Szolnok Megyei Néplap, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-07 / 106. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A 1961. május L PALOTAI BORIS: Áldott rokonok A mikor édesapám meghalt, anyám összecsomagolt bennünket és nekivágott a nagyvilágnak. Azt hitte, a nagyvilág tele van lehetőségekkel, csak éppen akarni kell, merni, vállalkozni. Ö pedig nagyon akart, mert egy csomó gyerekkel maradt itt, akik örökösen éhesek voltak. Perzselő hőségben érkeztünk meg abba az alföldi városkába, amely anyám képzeletében a nagyvilág küszö- . be volt. Az állomásépület kertjében egy tikkadt kakas lépdelt, még kukorékolni is lusta volt, vörös taréja úgy ült a fején, mint egy háló- sipka. Egyik fa alatt fekete kutya nyúlt el, rajokban szálltak rá a legyek, hagyta, hadd csípjék. Olyan öreg lehetett, hogy meghalni sem volt már ereje... A sörösüvegekkel bekerített virágágyak aléltan szunnyadoztak, levél sem rezzent, fűszál sem moccant... A levegő szinte megakadt a fogunk között, és mindez a hancúro- zó, sikongó jókedv, amellyel föl akartuk fedezni a világot, illedelmes mekegéssé tom- •pult. Lesunyt fejjel ballagtunk egymás mellett, és csak módjával csodálkoztunk, hogy senki sem vár, holott szép gömbölyű betűkkel megírtuk, mikor érkezünk ... Nagybátyám délutáni álmát aludta éppen,' amint betoppantunk. Lefüggönyözött Szobában hortyogott, pohos hasa föl-le emelkedett, mint valami óriási léggömb, amely oda van madzagolva, és nem tud magasra szállni. A zajra föltápászkodott, odatotyogott hozzánk, homlokára tolta pápaszemét, hogy jobban lásson, majd váratlanul felnyögött. — Rettenetes csapás! — hajtogatta, és húsos kezével a szemét dörzsölte; hogy könnyet préseljen ki belőle. — Rettenetes csapás! — ismételte fá-..dhatatlanul, és mi hirtelenében azt hittük, | hogy valami szörnyűt álmo-g dott, s érdeklődve álltuk kö-| rül, tekintetünkkel nősz. gat-1 va, hogy rajta, mondja csak| el, könnyítsen magán! De ő| nyilván' a mi gyászunkra cél-1 zott, amelynek sötét bozótjá-1 ból gyermeki rugalmassággal! régen kikászálódtunk. Anyám f is zavartan pislogott, ez a| lármás részvét annyira meg-1 lepte, hogy tanácstalanul! kapkodta a fejét, s azon tű-1 nődött, hogyan csillapítsa i nagybátyánk mohó együttér-1 zését. N emsokára nagybátyám § fia is megjelent, har- \ sogó léptekkel és har-1 sogó beszéddel, hogy vala-§ mennyire elleplezze áldott ] szívét, melyről a családban | legendák keringtek. Mi, gye-1 rekek is gyakran hallottunk 1 róla, ezért növekvő bizalom-1 mai fogadtuk nyers szavait, | mert gyöngéd gondoskodást | sejtettünk mögöttük. — Reménytelen a helyzeti — jelentette ki többször egy-l más után. — Ennyi gyerek | a nyakadon! Éhen fogsz | veszni! • | Anyám nem akarta meg-1 bántani a család jóangyalát,! ezért sokkal szerényebben je-1 gyezte meg, mint ahogy! hitte: — Dolgozni fogok! — Dolgozni? — csikorogta | Cdön bácsi. — Azt hiszed,] az olyan könnyű? — Bámu-f latos kitartással rémítgetett, | kíméletlenségében már-már! leleményes volt. — Hallja, apa? Dolgozni | akar! Ezzel a nyúzott képé-1 vei! Hisz egy hajítófát sem] érsz! Fogadjunk, hogy egy: ládát sem bírsz felemelni.: Annyi erőd sincs, mint egy] légynek! — Tégy próbát velem —: mondta anyám, és meleg bar-] na szeme magabízón csillant.: — Minden munkát vállalok, j Ödön bácsi fel-alá járkált: a szobában. Ha lehet, még: üöngobben, mint az előbb. — Na, majd pártolni foglak — jelentette ki végül emelt hangon, mintha közgyűlésen szónokolna... S csakugyan „pártolni" kezdett, akkora zajjal és cécóval, hogy a szívünk is beleremegett... Már-már az utcára sem merészkedtünk, mert mindenki tudta, hogy mi vagyunk a szegény árvák, akiket Ödön bácsi az éhhaláltól mentett meg, hogy a *,van nekem elég” sóhajtás mögött mi bújunk meg,- s a „súlyos tehertétel”, amely alatt üzlete roskadozik, ugyancsak mi vagyunk ... A valóság az volt, hogy Ödön bácsitól nemigen kaptunk egyebet, mint használt cipőt, melyet csak éppen meg kellett talpaltatni, viselt ruhát, mely csupán átalakításra és kifordításra szorult. Ha anyám nagy üggyel-bajjal összetákolta ruhánkat és kiguberálta a cipőtalpalást, Ödön bácsi végigviharzott a városon, áldott atya-helyettes kezébe szorítva tenyerünket, s büszke örömmel újságolta: tetőtől-talpig felruháztam őket! Anyám végül is türelmét vesztette: — Azt ígérted, hogy segítségünkre leszel, s ehelyett... Ödön bácsi sértődötten közbevágott. — Nem támogatlak? Nem pártollak talán? — Épp az a baj! — Mély sóhajtás tört fel anyám melléből. — Inkább adnál valami munkát. Az üzletben is elhelyezhetnél.. Mert két üzlete is volt Ödön bácsinak, s ő szuszogva mászkált egyikből a másikba, váltig hangoztatva, hogy tíz ember helyett töri magát. Ráadásul „Csokoládé- király" volt,” a/cégtáblájára nagyszakállú királyt festetett, akinek koronája rumos meggyből volt kirakva, kezében pedig marcipánjogart tartott Mesebirodalom és káprázatos valóság volt számunkra ez a bolt, sóvárogva gondoltunk rá, hogy < ha anyám udvarhölgye lenne a Csokoládékirálynak, e ragacsos, édes kincsekből nekünk is jutna... Ajmodni sem mertünk kényes-fényes csomagolt cukorkákról, csak amolyan láda fenekén ma- ■ radt törmelékről ábrándoztunk, mert idővel az álmok szárnya is megkopott s a viselt ruhák, otromba cipők körében bukdácsolt. — Az üzletbe akarsz kerülni? — horkant fel Ödön bácsi oly fölháborodottan, mintha trónjától akarnák megfosztani. — Hallja, apa? — kérdezte sértődötten, habár ez csak olyan szónoki kérdés volt mert nagybátyám most is, mint mindig, szundikált. — Az üzletbe... — motyogta, s feje a másik oldalra billent Ödön bácsi még részletesen elmagyarázta, mennyivel jobb nekünk így élni tisztes nyomorban, mint őneki, aki a jómód robotjában őrlődik, mennyi gondtól, - vesződség- től kímél meg a nincstelen- ség, míg neki se éjjele, se nappala, mert a vagyon súlyos áldozatokat követel! Ügy látszik, ékesszólása nemigen győzhette meg anyámat, mert azontúl még ma- kacsabban talpalt, kilincselt, hogy valami elhelyezkedést találjon, este pedig leveleket írt, gyöngéd gyöngybetűiből építgetve a hidat, amelyen keresztül a kenyérkeresők túlsó partjára jut... S egy napon aranykrajcárokat dugott a zsebünkbe, s az arca úgy ragyogott, hogy nem tudtuk, a krajcárok fénye tükröződik-e rajta, vagy az ő örömétől ragyognak a krajcárok. — Munkát kaptál? — kérdezte kishúgom azzal a tárgyilagossággal, amelyet öröklött ruhái diktáltak. A nyám csak nevetett. Félbeszakadt kis életét nevette ki magából, a megalázkodás, fanyar perceit, a rebegő köszöneteket, ijedt alkalmazkqflniakarást, minden benne volt ebben a nevetésben, még sírás is! Egyenesen a Csokoládékirályhoz tartottunk, s a boldogságtól szinte aléltan buktunk be az ajtón. — Krumplicékrot! — kiabáltunk össze-vissza, és izzadt krajcárainkat Ödön bácsi elé szórjuk. A vásárlás kéje annyira hatalmúba kerített, hogy el is felejtkeztünk az édességekről, annak örültünk csupán, hogy saját pénzünk volt, vevők lehettünk, ehhez már ízek sem kellettek, ez maga volt a beteljesülés s az álombéli zamatok se versenyezhettek azzal, hogy a szegény árva gyermekek gubójából mint cukrot vásárló pillangók röppentünk ki! — Állásom van — mentegetőzött anyánk, látva Ödön bácsi elborult tekintetét — Előleget is kaptam! — s hadarva mesélte, hogy holnaptól kezdve a malomban fog dolgozni,- zsákokat számol, fehérneműt foltoz, a molnár gyerekeit tanítja zongorázni, rengeteg dolga lesz, mert mindent rábíznak, mindent! O * * dön bácsi csak állt egy darabig, összemorcolt szemöldökei alól villámok cikáztak... A cukorrudacskák olvadni kezdtek a markunkban, s ő még mindig nem szólt, csak szaggatott lélegzete árulta el, hogy milyen viharok kavarognak benne. Üresnek és kifosztott- nak érezte magát, nagyokat nyelt, s időnként megtörölte verejtékező homlokát. Ezekután nélkülem is boldogulsz ... Énnélkülem! — dohogta, s olyat ütött a testes üzleti könyvekre, hogy valóságos porfelhő csapott ki belőlük. Elharapott mondatok, mérges indulatszók röpködtek a porfelhőben, s az inasok alázatosan hallgatták e zavaros kirobbanást, készen arra, hogy sírjanak vagy nevessenek, ahogy a főnök úr parancsolja... — Hálátlan népség! — mondta végül Ödön bácsi olyan rekedt izgalommal, mint aki végül rátalált az igazságra. (1942) Serfőző Simon: Vacsoraízű este Hazagondoltam ma, hol szekerek zörögnek Esténként a fáradt mezőkről igyekvő kapásokkal. Partok ajkát kóstolja a szél, s a felhők bogait rángató Jegenyék bódultán hajtják le homlokukat. A bőszoknyás bokrok tövén már púposodik az árnyék. A meggyfa-sörényű kert alatt fekete vonatok rohaniiak. Apám talán vizet húz a csillag-étkű Kútból. s a gémje, mintha most felém intene! Egyedül üldögél ilyenkor anyám a kiskonyhánk dáliavirágú Ablaka alatt A tanyz-fehér ség elolvad az akácok között. S csak mosolyog: lám mily gyorsan telnek az évek: — S köré telepedik társul csendben a vacsoraízű este..é Lukács Miklós: HÁZ ELŐTT Ház előtt sárgarózsa bokra tömjénezi édes illatát Anyám — öreg kertiszék ölén ül, — foltozza az elnyűtt ruhát Elhervadt ujjal közt bujkál a tű, — varr foltra ócska foltot, drága, törődött Anyám, — hajnal óta, — ó, mennyit munkálkodott Elfoszló piros sz! rmát szórja ősz kontyára az a Ikonyi fény. Nézd, drótkeretes pápaszeme ölébe hullt Elal udt szegény. KÖNYVESPOLC Titus Popovici: ÉHSÉG 1945 tavaszán az Arad környéki Lunca falucskába is szállingóznak már haza a világháborút megjárt katonák. Megjön Mitru Mot is, kis földje bevetetlen, házát bomba verté szét, és most olyan pőre, mint a kígyó. És megjön George Teodorescu, az iskola igazgatója, a gazdag Ana Mot veje. Félkarját a magyarországi harcokban hagyta, de szívében új eszméket, a szocializmus eszméit hozza magával... Erről a kis faluról, ezekről az emberekről szól Popovici eposzi áradású regénye. "A földosztásról, az osztályharcról, az emberek tudatában végbemenő változásokról. Az új élet problémái mindenkit válaszút elé állítanak: van, aki kezdettől fogva tudja, hol a helye; van, aki bár későn, mégis ráeszmél, és van, aki szőröstül-bőröstül eladja magát az ördögnek. Az írás legfőbb erénye a falu és az osztályharc atmoszférájának drámai erejű ábrázolása. Popovici szinte az egész falut fölvonultatja. Darvas József; VÉGIG A MAGYAR SZAHARÁN* Mély realizmussal rajzolt, nehéz levegőjű képek bontakoznak ki Darvas József 1940—1944 közt írt riportjaiból, cikkeiből. Mi adja meg ennek a kötetnek a szorongatóan forró, valóban szaharai perzse- lésű alaptónusát? Az író bátorsága. Az a bátorság, mellyel az író a fasiszta háborúért lelkesedő jobboldali sajtó üvöltő dervisei ellenében a keserves hétköznapok mélyén hallható morajt, a nép életének szomorú valóságát írja meg. _ . > Nagykunsági Jegyzetek Irodalmi estre hívtak meg Kisújszállásra néhányunkat a népi írók közül. A legszebb ígéret az volt, hogy maga a "nép is eljön majd meghallgatni bennünket. Ügy hangzott ez nekünk, mintha királyi vendégeket. ígértek volna, mert hiába származunk legtöbben a népből, a parasztságból, hiába írunk könyveket róluk, nemcsak mi magunk, de az írásaink se igen jutnak el hozzájuk, közéjük. ‘ A falvak, a tanyák és a puszták népe olyan szegény, hogy kenyérre is csak szűkösen -telik neki, s nemhogy többpengős könyveket, de néhányfillé- res újságokat is alig tud vásárolni. Aki pedig jóbbmódú közülük, az úgy gonlolkozik, mint az a nyolcvanholdas kisújszállási kun gazda, aki így felelt, amikor a diákok jegyet alcartak eladni neki az irod-lmi estre: „Nekem ne beszeljen senki pénzért!” Így aztán, ha egyszcr-egy- szer vidékre megyünk előadást tartani, alig hallgat m->n bennünket más, mint a helybeli intelligencia és a diákság. Ezek nagy része is inkább becsületből, illemből, mint eleven érdeklődésből... Csodálatosképpen azonban Kisújszálláson a szépszámú közönségnek majdnem fele paraszt volt. Olyan különös és megható volt az előadói dobogóról lenézni a hatalmas te* Megjelenik a magyar könyv ünnepére. remre, melynek széksoraiban a felén túl mindenütt egyszerű, szegényesen öltözött parasztemberek, fejkendős asszonyok ültek. Elől, az első padsorokban pedig a középosztály asszonyai és férfiai. Olyan furcsa volt elnézni: a népről beszéltünk! a magyar szegénység mellett tettünk hitet, s a középosztály lelje sen tapsolt szavainknak, viszont a terem közepén. ahol a két. réteg elvált egymástól, üresen állt egy vagy két sor szék ... Pedig hátul még álltak is. Ez az üresen álló két sor mutatta meg legjobban, hogy milyen nehéz lehetett ezt a kétféle közönséget így összehozni. Víz és olaj? Úgy választódtak el, mintha azok lettek volna egymás mellett. Hallgattam az első sorokból feldübörgő tapsot, s arta gondoltam, hogy ez az ünneplés egy fogalomnak, manapság szinte már divatos 'opálomnak, a „nép"-nek szól — de vajon a tapsolók azonosítani tudják-e ízt a fogalmat a hátsó sorokban húzódozó'emberekkel? ... Ha igen, kevesebb taps kéne és több cselekedet! * Olyan ez a kunsági település is. mint bármelyik nagy falu vagy kis város az Alföldön. Bármerre meg- az ember, azt érzi, hogy a maga falujában van. s szinte mondogatja magának: ott, azon a sarkon kell befordulnom és mindjárt otthon lesz ' ... Ismerős itt minden, még a sár is, amely így a tél és tavasz határán valósággal „egyeduralkodó* ezen a tájon. Azután ismerősek a faluszéli szegénytelepek is, amelyeket a boldog vagy inkább boldogtalan emlékű 1922-es földreform házhelyakciója telepített meg, csodálatosképpen mindenütt a legrosz- szabb földeken. Olyan egyformák ezek ‘minden alföldi faluban, városban, legfeljebb a nevük más. Az itteni szegénynegyed a déva- ványai út két oldalán terül el. Egyik részt Sóhajnak, a n\ásikat Dühöngőnek nevezte el a keserű néphumor. Azt mondják, azért, mert amikor meglepte őket a víz s összerogyasztotta a falakat, dühöngtek az új telepesek és még de- putációt is menesztettek a polgár- mesterhez. A másik részen pedig, ahol valamivel kisebb volt a veszedelem, csak sóhajtoztak és sopánkodtak ... Se járda, se villany, nincs ezen a részen, bár járdával az „óváros” se nagyon dicsekedhet. Arra bent azért különböző manőverekkel s egy kis leleményességgel mégis találhat járható utat az ember. Hanem itt! A házakból mindenütt kitódultak az emberek és izgatottan találgat- t íó.fc, hogy meddig tudunk elev(c- kélni anélkül, hogy egészen megmerülne a cipőnk ... A tanyaiak ugyan azt mondják, hogy ez még semmi. A hatalmas határban alig van kövezett út, és van olyan határrész is, ahol az iskolát se igen lehet megközelíteni. Akárkivel beszél az ember, csak a sárról, a rossz utakról esik szó, pedig van itt sojc egyéb baj is. Például itt van mindjárt a víz dolga. Olyan kevés van belőle, hogy pénzért veszik. Már tudniillik az ivóvizet, mert talajvíz, esővíz annyi van, hogy fölveti a házakat. Hanem az ásott kutak vize jobbára i.’ tat- lan, ártézi kút pedig alig e y-kettő van a tizennéavezer lakosú váróiban. Ezért azután hatalmas lajtok- ban hordják szét mindenfelé a vizet és árulják, vödörjét hat fillérjével... * „Sült-tök láz” — mond egy titokzatos szót a tisztiíőprvos. akivel a néptáplálkozásról beszélgetünk. Azután megmagyarázza. A szegényeknek, főleg a tanyai szegénységnek télen egyik legfőbb táplálóiéi a sült- tök. Ez az egyoldalú táplá’kozás, főleg a gyerekeknél, furcsa elváltozást okoz: megsárgul az arcuk, mintha sárgaságban szenvednének Hogy ez a „láz” orvosi szempontból is betegségnek számítható-e, arra vonatkozóan még nincs tudományos bizonyíték, de mindenesetre jellemző és figyelmeztető tünet ez, hogy lássuk: hogyan él a nép. A nép, amelyről olyan sokat és olyan szépen szavalnak. Nemcsak a falusi földmunkásság, de a tanyai törpebirtokos réteg is igen szomorú viszonyok között él itt. Majdnem teljes egészükben elszorultak a silányabb, szikesebb és vizesebb határrészre, a lol négyöt-tíz hold rossz földdel ■ iask^dva próbálnak megállni■ a lábukon. Többtermelés? Kertgazdaság? Belterjes gazdálkodás? Itt érzi csak meg igazán az ember, hogy menynyire levegőben lógó szavak ezek, Nc.:i azért, mintha ebben t népben nem lenne meg az igyekezet, hogy •refelé haladjon. De itt minden belefullad a sárba, minden elakad a feneketlen utakon — legnagyobb problémi megérni a holnapot, s görcsös nekifeszüléssel megtartani azt a keveset, ami van. Gyökeres változásnak zell jönni, hogy ez a nyomorúságban megrekedt nép tovább tudjon lépni! És mégis: ebből a szegénységből eljöttek vagy százan, hogy halijává: bennünket a sorsukról szólni. Amit elmondtunk, elmondhattunk t > k, nyilván nem volt nekik újság, l ' :zen ez minden napjuk, ez az egész életük. S mi mégis nekik beszéltünk elsősorban, a hátulsó seroknak, mert szerettük volna, ha megbizonyosodnak, hogy nincsenek egészen egyedül. Persze, nekünk i-: adott egy tanulságot a találkozás. Éspedig azt, hogy nem elég szavakkal kérni a bizalmat azoktól, akiknek eddig majdnem mindig becsapással fizettek. Kevesebb szó kell itt és több cselekedet! 1941.
