Szolnok Megyei Néplap, 1960. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-19 / 144. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A I960. Jűniua T9. Két romániai magyar költő Bodor Pál: Tamás Mária: Háború után A varjúszámyú órák elsuhannak, a károgás, a berregés elül, és humusszá hullongnak el a hamvak a földön kint s a lélekben belül. A föld fölold, gyarapszik s nő — feledve. A lélek is gyarapszik: nem feled! Éppúgy adja a jövőt a kezedre, hogy múltad’ küldi, örökre veled. JCamaíz lány&m Arany haja jól lenyírva. Arca piros, mint a mályva. Magas, sudár, mint a nyírfa. Apja lánya. Okos, konolc, bátor, büszke. S nyilaival, — nem sajnálja, hogy szivemet teletüzze. Apja lánya. S mint csillag, éj köntösére, ölembe hull, békém vágyja, s ragyog szeme csillagfénye. Apja lánya. M icsoda Zordon ifjúságom hajnalán valamelyik barátom mesélt valami érdekes esetet, vagy megmutatta legújabb halálos szerelmének a fényképét, az ember csak úgy röviden, — mint egy angol főúr odavetette: • — Klassz. — Esetleg ha a tetszésének nagyobb nyomatékot óhajtott adni akkor azt mondta: — Marha klassz! — Ha netán hölgy volt az illető, aki csodálatát kívánta világosan kifejezni, így adta tudtára az embernek: — Jaj de cuki — Későbbiek folyamán jött az „oltári’’, „fenomenális”, majd az „állati’, mivel az ember lépést tartott a korával és nem akart idő előtt megszürkülni. Egyszer aztán az ember észreveszi, hogy vannak — akik már előre köszönnek neki, sőt az is előfordul, hogy a tele vonaton feláll egy fiatal lány és azt mondja: — Bácsi kérem tessék leülni —, erre az ember zavartan körülnéz, hogy kinek mondták, de mivel senki más nem áll, rádöbben arra, hogy neki szól, így aztán leül. Nemrég meséltem valami tanulságos esetet a nagyobbik fiamnak, aki féltve őrzött ráspolyommal reszelte a régi télikabátom leszakadt gombját, mivel. Albert még hiányzott a verhetetlen gombfoci csapatból. Befejezve pedagógiai értékű elbeszélésemet, fiam fel sem nézifjúság! ve a politúros asztalról ahol buzgón reszelt, odavetette: — Halálos — Megdöbbenve hallgattam ízes magyar nyelvünk útszéli megrontását, hosszasan meséltem a választékos beszéd szükségességéről, és kifejtettem, hogy fiatalkoromban, a mi korosztályunk ilyen ízléstelen és értelmetlen kifejezések használata helyett az önképzőkörön olvasta fel örökérvényű verseit a tavaszról és az elmúlásról. Tegnap a feleségem jött haza új kalappal a fején és megkérdezte tőlünk, hogy mit szólunk legújabb diva- tú kalapjához, amit mellesleg már kora gyermekkoromban láttam a libakereskedő Kre- csáknén. Mielőtt még az áráról tehettem volna fel néhány kellemetlen keresztkérdést, kisebbik fiam megigazítva — örökké lecsúszott szemüvegét, így szólt: — Haláli — Micsoda ifjúság! O—r A Szolnoki Rádió műsora Vasárnap: 9—10 h-ig Vidám ritmusok — tánczenekedvelők műsora. — Falusi esték — rtportműsor Szapárfalu- ból. — Magyarnóták, népdalok, csárdásbk. Hétfő: „Jászkunsági Krónika” hírek, riportok, tudósítások megyénk életé,ból. — Szív küldi szívnek szívesen. — Ismerkedjünk a tudománnyal. — A vasárnap «portja. — Szórakoztató zene. Oláh Sándor: • HUNYD LE A SZEMED E<íY KICSIT A vidám, sokszínű új házak Félig lezí rt, sárga redőnyű Pillákkal Diggyeszkedve nézik Az öregsé ;ben hófehérre sápadt, Megroska t, zsalugáterszemű Elaggott, 'én falakat. Pirul az j ház cserepe, A szomsz djának kócos, Fésületlen nád a teteje. A szatócs >oltból átalakított Nagyszem üzletek vegyesen adnak Fejkendőt televíziót, Narancsot, kocsikenőcsőt, és annyifi le jót. Az utcán fürge Moszkvics Előzi a ltssú szekeret. A járdán aktatáskós gyerekek S csizmában baktató öregek. Egy házból Csajkovszkij árad Langyos sugárban az ablakon. Az udvaron kakas kukorít A tavaszt váró rózsafák között. Ez a mai Felemás ruhájú falu. A holnapi? Hunyd le a szemed egy kicsit, Kibomlik a szempillád mögött... ~ Szolnok két emberöltővel ezelőtt... MINDEN VAROS, község lüktető, eleven szervezet, amelynek mindig csak a jelenét látjuk. Általában keveset tudunk arról, hogyan alakult ki a mai formája. Épületek, szobrok, műemlékek megőrzik a letűnt nemzedékek keze munkáját, tehetségének bizonyságait; a levéltárak jegyzőkönyvei az ügyes-bajos, peres dolgokról is adnak némi képet, de a mindennapi életről nagyon ritkán szólnak. Szerencsés véletlen az, ha valamely régi újság, folyóirat megsárgult lapjain olyan írást találunk, amely riportszerűen tárja elénk a múlt valódi képét. „Ne csodálkozzék senki, hogy oly ritkán írunk Szolnokról, mert ez a vasúttal bíró, közlekedési központul A Tavaszi Tárlat képeiből Cácsi Mihály (Szolnok): TABÁN Antalfy István: Xibasorban A porban, lassan, kényelmesen, szótlan, egymásután, mennek, az úton át, port verve, s mintha semmi más nem lenne a világon, csak ők — a kislibák... Körül se néznek, a szabályt se tudják, mennek az ösztön titkos vonalán, mi hívja...? Tán kis tó langy vize ókét, vagy porbelepte, csípős, jó csalán? Kísérem őket, és megyek a sorban, ahogy mennek a mák, s a holnapok, s tudom, ők elérik a tó vizét, s én a legmesszibb ragyogó csillagot... szolgáló, de haladni mégsem akaró Szolnok, oly meddő érdekes hírekben, hogy lehetetlen egy jóra való tudósítást kikerekíteni. Szeretném társas viszonyaikat festeni, ha volnának; ami van is, olly parlag, hogy jó és erős szém kell hozzá, ha valami élvezetest akarna kitalálni...” I»” kezdődik egy beszámoló Szolnok 100 évvel ezelőtti életéről a Vasárnapi Újság 1857. évfolyamában. A társadalmi rétegek sikeres jellemzésével megmutatja, — hogy milyen messze távolodtak már el 1848 forradalmi eszményeitől. Igazán véve itt köztünk ahány ház, annyi szokás. De nem is csoda olly különféle elemek vegyítése csaknem lehetetlen... Viz és olaj. Van itt az úgynevezett haute volée-nak három keveréke, kik egymás mellett olly viszonyban állnak, mint — bocsánat a hasonlításért, — kertekben a dinnye, tök és ugorka, melyekről tudjuk, hogy soha közel egymáshoz nem tenyészthetők anélkül, hogy egyik a másik által el ne fajzjék. Pedig egy species az, ha bár alakra, ízre és szagra különbözők...” A SZÖVEGBŐL is kitűnik, hogy itt a polgár és a dzsentri társadalmi réteget festi ironikus hasonlatával. Igen érdekes gondolata, hogy milyen hatalmas fejlődésnek nézett elébe Szolnok 1847-től kezdve, amikor a a Pest-szolnoki vasút megnyílt „... Hittük, hogy a vasút fog tenni lendületet. 10 éve, hogy Szolnok külvárosa lett Pestnek, ám jöjjön bárki és ítéljen, mit tett Szolnok azóta? Az országutat képező utczája kiköveztetett, s finis, nincs több. S kérdem, ez is ki érdeme? Bizonyosan nem a szolnokiaké, legalább direkt nem. Itt van azóta a gőzhajózás is, és mindezen két közlekedési vállalat sem bírt Szolnokra hatni. Most pedig mi vár reá? A vasút tovább meend Debrecenbe, s akkor Szolnok eo ipso mellékes és csak közbeeső állomás leend...” Meg kell jegyeznünk, hogy ennek a nagyszerű lehetőségnek kihasználását 1848— 49-ben a szabadságharc minden energiát lekötő küzdelme, az átkos emlékű Bach-korszakban pedig a bécsi udvar politikája is erősen akadályozta. ,,... Igen, ki kell mondanunk, hogy Szolnok e 10 év alatt nem tett semmit, — hogy sok adatot ne soroljak elő — például a gazdaságban. Nézzünk csak széjjel, van-e Szolnokon egy jóra való kert? Tud-e csak annyit is kertjéből előteremteni, hogy konyháját ellássa? Annál inkább a piaczon eladni. Van-e gyümölcse? Dehogy van !... Hány udvarban látunk gyümölcsfákat? — meg olvashatjuk... Bizony ez a megállapítás teljesen helytálló. S most a társadalmi és a gazdasági helyzet leírása után Szolnok kulturális életére terelődik a szó. Megemlíti, hogy a mai Költői úti általános iskola helyén van egy kis sétatér, de az is „oly kicsiny, hogy alig több egy lugasnál.” ........ Mit legelői kellett vo lna említenem, van-e szellemet mívelő helyé? kaszinó? olvasóegylet? Ha magam itthon nem olvasnék, tán a neveket is elfeledtem volna itt. De még kávéháza sincsen. Igaz ugyan, a czuk- rásznál szoknak uraink —, de ennek is csak kis része — megjelenni, hol egy tekeasztal és 3 lap is van; a szomszéd kis szűk szobában pedig gyönyörűen űzik a ka- labriást és a preferance- ot...” De nemcsak korholja az írás a elmaradott szolnoki művelődési viszonyokat, hanem próbál kiutat is mutatni ebből a szellemi elmaradottságból. Nem tudja és nem is akarja a város egészét megformálni, de néhány hasznos kezdeményezést javasol: „... Uraim, szolnokiak! jöjjünk össze, s állítsunk egy olvasóegyletet. Nem fog sokba kerülni; ne zárjuk ki a szegényebb sorsúakat sem. — Mibe kerülne, ha gyermekeinket egy kis faültetésben is oktatnék? ... Hosszú a tél, a tavaszig sokat tehetnénk. Mozogjunk egy kissé! Csak akarat s emberi szigetet kell, és megy minden . . .” ILYEN VOLT Szolnok két emberöltővel ezelőtt. Egy sáros, kis faluszerű helység, amelynek fejlődése csak 1876-ban indult meg, amikor újból megyeszékhely lett Napjainkban pedig a nagyvárossá fejlődés útját járja. K. Gy. ágy híre van a faluban Zsiga János lovainak. Hogyisne, talán még a megyében sem lehetne két ilyen gyönyörű jószágot találni. Nem is adná ökigyelme semmi pénzért, az már szent igaz. Oh de miket beszélek, még hogy nem adná, amikor már odaadta. Olyan keserűség üli is most a szivét miatta, amitől szabadulni lehetetlen, ö maga csak hallgat, mintha gyásza lenne. Bizony van is. Nagy az ő bánata, nem lehet azt kibeszélni, nem lehet azt megérteni. Milyen kár, hogy nem segíthet azon senki emberfia. Járt már mindenfelé, hiába. Kis ember ő, ki hallja a szavát. A dolog pedig ott kezdődött, amikor az elnök megmondta kerek-perec: — Nézd Jani, annyi itt a gebe, hogy megennék a fejünkét. Vágóba a tiedet is átveszik. Hallottak már ilyet? Ebből aztán nem lesz semmi, nem, bizonyosan nem lesz. Tele az udvar szénával, elvágódnak azon sokáig, ő bezzeg nem adja. Úgy is tett. Hajnalonként, amikor felébresztette ösztöne, kiment az istállóba, meggyuj- totta a mécsest, szénát vetett a jászolba. Majd fogta a villát, a nyitott ajtón át kihányta az almot, mint már annyiszor annakelőtte. Aztán csutakolni kezdett, s amint bégig-végig simított a lovak tomporán, szivét-lelkét tjárta a gyönyörűség. Még hogy azokból kolbászt csináljanak? Nem, azt nem bírná elviselni, • bizonyosan nem. Esténként ahogy megjött a nvetkezeti földekről, a aunkábóalig haravta be az tolsó falatot, máris sietett az udvarra, leterpeszkedett az ól küszöb áré. Állát tenyerébe fogta, s azon módon elgondolkozott. Mert hát a vak is láthatta, fogytán a szénája, anélkül pedig még a Zsiga János lovai is csak gebék maradnak, ha egyáltalán életben maradnak. Hej mennyit szenvedett! Napról, napra so- ványkodott, arca beesett, megnyúlt, mintha nagy beteg lett volna. Hát a■ likőr meg a széna elfogyott. Bizony előkotorta a bugyelláris sarkába dugdosott forintokat takarmányra. Hiába mondogatták neki a komák, az ismerősök, nagy bolond vagy te Jani, még hogy szénát veszel a lovaknak, mikor nem is hajtod. Mondhatták, falra hányni borsót mi dolog? Ki tudja mi lesz végül, ha nem szói közbe egy napon Kiss Vendel az elnök. — Meggondoltad-e már Jani? Most ideadhatod a kándikat, kihajtjuk a többivel a bokrosi pusztára, legelőre. Egész nyáron felhíznak, őszszel meg tovább adjuk azokat extrénbe. No ne búsulj azért, hátha a kedvenceidet télire valahogy kocsi elé fogjuk. siga János beadta a derekát. Másnap kakasszóra talpon termett, abra- koltatta, útra készítette lovait. Alig állt a lábán, ahogy ott forgolódott körülöttük, a keze is minduntalan remegett. Nagy dolog az! Mintha szivét szakítaná ki velük, ahogy most ki adja kezei alól. Hiszen világéletében arról álmodozott, tervezgetett, ha majd ne}ü két lova, s LUKÁCS IMRE: Z5/<7/1 JÁNOS kocsis lesz hozzá földje lesz, háza, boldogsága. A krajcárokat is fogához verte, a szájától megvonta a faiatokat, csakhogy haladjon már valamire. Mikor aztán a sánta kupez, az öreg Endre jóvoltából udvarába hajtotta ezeket a jószágokat, micsoda öröm köszöntött be velük. Nem lehet elmondani, lehetetlen. Majd hogy nem úgy szerette azokat, mint a gyermekeit. Csakhogy a gyerekek galambok, kiröpülnek a fészekből, mesz- sze repülnek a fészektől, még a Zsiga Jánoséi is. Ha búsul a szív utánuk, majd megnyugszik, ez a világ rendje. Az elszállott madár után is meginog az ág, megrezzen az ág, mégis újra kivirágzik. Ha a galambok kirepültek, a lovak maradtak, vigaszul maradtak, jobban oda nőttek a portához, a szivéhez, de nehéz onnan azokat elszakítani. Hogyne remegne hát a keze, Zsiga János keze. Bizony minden olyan üresnek marad majd utánnuk, minden, minden. Ahogy befordult a kocsi a csongrádi szőlők között, látni lehetett hol van az átvétel. A domb hajlatában jóval lejjebb a központtól kis asztalnál ült az agronómus. odább a kovácsok melegítették hályogjaikat, hogy majd a lovak oldalához, vagy a szerszámokhoz nyomják. Ö csak nézte a sistergő vaspálcás hályogokat és nagyokat hallgatott. A többiek is szótlanul álltak, egyre csak hallgattak, mintha otthon felejtették volna nevetős kedvüket. Némely ló a kocsiderékhoz kötve bolondul szálazta a szénát, a másik előre nyújtotta nyakát és reccsenve sírt szája alatt a serkenő fű. Ekkor valahonnan előkerült az asszony, a töpörödött, korán vénült feleség. Az ag- ronómushoz lépett, sírva fakadt. — Ha lehet, ne adják el a közösből, még télire se adják el, meghasadna a szivem utánuk. Ettől a perctől kezdve Zsi- gáéknál nem találta helyét a nyugodtság. Keveset beszéltek, az ember meg rászokott a komázásra. Üresen tátongott az udvar, az ól és falát behálózták a pókok. Ki törődött vele. Valahogy szégyel- tek arra menni. Hanem úgy két hétre rá János ünnepi ruhát húzott magára és egy kulacs kadarkával reggeliben útra kelt a legelőhöz. így ment ez aztán egész nyáron. Vasárr ipánként azt a pár kilométert legyalogolta, csakhogy a lovait láthassa. A csikósok eleinte ütődöitnek tartották, később megszerették a szomorú kedvű öreget, vagy éppen talán a kadarkát. f> gyik alkalommal azon'y ban hiába porolt bak- kancsa alól a nyárúti távolság, mert nem találta a lovakat a ménesben. A csikósok nagyon kötötték a szót, mármint hogy tegnap tizet kicsaptak a többiből és behajtották a központba. Fene se tudná, minek? Zsiga János elsárgult. Szó se akadt hirtelen a nyelvére, köszönni is elfelejtett. Nagy sebbel-lobbal nyakába vette visszafelé az utat, majd hogy sírva nem fakadt... Elviszik a lovait, vágóba viszik a lovait... gondolta magában. Odahaza berogyott az ajtón, beledölt az ágyba, vizes borogatást rakatott fejére. Szemeivel a mennyezetre bámult, szája nyitva maradt, sokáig nyitva maradt. Egész éjjel hánykolódott, törte fejét mitévő legyen, mihez kezdjen. Addig addig ette maoát, míg elhatározta vissza vásárolja a lovait, konflis kocsis lesz, vagy ha annak nem .kell, beáll a TÜZÉP-hez szenet fuvarozni, de akkor is megél, akkor sem hütlenke- dik meg a lovaktól. Kora reggel dérrel-durral állított be áz irodába, zinte rengett az ajtó amint becsapta. — Ide figyelj Vendi! Visz- szaveszem a lovakat. Nesze itt az áruk — azzal az asztalra lökött egy zsineggel átkötött százas csomót. — Jól van Jani vigyed, ha viszed. Szólj a brigadérosnak, adja oda a fogatod. Zsiga Jánost meghökkentette, hogy ilyen könnyen megválnak tőle, ilyen kicsibe veszik munkáját, becsületességét. Tétovázva sarkon fordult és alig hallhatóan szólt a brigádvezetőnek. — Add ki a fogatom. — Ott van, vigyed! Amíg a hámot a lovak hátára billentette, fejüket fel- kantározta, Zsiga Jánossal szédült a világ. Hát ennyire utolsó ember ö a szövetkezetben, hogy egy szóval sem kérlelik maradását? Pöffesz- kedni szokott dereka megtört a sértéstől, ahogy a kocsival az iroda elé fordult. Kiss Vendel már kint tárgyalt egy csoporttal, akik mosolyogtak, bazsalyogtak. — No Jani, vidd ki ezt a két embert a bokrosi legelőre, mert ők veszik át a ménest. Egyúttal meg tedd el a százasaidat a komót fiába ugyanis a fogat nem eladó. — Nem? — vágott szavába az apró termetű Zsiga János. — Hát akkor mi az atyaúristennek csinálsz belőlem pojácát? ... Nem eladó ... mert hát a • vezetőség tegnapelőtt úgy határozott, megtartjuk és te leszel a kocsisa. Persze ha vállalod — fűzte nevetésbe szavait az elnök. (jZsiga Jánosnak torkán akadt az indulat. Ábrázata kivirult, mint a pipacs, szája szögletén mosoly serkent, majd ott maradt sokáig. Még akkor is, amikor már messze porolt a kocsival a bokrosi puszta felé és az sem zavarta, hogy elfelejtette kimondani azt az egy szót: vállalom.
