Szolnok Megyei Néplap, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-19 / 67. szám

K épzeljék, milyen nagy­képű férfiak is van­nak! Azt mondja ne­kem a minap Bodnár bará­tom: „öregem, a nők csoda szimpla lények. Egy-kettőre kiismeri őket az ember.” Ki­ismered ám az öregapád — mondtam volna neki legszí­vesebben, de még erre sem méltattam. Aki ennyire be­képzelt, azt majd csak az élet tanítja meg. Helyeseb­ben: megkapja még ő a ma­gáét — a nőktől. Még hogy olyan könnyű el­igazodni például a fiatalasz- szonyokon! Kérem, huszonöt éves, nős, gépjavítós műve­zető vagyok, tehát benőtt a fejemlágya, de mé- most is a vállam vonogatom, ha éle­tem első nagy kalandjára gondolok. Értem is, meg nem is. Ipari tanuló voltam, s ter­mészetesen lelkes DISZ-tag. A VIT-küldötteket hazaváró küldöttségbe engem is beosz­tottak. Az alapszervezet kul- turosa az én kezembe is nyo­mott egy csokrétát, hogy ad­jam majd oda valamelyik jó­képű kislánynak. A Keleti Pályaudvar érke­zési oldalán olyan nagy tö­meg várt, hogy csak könyök­kel tudtam bevergődni a pe­ronra. Befutott a fellobogó­zott VIT-vonat. Rázendített a zenekar, hurrázás, üdvözlő beszéd után szülők, barátok rohantak a vonathoz. Engem majd eltapóstak, csaknem szétment kezemben a csokor. Annyira vigyáztam a virág­ra, hogy közben minden VIT-küldöttet lefoglaltak előttem. Toporogtam, ide-oda szaladtam, a végén azon vet­tem észre magam, hogy már csak egy páran lézengünk a kijárat táján. Utoljára egyedül maradtam. Szomo­rúan csüngettem a virágcsok­rot, lóbál tam, még oxford óz­tam la vele, hátha széthulla­na. Csak nem cipelem vissza szégyenszemre. Aztán én is haza indultam. A kijáratnál még visszanéz­tem. Megörültem, óriási kuf- ferral akkor szállt még le­felé egy küldött Gyönyörű, sötétbarna hajú lány. Sötét­kék berakott szoknya volt rajta, meg vajszínű selyem­blúz, csinosan kétfelé kun- korodó, álló gallérral. A nya­kában habkönnyű, pasztell- tarka sál lebegett Odarohantam. Hosszú pil- lájú, nagy diőszemétől úgy megilletődtem, hogy csak da­dogtam valamit, míg a csok­rot átnyújtottam. — ö, köszönöm ... Nagyon kedves — mosolygott bájosan és röpke mozdulattal bele- igazftott rövid hajába. Mint azok előtt szokták a nők, KOZÁK GÁBOR A NAGY KALAND akik számítanak nekik vala­mit. Ez bátrabbá tett egy kicsit. Felkaptam a hatalmas bőrön­döt. Olyan elhatározással, hogy akár a világ végéig is elviszem. — Akkor jutott eszembe, hogy be kellene mutatkozni. Gyorsan letettem a táskát, s megmondtam a nevem — Vera — búgta rá ő is kissé fátyolos hangján és bár mosolygott, abban a pilla­natban szomorúságot vettem észre a szemében. Elindul­tunk. Úgy lépdelt mellettem, mintha még vissza akarna fordulni. Le-lelassított, kö­rülfürkészett, én addig sán- tikálva kanyarogtam, cserél­gettem a terhet egyik ke­zemből a másikba. Végre döntött. — Taxival megyünk — mondta józanul. — „Megyünk? !■' — Mele­gem lett a többesszámtól. — Tudja, a férjemet vár­tam. Nem jött ki. Kísérjen haza jó? — kért hízelegve. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. A taxiban tértem valamennyire magamhoz. Ér­tett hozzá, hogyan oszlassa el zavaromat. Kedves, gyors kérdésekkel keresgette, miről tudok kedvemre beszélni. — Hamarosan helyben voltunk a témával. Ismert néhány lányt a mi DlSZ-alapszerve- zetünkből is. M egérkeztünk. A Városli­get közelében laktak egy kisebb, modem bérházban. A kapuban el akartam köszönni. — Jöjjön csak fel nyugod­tan — hívott, s úgy vettem ki, mintha kicsit kacérkodna velem. Engedelmesen követtem. A bőrönd sárkát párszor bele­vertem a lépcsőfokokba, any- nyira néztem csinos lábát, térdhajlatát, melyre üteme­sen libbent a rakottszoknya. Nem tudom, hogy lehet, de még többet is láttam, mint amennyit a szoknya szaba­don hagyott. A szobában tértem magam­hoz, mikor felkattintotta a villanyt. Helyes, hangulatos lakásuk volt. Szilvakék hu- zatú, nikkelezett csőbútor, élénk színű szőnyegek fogad­tak. Sok pompás olajfest­mény, akvarell volt a hal­vány narancsszínű falon. A földigérő, horgolt csipkefüg­gönyön még aranylott az al­konyati napsugár, a távol­ban álmosan sötétlettek a li­get fái. A táskát ő tette le a fél­magas vitrin oldalához, az­tán egy tálcát vett ki a szek­rényből, két poharat és egy megkezdett üveg csokoládé likőrt. — Igyunk egy kicsit, ezt adom borravaló helyett — kí­nált nevetve. — Mindjárt át­öltözöm, addig foglaljon he­lyet. Ittunk egy pohárral, újra töltött és magamra hagyott. Nem tudom, mi volt a szomszéd helyiség, szoba, vagy fürdőszoba. Az ajtót nem csukta kilincsre, így hallhattam a vetkőzés neszét. Égett a fülem. Milyen tüze­sen pillantott rám, mikor a poharat szájához emelte! El­pirultam a gondolattól: mi­lyen szépséges látvány lehet fehér csontfésűvel lazította a sötétbarna haját, szikrázó klipszet csíptetett a fülére, s mire elindultunk, valamived biztosabb lábon álltam. A Gundelban kötöttünk ki. Sört ittunk, meg is vacsoráztunk. — Ám olyan gyáva lettem a ragyogó asszonyka mellett, hogy jó­formán egész idő alatt ő be­szélt Ültem, mint aki seprű­nyelet nyelt, igyekeztem mi­nél magasabbnak látszani az asztal mellett. Hát még mi­kor táncolni hívott! Erről azért álmodni sem mertem. A lányok mindig dicsértek, milyen könnyen vezetek, de most az egyszer falábakon jártam. Gondolják el: foghat­tam a kezét, háta sütötte a tenyeremet. Hideg rázott a boldogságtól, mikor közelebb húzott magához, melle olyan­kor benyomult az én mel­lemtől Mit tudom én, hány óra lehetett, mikor hazaindul­tunk. Képzeljék: semmit sem engedett fizetni. Anyáskod­va, mégis pajtásian legyin­tett a kezemre, mikor hős- ködve a pénztárcámért nyúl­tam. — Ne nagyképűsködjék. Magának nagyon megérezné a zsebe. Ebben igaza volt, de egy kissé le is hűtött Tehát még­is kisfiúnak tart... Teljesen meggyávulva baktattam mel­Gyere már Az asztalon szegfűcsokor pihen s a félig-telt vizespohár oly kihívóan áll a márványlapon, hogy szinte kedvem lenne felborítani. Rád vár a szék. az ásító csend a nesztelen suhanó kisasszony, — képzeletében ott gőzölög már a neked hozott feketés pohár, a ruhatáros elvette már a kabátod, s keze a forintra vár... — ... Mindenkinek megérkeztél, csak a téren koppanó esőcseppek percegése hív még mindig: Gye-re már, Gye-ro •. • Az órámon a kismutató megértőn rójja a másodperceket, szegényke sietne bár, de a pontos szerkezet rugója többet nem enged. Érzem, hogy közeledsz s nem tudom villamosnak, busznak, járdának, levegőnek kell megköszönnöm, hogy ide vezetett... — Megbocsáss: Tudom, csak neked! —* .., s most, amint a téren átszaladsz Már látom a hajadon megcsillanó cseppek koszorúját, s hallom a Te órád kifulladt kacaját: Jő... vünk-... már... Jövünk! s az asztalon megmozdul a szegfű szirma, a félig-telt vizespohár megbocsátó», szerényen rám kacsint Fábián Péter ^Tjctoaszmaó Tisztára mosta a hajnali zápor A sáros utcát és fátyolos eget. Az ég katángszín köntösben integet Illatos, mint keleti drága kámfor. Ki emlékszik a februári hóra? A járda palaszín tükörként ragyog. Mintha röpke táncú, fürge angyalok Törölték volna kristály — csillogóra. Iám hiába kér gólt hetykén február, Vakít a nap, az ember szinte kábul. Az utcasarkon hóvirágot árul Vesszőkosarából egy kékszemű leány. Oláh Sándor Melyik igazabb A rozsdabarnán lángoló falomb holtan maradt itt lábaim nyomán: lassan ballagok lent a TIsza-parton. gondolkozom a boldog életharcon, amelyet vívni sürgetett a nyár. — Igaz a múlt varázsa? — Az öröm. mit sugártenyerén tartott a nap? — — Vagy inkább e ködös szomorú óra. a lila árnyak, miket a folyóra némán tereget a téli alkonyat? — Talán ez igazabb? Mi a hazugság? — kérdem a tájat, a bús ösvényt, mely a sűrűbe visz. — — A fájón egymáshoz koccanó ágak. minket kegyetlen, hideg szelek ráznak, a bokrok, mikről sárbabullt a dísz? — — Vagy a mélybe lefutó ragyogás, mely a habokon ezüstbe olvadt; a nyárfák édes, szelíd susogása s a virág, mely kelyhe selymét tárta csókra a fénynek — Innf a tavaszt? — Melyik igazabb? ... Remény Erzsébet ő most odaát! Ijedten tekint- gettem az előszoba felőli aj­tóra. Mi lenne, ha most ta­lálna hazajönni a férje?’ Ve­ra kilépett a másik ajtón. — Sejtettem, hogy nem ta­lálom itthon a fiatalurat — jegyezte meg kicsit dacos hangsúllyal, mialatt még hú­zott egyet a mályvaszínű szoknyája cipzárján. Annyit még megláttam, hogy égszín­kék kombiné van rajta. — Vérig sértődött — ma­gyarázta a2 uráról. Először úgy volt, hogy mind a ketten kimegyünk a VIT-re, ő még többet dolgozott érte, mint én. Utolsó előtti napon közöl­ték, hogy őt törölték a kül­döttek névsorából. Ugyanab­ban az iskolában tanítunk. Nem lett volna helyes, hogy más lemarad, míg mi ketten is megyünk. Azért haragu­dott meg rám, mert hajlandó voltam nélküle is kimenni. A búcsúztatásra sem kísért ki... Úgy látszik, még most sem békéit meg. No, de nem baj; aki haragszik, az békül — nem igaz? Megittuk a második pohár likőrt is. Kihúztam magam, hadd lássa frissen vasalt, sötétkék egyenruhámat, melynek varázserejét már ta­pasztaltam a lányoknál. El­végre a fiatalasszonyok is lá­nyokból lettek. Még nagyobb lett a mellényem, mikor lát­hatóan emelkedtem a szemé­ben, mert üg'"'« észrevétele­ket tettem a festményekre. Szeretek kiállításokra járni, megtanultam valamennyire, mit kell észrevenni a képe­ken, ml a szerkezet, tónus, ecsetkezelés. A szép kis asz- szony meg külön ihletbe ho­zott. Remekeltem. Magától értetődőnek vettem, mikor Vera előállt az ötlettel — Most pedig elmegyünk valahova, jő? Újból kiment, s két perc múlva mályvaszínű kosztüm­ben tündökölt előttem. Ekkor bizony belezsibbadtam a megilletődöttségbe. Ilyen elé- gáns nő! Vele megyek most ismeretlen kalandra! Megint 6 ügyeskedett, csi­csergőt^ csacsogott, szépívű lette. A tő hídján melegen belémkarolt. Rekedten mo­tyogtam valamit, ha kérde­zett. Pedig barátságos szorí­tásokkal bátorított. Nem ért semmit. Szédület, illat, lágy szövetsuhogás, bizsergető kis összekoccanások, ha lépteink üteme nem egyezett az én botladozásaim miatt — ezek maradtak meg abból a va- rázsos időből, ami alatt haza­értünk. A kapuban megáll­tunk. Biztosan emlékezik rá minden férfi, milyen elbű­völő a női arc este, búcsúzás­nál. Elnémul minden zaj, csak ő létezik a világból, aki szorosan előtted áll. Arcát, haját, alakját inkább érzed, mint látod, mert ő és vele az egész világ a szemében össz­pontosul. Nem tudod, kék-e, barna-e az a szem, mert este mindegyik csak mélység, és csillogás. Milyen mély volt az ő barna szeme! Ilyenkor ér­zed, milyen nagy-nagy titok, s ugyanakkor mindentudó — a Nő. Majdnem elsírtam magam, hogy ennek az édes szédület­nek pillanatokon belül vége szakad. — Akkor ... kezitcsókolom Verácska — hajtottam meg masam reszketve Mindentudó szeme bizo­nyára belémlátott. Kis hall­gatás után cirógató hangsúl­lyal szólalt meg. Közben megmozdult nyúlánk vonalú karja. Mintha az órájára pil­lantott volna. — Hova menne most, hi­szen éjfélre jár? A tanuló­otthonba talán be sem enge­dik... Igaz fs, arról egészen meg­feledkeztem. De azért adtam a nagyot. — Engem ne féltsen. — Jöjjön csak fel hozzánk, ne csacsiskodjon — fogta meg a kezemet és már húzott is magával. Csengetett a ház­mesternek. — Holnap majd tisztázhatja magát — magya­rázta, míg hallgattuk a bent- ről közeledő csoszogást. — Azt mondja, hogy egy roko­nánál aludt és kész. Felszédelegtem vele a la­kásba. Most m tudom, fél­emeleten laktak-e, vagy az első» T orkomban vert a szí­vem, míg lábujjhegyen keresztülmentünk az előszobán. Lassan nyitotta ki az ajtót, villanyt gyújtott. Láttam, hogy elvörösödik. Zavartan dobálta le a reti- kült, nylon-kesztyűt. Egyik a szőnyegre esett, én kaptam fel gyorsan. — Úgy, még mindig dacol az úr?! — állapította meg, s most láttam, milyen erélyes tud lenni. — Rendben van. Majd haza dugja az orrát, ha akarja... Mi azért nem bú­sulunk, ugye? — fordult hoz­zám. Eszünk még valamit, azután lefekszünk. Úgy érez­tem, szikrák pattognak min­den hajamszálából. Lefek­szünk! Mi ketten! Ennek ha­lál lesz a vége. De jöjjön, aminek jönni kell. Ha meg kell halni Vera miatt, hát meghalok. Ám, hogy lesz az a — „le­fekszünk?’’ Az asszonyka nem enge­dett sokáig ábrándozni. — A szomszéd helyiségben ismét átöltözött, öt perc múlva előttem is kötény volt, úgy segítettem neki a honyhában. Míg én felvertem a tojást, ő a teát készítette fel. Megvacsoráztunk «— most már másodszor, — a férje mégsem jött. Ittunk még egy pohár li­kőrt, húztuk az időt, hiába. A végén már 6 is elszótla- nodott. Ásítoztunk. Egyszer csak idegesen felugrott. — Na, nem várunk tovább, tefekszünk — jelentette ki mesterkélt vidámsággal. — Alig állok már a lábamon ... Majd a fenekére ül a fér- jecském, ha itt találja — kuncogott rám, s nyújtózko­dott. Nekem is borsózott a há­tam. Összekoccant a térdem, tán még a fogam is vacogott. Hogyan kellene mast visel­kedni? Az ájulás környéke­zett, mikor fáradtsága elle­nére ugrabugrálni kezdett, majd lehuppant a rekamiéra. hátradőlt, mosolygott rám. Ám a szeme csintalanul ne­vetett. Félrenéztem, lesütöttem a szemem. Erre hirtelen felug­rott. Szólt. ’ — Jöjjön kisfiú, vigyük csak ki a sezlont az előszo­bába! A sezlont eddig nem is vettem észre. Rogyadozott a lábam, míg kicipeltük Vera tudhatta, mennyire kínlódom, mert új­ból anyáskodva nyugtatott meg. — Ne féljen Maga szépen lefekszik odabent én meg itt alszom. Megkönnyebbültem, de va­lahogy mégis fájt a szívem. Hát csak kisfiú vagyok a szemében? Hisz jövőre már tizenhét éves leszek. -. Jóéjszakát kívánt, gyöngé­den betuszkolt a szobába. L efeküdtem, a fejem Is behúztam a paplan alá. Majd megfulladtam, olyan nagyokat lélepenttom Hallgatóztam. Hátha kinyí­lik az ajtó és 6.i. Ja), de mi lesz akkor?... Arra ébredtem, hogy... hogy „nagyon ki kell menni.” Világos volt mér, s az asz­talka mllett egy férfi ült — Engem nézett mozdulatlan szemmel. A Vera férje! Ki más lehetne? Körme hegyével a likőrös tálca szélét kocog- tatta. Valami hősi beletörő­dés elvette a félelmemet. Jó­zanul vártam, mikor veszi elő a pisztolyát — hiszen ilyenkor úgy szokás. De nem lőtt, csak bámult közönyö­sen. majdnem ridegen. Szeme apró moccanásán láttam, hogy máshol járhatott az esze és soká vette észre, hogy én elszántan nézem. Ekkor a száját is megpittyesztette egy parányit Az ágyékom' meg majd szétpattant, már a • vesémen is éreztem a tompa, fájó nyomást összeszorítottam a számat a szemem la ki akart ugrani. Valósággal düh fo­gott el. Hiába mereszted úgy rám a szemed, barátom, nem fogok megfutamodni. De ha­lálom előtt még felkelek. K imásztam a paplan alól, figyeltem, mikor ront nekem. De csak nyu­godtan ült a helyén tovább. — Jóreggelt kívánok, — jött ki akaratlanul a számon, ö csak rábólintott —■ Tatár vagyok, majd mindent megmagyarázok — hadartam, s valami felszaba- dultságot éreztem. Tudtam, hogy halál azért mégsem lesz. — Legyen szíves meg­mondani, hol van a WC — kérdeztem gyorsan és össze­préseltem a combomat. Sze­mével intett, hogy az elő­szobából nyílik. Szörnyű szégyen! Vera előtt kell elvonulnom. Bántam is már, robogtam kifelé. Ö már ébren volt, szép haja szétterült a fehér párnán. Meleg derű lengte körül gyö­nyörű fejét, üde illatával be­telt a kis előszoba. Mindjárt láttam, hogy hallott mindent. Kuncogva harapta be alsó szájaszélét, amint rányltot- tam. Mikor megkönnyebbültem, szemlesütve sompolyogtam vissza a szobába ... A kávéig senki nem szólt semmit. Kérem ... kezdtem volna kínomban valamiféle kimagyarázkodáshoz, de Ve­ra azonnal lecsapott. — Ha maga nem jön, meg­haltam volna a félelemtől. Míg sohasem aludtam egy'' dűl.. j Többet egy kukkal se mon­dott. De minden, minden ka­cagott rajta. A férje meg lógatta a fejét bánatosan... így történt, valamikor az ötvenes évek elején. Es most tessék, igazodjon el az em­ber. A legszebb az egészben az. hogy amikor a feleségem­nek elmeséltem életem nagy kalandját, s kértem hozzá a magyarázatát. i-át elkezdett nevofni és mll-c már jól ki- mulatta magát, csak ennyit mondott: — Ö. ó. te csacsit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom