Szolnok Megyei Néplap, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-11 / 292. szám

i960, december 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 KISERTET az áruházban — A takarékos tolvaj esete „Hajszaindításu nélkül Ä szolnoki Népművészeti bolt számtalan cikke között sok vásárló válogat. Piacnap van éppen, a környékbeliek közül is számosán betérnek az üzletbe. A boltiak alig győzik a munkát. Körmendi Ferenené éppen finom kézi­munkákat tereget az egyik vevő elé, mikor a tumultus­ból riadt kiáltás hallatszik: Tolvaj! Fogják meg!... Az a fejkendős, most fordult ki az ajtón <.„ Körmendi egy szemvilla­nással végigpillant az utcán. Pár gyors lépés, máris egy sietősléptű járókelő mellett teremi — Kérem, jöjjön vissza a boltba. Elfelejtett »valamit.... MuiiiHimiiiiiiiiiimiriiiiiiiiiinimiiiiiiiMiui A TIT elnöksége Jászberényben Az MSZMP Szolnok me­gyei Bizottsága, a megyei tanács és a TIT közös ren­dezésében a TIT elnökségé­nek tagjai, megyei értelmi­ségünk néhány kiválósága pénteken Jászberénybe láto­gatott. A mintegy húsz fő­ből álló csoport megtekintet­te a Fémnyomó- és Lemez­ei rugyárat, a Felsőfokú Ta­nítóképző Intézetet és az Aprítógépgyárat, majd utá­na a Lehel klubban találko­zott a két gyár műszaki ve­zetőivel. Látogatásuk során a ven­dégek betekintést nyertek a két korszerű gyártmánya­ival a maga nemében egye­dülálló — üzem életébe- Ké­pet alkothattak maguknak az automatizálás jelenlegi foká­ról, s a műszaki fejlesztés további perspektíváiról, a két gyár export lehetőségeiről és terveiről, a munkásvédelem helyzetéről. S végül, de nem utolsósorban a TIT elnöksé­gének tagjai nagy figyelmet szenteltek a szakmunkáskép­zés, továbbképzés, valamint általában az ismeretterjesz­tés problémáinak. Az eredményes ■ találkozó méltatására később még visszatérünk. MIT FELEJTETT EL AN­NUS NÉNI? Csomagoltatni és fizetni. Kabátja alattiét gyermek- ruhácskát találnak a boltiak. És aztán — amint ez történ­ni szokott — rendőr, igazol­tatás, bekísérés... A rendőrtiszt rendíthetet­len nyugalommal ül és mesét hallgat. A mese segítőkész öregasszonyról szól, aki az el- fogatás kockázatát is vállal­va, szegénységében lopás út­ján akart örömet szerezni egy kislánynak, aki.«. A modem tündérhistória hőse — termé­szetesen — a gyanúsított mi­nőségében szereplő Annus né­ni. A nyomozó már tudja, hogy a kékszemű, őszhajú matróna veszedelmes, eddig tizenkétszer büntetett üzleti tolvaj, az alvilág nyelvén: bolti bugás. SZENVEDÉLYES CIPŐTISZ­TÍTÓ lehet Annus néni, kinek az ágya alól hét doboz cipőpasz­ta került elő — féltucat üveg kölni társaságában. A szap­pant tisztes távolságban he­lyezte el a teától, nehogy az utóbbi szagot kapjon. Cérna körömkefe, paprika, készru­hák, végáruk, ágytakarók so­rakoznak a bűnjelek között. Csekély kivétellel valameny- nyit szolnoki boltokból gyűjtötte össze Annus néni — fizetés nélkül. A némán vádoló s,szajré” láttán az asszonynak meg­ered a nyelve. Elmondja, hogy rendszeresen látogatta a 33-ast, az illatszerboltot, be­tért a 43. sz. boltba, az 1. sz. önkiszolgáló élelmiszerüzlet­be és vitt, amit tudott.^Cu­korkát éppúgy, mint cipőt •.. Szorgalmasan tevékenyke­dett; ennyi bizonyos. Július végért szabadult tizenkette­dik börtönbüntetéséből, ok­tóber derekán tört el ke­zében a kútra járó korsó. Ez idő alatt majdnem húszezer forint értékű árut lopkodott össze. . HAT MEGBÍZHATÓ ORGAZDA vette .át. fizette azonnal ér­téke alatt a sok-sok árut. Letartóztatásakor 12 ezer 900 I megtakarított forintot talál­tak Annus néni portáján. Szinte hihetetlen, hogy a hatvanadik évéhez közeledő öregasszony ilyen boszorká­nyos ügyességgel játssza ki a kereskedelmi dolgozók éber­ségét. Annyira hihetetlen, hogy a rendőrtiszt bűntár­sakra gyanakszik. Szeretné látni, mint „dolgozik” Annus néni. A vagány-nyelven bu­ga-bemutatónak mondott helyszíni szemlére a 33-as- ban kerül sor. Egy perdülés, egy fordulás, egy kasza-élés- séggel körbesuhanó tekintet: a flanell-pomgyola máris An­nus néni kabátja alatt lapul. Néhány vásárló ' észreveszi, milyen szokatlan események zajlanak le a boltban, odase- reglik. A művészetemre kíváncsi! ak? — kérdi sértődve is, büszkén is a „primadonna". — Talán meg akarják tanulni.i.. HIGYJÉK EL, NEM ÉRDEMES... Bizony, nem. Annus néni — kihallgatásának vége fe­lé — azzal mentegetőzik, — hogy súlyos beteg. Dolgozni már alig tud. Úgy mondja, biztosítani akarta öreg nap­jait ... Gyenge védekezés ez annak a szájából, ki huszon­kilenc évvel ezelőtt kezdte „pályáját”; s ki betegségéről csak két esztendeje szerzett tudomást. A tanácsnál kérni könnyű munkát, felvételt va­lamelyik szociális otthonba — ez eszébe sem jutott a gyanúsítottnak. A társadalmi tulajdon fosztogatója pár héten belül a szolnoki járásbíróság elé áll, hogy bűneiről számot ad­jon. Addig — s azután még jóidéig — nem lesz alkalma, módja, hogy „öreg napjairó’ gondoskodjék.” A boltokban megszűnt a kísértet járás; a „szellemet”, aki vitt minden vihetőt, letartóztatták. A bolti dolgozók, üzletve­zetők — réméi jüfc, — még­sem csökkentik éberségüket. Napról napra kevesebb a bűncselekményekből élő1 em­ber, — de azért akad még be’őles.j Lapunk november 27-i szá­mában a Népi Ellenőrzési Bi­zottságnak a szociális ottho­nokban tartott vizsgálatáról írtunk. Megemlítettük, hogy „Mennyiségileg kifogástalan a gondozottak ellátása, d,e a minőségen több helyütt le­hetne javítani. Elsősorban Tiszaugon... Szükségesnek látszik, hogy... Tiszaugon mielőbb vezessék be a diétás étkeztetést.” Mindössze ennyi volt a tényeken alapuló bírá­lat. Ezzel le akartuk zárni a tiszaugi ügyet, abban a re­ményben, hogy a járási NE3 megállapításai és lapunk köz­leménye a hiba kijavítására ösztönzi az otthon vezetőjét. Sajnos, csalódnunk kellett, mert Tiszaugon másként ér­telmezték a dolgot. A jogos bírálatot durván visszautasí­tották és többek között ezt válaszolták szerkesztőségünk­nek: „Érzésünk szerint a szó- banforgó cikk azt a látszatot ébreszti fel bennünk, hogy nyitánya akar lenni egy maj­dan beindítandó hajszának az otthon vezetősége ellen”. A levél a gondozottak nevében íródott és 45 aláírással látták el. Ugyanakkor hangsúlyoz­zák, hogy jő minőségű és ki­fogástalan az étkeztetés. Hadd tegyük hozzá, hogy nem rossz az ellátás a tisza­ugi szociális otthonban. Ezt a kunszentmártoni járási NEB és szerkesztőségünk sem állította. Hasonló a vélemé­nye Dósa Istvánnénak, a. já­rási tanács szociális előadójá­nak és dr. Kiss Géza járási tisztifőorvosnak is. Ugyanak­kor azt is megmondották, hogy a NEB vizsgálatával és lapunk közleményével tel­jes egészében egyetértenek. A jó ellátást még jobbá, a rendszertelen diétás étkezte­tést pedig rendszeresebbé le­hetne tenni. Előttünk a vizs­gálati jegyzőkönyv, melynek megállapításaival Világos Jó­zsefné, az otthon vezetője is egyetértett, hisz aláírásával igazolta ezt. Annál megle­pőbb volt a szokatlan hangú levél, mely szin+én az otthon vezetőjének sugúlmazására íródott. Világos Józsefné nem átal- lotta a beteges, öreg gondo­zottakat — akik bizonyos fo­kig függő viszonyban van­nak vele — rászedni arra, hogy tiltakozzanak a cikk el­len. Befolyásolta őket, hogy önmaguk ellen, saját pozíció­jának védelmében — amit egyébként senki sem hábor­gat, ha rendesen dolgozik — írjanak. Reithoffer József gondo­zott, az otthon vezetője előtt is elismerte, hogy Világosné ösztönözte és bízta meg a le­vélírással. Azzal is, hogy a gondozottak között aláíráso­kat szervezzen. Ez enyhén szólva csúnya és lelkiisme­retlen dolog. Annál is in­kább, mert nem egy analfa­béta és gyenge elméjű (ne­vüket nem is említem) neve is szerepel a levélben. Dósa József, Takács Lajos és Iva- nics Róza helyett Esztike né­nit, Faragó Sándomét bízták meg az aláírással. Több idős ember mondotta el, hogy nem is tudták, miről van szó. A gondozottak nem ismerhetik, hogy szeptemberben (csak egyszer fordult elő) megtaka­rítást értek el az étkeztetési költségeknél, amit a minőség javítására fordíthatott volna a vezetőség. Épp emiatt emel­tünk szót, a gondozottak ér­dekében. , Világos Józsefné még most sem ismeri be a hibákat. A rosszindulatú vádaskodást a gondozottakra hárítja.' Nem szereti, ha ' lenőrzik, véle­ményt mondanak munkájá­ról, mert rossz szándékot lát bennük. Ezért nem akarta az otthonba beengedni néhány hónappal ezelőtt a járási ta­nács szociális és egészségügyi állandó bizottságát sem. Most is azt állítjuk, hogy megfelelő a gondozottak ét­keztetése Tiszaugon. Erről személyesen is meggyőződ­tünk december 7-én, amikor zöldségleves és túrós, tejfe­le^ tészta volt ebédre. De ez sem mond ellent annak, hogy esetenként nem lehet az ét­keztetés minőségén javítáni. Világos Józsefné is helyeseb­ben tépné, ha ezzel törődne és árira intené egyes beosz­tottjait, hogy ne használjanak durva hangot a gondozottak­kal szemben. Szükségesnek tartottuk, hogy visszatérjünk a tisza­ugi ügyre, anélkül, hogy „haj­szát akarnánk indítani"■ az .otthon vezetősége ellen. Máthé László KISREGÉNY S írto r Pásztor ferenc (7. folytatás.) — Hova szaladsz? Várj csak! — kiáltották utána. — Gyere ide, nem kell mindent olyan mellre szívni. Ujfiú vagy, nem ismered a dörgést. Fogjatok kezet, legyetek barátok. Mi azok vagyunk mindannyian. — Jól van. Én nem akartam — nyögte Tóni és eset­len mozdulattal nyújtotta a kezét. — Én nem leszek itt. Nem vagyok újfiú... Csak eljöttem, Marci bácsi hozott ide. Nem is maradnék. — Miért? Azt hiszitek, nem tudom? Majd bolond leszek hagyni magam verni! Tudom én! — Ki ver? — tátja el a száját egy gyerek. — Bolond vagy? — Eltévedtél, hékás... — Csak ne lógassatok, nekem megmondták. Egy kicsit itt leszünk, szépen beszélnek, enni adnak, meS minden. Aztán meg visznek falura. Majd bolond leszek... A gyerekek úgy néznek rá, mintha meghibbant volna a szemük előtt,- pedig amikor idejött, még semmi baja sem volt. Nem is bajlódtak vele sokat. Megrándították. a vállukat és elszaladtak. Futottak, mint a kiscsikók. Illa­tos bokrok közt cikkáztak, megperdültek a vastagtörzsű fák körül. A pázsiton akkorát bukfenceztek, amekkora csak jókedvüktől, gyerekes bohóságuktól kitellett. Való­ságos csatakiáltással álltak meg a tó partján. Kis csónak ringatózott egy parányi híd mellett. Az evezők készen álltak, hogy a kis hajósok vízre szálljanak. Hatalmas hurrá, éljen köszöntötte azt a tanárt is, aki előbukkant a fák közül és nekivetkezve kapkodta fel az evezőket Tóni nem hallhatta, mit beszél a gyerekekhez, de mesz- sziröl jól látta, hogy a sok gyerek körülveszi őt, ölelik, kezét szorongatják, valóságos gyűrűbe fogják és nagy zsivajjal éltetik, mintha a vezérük lenne. Konok irigység szállt belé. A kis emberkék óvatosan beszálltak a csónakba. Elhelyezkedtek a padokon. Csupa izgalom volt valamennyi. = Hahóóő... Indul a hajó! — kiáltották felé. Aztán kendőkkel, úttörő nyakkendőikkel integettek felé. Milyen szépen úszott a kis hajó. Barázdálta a vizet. Óva­tosan kikerülte a tavirózsákat, játékosan! billegett, csengő kacajjal válaszoltak a fiúk, ha az evezőlapát rájuk ver)#, a vizet M — De jő nekik — suttogta Tóni. — Nem is bántják őket?! Indult is volna, meg nem is. Nekilódult, de meggon­dolta. Felemelte a kezét, hogy integet a fiúknak. Nem mert, vagy nem akart. Sírásra görbült a szája, aztán meggondolta. Dacos méreg szállt bele. Nem törődik vele, gondolta és zsebrevágta a kezét. Kiköpött, aztán kapálni kezdte a földet a lábával. Elnézett a csónak fölött, mintha a felhőket bámulná, de azért a csónak nem tűnt el a szeme elől. Most még jobban látta a rin­gatózó kis hajót, még jobban hallotta a feltörő jókedvet. Küszködni kellett, hogy el ne sírja magát. Ebben nagy gyakorlata volt, hiszen százszor is megpróbálta már. Sokszor állt ilyen egyedül, s mindig mondogatta magá­ban, ha így esett: „azért sem sírok, azért is fütyülök mindenre”. —■ Azért se fáj, azért se fáj... — mondta akkor is, ha Jocó a nadrágszíjjal püfölte. Igen, ezt mormogta ak­kor is, ha az anyja belemarkolt a he jóba és kirángatta éjszaka az ágyból... — Semmi közöm hozzájuk — vonta meg a vállát és elfordult a tó felől. — Nem is vennének ide. Biztos megmondta nekik az öreg, hogy csavargó vagyok. Égy gyerek rohant hozzá Szinte belebotlott. Meg­torpant mellette. — Miért nem mentél? Gyere! A másik fordulóban minket is elvisznek. Siess, szaladjunk oda. Tudod mi­lyen klassz. Dénes tanár úr tud a legjobban evezni. Gyere, megnézzük a piros halakat. Irtó izgalmas. Ott úszkálnak a csónak körül. Még nem láttad? Gyere, majd megmutatom. Tóni egy pillanat alatt megfeledkezett a haragjáról. Valahogy kiment a fejéből. Elmosolyogta magát és csak szaladt, ment. Nem kérdezte, hogy szabad-e, nem kér­dezte, hogy jár-e ez neki is. Csak toporgott a parton, s amikor a kis hajó kikötött, nagy izgalommal lépett a padjára. Megmarkolta a csónak szélét. Nézett a vízbe, nézte a piros halakat, hogyan cikáznak. Tátott szájjal, szorongva leste az izmos és jókedvű tanár urat, aki úgy osztogatta a. parancsokat, mintha igazi hajóskapitány lenne. Hű, de rendes dolog. Még zászlaja is van a hajó­nak. Kis piros selyemzászló. Faragott rúdon lebeg a csónak orrában. — Indulunk. Nótát, fiúk! — harsogta a tanár és a legénység víg matróznótába kezdett. Ütemre ringtak az üléseken, fújták a dalt, kis kezüket belógatták a vízbe, nyakkendőikkel integettek a part felé. Pedig nem is kikötői nép állt ott, hanem csak vastagderekú platá­nok, vízbecsókoló fűzfák. Azok bólogattak vissza ünne­pélyesen. De ez éppen elég ok arra, hogy a komoly legénység hahotába csapjon és új meg új dalt zengjen, hadd visszhangozza a, hatalmas park. • Lantos Márton szíve is ellágyult ennyi derű láttán. Amerre lépett, amerre nézett, mindenütt csak gyerek. Gyerekek a hintán, a homokozóban. A tornaszereken boszorkányos ügyességgel mesterkedtek. És zsivaj, meg zsivaj. Valami csodálatos zene. Olyanféle zsongás, ami­vel nem lehet eléggé eltelni, amit nem lehet utánozni. Féktelen, határtalan jókedv. Ilyet nem lehet rendezni, ilyet nem találhatnak ki a legszebb tollú írók és leg­merészebb rendezők sem. Ide csdk el kell jpnni és látni, nézni, hogy beteljen vele az ember... — Igaza van magának, igazgató elvtárs — szólt az öreg a mellette álló férfihez. — Mondtam. Nem beszélek ok nélkül.-— Ne mosolyogjon rajtam. Hallottam róla, de nem láttam. Tudja, ilyenkor hogy van az ember? A gyere­kek között mindig elfelejti egy kicsit, hogy vannak gon­dok is a világon. Azért olyan mosolygó minden tanító. Nem ismerik úgy a gondokat, mint a munkásember? —■ Nem téved maga, Lantos bácsi? >— Nem hiszem. Látom én azt. Itt megvan minde­nük, egész nap játszanak, mesélnek. Megszépül az élet a gyerekek körül. Csak a napsugarat látják. Szép mes­terség ez, hallja! — Pedig mennyi felhő takarja. De nézze csak. An­nak a kislánynak tavaly halt meg az anyja. Az idén az apja. Hárman maradtak árván. Annak a kékinges fiú­nak soha nem volt senkije. Pólyában tették hi az ut­cára, Ott az a három gyerek■ Látja ? Azoknak börtön­ben pan az apjuk, mert részeges betörő volt. Mondjak még többet is... — Hát, ez nehéz dolog! — Nem, nem nehéz. Lantos bácsi. Akiben szeretet van, annak nem is olyan nehéz. Hát idekerült volna valaha is ez a Tóni gyerek, ha nincs ember, akiben lakik egy kicsi szeretet? Sok múlik ezen. A legtöbb. — Hát, így van. De... Akkor hogyan csináljukt Ideveszik ezt a gyereket? Én előkészítem őt. — Azt hiszem, nem kell őt különösebben előkészí­teni. Ö már előkészítette magát. Azt hiszem, ehhez job­ban értenek a gyerekek. Nézze csak, Lantos bácsi. Ha jól látom, az ott a maga Tóni ja. Ott, ott. Nézze csak a tóparton! — Aha, ő az — felelte Lantos Márton és mosoly­gott, dörgölte a bajszát. • Nagy csapat gyerek jött a tó felől. Mindenik kezé­ben egy hosszú nádszál. Sorban lépkedtek, mint a kato­nák és katonanótát énekeltek. Tóni úgy feszített a sor végén, mintha ő lenne a sereghajtó. Még haragra se gerjedt, amikor barátságosán hátbaverte a kis sovány, akivel az előbb még összerúgták a port, Mókásan körbe­jártak egy-egy vastag fát, aztán a kavicson ropogott a léptük. ■— Csapat. Állj! Figyelem! .A nagyobb fiú kiáltott, a nádszálak előremeredtek, mint a lándzsák. — Irány a vár. Elfoglaljuk. Kiverjük onnan a. törö­köt... Hajrát (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom