásuk kielégítetlen maradt. De a prózairodalom terén is sok nehézség van, sok tényező gátolja még a gyorsabb előrehaladást E tényezők közül főként egyet emelt ki Solohov: az írók egy részének elszakadását a gyakorlati élettől. Nyomatékosan figyelmeztette Solohov az írókat arra, hogy igyekezzenek közelebb kerülni az egyszerű emberekhez, a termelő munkához, a hétköznapok gondjaihoz és örömeihez, mert enélkül csak kétes értékű, felszínes, hatástalan művek születhetnek. Az élet, a valóság annyira bonyolult sokrétű és változó, hogy aki nem kíséri szünet nélkül figyelemmel a társadalmi, gazdasági, politikai helyzet alakulását, az menthetetlenül elmarad, s akaratlanul is hamisan ábrázolja művében az embereket és az eseményeket Rámutatott a szakértelem fontosságára is, ami a tehetség mellett az eredményes írói tevékenységnek szintén elengedhetetlen előfeltétele: „Annak az írónak, aki a kolhozparasztokról vagy a szovhozok embereiről ír, véleményem szerint legalább olyan mezőgazdasági ismeretekkel kell bírnia, mint a körzeti agronómusnak. Annak, aki kohászati üzemről, az üzemi munkásokról, mérnökökről és technikusokról ír, kötelessége legalább any- nyira ismerni a termelőmunkát, mint akármelyik magasképzettségű munkásnak.” A KONGRESSZUSI küldöttek nagyon megtapsolták ezeket a megállapításokat, ezzel is kifejezve helyeslésüket, egyetértésüket. S e szavak valóban elgondolkodtatok. Hiszen a kellő műveltséggel nem rendelkező írók nyilvánvalóan képtelenek arra, hogy a korszerű, szocialista kultúra terjesztői legyenek. Sok író talán egy kicsit le is becsüli az olvasó- közönséget, nem gondolva arra, hogy a tömegek műveltsége rohamos mértékben gyarapszik, s hogy ennek következtében a kontár írók előbb-utóbb nevetségessé válnak. Az író, aki pl. a parasztság szószólója és tanácsadója akar lenni, nem tévesztheti össze a zabot az árpával, de a tegnapi parasztot sem a mai és a holnapi paraszttal. Engem nagyon megragadott Solohovnak az a felszólítása — talán azért, mert szinte szimbolikusnak érzem —, hogy az írók „nem békés, hanem harcos életet éljenek”. Szimbolikusnak érzem, mert úgy gondolom, hogy ez a harcba hívás nemcsak az írókhoz szól, hanem mindazokhoz, akik felelősséget éreznek a társadalom jövőjéért. Nem közönséges korban élünk — ez a központi eszme hatotta át az SZKP XXII. kongresszusát, s ezt a történelmi felelősséget hangoztatta Solohov is. A ma élő emberek nem lehetnek csupán passzív szemlélői az eseményeknek, nem nézheti tétlenül senki ezt a világméretekben folyó küzdelmet, amely a békéért, az emberiség felemelkedéséért, a kommunista eszmék győzelméért folyik. Lelkesítő, nagyszerű harc ez. Az egyéni és a közösségi érdek itt elválaszthatatlanul eggyé forr, azonossá válik. Nincs jogunk a tétovázáshoz, döntenünk kell, mindannyiunknak. S a döntést a tettek mutatják! Solohov hozzászólása reményt keltő módon feltárja a szovjet irodalom perspektíváját azáltal, hogy ráirányítja a figyelmet a tehetséges, most bontakozó, fiatal írókra. Solohov szerint igen nagy lehetőségek rejlenek ezekben a fiatalokban. Természetesen ahhoz, hogy a lehetőségek valósággá váljanak, komoly támogatást kell biztosítani az ifjú alkotók számára. De a közvetlen támogatáson kívül még mást is kell adni: türelmi időt, legalább két-három évet Ez a kijelentés egy olyan irodalompolitikai kérdést feszeget, amely mellett a magyar irodalmi élet irányítói se mehetnek el szó nélkül. Mint ahogyan a vidéki írók problémájának előtérbe helyezését se lenne helyes elhallgatni! Itt az ideje, hogy nálunk is őszintén, nyíltan beszéljünk ezekről a dolgokról. Solohov nem fél kimondani azt a sokak által ismert, de még ilyen formában soha ki nem mondott igazságot, hogy a vidéki írók igen jól ismerik az életet, gazdag tapasztalatokkal rendelkeznek, s közöttük igen sok jelentős tehetség található, akikre építeni lehet, sőt: kell! SOLOHOV elvtárs beszédének érzelmi telítettsége magával ragadta a hallgatóságot Bátran, szenvedélyesen beszélt a nagy szovjet író a társadalom és az irodalom problémáiról, feladatairól. Szavaiból sugárzott az újtípusú, kommunista ember egyértelmű, határozott világnézeti állásfoglalása és a jövőbe vetett rendíthetetlen hit. Helytelen lenne, ha megállapításait mechanikusan akarnánk alkalmazni a Szovjetunióétól sokban különböző hazai viszonyokra, de a megfelelő következtetéseket feltétlenül le kell vonnunk, az általános érvényű igazságokat pedig meg kell szívlelnünk. Mert minket is kötelez a „felelősség a nép és a párt iránt.” Kópiás Sándor' művelődésügyi felügyelő. BARÁTI SZAVAK kútika ddyett Ubben a megjelölésben nem holmi kompromisszum húzódik meg, de úgy érzem, hogy jelen esetben a szigorú kritikus mérce helyett lelkiismeretfurda- lás nélkül, őszintébben élhetek a megértő bírálat lehetőségével. Egyébként is a kritikusi munka mindig fokozott igényességet követelt, és alapos munkához egy lírikus megítélésében legalább egy kötetnyi megjelent versre lenne szükség. Márpedig Fábián Péternek — mert őt éri a szó — eddig csak elszórtan jelentek meg versei a Néplap hasábjain, vagv hangzottak el a rádióban. A rendelkezésemre álló mintegy tucatnyi vers sem ad egységes képet, nem egy már kialakult költői egyéniség jellemző megnyilatkozásai, inkább afféle személyes nekibuzdulások eredményei, időnkénti kitörések, melyek olykor elemi erővel, óriási robajtól kísérve jelentkeznek, olykor meg szenvedélyes fellángolások sok füsttel, helyenként mély izzással. Fábián Péter maga írja: így jöttem én is hozzád, magammal hozva ifjúságom hevét, lázadó haragját. — Ez a lázadó magatartás, a mindenáron való lázadás, ez nyomja rá bélyegét a költemények nagy többségére. Nem a szelíd hangulatok megverselője, hanem a véres, néha erőszakoltan roba- jos összecsapások vagáns megéneklője. Nem hivatkozik elődökre, nem keres útmutató mestereket, tanító- mesteréül az életet vállalja. Heves felindulásai, vulkanikusnak tűnő kitörései általában meggyőzőek, ha a békés élet ellenségeit veszi célba. „Zöld, atomzöld” című versében a színek na- gyonis világos és érthető szimbolikájával mély társadalmi igazságot ragad meg. Mi, a történelem fiai és tanúi vele együtt tudjuk, hogy a zöld pusztulást, a vörös életet hozott. Számára az élet akarása soha nem óhaj- tozás, béke utáni passzív vágyakozás, hanem aktív cselekvési vágy, tenni az életért, ha az atomzöld bombatánc újra fenyegetné a békés építő emberi életet. Ha a társadalom nagy kérdéseiről van szó, mindig kellő felelősségérzettel ragad, . tollat, megverselni Gagarin ; diadalútját, ódát ír a felsza- : badulás évfordulójára és ha j rágós verset költ a békés , élet ellenségeiről, mert érzi, nem játék a sorsunk és a jövőnk. A harcos hangulatok mellett afféle hűsítő oázisként húzódik meg versei között egy-egy szelídebb varázslat, például a hófehér hajú idős ember bölcs nyugalmából eredő békés hangulat, mely úgy fogja körül a vers írójának lelkét, mint puha, meleg takaró. (Espressóban.) Különösen megkapóak azok a sorai, ahol a hangulat érzékletes kifejezésére törekszik. „Fehéren békés most a csend, jólesőn ringat a mor- mogás, a kályha szétszórja lángját a szénnek és hangtalan izzik testében a parázs.” ábián Péter költeméx nyeinek ereje elsősorban a megválasztott képekben van. De legfőbb gyengéit is itt találjuk, mert bár képalkotó fantáziája erős és színes, olykor a képek halmozása — a sántító hasonlatok az öncélúan alkotott képek sokat levonnak verseinek művészi értékéből és a kifejezésmód szépségéből —, mert az alábbi hasonlat bizony sántít: fejét puhán és erősen borítja a hó, mint a házak tetejét a köd. — Még hogyha a hasonlat második felét elhagynánk, akkor egységes képet, érzékletes metaforát kapnánk — a haja olyan fehér, mint a hó, azaz hóhajú —, nem volna képzavar. De a hasonlat második részében jelentkező köd végleg elködösít. — Egy másik esetben a képzelet minő tornájára van szükség, hogy az idős bácsi öregedő, ráncos kezebőrét egy olyan utcasorhoz hasonlítsuk, amely viszont roggyant-térdű emberekhez hasonlít. Erőltetett és túlkomplikált ez a képsor, az olvasónak a felfogás érdekében bukfencet kell végeznie, dehát senki sem szeret a feje tetején állnia ha két lábon biztosabb. Ami a képalkotás öncélú' ságát illeti, álljon a következő példa: „s fekete levelek bői nappalra puha árnyékot szőnek a szélkatonák’. Szemre ez a kép talán megkapó, önmagában lehet érdekes is, de ha nem illeszkedik bele a vers belső érzelmi logiIrják a Néplap olvasói Társas regényünk hetedik folytatásához értünk. Röviden összefoglaljuk, mi történt eddig. 1981-ben, Moszkvában járunk. A Lomonoszov Egyetemen tanul a karcagi Horváth Mária másodéves mezőgazdasági üzemgazdász hallgató. A mezőtúri Patkós Péter első évét kezdi az egyetemen, mint Vénusz-sza- kos. — Mária régebbi ismerőse Iván Bargyin, az izotópgyár munkása, valamint a kantoni Rózsaszín Hajnal — kinek édesapja a Győzelmes Sárkány Kommuna tagja. Találkoztunk a szűkszavú Katyerina Orlova professzornővel is; nemkülönben a Moszkvakörnyéki Termelékenység Kolhoz főagronómusá- val, Milan Bogdanowal. Pár pillanatra feltűnt a szerény An- filov, a területi pártbizottság titkára. Nagy vonalakban bemutattuk, hogyan él a kommunizmus kezdeti korszakában az ember. Legutóbbi regényfolytatásunkban főhőseink Iván Bargyin kertecskéjében jártak. VII. Fűtött talaj, meleg föld... morfondírozott Péter. Emlékezett, hogy a mezőtúri Petőfi Tsz-ben, — mely már az ő gyermekkorában bemutató nagyüzem volt —, minő féltő gonddal palántálták a paprikát, paradicsomot. A kertész s a növénytermesztési agronómus végtelen előrelátással vetette egybe a távprognózis adatait az ősi, paraszti tapasztalással; úgy határozta meg a kiültetés idejét. Maholnap erre semmi szükség, hiszen tetszés szerint fűthetik a földet. — Ez már a jövő kertje, bólintott elismerően a házigazda felé. — Sokkal inkább a jelené, — vetette ellene Bargyin. — A jövő kertjében mesterséges nap világít majd... — Iván növényei számára a természetes Nap is megteszi, — terelte vissza az érdeklődést a kis kerthez Mária. — Szeretném, ha szombaton kilátogatnál hozzánk a Termelékenység Kolhozba. Ott nagyban láthatsz a tiédhez hasonlót. — Szombaton a szüleim érkeznek Kairóból, — így Bargyin. — Szeretném megismerni őket; hallani, amit Egyiptomról mesélnek, — villa- nyozódott fel Péter. — Tudjátok, hogy az egyiptomi csillagászok már évezredekkel ezelőtt egyengették számításaikkal az utat a kozmosz felé... Elmehetnénk veled a repülőtérrel — Edesapámék vonaton jönnek. Meg kell értenünk őket: korosak; sem a tengerjárót, sem a repülőgépet nem szívelhetik. A keskenyszemű kantoni lány nem tartotta illendőnek, hogy megzavarják a viszontlátás örömét. Bizonyosra vette, hogy a nyugdíjas házaspár szívesebben tölti fiával az első otthoni estét hármasban, mint nagyobb — jóllehet baráti — társaságban. Emiatt a fiatalok úgy határoztak, hogy két héttel később látják vendégül Bar- gyint s Pétert a kolhozban. Ebből a látogatásból azonban a tervezett időben nem lett semmi... — Hajnal fázik, — szólt Iván, mikor a növénytől növényhez hajladozásban keze a kezéhez ért. — Gyerünk be, gyerekek! Szaladjunk... Ezzel kézenkapta a vendéget, s futva igyekezett vele a ház felé, Pét er ék is nekiiramodtak, de Mária néhány lépés után felszisszent: — Jújj! , Bokájához kapott és kényszeredett arccal nyomogatta. — Még jó, hogy ki nem ugrott, — sóhajtott egyet, amint a fájdalom első nyila- lása elmúlt. Felcsapta a fejét: — Eh, semmiség. Gyere! Beérünk mi lassan is. Tartsd, kérlek, a karod, A fiú nem ezt tette; derékon ölelte át a lányt, s úgy vezette, emelte. A szélcirógatta hosszú, vörösesbarna haj arcához ért, csiklandozta. Tenyerében jóleső melegnek érezte a leány testét. — Lassan, óvatosan, de igen nagyokat lépett — Apróbbat, Péter, apróbbat! Te nem tudsz lánnyal lépni7 Péter nem felelt Mit lehet ilyen kérdésre válaszolni? Azt, hogy „tudtam, de elfelejtettem?’’ Ostobaság; a régi diákvicc felmelegített változata. Mondja játékos szemrehányással: — „rajtad állt, hogy nem tanítottál?” Ez sem jó; ha kis peche van, a hangsúly frivollá válik — akkor pedig egyidőre oda a jóbarátságnak. A tűz égesse meg, amikor legjobban kellene, akkor nem jut egyetlen épkézláb ötlet a férfiember eszébe... Sután csúszott ki a száján: — Majd igyekszem.,. A lány el nevette magát: — Majd inkább én igyekszem; leülünk egy kicsit, s pár perc múlva nem lesz semmi baj. Patkós a Komszomolszkaja Pravda aznapi számát halászta elő zsebéből, s tette a gyepre. e- Vigyázz, ha leülsz, — ihtette Mária, — le ne törj egy hajtást Iván kaktuszairól! Huúúú.., — kapta kezét a szájához. Valamelyik kimondhatatlan nevű kaktusz tüskéje szalad a tenyere élébe, amint sajgó bokáját kímélve óvatosan le akart ücsörödni. — Mutasd!... No, ezt megcsináltad. Fáj? Engedd kiszívnom a helyét. Mária nem bánt már semmit; engedte. Ügy érezte, roppant szerencsétlen. Boka- rándulás, tövisszúrás, sőt — 6 jaj! — gyűrődésre ítélt szoknya, kócos frizura ... pedig még egy nő van a társaságban. Egy másik nő, aki ezen az estén elegánsabb, könnyedébb lesz, mint ő... Teljesen átadta magát bánatának, s csak akkor ocsúdott fel, mikor Péter száját a tenyerén érezte: — Hohő, nem ott a sérülés, hanem a szélén! Már nem is vérzik... Köszönöm a gyógykezelést! Fel akart kelni, de Péter — nagyon-nagyon szelíden visszatartotta: — Maradj még egy csöppet ... — Nem. Péter szerencsés érzékkel eltalálta az egyetlen kérdést, melyet hasonló esetben soha-soha nem szabad feltenni: (Folytatjuk.) E heti regényfolytatásunk legjobb ötleteit Füstös Jenő mezőtúri (városi művelődési ház) olvasónk adta. Számára szerzői honoráriumot; Barna Józsefnek (Törökszentmiklős, Bállá 8#.) ju- talomkönyvet küldtünk. i kája ■— értelmi logikáról nem is beszélek —, mindenképpen öncélú játszadozás, belefeledkezés nyomait viseli magán. Líra és értelem nem egymást kizáró tényezők a kötöttformájú művekben. Az imént felsorolt példák csak szeplők. Bizonyára a nekibuzdulás hevében születhettek, de gondos kozmetikázás eredményeképpen eltüntethetők. Ezek a szeplők nem borítják el költői énjének igazi arculatát. A következő részlet: „ha eljössz azon az éjszakán, holdfényből ácsolok ágyat, a fejünk alja az ég összehajtott sátora lesz és csillagszőttes takaró borítja testünk” — ízelítő abból, hogy így is lehet és itt semmiféle „szeplő”-nek nyoma nincs. Fábián Péter verseinek tekintélyes csoportját alkotják szerelmes versei, melyben képviselve van az izzó, szenvedélyes lobogástól az enyhülés ernyedt hangulatáig minden. Tud rajongani, mint egy hősszerelmes, várni türelmetlenül a kitűzött órát, égni hatalmas, lázas szere- tésben, őrlődni csókmalomban, s a lángoló kedvest, mint Mózes egykor az égő csipkebokrot, oldott sarukkal közelíteni meg. De mindezt nem egyformán meggyőző erővel, néha a magára vállalt szerep érdekében, a keserűen sokat tapasztalt férfi magárakényszerített lelkivilágának megfelelően; bántóan hetvenkedik és kiábrándítóan kesereg, holmi fejfákról, melyek egy-egy túllépett asszonyszerelmet jelképeznek. Az ember szerelmi életének ilyenfajta feltárása tartalmi vonatkozásban egyáltalán nem újszerű, sőt kísértetiesen emlékeztet a dekadens francia szimbolistákra. Lehet, hogy ez Ady idejében hatást váltott volna ki az álszemérmes kispolgárból, ma viszont aligha talál kellő visszhangra. Egyébként is szinte érthetetlen, hogy akiben annyira tisztán élnek a nagy emberi eszmék, aki oly őszintén tud szeretni és gyűlölni az élet nagy dolgaiban, a szerelmi világban csak a gyötrő érzékiség rövidéletű pillanataira vadászik. Kell, hogy Fábián Péter itt is magára találjon és azt az egészséges életérzést szólaltassa meg, amely lelke mélyén kétségtelenül meg van benne Egyik versében vallomásszerűen írja: »^Szeretlek építő emberP* Nos, szerintem ezen az úton kellene továbbindulnia, hiszen az alkotó ember iránti tiszteletének és szeretetének ezer és ezer formájában adhatja jelét, az újjáépülő emberi lelkek millió és millió üzenetét közvetítheti a líra hangján, a társadalmi építés hősi lendületéből annyit markolhat, amennyit csak tud. ö aráti szavak forrná já- ban ezeket kívántam a néhány megismert vers alapján elmondani. Az említett kifogások ellenére is úgy sommázhatnám a róla alkotott képet: erőtől duzzadó, gátlástalan természetű egyéniség, tele rajongással és türelmetlen érzékiséggel, nagyszerű fellángolásokkal, de néha üresen csengő lirai- sággal. Ha komolyan veszi elhivatottságát és érzi magában, hogy az emberek számára mondanivalója van, akkor ez a most sebtében készült vázlatos kép hamarosan megváltozhat, és nem kell saját magának is kissé furcsán néznie magát; huszonnégy év, tényleg ilyen volnék? Furcsa... Valkó Mihály Sírcsokrait, koszorúit halottak napjára megvásárolhatja a SZOLNOK] KERTÉSZETI VÁLLALAT virágüzleteiben és a temető melletti virágárusító pavilonjában
