Szolnok Megyei Néplap, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-25 / 252. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1961. október 25. LU MENG ÉS CSUR-NEH: KÍNAI LEÁNYKA Nagy sikerrel játsszák Szolnokon a »Pesti emberek«-et A közép-kínai Csing-Ling hegység csúcsait elöntötte az aranyos ősz. Elég hűvös volt már ebben a nagy magasságban, de a körzet második geológiai csoportjának vezetője mégis verejté- kes homlokkal ült dolgozó- szobájának asztala előtt. Annyi munkája akadt, hogy azt sem tudta, mihez fogjon. Vasércet kutatott a hegyekben, és nem volt elég szakembere. Kinyitotta az ablakot, be- fújdogált az enyhe hegyi szellő. Ahogy fölnézett a keletről nyugatra vonuló fenséges hegyláncra, a szédítően magas csúcsokra, a geológus szíve repesni kezdett az örömtől, majd újra elmerült gondolataiba. — ó, ha néhány találékony, egészséges legényt küldené- nek hozzám! — gondolta magában. A szobába belépett a küldönc, levelet hozott, s megjegyezte, hogy kint valaki feleletre vár. A geológus föltépte a boritékot, és olvasni kezdte a levelet: „Asszisztensnek Li Jung-csinget küldjük magához”. Abbahagyta az olvasát és fölkiáltott: — Nagyszerű! Jöjjön be. Jung-csingnek. Örök győzelemnek hívják, sokat ígérő neve van! Bizonyára erős, rugalmas fiatalembert küldtek ide — gondolta magában, amint az ajtó felé sietett. Elképedt. Fiatal lány állott előtte. Keskeny vállú, rövid hajú, vékony alak. Kerek arca még őrizte gyermeki naivitását. Li Jung-csing, aki nagy lelkesedéssel és várakozással indult el a hegyekbe, a maga részéről eltitkolta csalódását a hűvös fogadtatás miatt. Elindult a szállására, rendbehozta a haját, újra visszajött az osztagvezetőhöz, hogy megkérdezze tőle: mi is lesz az ő teendője? Az osztagvezető kérdéssel felelt: — Hogy képzelted te az itteni munkádat? — Küldjön el engem a legmagasabb csúcsokra és a legszédítőbb mélységekbe — felelte teljes határozottsággal a fiatal lány. Az osztagvezető szerette volna jobban megismerni és így szólott hozzá: — Valakinek a durva munkát is el kell nálunk végeznie. Li Jung-csing üde arca elsápadt, de ezért bátran válaszolt: — Nem tesz semmit, elvégzem én azt is! A táborban sok mindent suttogtak összevissza. — Honnan legyen ereje egv fiatal lánynak az itteni élethez? — kérdezte az egyik. — Nem is az a legrosszabb, hogy semmire sem tudjuk használni, hanem hogy bennünket is feltartóztat — jegyezte meg a másik. Az első kivonulás nlkal- " mával Jung-csing fülét megütötte néhány ilyen megjegyzés, de úgy tett, mintha nem hallotta volna. Gyaloglásban és csákányozásban versenyre kelt a többiekkel. A napok a szabadban gyorsan teltek. A hó előbb a csúcsokon maradt meg, aztán megülte az erdőket és a völgyeket is, és csak szabódva. hónapok múlva húzódott vissza a szakadékok közé. A lány egy napot sem maradt ki a munkából. Már senki sem suttogott a kis Li- ről, akit a helyi lakosok is nagyon megszerettek. Ma először ül tétlenül az ágva szélén, és öreg háziasszonyával beszélget. Nagyanyó kö- 7elébh húzódik hozzá, megnézi tetőtől telnie, és azt mondja: — Leányka! Most látom csak. milyen csinos vagy! Li Jung-csing zavartan elfordul. — De mi történt a jobb kezeddel? — folytatja az öregezzznnv. — Kötés van rajtad A homlokadon meg forradás. __ Nőm -esz spmrrőt — *e,l p11 n jpénv és az nbi-'-hn- f,,t és türelmetlenül a meszszeségbe néz. Aztán mégis úgy dönt, hogy megnyugtatja nagyanyót: tegnap egy szikla robbantásánál véresre dörzsölte a kezét, és ahogy az már ilyenkor történni szokott, a pihenőnél megcsúszott, és egy sziklának esett. Kenőcsöt kell a sebre tenni, s minden jó lesz megint. — Ügy-úgy! Azt hiszed, én nem veszem észre, hogy majd mindennap horzsolásokkal jössz haza? És mit bámulsz folyton ki az ablakon? ÍZ ívűiről dal hallatszott. Egy reszkető hangú öregember énekelt, Csín nagyapó jött be csoszogva a szobába. — Öreg, nem szégyened magad, vénember létedre úgy csipogsz, akár a csíz! — nevetett nagyanyó. Szerette volna levenni a lányról a szakadt kabátot, hogy megfoltozza. De Jung- csing fölkerekedett, és nagyapóval együtt elindult. — A déli nyúlványokra megyünk — mondotta a leány. Az öreg a szakállát simogatta, eltűnődve kémlelte az eget, és ezt felelte: — Nem érünk föl odáig. A nap már magasan áll. — Nem tesz semmit — felelte Jung-csing —, elérünk ameddig elérünk. A lány húzta magával. Ahégy folyvást hegynek fel mentek, szakadékokat pillantottak meg, amelyekből köd szállott a magasba. Fátyolhoz hasonlóan beburkolta őket. A természet mulatságos játéka volt ez. De Jung-csing most nem figyelt az ilyesmire. Mindig pár lépéssel elől járt, és tovább kúszott a hegyen felfelé. Végre a hegygerincen barlang sötét száját pillantották meg. Bár a Simin-barlang nagyon régi volt, emberi láb még nem érintette. Oda egyetlen ösvény sem vezetett. Körös-körül alacsony bokrok szegélyezték, ök ketten nagy fáradsággal vágtak utat maguknak, s egymás után több tárnába is behatoltak. Li Jung-csing ujjongott, amikor ércerecskét pillantott meg, és fáradt kísérőjét is meggyőzte arról, hogy útjuk nem volt hiábavaló. Kőzetpróbákat vitt magával, az egészről helyrajzot készített. Rövid gondolkodás után rájött, hogy az északi nyúlványokon is kell lennie ércnek. S ha ez csakugyan igaz, akkor valószínűleg nagyon gazdag leletre bukkantak. Csin nagyapó közben a nap hosszú árnyékait figyelte. A lány föl- rezzentette gondolataiból: — Nagyapó — szólt hozzá —, a másik oldalon nincsenek barlangok? A z öregember morgott va- lamit a szakállába. De amikor látta, hogy a lány elhatározását úgysem másíthatja meg, őszintén megmondotta, hogy arrafelé is van egy bejárat, csakhogy oda nehéz eljutni. A kérdésre. hogy miért nehéz, a szakállát simogatta, majd odasúgta: — Mert ott vadállatok tanyáznak. — Nem tesz semmit — felelte a kis Li. — Legalább kívülről szeretném látni a barlangot. Gyere, nagyapó. Az öreg az utat szerette volna másnapra halasztani, de végül is engedett, és elvezette a leánykát a hegyhez. Amikor már elérkeztek a bejárathoz, és bekémleltek a barlang sötétjébe, az öreg elsápadt a rémülettől. — El innét — súgta. — Gyorsan menjünk tovább. Leopárd, vagy tigris járhatott erre. — És rámutatott egy hatalmas lábnyomra. A lány is szívdobogást kapott. annyira izgatott volt. De eszébe jutott, hogy üres kézzel mégsem mehet haza. ha már itt áll a barlang bejáratánál. Határozott léptekkel a boltozat alá ment. és sls kalapácsával keménven megkopogtatta a kőzetet. Cslns nagvapó rémülten fogta meg a kezét: — Azt akarod, hogy minaup+bőnlrpt fölfnlja- nak? — A lány mosolygott. — Még ha jár is erre ragadozó állat, most úgyis kint vadászik valahol. Én bemegyek, és megnézem, hogy bent mi van. És kikutatom, hogy van-e összeköttetés a barlang másik oldalával. Hozok magammal közetpróbá- kat, hogy számításokat végezzek. Érted, nagyapó? Az öreg Csing aggodalmaskodott: — Számításokat végezni, amikor az ember életéről van szó? Ki tudja, hogy a lyuk milyen mély. Beszakadhat a boltozat. Bezuhanhatsz egy szakadékba! És még ki tudja. mi minden történhet veled! — Tudod mit? — mosolygott feléje a kis Li. — Te ittmaradsz, kipihened magad, és figyeled az én kopogásomat. A lány meglóbálta kalapácsát, és eltűnt a fekete nyílásban ... I őszintén szólva, nagyon w furcsán érezte magát. Bár a barlang a kalapács minden ébresztő szavára néma hallgatással felelt, éppen a hangoknak ez a furcsa eltűnése keltett benne baljós sejtelmeket. Még különösebben érezte magát a kint várakozó Csing. Egy rakás kővel torlaszolta el a helyet, tágranyílt szeme ahelyett, hogy kifelé nézett volna, ahonnan vadállat törhetett volna rá, folyton a sötét barlangot leste. Eleinte még tudta követni a leány lámpájának halvány fényét, de később már az is eltűnt, s a kalapács zaja is elhalt. A barlang hallgatott akár a sír. Ehelyet ő maga kezdett ordítani. Mit is tehetett volna? Fusson segítségért? Ha * leány mégis kijön és nem találja a helyén, a sötétben hova mehetne? Menjen utána lámpa nélkül? Talán bejutott egy sötét barlangba, talán egy másik barlangszájhoz érkezett. A leány azt mondta neki: várjon. A kis Li csavaros tárnába jutott. Nem úgy nézett ki, mintha ez a túlsó barlangbaji végződött volna. Egyre szű- kebb és alacsonyabb lett. Térdén csúszott tovább. Hirtelen hosszúkás, szilárd valamit érzett a kezében. Ráirányította lámpája világát. Csontok voltak, lerágott csontok, fogak és karmok nyomaival. Menjen vissza? Tovább kúszott előre. Egyik kanyar a másik után következett. Hol végződik ez a hosz- szú tárna? És érc még mindig nincsen sehol! Ekkor a lámpa világa valami fénylőt súrolt. Egy pillanatig a szívverése is elállóit. Megvilágította a falakat, körös-körül minden fénylett és csillogott. Még ifjú szíve is érezte, hogy dobog. Rányomta a kezét. Fölemelte a kalapácsot. A hátizsákját kőzetpróbákkal töltötte meg. Lámpavilágnál helyrajzokat készített és méréseket is végzett. Szinte úgy látszott, el is felejtkezett Csin nagyapóról. Nagy későre egyszer csak ott állt előtte és valami fényeset mutatott neki. A kő titokzatosan csillogott a holdfényben. — Bocsáss meg, nagyapó — kérlelte halkan. Az öreg megfogta a kezét és mélyet sóhajtott. Később, útban hr afelé, megkérdezte: — Mit gondolsz, elég lesz. egv kohónak? A lány nevetett: — Ami Itt a hegyekben van, azzal — azt hiszem — egy üzemet néhánv évig el lehetne látni — felelte a leány. í^sin hallgatott. Űj dalt Vj költött az öreg. amelynek Így hangzott a kezdő- sora: „A mi lányunk...” A többi versszak a lány bátor ságáról szólott, aki szembeszállt minden veszéllyel. És minden versszak végén is- nétlődött a refrén három szava: „Nem tesz semmit!” A Csing-Ling hesvQ,!'be! ma is éneklik ezt a dalt. — Apám a tanár úr véleményére kíváncsi. (Hegedűs Agnes. András: Kiss László és Piriké: Krasznói Klári.) — Szeretni kell az életet, Mónika és bízni benne. (Sándor: Soinogyvári Rudolf, Mónika: Hegedűs Agnes.) Egy fiatal muzsikus, Jászberényből ízléses, mélynyomású füzet jelent meg a közelmúltban a Liszt—Bartók nemzetközi zenei verseny résztvevőiről. — Hatvan arckép, hatvan rövid ismertetés. Szerepelnek benne franciák, angolok, olaszok, egy ceyloni fiatalasszony és sokan mások a világ legjobb fiatal zongoraművészei közül. S a hatos szám alatt dús barnahajú, ábrándosszemű fiatalember arcképe: ifjabb Bakki József Jászberényből. A versenyek lezajlottak. S most Jászberényben a Lehelklub egyik kis szobájában üldögélünk azzal a fiatalemberrel, aki — ha döntőbe nem is jutott — a nagy vetélkedésben szépen megállta a helyét. Hosszú volt az út, amelyet a jászberényi fiatalember az első zongoraórától a nemzetközi verseny dobogójáig megtett. Erről az útról emlékezik csendes szavakkal. — Kisgyerekkoromtól zon- gorázok és ugyanez időtől szeretem Bartókot. — Ez a mélységes szeretet és tisztelet vezr ett egész munkámban. Igen sok hangversenyen játszottam itt a mi városunkban és máshol is. Ügy érzem, van már eredménye ennek a munkának. Sokan megismerték, sokan szeretik a magyar zene modern óriását. Az ismertetőben az áll, hogy Bakki József zeneművészeti főiskolát végzett. — Hát ez tévedés — mondja mosolyogva. — Még van másfél évem. Kemény, tanulásban, munkában eltöltendő másfél esztendő. Zeneszerzőszakos vagvok. a zongora nem főtantárovam. — Ezért í ör ülök, hogy az a megtiszteltetés ért: beválogattak a ver-i senybe. Döntőbe nem sikerült jutnom, de úgy érzem, | tudásom maximumát adtam, igen sokat tanultam a külföldiektől, magyaroktól egyaránt. Ha van elfoglalt ember a mi megyénkben, a fiatal művésznek alaposan kijutott a munkából. Tizennyolc órában tanít a jászberényi zeneiskolán, tizenkét órában pedig a főiskolán korrepetál. Ezenkívül saját tanulmányait végzi és részt vesz abban a mozgalomban, amely ifjúmunkásokkal kívánja megismertetni a komoly zenét. Hangversenyeket ad iparitanuló otthonokban, — üdülőkben. Szinte csodálatos. hogy ennyi elfoglaltság mellett zeneszerzői munkásságot is folytat. Fúvósötösére máris felfigyeltek a zenei körök. Tervei között szerepelnek a. kantáták és egy háromkötetes dalciklus: József Attila Töredékeire. Ebből az első kötet, öt dal már készen is van. Nyitják az ajtót, vendég érkezik. Szegedi Ernő zongoraművész, a zeneművészeti főiskola tanára. Bekapcsolódik a beszélgetésbe és nagy- nagy szeretettel szól kedves tanítványáról, ifjabb Bakki Józsefről. — Hadd mondjam el — kezdte —, hogy az ez évi verseny átlagos színvonala mesz- sze felülmúlta az 1956-os Liszt zongoraversenyt. Eddig nem tapasztalt nehéz feltételei voltak. A kötelező számként beiktatott Liszt: H-moll szonáta az én időmben csak dősebb, tapasztaltabb zongoraművészek műsorán szerepelt. Harmincéves korunk előtt nem is mertük volna műsorratűzni. — Ami az erős mezőnyben induló két növendékemet. Bakki Józsefet és Módos Gel- lértet illeti, a rendkívül nehéz feltételek mellett is versenyképes felkészültséggel léptek dobogóra. Bakki a II. zongoraversenyt, Bartók legnehezebb versenyművét tartotta műsorán. Én őt kitűnő zongoristának és nagyjövőjí zeneszerzőnek tartom. Szerintem a nemzetközi zenei éle már felfigyelt és a jövőbei még-inkább fel fog figyeln munkásságára. Este hét óra. Nemsokár kezdődik itt Jászberénybe Szegedi Ernő hangverseny Gyűl a közönség, s nekiin az jut eszünkbe, hogy h Bakki, ez a fiatal, tehetség zeneszerzőjelölt kenyérha; szás nehéz körülményei kő zott ilyen szép eredményeké ért el, mit tudna produkáló ha városa, megyéje a tanul mányai befejezéséig megsza vazandó nagyobb összegű ös-/ töndíjjal mentesítené a tú’ terh. lésről. — hernádi — A tiolnoki 18—19 óráig 222 méter A ripoi-ter jegyzetfüzeté bői. — Részletek Lehár: Víg özvegy c. operettjéből. — Ozemi szikra. — Ajándék- műsor — A mezőgazdász tanácsol ia. — Éj felvételeinkből ítávczenrl — Já.szkunsá'’ krónika. — Műsorzárás.
