Szolnok Megyei Néplap, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-29 / 126. szám
6 SZÓI.NOK MEGYEI NÉPLAP 1960. május 29. A Tavaszi Tárlat megnyitása előtt Friss, üdezöld színű plakátok jelzik a szolnoki utcákon, hogy ismét egy új képzőművészeti kiállítás nyílik a szolnoki múzeumban. Alig egy hete zárult Palicz József, a fiatal szolnoki művész gyűjteményes kiállítása, a ven- dégköny tanúsága szerint — amelybe két hét alatt 1675 néző a nevét írta be — igen szép erkölcsi sikerrel. A könyvbe írt bejegyzések, megjegyzések arról tanúskodnak, hogy Palicz Józsefet a kiállítás — látogató közönség nagy szeretettel fogadta. A Tavaszi Tárlat — amely lassanként hagyományossá válik Szolnok művészeti életében — nemcsak egy művész s nem is egy város művészeinek bemutatója, hanem Szolnok megye minden számottevő művésze, népművésze feU .■akoztatja itt munkásságának l-gv.jabb eredményeit. Száznál több fest- m ny. s^ooor. rajz, dombormű és népművészeti alkotás közül választotta ki a Képzőművészeti Alap által Budapestről leküldött művész zsűri a Tavaszi Tárlaton bemutatásra kerülő anyagot. A kiállítás rendezése közben tűnik ki, hogy milyen változatos és értékes művekkel is találkozhat a látogató. Az elmúlt évben rendezett Tavaszi Tárlat katalógusának előszavából idézem ezt a megállapítást: „... A mostani — a felszabadulás óta a legnagyobb — kiállítás azt bizonyítja, hogy művészeti életünk fellendülőben van. A tárlat célja az is, hogy közelebb hozza a művészeket és a dolgozókat egymáshoz. Az ilyen találkozás hasznos a dolgozók számára, mert a jó művészeti alkotások fejlesztik a látormtók vizuális kultúráját, hasznos segítséget jelentenek a giccs elleni küzdelemben. De a művészek is nyernek a közönseggel való gyakori találkozásból. Közelebb jutnak az élethez, a ma problémáihoz. A művésznek ugyanis feladata: a haladó hagyományok, a nemzeti formanyelv segítségével kifejezni a mát, megváltozott életünk ezernyi szépségét..." Ha az elmúlt évi Tavaszi Tárlatra illett az a megállapítás, hogy Szolnokon a művészeti életünk fellendülőben van, akkor a most megnyitó Tavaszi Tárlat újabb lépést jelent a fejlődés útján, különösen azon a téren, hogy művészeink közelebb jutottak az élethez, a ma problémáihoz. Gyakri téma a kiállított művekben az emberábrázolás. Szövetkezetne lépő parasztok, kubikos, reszelő fiú, vízöntők, G. M festőművész portréja, rádió mellett ülő nő, stb. mind szerepelnek a vásznakon. A tájképek sem az elvont, az időtlen Alföldet, Tisza mentét ábrázolják, hanem megfogalmazásában, megoldásában, részleteiben mai alkotásnak érezzük csaknem mindet. Hídfeljáró, jászberényi utcarészlet, piac, uszályok a Tiszán, Zagyvapart és lehetne még néhányat ide sorolni, nemcsak kísérletnek számíthatók, hanem határozott előrelépésnek. Az egyes művészek adottságai, művészi elgondolásai, vérmérséklete, színlátása szerint természetesen különböző értékűek a bemutatott képek. Festőink munkássága általában fejlődést, előrelépést, témagazdagodást mutat. Ugyanez a megállapítás alkalmazható a Szolnoki Művésztelep szobrászaira is. Az ő kiállított anyaguk nemcsak változatosabbá teszi a Tavaszi Tárlatot, hanem arra is mutat, hogy a Szolnoki Művésztelep műtermeiben készülnek Budapestre, Balaton- füredre és más városokba kerülő szobrok, domborművek. Szívesen látnánk közülük egy-kettőt Szolnokon vagy senki sem mehet el szó nélkül. A kiállított művek alkotói zöme Szolnokról kerül ki, de szépen felzárkóztak melléjük a megye más városaiban, községeiben dolgozó művészek is. Olvasóinkat bizonyára érdekelni fogja az is hogy kik szerepelnek a Tavaszi Tárlaton. Szolnokról: Antal Hona, Barahyó Sándor, Bokros László, Chiovini Ferenc. Fazekas Magda, Gácsi Mihály, Meggyes László, Mészáros Lajos, Nagy Sándor, Palicz József festőművészek és Nagy István, Simon Ferenc, Szabó László szobrászok, Jászberényből: Csikós Sándor, M> kay József, Riba János, Sáros András, ifj. Sáros András és Vuics István festők. Mikszáth Kálmán Halálának 50. évfordulóján Meggyes László: Vízöntő. Szolnok megyében is. A Tavaszi Tárlat grafikai anyagát azonban szegényesnek és főleg kevésnek tartjuk. A festők — szinte kivétel nélkül — idegenkednek a grafikai művek kiállításától, pedig legtöbbjüknek van megfelelő rajza, metszete, rézkarca vagy akvarellje. Pedig a grafikai alkotások — már csak olcsóbb áraik miatt is — köny- nyebben találnának vevőre a látogatók között. Ez a megállapítás a grafikai anyag elégtelenségére, nem jelenti, hogy nem látunk itt figyelemreméltó rajzokat, nyomatokat, akvarelleket, de nem találunk elegendő számban. Üj szint jelent a kiállításon első ízben megjelenő mozaik munka is. A Szolnok megyei népművészek ismert és új mesterei színes, változatos, kerámiai, faragásai mellett Jászapátiból: Borbás Piroska festő, Kisújszállásról Papi Lajos szobrász és Mezőtúrról Csabai—Wágner József festőművész. A népművészek közül Karcagról Kántor és Szabó, Mezőtúrról Badár Erzsébet és Tószegről Tóth József fazekasmester, Hu- nyadf alvóról Palatínus Ferenc fafaragó és Tiszaderzs- ről Péntek Lajos faragó. A kiállító művészek és a szolnoki múzeum szeretettel várja Szolnok város és a megye művészetszerető dolgozóit és ifjúságát a Tavaszi Tárlat ma délelőtt 11 órakor történő ünnepi megnyitójára és a kiállítás megtekintésére. Kaposvári Gyula A felvidéki dzsentri, aki enyhe nosztalgiával, de kritikus szemmel és kérlelhetetlen Írói éleslátással nézte osztálya lassú haldoklását, fél évszázada halott. Alkotóművészete a multszázad hetvenes éveiben bontakozott ki, a régi jó békevilágban játszódnak le azok a történetek, amelyekben szinte izekre szedte a régi Magyarországot. Regényeit túlzás nélkül mondhatjuk, ismeri egész Magyarország. A Különös házasság, a Jó palócok, a Fekete város és a többi regények és elbeszélések egész nemzedékeket tanítottak az úri világ, az egyház visszásságainak megismerésére, a nép őszinte szeretetére. — Nemcsak epikusán hömpölygő hatalmas regényeket, hanem rövid tömör megfogalmazású költői szépségű elbeszéléseket is nagyszámban írt. Alábbi elbeszélése a multszázad nyolcvanas éveinek egyik gyöngyszeme. . • ,v ; ■ : . , : I:>‘ v *■: ■ , - • :'>■ ■v :> ' ' .íj- : . V;:; .,"1 v'-v,: ... r \ ... K i:V‘ ' : ';Y .. '’.í'1 ■ ■ y. , , ■ ■ . " ■ ... /. . ' .... ', : ■ i ' - , k> , - ■ VAU tány&k szép Uaíáwl Mészáros Laios: Rádiónál í Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenként. Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei fű s meghozná új tavaszkor megkétszerezve. Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!... de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan mesz- sze földre? Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen. Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte ösz- sze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötöge- tett össze utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Azután meg a búzakévék lettek olyanok, mintha minde- nik a Péri Judit szőke haja volna. Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétfélekép látni, házasember már s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg a Péri Kati mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik. Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalma-erdő? Hát még szegény anyjuk, hogy csodálkozik majd? • Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre .terítette Arra majd ráakad, mikor este hazamennek, — addig pedig hadd tartson nekik árnyékot. Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege, s annak a selyem-hajnak az illata. — Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! — förmedt rá Judit haragosan. — Od’adom. egy csókért! — lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyan csavarí- tott a gercén, hogy hatfelé szakadt. — Menjen! Nem szégyenli magát? — mondá Judit elpirulva. — Inkább soh’se lássam azt a kendőt. Elfordult, durcásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elés kendő, ahol ez volt. — De jó dolga is van a madárnak! — sóhajtott feí Pista ... Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott. — Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta. Judit nem kérdezte meg, mire érti; leütötte a fejét. Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta Judit darázsderekát s el nem bocsátá addig, mig egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét. No, bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett. Pista pedig nevetett magában: „ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.” Aztán így szólt hangosan: — Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek. A lány ijedten nézett hátra. — Lassan beszéljen! Hátha meghallották? — Mezítláb gyere ei, — suttogta, — át ne ázzon a csizmád. Arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat. ♦ Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok néztek fenn, mialatt a szép szemek behu- nyódtak idelenn. Csillagok nak mindig kell lenni. Kakasszó előtt felébredt egyszer Péri Kata közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik. Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódik, valami fényes tárgy csúszott ki. — Kata megtapogatta: olló volt. „Na ez bizonyosan babonát csinált most”. Kakasszó után ismét felébredett Péri Kata, de csak hűlt helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hova lehetett a húga? Mintha zűrzavaros hangokat is hallana onnan, ösz- tönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot, élettelenül összerogvva. Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarr- va, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva lövéstől. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének. pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni.,, Kati mindent megértett. — Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz. De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, — messze a falujuktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla. Mikor minden pénzük elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kata szedett össze a csalitosban, az a szép aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott, s melyet a Csatóné ollója levágott, vagy hogy csak a felé annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is. Kati remegve, reményked- nyitott be a zsidó boltoshoz. — Vegye meg ezt a hajat. Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. — De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam. Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van. a kettőt együtt megveszi jó pénzen. A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe. sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá. Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egvediil Az öreg Péri járkált sötétén fel s alá s szobában. Eljött, idetalált; a hír megsúgta neki mi történi s a keserűség útra készté. — Hová lett a húgod ke rónája? — kérdé a belépőt'5 dühösen. — Levágták — szólt Kát dacosan, az ágyhoz lépvr mintha el volna készülv- megvédeni azt, ki eszmélet lenül fekszik benne. Péri elhallgatott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvegesedett szemei Ka tira. — Hát a te hajad hová lett? — Levágtam! — mondá félénken s kivette az orvossá- gosüveget a köténykéje alól. Sóhajtott az öreg. azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom. És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzáment, meg- símogatta azt a csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel: — Szegény Katám! A te haiad kinő méal