Szolnok Megyei Néplap, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-20 / 197. szám
1960. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP f Járásion Seifert i £nek a kényét ilLatáiál O, mennyit leskelődtem én az ablaknál a mélybe le, bogy gyúr, dagaszt a péfc* legény, hogy száll a liszt, mint hópihe. A kemencéből estetájt áradt a zsongító meleg, — a szivem egyre-egyre fájt, azért, hogy én is pék legyek. Fehér kötényre vágytam én, vonzott a sok-sok kis kosár — a tészta, mely a tűz ölén kenyérré válni mélybe száll. Ö, hol van az a kisfiú? Még annak lenni volna jó! S a tél, a kenyérillatú? Befútta sok-sok évi hó. A hű kemence öle hi, álmodni vár a langy meleg — hogy mint egy angyali szár- a szagok dédelgessenek, fnyai, ... Köménymag kis félholdja volt csupán mi ínyemhez tapadt — s most tőle felszakadt a múlt: sok bűvös, régi pillanat. (Végh György fordítása) C T Leonyld Martinov: NYOM És te? ha bármilyen házba mész be, akár szürkébe, vagy égszínkékbe, és felmész a lépcsők során a fényárban tündöklő szobákba, honnan mindenünnen zongora szól rád te mit válaszolsz, ha így szólnak hozzád: Hát mondd csak, miféle nyom maradt mögöt- afféle nyom csak, [ted? amit utánad nyomban fel törölnek? melyért valaki dühösen pörölhet? vagy tartós lesz — bár külsőleg észrevétlen — mert megmarad embertársad szívében? Fordította: Végh György o Életnek tanuló ifjúság Csepeli Szabó Béla: GYÖNGYÖZŐ NYÁR A szakadékra nyári ég alatt daloltak nékem az országutak; rámhajoltak az esőmosta fák, s zúgták, hogy szép vagy, változó világ. Mint csúsztatott kő zizzenő folyón, rikkant előre könnyű autóm, s én hátradőlve bámultam a kék látóhatár mély, tiszta tengerét. Dél volt. A Nap, a vén bohó, megállt, s tűzzel kacagta tele a határt. Csodálatos volt! Lángoló hegyek zuhanta^ le a gépkocsi megett, s a dús mezőkből új faluk, tanyák, visszhangozták az országút dalát. Faluk? Tanyák? Nem. Kis kertvárosok, kultúrházak és tarka házsorok, sok ezer kedves emberlakta hely villant szívemre cserepeivel, s az ablakok nagy táblaüvegén arany-csokrokká gyűlt össze a fény... Tán eltévedtem? — perzselt meg a láz, csak délibáb e sok-sok drága ház? Nem. Itthon vagyok. Őszülő anyám itt született egy nádtetős tanyán, s itt a gyöngyösi hegyláncok alatt töltöttem én is ifjúságomat..« Hej, sok-sok éve nem kószáltam itt! — néztem tűnődve a táj nyájait, s poros arcomon kigyúlt az öröm: a görbe T még itt áll a mezőn! Az öreg kút — a szelek ostora; de hol a ház, a kunyhócskák sora? Hová tűnt el a régi, kusza kép: a sok-sok rongyos, senyvedő cseléd? Iám, feltörve vak múltja rétjeit, egy új nemzedék él, verekszik itt, itt a robajló földtáblák felett, ostromolva a roppanó eget..« Dél volt. Gépektől reszketett a táj, a gyöngyöző nagy gyöngyösalji nyár, s én, a külváros álmodó fia, szálltam bele a táj karjaiba, mint réges-régen az a kis kölyök ki itt kószált az aratók között, — megölelgettem a zord jegenyét, nagyapám görbe nagy T betűjét, s a nyűtt vödörből oltva szomjamat, égre emeltem forr. arcomat... Egy címíró emlékiratai Barabás Tibor könyve ér- világa. Az író jó ismerője a dekes világba visz el ben- komák. Maga is az állástala- nünket. Ez a világ az 1930- nők, a nyomorgók közé tárás évék gazdasági válságától tozik. Kilincsel, ügynököl és terhes, nyomorúságos, felel- zsákot hord a kikötőben, mektől és éhségtől telített Közben egész sor érdekes típussal ismerkedik meg. tós, kopásálló. Csak az ütést nem bírja. Törékeny. Tehát úgy kell megcsinálni a szerszámkést, hogy ne lökésszerűen, hanem egyenletesen és folyamatosan működjék. Érted? Növelni kell az élek számát. Ide nézz, lerajzolom. Gyere a lámpa alá, ott világosabb van. Rajzolt valamit a pálcával a hóba, de felkavarodott a földről a hó, behordta a rajzot és Szerjozsa rákiáltott a forgószélre, mint egy kutyára: — Takarodj! Dasa erőlködött egy darabig, hogy megértse, aztán hirtelen megörült. — Értem! — Nézd, így lehet elhelyezni a szerszámkéseket. De így is lehet. Meg így is, ni! ötféle változat van a fejemben! Már bizsereg a kezem: csak kipróbálhatnám! Kavargóit a forgószél, dühösen betemette Szerjozsa rajzait, kavarogtak Szerjozsa gondolatai, és Dasa arca egyszerre égett is, meg fagyos is volt. Teásának eszébe jutott a falu, meg az ingó, magas palló a rohanó ár felett. Félelmes és vidám dolog volt kiszaladni a közepére, és nézni a magasból, hogyan rohan, pezseg és tajtékzik odalent a víz. Ránézett a síma homlokra, és úgy tetszett, hogy behatolt a mélybe, megérti most már Szerjozsa gondolatainak rohanó árját, szakadatlan pezsgését, és félelem fogta el. , Csak úgy ég a feje. Nehéz lehet neki ebben a feszültségben élni. Lám. tőlem is hidegtől —, most értett meg végképp mindent, és valamiért most gondolt rá előszói anyja régi-régi szavával „mátkám”. Megfogta a lány elgémberedett kezét és elmosolyodott. — No, Dasa, most mái szabad legalább megfognom a kezedet? Emlékszel, egyszer azt mondtad: ha a fiú nem akar elvenni egy lányt, ne is fogja meg a kezét. — Odahajolt, s most már lassan, azon a fojtott hangon, amelyet Dasa várt, azt mondta: — Feleségül akarlak venni. Akár holnap is! Most már megfoghatom a kezed? fi asa felemelte arcát Szerjozsa érezte forró leheletét. Nemegyszer csókolt meg már lányokat; nem azért, mert 6 járt, törte magát utánuk, hanem azért, mert sok lány kitartóan járt és törte magát ő utána. És mindig ott motoszkált benne félelem: esetleg még komolyan veszik. Életében először fordult elő, hogy nem érzi ezt a félelmet, óvatosságot. Tudta: szerelmét, életét, szívét — mindenét rábízhatja, nem veszít el semmit, nem tör le, nem mocskol be semmit. A mátkája! Szíve-lelke megnyílt Dasa előtt. És iminden eltűnt Dasán kívül.... Dasa rájött: nem kell ide sem lámpafény, sem muzsika. Ügy jó, ahogy most van: a hóvihar, az esőcsatorna csikorgása, a marókésnek a hóba rajzolt, eltaposott vázlata a lábuk alatt, Szerjozsa fáradsága, kiábrándulásának epés keserűsége és kutatásainak boldog mohósága — minden. munkásokkal, gyárosokkal. Legélesebben és legpontosabban mégis az esett kisemberei: világát, az egzisztencia nélküli értelmiséget, tisztviselőket, a szegény elnyúzott prostituáltakat, különös, félszeg figurákat ábrázolja. Talán legmarkánsabb és legérdekesebb a kötetzáró írás, a msga felejthetetlenül eredeti légkörével. A köhö- gős Mayer úr, a cigányképű Vem-°s doktor, a szalonszocialista közgazdász, a föld- birtokos név- és címtárán izzadó alkalmi keresetű emberek sajátságos társadalma kitűnően festett, széles tablóhoz hasonlít, amelyben , a világválság éveinek kapitalista Magyarországa mint cseppben a tenger, tükröződik. A fejezetekre osztott történet lényegében elbeszéléssorozat, amelyet az író élménye, látásmódja fog össze egységes József Attila: Csendes kévébe * Csendes, kévébe kötött reggel, zsömle zizegésű világ, porhanyó falucska, mondd el a lágy kenyér dalát. lm, a könnyű szél elősurran, tereget szép búzamezőt s tovaringatja lágy fodorban a zümmögő idők IT z a mozdulat mindent megmagyarázott Szer- jozsának. Ezen a napon nehéz volt elszakadna az izgató gondolatoktól. Tudta, hogy nem ilyen szavakkal szo<ták megkérni a szeretett lány kezét. Máskor megtalálta volna a megfelelő szavakat. „Ügyetlenül mondtam. Megsértődik. Követelni fogja, hogy minden úgy legyen, ahogy kell.” De Dasa nem követelt semmit. És bizonyára azért gondolta Szerjozsa: „Nincs drágább a világon.” És maga is csodálkozott azon, hogy történt mindez. Volt egy nagyszemú őr a formázóban, aki meglepte őt komszomolista lelkiismeretességével. Aztán volt egy kislány, akivel úgy tudott beszélgetni, mint a fűvel, a patakkal vagy sajátmagával. Aztán megjelent a mulatságos, de most már nagyon kedves kis szökevény. És most már kellemes volt úgy távolról emlékezni arra, hogy valahol itt a közelben jár-kél a formázóbeli „Ne- nyuljhozzám királykisasz- szony”, akinek még a kezét sem lehet megfogni, ha nem veszi feleségül az ember. Aztán jött és mindent megvilágított az első hó, a fehér arcú, őelőtte gyermekien védtelen, de már nőiesen megközelíthetetlen, büszke nagylány. Majd a bálon az a Dasa, aki nem is lány, hanem sosem látott, eleven és olyan gyenge virágszál, akit még megérinteni sem mer az ember. De csak most, amikor Dasa kinyújtotta kezét — nem azért, hogy menőieljs. hanem azért, hoav óvja a nem az esőcsatorna vascsikorgása közepette, nem is lassan, hanem szinte futtában mondta ezeket a szavakat. Már-már elkeseredett, de mindjárt — nem az eszével, hanem a szívével — megértette: „Hát igen. ö ilyen ember.” És máris látta egész életét Szerjozsa oldalán. Lesznek marókések, kokil- lák, centrifugák, fogaskerekek, pezsegni fog Szerjozsa gondolatainak sebes árja, és ha ő útjába akar állni ennek az árnak, az okvetlenül elsöpri őt. Ebben a pezsgésben van benne Szerjozsa sorsa. És az ő sorsa? Az ő sorsa az, hogy óvja ezt a pezsgő gondolatokkal teli, drága fejet. Szerjozsa szeretni fogja őt, gyengéd lesz hozzá, de gyakran meg is fog feledkezni róla. Lám most sem kérdezte meg egyszer sem, nem fázik-e a lába a vékony gumicsizmában, nem reszket-e a válla abban a vékonyka télikabátban. Nem önzésből nem kérdezte, hanem azért, mert túlontúl tele van a feje. Hiszen ha eszébe jutna, hogy Dasa fázik, odaadná a maga kabátját, levetné a nemezcsizmáját ott, a havon. Ha eszébe jutna!... Dasa mindezzel tisztában volt. „Nem félsz? Mert ha megijedsz a sebes ártól, keress csendes patakot. És ön- tudatlanul, szavak nélkül, maga felelt magának: — Én ilyet akarok.” És a saját átfagyott lábával most már nem is törődve, kinyújtotta kezét, óvatosan begombolta a Szerjozsa kabátjának gallérját, és bebugyolálta a sovány nyakát. elvitte, elsodorta az ár. De én mégis szeretem. Még jobban szeretem ilyennek, amilyen! Csak hát, hogy alkalmazkodjam hozzá?” — Eljössz holnap is? — Eljövök... — felelte Dasa, de aztán mindjárt azt gondolta: „Mindennap? Ez nem illikr — Eljönnék, de holnap meglátogat anyám — javította ki. — Meghívták az állattenyésztők értekezletére. — Akkor ővele gyere. Dasa hirtelenjében nem tudta, mit feleljen. Gondolatai egymást kergették, és szája félszegen, magától mondta ki: — De hiszen... de hiszen restellne eljönni. — Ugyan, már hogy restellne eljönni a vőlegényedhez? — szólt Szerjozsa halkan, egyszerűen, mintha egészen magától értetődő dolgot mondana. Dasa védekező mozdulattal felemelte kezét. „Csakugyan megtörtént?” De várta már ezt a percet! Amikor Szerjozsa a folyó partján a madarat csalogatta, Dasa még nem mert sem gondolni, sem várni semmit, csak gondolatok nélkül, pusztán szívével irigyelte azt a lányt, akinek Szerjozsa majd ezeket a szavakat mondja. Az újévi bál óta titokban már ábrándozott erről a pitlanatról. Ügy képzelte, hogy Szerjozsa, ez a vidám, nagyszerű fiú megint a kultúrház télikertjébe vezeti, és a távoli zene kíséretével, lassú szavakkal szerelmet vall. De Szerjozsa most nem vidám, hanem kimerült, és nem zene-kísérettel, hai.Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” hirdette nagybüszkén a Horthy korszak iskolapolitikája. De csak hirdette. Száraz, élettelen, arisztokratikus ismereteket halmoztak fel az iskolák a tanulók fejében. Aa úgynevezett általános műveltség feltételeit úgy szabták meg, hogy azt közönséges halandó el ne érhesse, hogy a fiatal diák minél távolabb kerüljön az életet jelentő termelő munkától, annak megbecsülésétől. — Ha a kevésszámú kiválasztott csak ezt a tudást szerezhette meg’ a nagy tömegnek, az emberi kultúra felhalmozott javaiból csak szánalmas morzsák jutottak. Ha így volt ez országos viszonylatban, méginkábt így volt a megyében. Ismeretes, hogy a Tiszazugban volt legmagasabb az analfabéták aránya. A 352, nagyrészt aprócska, szétszórt osztatlan iskolában 1250 nevelő kínlódott, igyekezett ellátni a mostoha körülmények miatt sokszor kétségbeejtően nehéz és meddő feladatát. A tanköteleseknek 80 százaléka járt — amikor már járt — iskolába és a hat osztályt mintegy 50 százaléka végezte el. Ezután pedig nem következett semmi. Sok érték, sok tehetség kallódott el ilyen módon. Nem célunk a közoktatás fejlődését felmérni, számba- venni az idáig elért eredményeket. Csupán egy-két adattal érzékeltethetjük azt a nagy változást, amelyen oktatásügyünk keresztül ment a 15 szabad esztendő alatt. Ma már háromezer pedagógus tanít a megyében és 500 tanteremmel növekedett a tanulási lehetőség. Eismerésre méltóak eredményeink. A kúnsági vagy jászsági parasztfiatal ma már nem marad iskolázatlan. A nyolcadik osztály elvégzése után a tanulóknak körülbelül 85 százaléka tanul tovább valamilyen iskolában. Es amit tanulnak, az egyre kevésbé holt anyag. Egyre több köze van az élethez, egyre szorosabb harmóniába forr össze iskola és élet. A gyakorlati munka szerete- tére nevelünk egyre több és több fiatalt. Azt a komoly tudományos alapot, amit ma a középiskola ad, egyre szélesebb körben egészíti ki a politechnikai oktatás, az 5+ 1-es gyakorlati módszer. A gimnáziumokon és technikumokon kívül ma már a továbbtanulók egyharmada — és később még ennél magasabb százalék — iparitanuló iskolákon, a tanulók egyhatoda pedig továbbképző iskolákon tanul tovább. Az új tanévben fokozott figyelmet fordítanak a nevelőink a lemorzsolódás elleni küzdelemre. Nem engedhetjük meg, hogy igen nagyszámú fiatal, anyagi vagy egyéb okokból még a nyolcadik osztály elvégzése előtt kimaradjon és ezzel elveszítse a lehetőséget, hogy továbbtanulhasson. Ezért ettől a tanévtől kezdve, akik 14 éves korukig nem végzik el a nyolc általánost, azok egy évet továbbtanulnak. A jövő perspektívái közé tartozik, hogy a továbbképző iskolákban a nyolcadik osztályt elvégzett, de tovább nem tanuló fiatalok igen hasznos gyakorlati és elméleti ismereteket szerezzenek és ezzel együtt az úgynevezett kritikus életkorban 18 éves korukig iskolai felügyelet, szakszerű nevelés áldásaiban részesülnek. Már a z idén is 554-en végezték el a 14 továbbképző iskola valamelyikét. Az új iskolai évben további 20 községben mezőgazdasági, három városban ipari jellegű továbbképző iskolákat állítanak fel. A mi népünk tanulni akar, Ez nemcsak a diákkorban lévőkre vonatkozik, hanem egyre inkább azokra is, akik a múlt rendszerben nem járhatták végig az iskolát. Éppen ezért ebben az évben jelentősen bővítik az esti és levelező tagozatokat, mind az általános, mind a középiskolákban. A tudásszomjra mi sem jellemzőbb, mint a szolnoki Közgazdasági Technikum esete. Ezt az iskolát valósággal megrohamozták azok a dolgozók, akik iskolázottsági hiányaikat pótolni szeretnék. A kérések egy részét helyszűke miatt kellett elutasítani, így is 18 osztályt kellett nyitni a levelező tanulóknak, ugyanakkor a nappali tagozaton csak 12 osztály működik. De mindegyik pedagógus szívesen vállalja a többletmunkát, mert tudja, érzi: a megnövekedett tudásszomj, a kulturforrada- lom egyik legnagyobb győzelme Nem lenne teljes az iskolaügy hatalmas, fejlődése, ha csak számszerűségekből állana. A mennyiségi fejlődés mellett, legalább olyan fontos az a jelentős tartalmi változás is, amelyet a tananyagban, az oktatás formájában a tanulók tudatában nap, mint nap tapasztalható. A természettudományos világnézet alapján álló tanterv és tananyag az utóbbi években egyre inkább meghozta gyümölcsét. Egyre eredményesebb az idealista nézetekkel szemben folytatott szervezett harc. Ennek bizonyítéka, hogy egyre kevesebb szülő kívánja gyermekét hittanra beíratni, ez évben már csak az összes tanulók mintegy 10 százaléka részesül vallási nevelésben. Egyre megalapozottabb, egyre inkább a mai tudományos szemléletnek megfelelő tananyagot kapnak a diákok. Középiskoláinkban most már általánossá lesz lassan az 5+1-es oktatási módszer. A heti egy nap gyakorlati munka biztosítja, hogy kitűnő alapot szerez majd egy-egy munkaágban a tanuló, nem is szólva arról a hatalmas erkölcsi haszonról, amelyet a fizikai munkások közötti élet, a termelő munka megismerése jelent. Tavaly a gimnazisták 19 százaléka részesült ilyen oktatásban, ez évben körülbelül 38 százalékuk vesz részt ebben. Különösen nagy jelentőségű ez a mezőgazdasági jellegű 5+1- es képzésben. Az elkövetkező évek feladata lesz megszüntetni az e téren még néhol mutatkozó Idegenkedést, értetlenséget. Az életnek tanulunk. És ha megkérdezzük azt a 281 jeles és jó előmenetelő munkás és paraszt fiatalt, aki egyetemi továbbtanulásra jelentkeztek, mit tennének, ha nem vennék fel őket, legtöbbjük szerényen, de határozottan válaszolja: elmennék termelő munkára: És á helyet is megnevezi, ahová igyekszik. Ez már az új szellemű nevelés eredménye és ezt az új szellemet tovább fejleszteni, szocializmust építő, szilárd világnézetű, munkakedvelő fiatalságot nevelni, a pedagógusok és az egész társadalom megtisztelő hosszú időre előre megszabott feladata. Hernádi Tibor
