Szolnok Megyei Néplap, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-17 / 168. szám

6 SZOLNOK WEG TEJ NÉPLAP 190a rűlius 17. Könyvespolc Sükösd Mihály: G LOMKETREC Sükösd Mihály nevét eddig folyóiratokban, antológiák­ban megjelent tanulmányai­ból és elbeszéléseiből, ismer­hette az olvasó. Mostani, első novelláskötete fiatal, tehetsé­ges prózaírót avat. A kötet első novellája „A hetedik pe­csét” a felszabadulás előtti idők világába vezet A többi novella közt a közelmúltat és napjaink valóságát idéző egy­aránt akad. Várkonyi Mihály: KENYÉR ÉS KERESZT A fiatal novellista első, kö­tetbe foglalt írásait kapja kézhez az olvasó. Érett esz­közökkel, tisztázott mondani­valókkal, keresetlen hang­nemmel Jelentkezik. Problé­malátása, érdeklődési köre jellegzetesen mai íróé, témáit mély életismerettel, a tapasz­talás mélyrétegeiből könnye­dén, magától értetődő ter­mészetességgel emeli ki. No­velláinak alakjait a párbeszé­dek, a drámai lüktetés élteti § (Mészáros Lajos rajzai) nám, hogy az én szájamban már a főtt kukorica puszta gondolatára is összeszaladt a nyál Paróci ángyikám csak­ugyan kitett magáért. Az öb­löshasú, kormos edény, amit máris hozott befelé festőkö­tényébe ölelve, lehetett vagy nyolc literes. Letette a göd­rösre kopott, pares házföld­jére, felemelte róla a fedőt és rámkacsintott. —■ Ne izgulj! Most ehetsz, amennyi belédfér. Megrakott púposra egy mély bádogtányért, belemar­téit a forrón gőzölgő kukori­cába és mielőtt belódított volna néhányat a száján, egy mozdulattal megadta nekünk is az engedélyt. Édesanyám kínáltatta ma­gát egy picit, én azonban mo­hón estem neki a tányérnak. Mindkét kezemmel belemar­koltam a rózsásan szétnyílt sárga szemekbe, s azt sajnál­tam, ami ett maradt. Csóvál­ta is a fejét édesanyám és restelkedve fordult ángyi­k. ámhoz. — Látod? Mint aki soha nem evett. Pedig isten bi­zony akkora tepsi máiét sü­töttem mire felébredt, hogy csak meresztette rá a szemét. Csakhát a gyerek az gyerek, nem tud parancsolni a hasá­nak. Félórás zabálás után kezd­tem csak figyelni ángyikám- ra, meg a beszédére. Olyanforma testállásű asz- szony volt, mint egy rizská- sás zsák Csali Bemát boltjá­ban, vagyis széle-hossza egy­forma. Nem is értettem, ho­gyan tud így kigömbölyödni az. aki hol eszik, hol nem, akkor is csak kukorica ele­delt. Ennek dacára a mozgá­sa hasonlított a fürge halcsík­hoz. Amint ült a padkán, há­tát nekitámasztva a kopott- meszelésű kemencének, egy pillanatra sem állt meg a ke­ze. se a,szája. Az ő tudta nélkül nem történhetett sem­mi n faluban. KifogyhataÜs­zőkben hajigálja befelé a ku­koricaszemeket, mert való­sággal tűzbejött attól, amit mondott. — Nincs neki semmi dolga a világon, ha hiszed, ha nem. Ilyenkor télen elcsapja a ha­vat a ház elől és kész. Kap érte lakást, fűtést, világítást. A feje se fáj, nem úgy mint nekünk. Pénzt meg minden kapunyitáskor kap este tizen­egy után. A felesége már csi­náltatott is új ruhát magá­nak. Rá is fér az istenadtára. Amíg itthon voltak, majd mindig kilátszott az ülepe. Hirtelen leugrott a padká­ról, odakocogott a sublóthoz, az újságterítő alól kivett egy levelet. Hallgasd csak! “ mondta édesanyámnak. *... úgy ám, kedves Julink, felvitte az isten a dolgomat Amikor ráérős időmben gan­gosán végigmegyek a Stefá­nián, különösen vasárnap dél­után, érzem a korzó forgata­gában, hogy milyen rettentő sokan irigyelnek. Itt nem va­gyok éhenkórász, ganajtúró többé, itt úr lettem, valóságos úr. Mert ha nem tudnád, négy mester létezik összesen: házmester, őrmester, gyep- mester és polgármester." Ekkor már közel jártam a jóllakáshoz, s úgy lestem án­gyikám szavait, hogy néha a rágásról is megfeledkeztem. Az én szememben minden foglalkozás csúcsává magasz­tosult a házmesterség. Ügy képzeltem, Boldi bácsinak tán még a királynál is jobb mód­ja van, hiszen csak azért kell felkelnie éjszaka az ágyból, hogy a súlyos ezüstpengők alá tartsa a markát. Nem szól­tam én senkinek egy szót se, de erős fogadalmat tettem magamban: ha megnövök, éa — Kikre panaszkodik név szerint Boldi bácsi? — kér­deztem tőle, s el nem árul­tam volna neki, hogy vala­mikor 6 volt az érvényesülési Ideálom. — Mert a levélben csak lakókat említ általában, hogy nem becsülik a maga munkáját... — Egy kutya ez mind, ké­rem — vágott a szavamba a tisztes öreg. — Smucigok és elszórják a szenet a lépcsőn. Itt vannak ezek a Szücsék is, ni... —• Menjünk Szücsékhez, —. szakítottam én is félbe Boldi bácsit, mert arra gondoltam, hogy valamikor nem mert volna így nyilatkozni a há'r rangos lakóiról. Szücsné nyitott ajtót a csöngetésre. Rendes, takaros, tiszta asszonynak látszott, s szíves mosollyal invitált bel­jebb minket. Nem volt sok időm, ezért inkább már a kü­szöbön belevágtam az ele­venbe. •— A házmester bácsi pa­naszkodik magukra, kedves— Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Boldi bácsi hangos eréllyel, csaknem durván rámszólt a hátam mö­gött: — M3 az, hogy házmester? Tán Paróci bácsi, vagy mi? Megfordultam, hogy lás­sam az arcát Bizony nyoma volt azon a málés, főttkuko­ricás múltnak. Boldi bácsi (mondhatnám úgy is, hogy Palóci úr) azzal a kissé szi­gorú, magabiztos fölénnyel nézett rám, amely csak a nagyhatalmú, akaratos em­berekre jellemző. Kissé ros- kadt alakja mintha szála­sabbra nyúlt volna méltósá­gának tudatában, s esküdni mertem volna rá, hogy már nem emlékszik arra a dicsek­vő levélre, amelyet házmes­terré emelkedése alkalmából írt Paróci ángyikámnak. Az akkori büszkeség most valamilyen oknál fogva szé­gyenné vedlett át benne és nekem olyan érzésem támadt: tán ezer forintokat is legu­berálna azért, hogy senki ne szólítsa többé házmesternek. Nagy István Beltai Jenő: Komlóssy György; (Jász-kon Fotóklub); KUBIKOSOK. .............................................. VE RS ( A költő sétált. | Nem annyi meg­győződéssel, ameny- nyivel a kávéházban szokott üldögélni. Már nem volt fiatal ember, csak másod- i-percek választották el ötvenedik évétől. •Nem szeretett mo­zogni, ülni szeretett •és szivarozni, hall­gatni és az embere­ket nézni, gondol­kozni vagy legalább­is úgy tenni, mintha gondolkozna és nagy dolgokon törné fejét. De most sétált, mert az orvos megparan­csolta. És séta köz­ben egy kis keserű­séggel gondolt arra, hogy szíve, ez az elő­kelő, nagyon érző szív ugyanazzal a burzsujos és prózai i nemtörődömséggel hájasodik, mint egy | közönséges hentesé. \ A költő az erdőben sétált, hegynek föl, völgynek le, kanyar­gós, jól ápolt uta­kon. meluekre kövér tobozokat potyogtat- tak az unatkozó fe­nyőfák. Feje fölött madarak csipogtak és karcsú, kecses mó­kusok szaladgáltak. Zörgött a bokor, őrült szökéssel egy nyúl iramodott tova. Július vége volt, de az ősz sejtése már megrázta a fákat és a koravén leveleken már az elmúlás rozsdája piroslott. A költő lágy és enyhén hájas szívét megej­tette a természet va­rázsa, a csönd, a ma­gányosság, a búcsú­zó nyár, levélherva- dás, az a sok fájó dolog, melyen ke­resztül mindig csak magát fájlalja az ember, saját magá­nyosságát, búcsúzó fiatalságát, hervadá- sát. A költő minder­ről verset akart írni. Leü't egy padra, el­mélázott és agyában ott zsongott a vers első sora, két első rím«. Ebben a pillanat­ban egy madár szó­lalt meg a feje fö­lött, alighanem füle­müle. Valami isme­retlen, boldog elra­gadtatás himnuszát énekelte, olyan ra­gyogó könnyedség­gel, olyan izzó, min­dent legyőző bűbájos erővel, hogy a szive nevetett annak, aki hallgatta. Körülötte elnémult a többi ma­dár, mintha most az egész álmélkodó min- denség, hegyek, fák, virágok, mókusok, nyulak, bogarak, fel­hők, mind-mind csak erre az ünnepi mu­zsikára figyelnének gyönyörű ájtatosság- gal. A levelek moc­canni sem mertek és a szél, lélegzetét el­fojtva, hallgatózott. Csak a költő nem hallotta az éneket, 6 csak a bántó lármát hallotta, mely meg­bénítja ihlettségét, elzavarja gondola­tait, legügyesebb rí­meit. Akaratának minden erejével is hiába próbálta fi­gyelését a versbe, csak a versbe kap­csolni, fülének ma- kacskodó ajtaját nem tudta becsapni a to­lakodó madár ujjon­gó, diadalmas csatto­gása előtt. Egy pilla­natig egyszerre sötét harag öntötte el szí­vét és feneketlen gyűlölettel ráförmedt a madárra: *— Kuss! A madár, mintha megértette volna a a durvg rendreutasí­tást, sértődötten, megbántódva elhall­gatott. Körös-körül dermedt csönd volt. A költő boldogan föl­lélegzett, .még egy­szer körülnézett egy kis hangulatért, egy kis szépségért, egy kis ellágyülésért, az­után akadálytalanul befejezte versét. A HÁZMESTER Jósef Hóra: ARATÁS Kenyérrel és borral mentek a határba a férjükhöz, s melléjük ültek ott... Az izzó nap szárnyát szélesre tárta. És halk erdőkre, letarolt mezőkre e messzeség ezüstöt csurgatott... A veríték a férfiak szomjas szájára folyt, hosszan nyelték a bort, a zsályaillat kábította őket s az asszonyok bűvös tekintete. Am hirtelen mindnyájan talpra szöktek s a csillogó kaszákat megragadták, vágták a rendet, gyönyörűn aratták a hullámzó gabonát a gyönyörű munkások... A duzzadtkeblű asszonyok szívében már esti csókok s ölelések értek, az ezüstös, forró messzeségben a falujukba lassan visszatértek. (Keszthelyi Zoltán fordítása) VlhlbllllláliUJdkáiiilhékaiÉilli ni' Will FI ■ ■ ■ ■ ■ is Szegedre megyek, s kita­nulom a házmesterséget. Csak részbén valósult meg a vágyam, de erről igazán nem tehetek. Az még csak eldöntődött valahogy az én sors-kockámon, hogy Szege­den találjak boldogulást, ha­nem a házmesterséggel nem ment a dolog. Valamit azon­ban mégis el kell monda­nom. Most, e,gy tarka-barka, szeszélyes negyedszázad után a napokban találkoztam Bol­di bácsival. Még mindig ház­mesterkedik a Lenin kör­úton, az egyik palotában, bár jól elhaladt fölötte az idő. Ügy jöttem össze vele, hogy panaszos levelet írt a szerkesztőségbe. Mikor átfu-< tottam a kacskaringéé „Pa­róci Boldizsár” aláírást, rög­tön fogtam a kalapom és felkerestem a birodalmában. Azért használom ezt az ural­kodókkal kapcsolatos kifeje­zést, mert amikor kinyílt előttem a bamafestésű ház­mesteri ajtó, hirtelen nem találtam megfelelőbbet. Az semmi, hogy a szoba csupa drága szőnyegbe és csipkébe volt öltöztetve. De a pazar zöldhuzatú sarokre- kamié, meg a hasonló három mélyíotel, meg a nehéz kom­binál tszekrény, meg a tekin­télyes zenegépes rádió, halk füttyentést préselt ki belő­lem. Van ennek vagy huszonöt esztendeje. Az egyik tétestén Paróci ángyikáméknál vol­tunk látogatóban. Elég ren­desen fogott az idő, a lehelet is rögtön megfagyott oda­kint. A jó kutyát is vétek volt kiverni a kegyetlen ég alá, mi mégis felkereked­tünk édesanyámmal. Meg volt ennek az oka, de meg ám. Ángyikám kora délután megüzente, hogy reggel jó bedurrantotta a kemencét és a parázs közé taszított egy nagy cserépfazék kukoricát. Aki már szemelgetett a duzzadtra főtt, szép takarosán felhasadozott lófogúból, az megért minket. Aki pedig még csak meg sem kóstolta ezt a csudafinom csemegét, annak hiába is ma gyáráz­nul újságolta, hogy melyik lány kitől esett meg, hány családnak árverezik holnap a házát, kik azok, akik nem mehetnek tavaszra napszám­ba az uradalomhoz, melyik halottnak csöndítettek, me­lyik máriás asszonyhoz jár a pap legújabban, meg hason­lókat. De mondott olyanokat is, hogy nem mindenütt ilyen piszok az élet, mint miná- lunk, megírta ezt neki Sze­gedről az öccse, Boldi. Ettől kezdve Boldi bácsi szerencséjével foglalkozott ángyikám. Széles taglejtések­kel magyarázta, hogy annak mindene megvan, ami csak kell, mivel házmester lett be­lőle. Egyre nagyobb időkö-

Next

/
Oldalképek
Tartalom