Szolnok Megyei Néplap, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-01 / 78. szám

1961. április 1.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

n

A negyvenötös korosztály

V

alamikor a háború utolsó végvonaglása idején fogantak. S amikor a világra jöttek, bizony sovány tejen, kevéske édességen nőttek, fejlődtek. Azután egyre gazdagabbá lettek az évek. Jutott már kenyér minden asztalra, mellé hús is. S a negyvenötben születettek alaposan behozták a lemaradást. Testileg jólfejlett, szellemileg minden iránt érdeklődő fiatalokból áll ez a most felnöveked :tt generáció.

Tizenhat évesek. Modem gondolkozásnak, szeretik a rock and rollt, a feltűnő ruhákat, igyekeznek szépen öltözködni, s szinte rohamléptekben meghódítani, magukba fogadni az egész világot. A felszabadulásról csak könyvélményeik vannak, sokan közülük csak nevelési fogásként könyvelik el a múlt idők nehézségeinek felsorolását. Bizonytalanok egy- egy ma már tartalmátvesztett fogalom pontos meghatározásában, mint: munka- nélküli, gróf, ispán, csendőr, inségkonyha és mások. Hitetlenkedve hallgatják az elbeszéléseket arról, mi volt a vágyuk a huszonöt év előtti tizenhatéveseknek. Alig hiszik, hogy akkor sokaknak a napi egy tál meleg ételben, egy rendes ruhában csúcsosodott ki a leghőbb kívánságuk. Egykorú szociográfiai felmérések tanúsítják: a rendes napszám, altiszti állás, és más ehhez hasonló vágyak „feszítették” a tizenhat éveseket. József Attila ebben a korban szenet és krumplit volt kénytelen lopni a józsefvárosi pályaudvaron.

S ha el is hiszik, nem hagy bennük mélyebb nyomokat. Talán így is van jól. Előre néznek, a tizenhat éveseket csakis és kizárólag a jövő érdekli, A fényes és biztos jövő, amely nem megy esodaszámba, hiszen rendszerünk természetes velejárója. Ök pedig együtt születtek a renddel, amelyet a szabadság szült nekünk.

Tílálkozási gondja nincs ■ ennek a korosztálynak. Kezembe került néhány iskolaorvosi napló. Az 1945- ösöknél a testi állapot rovatában oldalakon keresztül ilyen bejegyzések olvashatók: jóltáplált, jólfejlett. — Csak elvétve más, ott is mellette az indokolás, hosz- szabb betegség utáni állapot.

A ruházkodást az jellemzi, hogy sok fiatalnak bizony jó idejébe került összeszámolni a ruháit. Ebben elsősorban a lányok vezettek. És legyünk csak őszinték, ez már túlzás. Kiderült a beszélgetések során, hogy a gimnazista lányoknak egész ruhatáruk van. Az egyiknek édesapja munkás, anyja adminisztrátor. A család jövedelme 3300 forint havonta. A kislánynak három kabátja, öt egész ruhája, hat szoknyája és tíz blúza van. A járműjavító egyik 2000 forintos fizetésű munkásának lánva hét epész ruhát, tíz

Próbaűton

az űj magyar Duna- tengerjáró

A Gheorghiu-Dej Hajógyárból pénteken indult 12 órás próbaútjára a Tihany nevű 1300 tonnás Duna-ten- gerjáró, amely nemsokára magyar színekkel járja majd a világtengereket. Az új Du- na-tengerjáró az ötödik, amely az elmúlt három évben a Gheorghiu-Dej gyárban a DETERT részére készült. A hajó előreláthatólag április második felében Magyarország és a Közel-Kelet között megkezdi a teherforgalmat. (MTI)

— köfargó gépet

s zerkesztett Tonka László újító a tiszalöki Vegyesipari Vállalat dolgozója. A géppel a terméskő fáradtságos kézi faragását küszöbölik ki, s a termelékenység is több száz m/krtíUkfís. ezőtófc Sok ,

szoknyát, tizenöt blúzt mondhat a magáénak. A többi válasz is nagyjában ilyen. A parasztfiataloknál is hasonlóak az arányok. S ez szerintük magától ér ötödik. Érdekes, hogy a fiúknak lényegesen kisebb a ruhatáruk.

S a biztos, talán kicsit túlságosan is biztos gazdasági alapokon alaposan megváltoztak a vágyak. A legnagyobb élmény nem a vasárnapi cukrászda, mint ama bizonyos negyedszázaddal ezelőtt, és nem is a „főméltóságú asszony’* kétesértékű nyomorenyhítő akcióján kapott használt ruha. S ami a legnagyszerűbb: a legnagyobb élmények sorába a közösségi élmények léptek. Ez már az új társadalom, a közösségi ember típusának kialakítására tett erőfeszítések gyümölcse. Megkérdeztünk ugyanis néhány fiatalt, mi a legnagyobb élménye. A válaszok közül néhányat találomra ragadunk ki: „Két hét a parádsasvári úttörő táborban. Tízen voltunk fiatal 'á- hyok, nagyon jól szórakoztunk.” — „Sporttársaimmal való utazás, közös séták.” — „örsvezetőképző táborban voltam, nagyon jő volt.’* — Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kaptunk a megkérdezett járműjavítós iparitanulóktól is. S még egy tanulsága van a kérdezősködés- nek. A tizenhatévesek előtt kinyílott a világ. Kívánságaik között szinte visszatérő refrén: meg akarom ismerni, be akarom járni a világot. A mi időnkben a vágyaknak korántsem volt ilyen szabad szárnyalása. A pestieknek például a Gellérthegy és a Hűvösvölgy jelentette az elérhető, beteljesíthető vágyak netovábbját

S ha már a vágyaknál, az álmoknál tartunk, vessünk a jövőbe egy pillantást: Magyarország, Szolnok 1971-ben. Milyennek képzelik ezt el a fiúk és lányok, akik ez alatt a tíz év alatt érnek majd felnőtt, a közösség életében fontos szerepet játszó emberekké? Minden nehéz munkát gép végez” — ez egy parasztfiatal véleménye. „Modem nagyváros lesz a mi Szolnokunk” — így gondolja

ezt egy gimnazista kislány. S mindjárt hozzáteszi: „Remélem, ebben a nagyvárosban nekünk is jut egy modern összkomfortos lakás, gépesített konyhával.” — Szerepel itt a helikopter állomás, felhőkarcoló, mellékutcai neonvilágítás.

S ebben a társadalomban minden fiatal jelentős helyet kér. Hol van a huszonöt évvel ezelőtt megkérdezett tizenhatévesek vágyálma: a nyugdíjas állás? Ma iparművész, technikus, kultúrmérnök, kertészeti szakember akar lenni a fiatal. S ezt nem mint félénk vágyat, hanem mint reális, megvalósítható lehetőséget értékeli.

Ismét hangsúlyozzuk:

1 nincs különbség a véleményekben munkás-, paraszt-, diákifjú és lány feleletei között. Egyformán gondolkozik a műszaki ellenőr, a tsz paraszt, a járműjavító munkásának gyermeke. Mert egyformák a lehetőségek és a távlatok. Mert az űrutazás éppenúgy foglalkoztatja a tiszabői parasztfiút, mint a Verseghy gimnázium másodikosztályos tanulóját.

Együtt születtek a felszabadulással, s együtt nőttek a Szabadsággal, amelyet ők természetesnek, talán túlságosan természetesnek tartanak. Ügy tapasztaljuk, nem élnek vissza vele. Elenyésző kisebbségtől eltekintve, komolyan veszik az életet. — Mintegy negyven fiatallal beszélgettünk és nem „szelektáltuk” őket. A beszélgetésekből az derült ki: felelősségteljesen gondolkoznak, rendesebben viselkednek, mint az öt-hat évvel ezelőtti tizenhatévesek.

45-ös korosztály. A mi nevelésünk, az idősebb generációé Amikor őket nézzük, önvizsgálatot is tartunk; jól végezzük-e ezt a legfontosabb, legnagyszerűbb fela latot? A tapasztaltak után úgy gondoljuk; nincs okunk szégyenkezésre.

Hernádi Tibor

mibe herül egy tojás í

Önköltség és jövedelmezőségi számítás a mezőtúri Sailai Tsz-ben

Erre nem is olyan egyszerű feleletet adni. Egyszer 1,40, máskor 1,60, a piacon pedig 2,20. De mibe kerül az előállítása? Van-e rajta haszon, s ha igen, mennyi? Ez utóbbi kérdésekre csak pontos önköltség és jövedelmezőségszámítás után adhatunk feleletet.

A mezőtúri Sailai Tsz-ben még március első napjaiban is számoszlopokkal, adatokkal bajlódtak a könyvelők, pedig a zárszámadást akkor már régen elkészítették.

— Az önköltségszámítás nehezebb, mint egy zárszámadás — véli Tar Mihály, a tsz főkönyvelője. — Két embernek több, mint

két heti munka

mire az adatokat feldolgozzák.

Ilyen most, de régen, ha lehet, még nehezebb volt azért, mert gyakorlat nélkül csinálták. A Sailai Tsz volt ugyanis az első megyénkben, amelyik a gazdálkodásnak e fontos kiegészítő, segítő módszerét alkalmazta. 1954-ben kezdték meg a munkaegységek ágazati bontását, ami az önköltségszámítás előfeltétele. A következő évben kezdték azután a tulajdonképpeni számítást.

— Tagságunk annyira ellenezte — emlékezik a főkönyvelő —, hogy csak úgy járult mégis hozzá a bevezetéséhez, ha a megyei tanács megtéríti a költségeit. Mert 2400 forintba került csak a hozzá szükséges papíros. De

bizalmatlanság

kísérte ezt a munkát mindaddig, amíg ki nem tudtuk mutatni, hogy a szántóterület 85 százalékának termése mibe kerül. Ez 1957-ben Sikerült először.

Igen, ez az onköltségszámf- tás lényege: megtudni, hogy egyes termékek, előállítása mibe kerül, van-e rajta haszon, tehát kifizetődő-e a

termelés. A Sailai Tsz-ben például 1957-ben egy mázsa búza 146 forintba került A gépesítés fokozásával, kézi munka csökkentésével, s a termésátlagok növelésével ezt a költséget 1960-ra sikerült 132 forintra leszorítani. Kimutatták azt is, hogy 1957- ben 4,25 forint költség jutott egy liter tejre azért, mert elég sok kevéshozamú tehén volt az állományban és viszonylag nagy mennyiségű abrakot feletettek. Ma egy liter tej már csak 3,17 forintba kerül, mert javították az állományt és fokozták a lédús takarmányok etetését.

A szövetkezetnek

legnagyobb haszna

mégis abból származott, hogy az önköltségszámítás segítségével ismertté vált a daraértékesítési százalék. Ez az egész tsz-ben eléggé kedvezőtlen, de egyes területeken kifejezetten rossz. Egyelőre alapos vizsgálatot indítottak. Azt derítik ki legelőször, ml

az oka, utána könnyű lesz ezt az okot kiküszöbölni. Hatékonyan beavatkoztak a tojástermelésbe is. A tojás önköltsége ugyanis szintén elég magas, 98 fillér volt, az átlagár pedig 1,20 forint. Tehát haszon alig van rajta. Bevezették a koncentrált takarmány etetését, s ebből máris észrevehetően nőtt a tojáshozam. Nyilvánvaló, hogy ha azonos értékű befektetéssel több tojást nyernek, egynek az önköltsége már kevesebb.

A mezőtúri Sallaiban ma már alig akad ember, aki ellenezné az önköltségi és jövedelmezőségi számítást. Belátták, hasznára válik a gazdaságnak. Csak az a baj, hogy megyénk 199 szövetkezetéből mindössze 92-ben csinálják ezt a számítást. Igaz, sok munkával és némi költséggel jár bevezetése, de ez ma már a korszerű nagyüzemi gazdálkodás elengedhetetlen kelléke. j i ,i,„i,

' P. M.

t

Albetegek

A minap a szolnoki SZTK rendelőben várakoztam a soromra. Nézgelődésem közben azon gondokoztam, hogy bizony az orvosok munkája sem olyan könnyű. Éppen elég fárasztó lehet ennyi beteget naponta megvizsgálni, tanácsot adni, kezelni, stb.

Az elmélkedésem közben a mellettem lévő csoport beszélgetésére lettem figyelmes. Azt mondja az egyik: — én már nem fogom be a lovat nekik ha sikerül. Két lányom dolgozik, a fiam a vasútnál. ■*— A többi is rákontrázik hasonlóan. Mindegyik azon spekulál, hogyan lehet kijátszani az orvost. Azt szeretnék, hogy dolgozni ne kelljen és a táppénzt meg kapják.

Nem bírtam szó nélkül. Azt mondtam nekik, mikor a normát szapulták, hogy — higy- gyék el emberek, mióta normában dolgozunk egész jól

megvagyunk, sőt jobban is élünk mint mikor sem norma, sem munka nem volt. — Nem mondom furcsa szemekkel néztek rám. Közben újra szólították a betegeket. Csak úgy törtettek előre. Mikor kifelé jöttek méltatlankodva szidták az orvost. így szól az egyik —, képzeld nem azt mondta az a... egészségesebb vagyok mint 6.

Sajnos vannak még egy páran akik dologtalanul akarják szipolyozni a közöst, de ezek hamar pőruljárnak, úgy mint az említettek. Persze kevesen vannak már ilyenek. A legtöbb ember becsülettel dolgozik sőt sok azoknak a száma, akik bár valóban gyengélkednek mégsem hagyják ott a munkát, mert tudják miért dolgoznak.

Kovalik Adolf

levelező

A

VALLOMÁS

e m

berek sorsáról

Különös ez, hogy én, Tóvízi Kálmán általános iskolai tanító mennyi mindent tudok a körzet lakóinak életéről. Pedig csak az a dolgom, hogy megtanítsam a betűvetésre ezeket az édes csöppségeket, akik a zsámolyról is alig-alig érik el a számológép felső sorát.

Persze, falusi tanító vagyok és már több mint húsz éve élejc itt Tiszaföldváron, a hajdani szegényház szomszédságában. Ismerek mindenkit és engem is mindenki. Hozzám jönnek tanácsért... De ki máshoz is mennének, amikor én vagyok a tanítójuk... ? Húsz éve már, hogy végeszakadt a vándortanítóskodásnak. Még egészen fiatal, valóságos gyerekember voltam, amikor idejöttem. No, persze most sem vagyok öreg. Messze járok attól! Csak elgondolkodtat néha: első tanítványaim gyerekei is elém járnak már.

Hiába, több mint húsz éve!

Sokat változott a világ. És az emberek: én is, más is. Emlékszem, milyen foltos ruhákban, félretaposott cipőben jöttek a gyerekek. Igaz, a tehetősebb gazdákéi a felekezeti iskolában tanultak, hozzám csak a cselédek és a .,törpebirtokosok” magzatai kerültek. És a cipőgyár környékén lakó munkások gyerekei. Akkoriban alakult az üzem. Szóval a pénztelenek seriféciáia vati a mácatfc.

Tízóraira csupasz kenyeret hoztak a zsebükben. A zsíroskenyér ünnepszámba ment. Vaj? Ha volt, a piacra került. Kellett a pénz. Csak nem dőzsölhettek annyira, hogy a vajat ők maguk egyék meg? Persze, persze ... Erről jut eszembe, most van uzsonnatáskájuk és az szalvétába pakolt ennivalót rejt magiba. A gyerekek nem szeretik a vajat, mert a meleg miatt beszívódik a kenyérbe. És unják is. Inkább felvágottat esznek és csokoládét hoznak. Mert ezek a kicsik, a mai gyerekek nagyon szeretik a csokoládét..,

És nem igaz, akkoriban sem voltak edzettebbek a gyerekek, mint most. Mezítláb jártak: mert nem telt cipőre. És most van cipő, s jóidőben is felveszik. Nem azért, mert kényesek. Azért, mert van! Ha elpuhultak lennének, mostanában, amikor rendszeresen tartanak szűrővizsgála- tolcat, általános gyermekgyógyászati szakvizsgálatokat, gyakran akadnának betegségre. Olyan egészségesek, mint a makk. No, igaz, ennek is egyszerű a magyarázata. A legkisebb bajjal is elviszik az orvoshoz. Azonnal. Tehetik, hisz mindenki biztosított...

Annak is éppen húsz éve, hogy jött át az öreg szomszéd, s kért pálinkát, mert beteg van a háznál. Kíváncsi ittam 6* átmtntam Újítójuk. Nevetnem kellett. Az öreg ugyanis pálinkát öntött lova fülébe, aztán háttal állt a Kacérnak és egy vénséges vén kalappal, balkézről veregette a hasát. A ló nem gyógyult. Már csak a boncolás

bizonyította bet a bélcsavarodásnak nem használt sem a pálinka, sem a veregetés. Hát igen: ez húsz éve volt. Meg az is, hogy a gyerekek legfeljebb a hatodik osztályig vitték, s akkor elmentek dolgozni, mert kellett a pénz. Egy sem jutott el az érettségiig ...

A Tordai fiú a szegedi orvostudományi egyetemet jó eredménnyel végzi, Pető Róza közgazdász lesz, Benyus Laci a bölcsészkar hallgatója. És hogy hányán érettségiztek? Azt még én sem tudom, pedig ismerek itt a környéken mindenkit. De azt mondhatom, a nyolc osztálynál kevesen állnak meg.

Hiába, a hajdani szegényház környéke kultúrált emberek lakóhelyévé vált. Men kérem húsz évvel ezelőtt a községben nem volt más, mint az ipartestület dalárdája és a népművelő előadások az iskolában, amelyeket mi, néptanítók tartottunk- A művelődési ház színházterme most 400 férőhelyes és rendszeresen jár ide a Szolnoki Szigligeti Színház. És jönnek a budapesti művészek. Mindig teltház várja őket. Akkor nem jöttek: közönségük sem lett volna. És most már‘két mozink van, TIT-előadók tartják a művelődési házban az ismeretterjesztő előadásokat, amelyek az általános műveltséget emelik. Nagy az érdeklődés újabban az egészségügyi és az agrotechnikai előadások iránt is.

Mióta a villanyt bevezették, azóta minde&háznál van rádió. Most már szívesebben nézik a televíziót. Motorkerékpár annyi, hogy számát sem tudom, de minek is soroljam tovább? Mindenki tudja ezeket.

No, persze: én legfe'jebb jobban ismerem őket és többet tudok róluk,"mint m'sok. Még ha csak az is a dolgom, hogy ezeket az édes csöppségeket a betűvetés alapfogalmaira tanítom. De falusi tanító vagyok és már több mint húsz éve élek itt Tiszaföldváron. A hajdani szegényház szomszédságában.

Feljegyezte; Szántó István