Szolnok Megyei Néplap, 1960. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-16 / 245. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1960, október 16, Kél vxas a békétől Csokonai Vitéz Mihály: A békesség Elmúltak a hadak, már <n§gnémulának Gyászos harsogás! M&rs trombitájának, A halált mennydörgő ágyuk nem ropognak, A puskák s köszörült kardok nem villognak. Maga a dühösség. a hadak magzatja, Fogva van, sok ezer vaslánc szorongatja. Az arany békesség templomát megnyitja, Újult szakadozott oltárán kárpitja, Kötvén homlokára szagos olajágot, Béfedé szárnyával az egész országot, Hogy annak árnyéka és védelme alatt Az embernek kedves legyen minden falat, Hogy a szántóvető főidet mívelhessen Annak árnyékába bátran és csendesen, Hogy félelem nélkül lévén a határok. Bátran járhassanak bennek a kalmárok. Hogy újra épüljön a most számkivetett igazság trónussá, kit a had levetett, Hogy a mesterségek mind helyreálljanak, A békesség alatt virágozhassanak^ Hogy a múzsák, kik már a vérbe öltözött Halálos fegyverek csattogás! között Elhallgattak vala, szólam kezdjenek. Már Márs és Bellona ne járjon ellenek, És hogy országunkat a boldogság lakja. Aranyidőt élünk, ne légyen salakja. Paul Eluard: Varsó fantasztikus városában Ki nem látta a Cettó romjait Nem tudja még mivégre jut a teste Mikor halál ül tort romló szívén Mikor helgét betölti az üresség Aki látta a Gettó romjait Nem folytathatja ott hol abbahagytuk Változz meg másként itt minden halál lesz Pusztaság lesz míg a halál veretlen Ha valahol itt láthatod a szörnyet Mely büszke hogy az ember szíve szülte A gúzsbakötött megtört emberé Ki már nem lát tisztán és még nem eszmél A Gettó csak holt árny a szörny alatt már De bátorsága közös szeretet volt S a múlt szerétéiből megint jövő lesz Gyökerekből s holt főkből kivirágzik És Varsó roskadó ege alatt A hosszú kin a híres szenvedés A boldogság álmát oldja-köti Űj szivárványt ível a remény A halott helyet ád az élőnek a földön. c Ballada a * HÁBORÚS FILM, amelyben alig látunk háborút. Az első jelenettől eltekintve nincs csatazaj, nincs lövöldözés. Mégis minden kockája a háborúról beszél művészien, egyszerű rátoszmentes jelenetekkel. Grigorij Csuhraj, a rendező már első filmjében is nagyot alkotott. A „negyven- egyedik” klasszikus magasságokba emelte a szerelmen is felülemelkedő forradalmi kötelességet. Uj filmjében olyan témához nyúlt, amit maga is nagyon jól ismer. ■— Ejtőernyősként harcolta végig a háborút és mostani filmjében az embert akarta megmutatni, az egyszerű, nemes, jószándékú embert, akinek egyenességét, becsületességét nem tudta kikezdeni az ordas világ, a szörnyű háború. Aljosa, a katona, egyszerű, mint maga a végtelen orosz síkság. Vidám, természetes, jószándékú falusi legény. És amikor átesik a tűzkeresztségen, nem valami előzmények nélkül színrepattant hős, hanem hús-vér ember, aki fél, rettenetesen fél az őt üldöző páncélostól. Szinte az önvédelem utolsó görcsös mozdulatával húzza meg a tankelhárító puska ravaszát és nagyon meglepődik, amikor az életét fenyegető ormótlan acélszömyeteg halálra sebzett tehetetlen vadként forog maga körül, önemésztő füstbe burkolózva. És itt születik a bátorság, amikor az ember rájön arra, hogy szembe tud szállni a halálthozó gépekkel és egyedül is meg tudja állni helyét. Ballada a katonáról. És a hangsúly itt az „a” névelőn * A Sárvári Endre Művelődési Házban többszáz meghatott és gyönyörködő néző előtt mutatták be a közeljövőben a megyei mozik műsorára kerülő díjnyertes filmet, a csodálatosan szép «„Ballada a katonáról”-«. van. Nem egy katonáról szól, hanem arról a fiatal férfiről, aki ma építő, űrhajós, tudós, minden lehetne, de nem lett, mert elvitte a háború, a honvédő harc, hogy az ittmara- dottak és a következő nemzedék zavartalanul élhessen, építhesse otthonát, országát, társadalmát. A művészet egyszerű eszközeivel ismerteti meg az akkori apró gyerekekkel, a mai fiatalokkal a háborút, amely az egyszerűekből, becsületesekből hőst, a gyengékből, ellenállni nem tudókból szomorú sorsú, vagy éppen elbukó embert faragott. A SZEMEK FILMJE. Csuhraj legtöbbet a szemeket, a tekinteteket beszélteti. A vásznon sokszor betöltik a fehér négyszöget a szempárok. És mennyi mindent tud tömören, drámaian, balladai súlyossággal kifejezni egy- egy szem. Amikor Alexej eljut a bajtársa feleségéhez és rájön annak hűtlenségére, csak néz. Keményen, elítélően, vádlóan. Szemében ott ül az egész front, az apák és a férjek, akiknek minden gondolatuk az otthon, a feleség, a család. És akik ítéletet mondanak azok fölött, akik gyengeségből, vagy más okból nem tudtak hűek maradni. És beszélnek a szemek, Aljosa és szerelmesének szemei. Egyikét, majd a másikét látjuk. Robog a vonat és ők nézik egymást. Ebben a nézésben öröm, fájdalom, szerelem, félelem az elválástól, az érzések egész vihara tükröződik. Nem beszélnek, de félórás vallomásnál is többet mond ez az alig 20 másodperces jelenet. Minden filmkockán érződik a rendező elgondolása. A rokkant katona a mankót tartja arca elé, a mankó kettéválasztja az arcot. Egyik fele sötét, mint- a kétségbeesés, másik világos, mint a remény és a mankón keresztül előtűnik az élet. Ezt az elgondolást látjuk a szappan- buborékban, amelyek asszociálnak a feleség hűtlenségére és a frontharcos szétfősz-' lőtt hitére. Ezt az elgondolást látjuk az anya alakjában, aki mint madár repül a fia felé és annak ellenére, hogy az izgalomtól botladozik, mégis csodálatosan szép ebben a pillanatban, mert nemcsak önmagát, hanem az egész hazát ábrázolja, amely magához öleli fiait. Bár a hős sorsát az első pillanattól kezdve ismerjük, mégis nagyon sok tiszta humor árad a filmből, több, mint jónéhány úgynevezett vígjátékból. És ez nagyon szép, mert a boldogság és a fájdalom így jobban kifejezésre jut és együttesen az igazi élet légkörét teremtik meg. MI ABBAN a korban élünk, amikor a Hold meghódítója a fantasztikus regények soraiból kilépett a Földre és velünk együtt él. S ez a film azt példázza, hogy ez a hódító sohasem felejti el Alexej Szkvorcovot, aki szintén a Hold hódítójává válhatott volna, de ehelyett teljesítette azt, amit teljesítenie kellett. Hernádi Tibor i. a%, ^ Szerkesztőségi közlemény Közöljük kedves olvasóinkkal, hogy a „Halálbolygó” című kisregény anyagtorlódás miatt mai számunkból kimaradt. — A SZIGLIGETI Színház mai műsora (15-én) este 7 órakor Szolnokon a „HAMLET”, Jászberényben az „Al- KALMI FÉRJ”. DCäntjJMJfLölc Zola: összeomlás A nagy klasszikus író világhírű regénye a francia-porosz háború apokaliptikus napjait idézi fel. Hatalmas csataképek, megrázó emberi sorsok és tragikus nagy szerelmek vonulnak végig a kötet lapjain. írók, olvasók és kritikusok méltán állítják Zola művét a világirodalom legnagyobb háborús regényei mellé. Krisan Csandar: Az utolsó autóbusz Lírai történetek feszültsodrású drámák, kesernyés tréfák: Krisan Csandar művészete színesen eleveníti meg India mai életét. Az író a hindu-mozulmán ellentétek tragédiáiban mindig meglátja a megoldást. A szolnoki Vasárnap délelőtt 9 óra: Ki — mit szeret. A Szolnoki Rádió könnyűzenei kívánságműsora. Látogatás a homoki Gyógypedagógiai intézetben. Népdalcsárdások. — „Fürt a lefosztott venyigén, nem mosolyog már az idén”. Riport a tiszainokai Szabadság Tsz szüretéről. Hétfő 19.30—20.30: Jászkunsági krónika: hírek, riportok a nap eseményeiből. Szív küldi szívnek szívesen. Néhány perc tudomány. A vasárnap sportjábóL yt Radákovics, akit önö)c Yas Gereben néven is- mernek, még benne járt, de Vörösmarty is hordta. Általában a csizmadiák viselték a múlt század elején, mert a csizmadiák akkoriban különös emberek voltak. Nem mondhatni róla, hogy szép viselet volt, sem azt, hogy gyakorlati haszna volt. Hordták, de hisz a krinolint is hordták. Köpenyeg volt, amely a régi ruhadarabok szokása szerint évtizedekig való használatra volt megalkotva. A százgallérost nem érhette baj. Megmaradt, ameddig az ember. Sőt azután is. Éppen egy gazdátlan százgallérosról mesélek most önöknek. A százgalléros köpenyeg divatját múlta, már az egykori csizmadiák unokái sem viselték, pörge kalapot és magyar nadrágot hordtak a Belvárosban. Podma- niczky Frigyes is nemzeti viseletben lépkedett a Váci utcában, fokossal, árvalányhajas kalapban — csupán egyetlen százgalléros volt még a világon. A Csigában függött egy szegen, a söntés mellett és Kurz Fánni — természetesen az öreg Kurz menyecskelánya — intézkedett a százgalléros sorsáról. írók kölcsönbe kapták, költők télen viselhették vagy éjjelente, ha megeredt az eső odakünn, a Csiga-beli asztaltársaság illusztris tagjai hazamehettek benne. Ódon vidéki kávéházakban vannak esernyők, amelyek valamely titokzatos módon évtizedekig megmaradnak, és az öreg markőnől — Fürtől vagy Homérosztól, amint már vidékenként az öreg markőröket nevezik — kölcsönkértük az esős időben. Az ócska esernyők húsz-harminc esztendeig elszolgálják az Arany Golyót vagy a Privizert, holott a hűséges házőrző eb sem él eddig. A Csiga-beli százgalléros ugyancsak évtizedekig szolgálta azokat a férfiakat, akik a Csiga-borából ittak. Téli éjszakákon, midőn az asztaltársaság már megvitatta a tegnapot, a mát és a holnapot, ólomöntés gyanánt a százgallérosra fanyalodott. Hisz valaki minden éjszaka magával vitte párnának vagy takarónak, vagy talán szobának — amilyen pajkos gyerekek az idő tájt a költők voltak! talpas és jól megcsinált borospoharak környékén, éjjel, odakünn karácsonyi kedvvel hullott a hő, és csupán az Aranykéz utcai bakter volt még ébren Pesten (mert annak hajdanában Vörösmarty urat kellett hazáig kísérni, s elszokott az alvástól); a pipafüstben, a Csiga-beli borok dohányszagú ködében, a költők álmában a csöndes százgalléros köpenyeg legendás hírre tett szert. A megbízható jóbarátról, amelyet a kövéres Kurz Fánni aggodalommal és figyelmeztetéssel adott kölcsön öreg íróknak, ifjú költőknek, a legegyszerűbb legenda volt, hogy Vas Gereben felejtette a kocsmában, midőn meghalt. Igen öreg urak emlékeztek rá, hogy látták a százgallérost Radákovicson, de voltak fantaszták, akik Kisfaludy Károlyénak mondták a köpenyeget. A köpenyeg igazi múltja sohasem tisztázódott. Kurz Fánni — kékszemű, szőke és pirosarcú menyecske — csupán annyit tudott róla, hogy legnehezebben Liliomfi úrtól kapta vissza a köpenyeget, aki még a színpadon is játszott a híres ruhadarabban. Bizonyos csupán annyi volt. hogy a gallért viselte Jókai, s egy télen, lapszerkesztő korában Petőfi. És a hatvanas és hetvenes években, midőn a költők. írók és egyéb szerkesztők a Csigában vigadtak. névnapokon vagy más alkalmakkor rendesen felkö- nzöntötték a régi köpenyeget. Az öreg Rácz cigány pedig elmuzsikálta a köpenynek Bihari kesergőjét, mert Balázs Sándor író űr száz pengőért eladta regényét így élt, éldegélt a százgalléros köpenyeg Pesten, a Krúdy Gyula: JK százgalléros* hatvanas és hetvenes években, költőkkel aludt, velük álmodozott és Kurz Fánni vigyázott rá, mint a pesti bur- gerasszonyok abban az időben még mindenre vigyáztak, ami a házi vagyonhoz tartozott. gy napon sápadtképű, búskomoly szemű és szomorú mosolygású ifjú jelentkezett a Csigában, aki a földkerekség minden más részén megfelelő feltűnést keltett volna, részvétet vagy rokonérzést — de a Csigában a vendégek maguk is mindnyájan szomorú mosolygású és sápadtképű emberek voltak, ugyanazért nem soká törődtek a jövevénnyel. A Csigában csupán egy megyéspüspök kelthetett volna feltűnést — kár, hogy Bartakovicsnak sohasem jutott eszébe közelebbről megismerkedni kedves íróival. , A sápadtképű ifjú a sarokban foglalt helyet és nem sokat törődött sem írókkal, sem a szerkesztőkkel, akik pedig az est előrehaladott órájában gyakran mondtak olyasmit a hosszú asztalnál, amivel a szomorú ifjú figyelmét magukra terelhették volna. K. bácsi oroszlánsörényét borzolta, a szép Benedek Aladár új hódításairól regélt, a Budapesti Bazár tekintélyes szerkesztője orosz- lánmódra kiáltott fel: — Friss, új talentumot keresek! Ti már nem tudtok semmit! A bús ifjú minderre nem mozdult helyén, pedig költőféle lehetett, mert gyanús papirosdarabok kandikáltak elő vékonyka kabátja zsebéből. Olykor halkan és fájdalmasan köhécselt, mint az érzelgős regények hősei, éjféltáján vércsepp buggyant ki ajkán, a henteskülsejű regényíró irigykedve nézte a hosszú asztaltól kicseppenő vérét. A szép Benedek Aladár halkan felsóhajtott: — Mellbeteg koromban minden leány velem álmodott Pest-Budán... Kár, hogy elmúlt a szép idő. Később a boldogtalan ifjú felállott helyéről és színészi állásba helyezkedett a söntésben foglalatoskodó Kurz Fánni előtt. — Drága hölgy, az én nevem Petőfi Zoltán, kölcsönkérem az apám köpenyegét. A hosszú asztalnál a süket Buzárovícs kiadó hallotta meg először a söntésben elmondott szavakat, mert süketek néha csodálatos módon hallanak. — A Petőfi fia? — mondta és talpra állott. Az írók felugrottak helyükről és a söntésbe tódultak. — Aíit keresel te Pesten? — kiáltotta a szigorú Kert- beny, aki sokszor dicsekedett Petőfi barátságával. — Neked Debrecenben van a helyed! — Persze, hogy ő az... A Zoltánka. Mindjárt ismerős volt! — szólt közbe Erdélyi Gyula. — Csak a szeme nőtt meg, mióta kalapot vettünk neki az öreg Szendrey úrral a Váci utcában. Kis pörge pántlikás kalapot... Emlékszel, Zoltán? — No, már erre iszunk! — lelkesedett fel Tóth Pál, foglalkozására nézve jogász, akit az írók tartottak a Csigában. teli üvegekkel rakta meg az asztalt, ahol máskor ilyen időben már csupán a Buzárovics kiadó úr poharában szokott bor lenni. (A többiek nem kaptak.) A sápadt ifjú egy darabig szótlanul ült a nekividá- modott írók között. — Jó barátom volt az apád! — hangzott jobbról- balról. Tóth Pál átkarolta Zoltánt nagyrabecsülése jeléül és K. bácsi állandóan hosszú hajában markolászott a két kezével. — Uram, teremtőm, hogy múlik az idő! Tegnap még az apád ült ezen a helyen! — mormogta fejcsóválva, mintha mind ez ideig hamisan kártyázott volna vele a kalendáriumcsináló, az asztal alá dobta az éveket hónapokat. A bakter kopogott a Csiga ajtaján, megkapta fél- messzely borát. — Hazafelé — kiáltotta Fánni a söntésből. — Kié a köpenyeg? — A Zoltánkáé! — felelte egyhangúlag az asztaltársaság, pedig ott volt egy férfiú a társaságban, aki a Kem- nitzer-kávéházban lakott, csupán egy márványasztalon és titkon reménykedett a köpenyegben. Fánni ünnepélyesen fogta a százgallérost, mint minden este, de most nem dobta a kiválasztott mellé a székre, hanem elkomolyodott arccal, kissé nedves szemmel borította a tizenhat éves ifjú vállára. — Aztán visszahozza! — mondta anyáskodó hangon. — Mert csak úgy kapja meg máskor, ha pontosan elhozza. Gyerünk már, tekintetes uram. Az írók felcihelődtek, a borokat kiitták. Tóth Pál az elmaradt toaszt miatt veszekedett K. bácsival: — Ti is mindenkit Jelköszönttök, kutyát, macskái, faliórát, csak a Petőfi fiát nem!... A pipákat kiverték, és Buzárovics hárász-kendő kötött a nyakára. Az utcán éji csendben szakadt a hó, az írók krá- kogva vagy némán ballagtak a házfalak mellett a bokáig érő hóban. Az ifjú megszólalt: — Csak valami olvasnivalóm volna, mindjárt fövi debb volna az éjszaka. A százgallérosban kotorászni kezdett. A zsebekei megtapogatta, a rongyos bélést kifordította ... Egyszern megcsörrent valami a köpenyeg zsebében. — Pénz! — kiáltotta Tóth Pál. Három ezüst húszast vett ki Petőfi Zoltán a köpe nyeg zsebéből, amelyet a koldusok és költők viseltek Az Aranykéz utca sarkán, a lámpás alatt megállón a társaság, és mint valami csodát bámulták a húszasa kát. A hó szakadt, a Duna felől dermesztő hideg áramlótf — Kié a pénz? — kérdezte Zoltán. Először senki sem felelt. Aztán a romantikus K. bácsi szólalt meg: — A tied a pénz. Bizonyosan az apád hagyta benne nogy legyen ma éjszakára szállásod. De K. bácsi rendesen sokat ivott, és csupán évet múlva hitték el ezt a dolgot, amikor már se köpenyen nem volt többé, se Zoltán. Jé urz Fánni az általános örömben és lelkesedésben megfeledkezett a mindennapi porcióról, amelyet a hosszú asztalnak hitelezhet atyja felhatalmazására és * Krúdy minden sora magán viseli a zseni kezenyomát. Eddig azonban csak nagyobb művei voltak hozzáférhetők. sokszáz elbeszélése rejvc maradt a közönség elöl. A Magvető most megjelent kötete „A szerelmi bűvészinas" az Irodalomtörténet régi adósságát rója le az 1909—12 között keletkezett legszebb Kru- dy-novellák bemutatásával. Az Itt közölt Írás a kötet egyik ezép darabja,
