Szolnok Megyei Néplap, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

IO

SZOLNOK MEGYEI NEPLAI

I960, Üecemßer 23.

CSONTOS GÁBOR:

FÁBÓL VASKARIKA

Csősz, az író hónapokig ült az íróasztala mellett, és várta, hogy eszébe jut valami jó téma. Végül is rájött, hogy nem megy semmire. Merész lépésre szánta el magát. Valamikor hallott arról, hogy a parasztok közt sok olyan bölcs öreg van, akiből patakként csörgedezik a beszéd, elég azt csak lejegyezni, hogy kész műalkotás legyen. Mindeddig mégsem mert elutazni egy ilyen öreghez, mert félt az utazás fáradalmaitól. Most azonban arra kényszerült, hogy odahagyja íróasztalát. Már másnap vonatra ült és elutazott abba a megyébe, amelyben már járt tíz évvel ezelőtt, mivelhogy a felesége azon nyag- gatta, menjenek vidékre a bombázások elől

Ütja első állomásain a tanácsnál nem tudtak neki olyan öreget mondani, -ki „érdekesen, fordulatosán és politikusán” el tudta volna mesélni az életét, különös tekintettel a kormányprogramot megelőző évekre, /égre utazásának hetedik napján, a kilencedik faluban mindjárt felcsillant az elnök szeme, amikor előadta, hogy ő miféle embert keres.

— író elvtársám, magát az isten vezérelte ide — mondta a tanácselnök —, mert van nekünk egy olyan parasztunk, aki nagy mestere a szónak. Éppen olyan az, amilyet keresni tetszik. Én már gondolkoztam is azon, hogyan lehetne összepárosítani egy igazi íróval, mert az aztán egész regényeket tud elmondani. Ha kedve tartja, reggeltől estig, estétől reggelig is tudja mondani

Csősznek felderült az arca, és majdhogy örömkönnyeket ejtett. Micsoda szerencséje is van neki, hogy meglelte a múzsáját! S egy félóra sem telt bele, ott ült Túri János bácsinál, a ház előtti kis- padon, az eperfa alatt. „Már maga ez a környezet!” — szívta tele magát hamisítatlan falusi levegőből — „igazi couleur local!”

Az öreg Túri János eg térült, fordult, dobott az állatok elé, és máris lekön., ö- költ az asztal másik sz^’ére, míg örökkön égő pipájából szúnyoghajtó felhőket bodo- rított.

— Szóval azt szeretné ura- ságod, hogy meséljek • ;gy kicsinyt — csippentett Csősz felé a szemével.

— Azt szeretném, kedves János bácsi, a hétszentségit neki — felelte Csősz igazi falusi szavakkal, mert tta, hogy csak így nyerheti el az öreg bizalmát. De annak a szeme sem rebbent a közvetlenségre:

— De hát érdekes lesz-e az én szavam?

— Amennyit én János bácsiról hallottam, az maga biztosíték erre! S ha majd könyv formájában megjelenik, küldök belőle magának is. Olvashatja saját szemével, amiket elmondott.

— Ahá! Szóval könyv lenne belőle! Akkor én azt mondanám, hogy hagyjuk a meséket, mert azt a legjobb csak szóban elhallgatni. Ha már papírra kerül, akkor az életemet hadd mondom el. Mert arról tudok én olyanokat elsorolni, amilyent még soha senki le nem írt

— Nagyszerű! Persze! Igaza van, János bácsi — lelkesedett Csősz, mert hiszen ő is éppen ezt szerette volna, de nem tudta, hogyan térjen rá. Izgatottan markolászta hát a töltőtollát, míg az öreg nyugodt elgondolkozással kiverte pipájából a bagót, majd megtömködte és rágyújtott

— Hej, nem olyan könnyű ebbe belekezdeni — sóhajtott aztán mélyet s cserzett arcán szomorúság ült — nem valami seszínű életem volt nekem! Nagy, nehéz sor volt. Vagy nagyon keserű, vagy nagyon édes. Hanem ha lehetne, előbb a végit hadd mondanám el, mert míg az a szívemet nyomja, úgyse tudnák egyébről beszélni.

— Lehet, lehet — hagyta rá Csősz türelmetlenül. Az öreg erre elkezdte eregetni a szót a pipa mellől, csendesen, nyugodtan, úgy, mintha csak a szomszédjának beszélne. Fehér bajusza úgy mozgott vén szája felett, mint valami játékos pamacs, homlokán hol összetorlódtak, hol elsimultak a ráncok, aszerint, hogy miféle indulat ‘ hajtotta belőle a szavakat

— Tudja, van nekem két fiam. A nagyobbik, Józsi, az állami birtokon kőműves. Adtak neki valami funkciót is, mert jó feje van annak. A pártban is valamicsoda, meg a szakszervezetben is. A kisebbik fiam, az itthon van. Még nem is nős, hiszen katona sem volt. Harmincötbeli. Jani az apja után. Már szóval így nevezzük.

— Tavaly ilyenkor történt, hogy arra jövök haza, itthon a nagyfiam, Józsi. Ritkán szokott hazajönni, hát gondoltam, most ' is valamiért jött. Ledobom a boronát s megyek be, ott ült a pitar- ban. Azt mondja, hallotta, hogy a faluban felfejlesztés van. Az van, hagytam rá. Hogy ő azt tudakolná, miként határozok. Ejnye, fiam — így én a szavára —, mintha nem tudnád, hogv határozhatok! Én már ezzel az öt holdaes- kával megmaradok magamnak. Hiszen te tudod, nem való nekem a közös.

— Nem való? — bámult el Csősz. Ö azt várta, hogy most a belépés következik. De Túri János már mondta is a magyarázatot:

— Mert hogy én beteg ember vagyok. S hiába beszélik ők az ellenkezőjét, én úgy tartom, beteg nem való egészségesek közé. Hogy venné az ki magát, a csoportban akkor állnék meg, -s ülnék le pihenni, amikor éppen jólesik meg muszáj, mert én érzem a magamét. Hiszen igaz Is, ott egységre megy a dolog. Ott verseny van! Én meg ezzel a '*1 gyomrommal! Mert fekélyes volt, úgy kellett megoperálni. A profesz- szor azt mondta: vagy bevér- zik két héten belül, s akkor meghal, bátyán., vagy megoperáljuk. S akkor vagy nyomban meghal, de ami sikerülhet, megmentjük, és akkor száz évet is érhet. Nohát. a többi igaz volt. úgy lett, de ez a száz A, ez nehéz lesz. Mert látja, csak diétásán ehetek, s dolgozni is csak módjával!

— Hát ezért nem akartam belépni. De Józsi erre előveszi a papírt, hogy az agitáló« hagyták itt, írjam alá. „Nem írom!” — mondtam mérgesen. „De hát higgye meg, apám, jobb lesz ott” — kezdte magyarázni előbb türelmesen, de én hajthatatlanul nem és nem. Egyszer csak felcsattan: „Mánpedi" én addig el nem megyek innen, míg alá nem írja.” „Minek ártod magad az én dolgomba?” „Mit a maga dolga! A másé is, az enyém is?” Erre engem

is kell.” „Azt más kéz írta, s én sohase vállalom el.” S már mentem is, nem szóltam hozzá többet. Rá egy hétre jön a Jani gyerek, hogy a gyűlésen kizártak a csoportból. Már azt hittem, megint jó lesz minden. ,,A lovat mikor hozod haza?” *— kérdeztem. „Azt nem adják, mert azt két év alatt kifizetik. Csak fődet kap vissza, azt is az ajjban.” Erre megint elborított a düh. Hát azt képzelik, hogy az egyik jár, a másik meg nem? Mivel művelem én meg a födémét?

— De még ezt mind kibírVASARNAP

Vasárnap van. A köznap ritmusát felváltja egy illanóbb zene, asszonyszivek lenge lángja

lobban

fénylővé az otthon melege.

Kezünktől a malom-adta lágy liszt foszlós aranykaláccsá dagad, föld termése százzamatú lévé lényegül a vig fedők alatt.

tam volna. Mert a paraszt miből éljen, ha nem a földjéből, s már azon tervezgettem, hogyan kéne valahogy ha a más igájával is, megművelni az öt holdat. A lovat meg, gondoltam, visszaperelem. A fiam ott volt, tovább is kocsis volt, őt meghagyták, az nyugtat tt meg, hogy majd vigyáz legalább a lovakra. Mondtam is neki: ha nem is a miénket hajtod, rajGODA GÉZA

Zománctálon rózsás húsok

nyílnak,

pohár csillog sárga abroszon s az arcokról áradó mosoly a beömlő sugárral rokon.

Minden, mit munka egybegyűjt, gyár ont,

jól gondozott gyümölcsfa visszaad s a napban szfnesült virágok szépségre szomjas szemek

nyújtanak

elénk varázsolja ünnepi, más ütemén a munka ritmusának

lágy asszonvi szivek lángjain

gyűlt

izzó örömével a vasárnap.

KEMÉNY ERZSÉBET

olyan düh fogott el, hogy csak káromkodni tudtam.

Méghogy engem, az apjat, annyiba se néz, mint a kapcáját? Hogy még már a saját házamban se parancsolok? „Tudja meg, hogy nem mehet fejjel a falnak. S én se hallgatom tovább, hogy az apám csak egy vén maradi.

Ha pedig ezt akarja, akkor igenis én parancsolok!” Ezt már ordította, ászt ott mindjárt aláírta a belépést az én nevemben úgy, hogy: id. De, én ezt már nem láttam, mert| elsötétedett előttem a világ. * és kirohantam az istállóba. ||

Én onnan egy hétig jóformán 8 ki se jöttem. Nem ettem, nem# ittam, még az asszonyhoz se|| szóltam. Gyűlöltem az egész íg világot. Nem is emlékszem § rá, hogy mi történt körülőt-* tem, csak azt tudom, amikor«

Jani fiam elvitte a két lovat! Egy körútmelléki üres a csoportba. „Ne sírjon, apámT háztelek mellett mentünk el — mondta —, hiszen látja,Éhajnaltájban. A telek be vinni kell be, mer beléptünk. Svolt kerítve magas fapa- még a gyűlés is felvett ben-mánkkal, a palánk pedig te- nünket.” | ]leaggafva nagybetűs, minCsősz közben arra gondolt. 8denféle színű plakáttal. A hogy erről a két hétről job- pkávézóból éppen oda világiban meg kellene firtatni ázatott a lámpás a plakátokra, öreget, hiszen itt nyílna téri« pompásan el lehetett ol- az emberábrázolásra, s hát apvasni ezt a felírást: kritikusok nagyon követelik« „Kitűnő ruganyos ágyak az ilyesmit. De csak egy '-iSchü ' ?r és fiánál”. hiányjelet tett oldalt a lap-# Álmosak voltunk mind- ra, megsem akarta most za- ketten, s ahogy elolvastam várni az öreg beszédét. Sezt a fölírást, úgy voltam, — Aztán? — nézett magaf mint az éhes ember, aki elé elködösült szemmel Túri>'?messziről friss kenyér illa- János — ágynak estem, és ló * tát érzi

hónapig nyomtam a szalma-í| — Ah — gondoltam —, zsákot. De nem volt nekem! ruganyos ágybetét? Nagyon más bajom, minthogy nemlfkedves. Egész jó találmány, dolgozhattam a magam kisM a palánk mellett hirtelen gazdaságában Az hozott eg.vlmegállt kísérőm, s így szólt: kicsit masamhoz, hogy Juüsg _ Akarsz_e valam!t látn, húgom hívott segítem. Már|B d t rejtelmeiből?

leesett az elrr. hó. de én még k ..........

mi

ndig kint bóklásztam a J’J Köszönöm mondtam,

lis földjén Ekkor történt í^u-rejtelmek. Mióta az em- hogy az utcán egyszercsak e1 hp[ek Sue-regenyeket olvaskap az elr ;k hogy mért m nak, azt gondolják, hogy megvek a fiammal én is dől imn?dn7; Budapesten történik, gozrti. Mondom neki: én nem’Íamit Maxim Gorkij ír. téptem be. Aláírta a nevét.ff — Tévedsz — mondta kí- Tános bácsi, akkor dolgozni jsérőm. s fölemelte az ágy betűk legyen a szemed, mert ketté hasítalak.

De még ki se tavaszodéit, mikor egyszer azzal jön haza, hogy mondana valamit, de nem meri. Faggatom, hogy csak mondja, nem bántom, de már akkor megsejtettem a bajt. Végre oszt elmondta, hogy valami mirigykóros lovat vettek, tán nem látták rajta, és átragadt a többire is. Hogy most már kilenc ló beteg, és hogy a miénk is, az egyik. Tele van púppal. Ott az állatorvos, le akar lőni hármat... „Te szerencsétlen!” Meg nem is tudom, miket mondtam még, csak megkaptam, és cipeltem magammal a nagyistálló felé. De hiába rohantunk. Mire odaértünk, vége volt. Meglőtték az én egyik lovamat is, ott kellett látnom elnyúlva, megdermedve. A jobbik, a kedvesebbik lovamat.

— Rettenetes! — szólt bele Csősz, de az öreg figyelembe sem vette. Most vadul forgott a szeme, leesett fejéről a kalapja, s indulatosan hadonászott.

— Az történt akkor — folytatta —, amit én sose tudok magamnak megbocsátani. Hallja az úr? Na, ha hallja, akkor írja fel alaposan. Nem is tudom, hogy értem haza, Jani loholt utánam, hogy csillapodjak. A kert alatt szembefordultam vele: „Te vagy az oka! Mert nem vigyáztál rá. Meg a másik! Átkozott kölykei! Nektek apátok már nem, számít. A vén bolond jobb, ha felakasztja magát. Egyik beléptet, a másik megdögleszti a lovamat. Mert az öreg már nem ember. Annak kuss! Megállj, mert!...” S tudom is én, mit tettem hirtelen! Kihúztam egy kerítéskarót és megütöttem...

Most lehajtja a fejét az öreg, melle hevesen ziháL Ősz haja körül a fején gyengén csillog a kelő holdvilág fényében. Csősz megdöbbenve hallgat, különben sem ír már percek óta, csak bámul a feldúlt öregre, és értetlenül próbálja helyére rakosgatni a szavakat, amelyek egy számára annyira idegen sors tragédiáját hordozzák

— És... mi lett? —- nyögi ki végre.

— Mi lett — feleli az öreg csendes, kínlódó hangon —, a fiamnak beszakadt a feje. Valósággal szétrepedt a koponyája ... Elébem esett .. én csak álltam, mint egy őrült... Ott halt meg előttem.

— Meghalt? — rettent meg Csősz.

— Meg. Ügy folyt a vére, mint a gyengebáránynak...

— És ... és? — Csősznek kiszáradt a torka a rémülettől.

— Én elhátráltam tőle,

kedvesebb fiamtól, szörnyű tettemtől, és valahogy bebotladoztam az istállóba. Volt ott a szegen egy régi vertkötél istráng, arra felakasztottam magam...

Az öreg elhallgatott. Csősznek szárazon járt az ádámcsutkája a borzalomtól. Csak sokára jött ki az első hang a torkán:

_ — Be hát... de... hiszen él... a bátyám.

— Élek — szólt csendes most már megnyugodott hangon az öreg —, de ez mégis így történt.

Csősz értetlenül meredt rája, s lassan remegni kezdett, mint a nyárfalevél.

— Akkor meg... levágták ... Igaz? — s nyögve lesett az öreg képébe.

— Nem. Nem vágtak le. Senki sem vott a közelben — felelte Túri János, s most már ismét megszokottan kezdte tömködni a pipáját.

— De hát... de hát akkor nem értem — kezdett megjönni Csősz szava —, ez így fából vaskarika.

— Már látói — vált gőgössé az öreg hangja —, kár volt az úrnak ezt elmondani Én azt hittem, hogy az úr író. Hogy az igazságra kíváncsi ...

Ebben a pillanatban valaki motozott a kapun, majd szekér fordult be az udvarra. A nemrég kelt holdvilág fényében jál látszott, hogy milyen takaros legény ül a bakon.

— Látja az úr — nézett el a szekér felé az öreg Túri — ez az én kisebbik fiam, Jani.

Csősz pedig most már végképp nem értette a dolgot, s hogy túltegye magát ideges zavarán, cseppet már hehe- részve is, így szólt:

— Ahá, János bácsi, értem már... Maga csak tréfált itt Mégiscsak mesélt!

— Én? — állt fel az öreg méltóságteljesen, és úgy nézett le az íróra, mint egy szobor —, vegye tudomásul az úr, hogy én ilyennel nem szoktam tréfálni. De azt már látom, hogy maga nem író. Kár volt magának elmondani az igazat, hisz csak tréfára veszi. Ha maga többre tartja a szemét, hogy engem lát meg a fiamat is látja, s nincs szíve ahhoz, hogy megérezze: igenis minden úgy történt, ahogy elmondtam, akkor maga nem író! Akkor maga semmi!

S ezzel keményet csapva a levegőbe, úgy otthagyta a másikat mintha az csakugyan levegővé változott volna.

A VAROS KÖZÉPÉN

tétes hirdetéá deszkáját. — Nézz ide! — mondta, s lehajolt.

Egy pillanatig csendesen álltunk egymás mellett. Aztán éreztem, hogy valami fáradt emberszag áramlik felém. Közelebb hajoltam, s csakugyan meggyőződtem róla, hogy a cégtábla mögött egy ember van.

— Ki az? — kérdeztem.

Senki sem felel.

Egy mozdulatlan, szuszogó ember, aki a két karjával rákönyökölt a palánk gerendájára, a fejét ráhajtja, s mozdulatlanul áll. A lába egypár centiméternyire kiáll a cégtábla alól, s ha jól megnézi az ember, olyan mintha a hirdetési táblának lába volna.

— Kitűnő, ruganvos ágyak Schücker és fiánál — olvasom újból a föl’rást, s valami keserves érzés szán meg. amint a plakátra festett nagy. sárga rézágvat látom.

— Ki az? — kérd óiból.

— Egy ember — rr ndja a társam s nevet. — Az öreget kivágták a Maxim Gór*

kij könyvéből, s ide elbújtatták.

— Jó, jó — mondom. — De ez az ember alszik.

— Pompásan alszik — mondja a társam. — Csöndesen lélegzik, egyenletesen, amellett álmodik is

— Itt, a város közepén.

— Itt.

Csönd. Mindketten gondolkodunk, s valami szamaritánus ötletünk támad. A zsebünkbe nyúlunk, s suttogva mondjuk:

— Odaadjuk a pénzünket. Belopjuk a zsebébe, s reggelre ez az ember arra ébred, hogy pénz csörög a kabátja zsebében.

— Cgy van. Ez a legjobb.

A pénzt kikészítettük, s

közelebb hajoltunk ehhez az állva alvó emberhez.

— Megállj! — mondja kísérőm. — Várj csak! Cgy érzem, hogy ebben a segítésben sok a komédia. Sceni* rozva van a dolog, s ez utálatos. Borzasztó, hogy belénk nevelték a jótékonyságot. Kiplték belőlünk az ajándék nyíltságát, s a titkolózást tették helyébe. A titkolózás pedig a komédiá- zás, tettetés fele.

Egyszerűen ráütött az alvó férfi vállára.

— Há1 — mondta. — Ébredjen föl!

Az alvó ember fölébredt.