Szolnok Megyei Néplap, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-22 / 120. szám

6 .SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1960. május .22. Á BECSÜLET Ötvenéves a Délmagyarország Ma ünnepli fennállásának 50. jubileumát az ország legrégibb és egyik legjelentő­sebb vidéki napilapja, a Sze­geden megjelenő Délmagyar- orsz.'g. 1910. ii ájus 22-én jelent meg a lay első szám-, volta­képpen szabadelvű munka­párti irányzattal. Országoshí­rű íróit, költők, Ady, Koszto­lányi, Balázs Béla, Krúdy Gyula írásai gyakorta jelen­tek meg hasábjain. A lap a háború végefelé radikális és pacifista hangot ütött meg és rokonszenvező cikkek láttak napvilágot a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal. A 18—19-es korszak a lap történetének egyik legjelen­tősebb is legprogresszívebb időszaka. 1918 októberétől a P. Icán Radikális Párt félhi­vatalos lapja. Március végé­től pedig kifejezetten a pro­letárhatalom szócsöve. Az el­lenforradalom felülkerekedé- se után is harcos ellenzéki álláspontot foglal el. A ma­gyar újságírás legszebb ha­gyományai közé tartoznak azok a harcos vublicisztikák, amelyeket rendszeresen Ju­hász Gyula és Móra Ferenc — a lap munkatársai — ír­tak. A lap egészen a fasiszta „őrségváltásig” a fasizmus- ellens vidéki erők fórumá­nak volt tekinthető. Az ural­kodó osztály, a Hortky-re- zsim több alkalommal be is tiltotta, ezért a 20-as évek­ben néhány esztendeig Sze­ged „álnéven" volt kénytelen megjelenni. Egy alkalommal például azért tiltották be, mert itt jelent meg József Attila „Tiszta szívvel" című verse, amelyért a költőt a szegedi egyetemről eltaná­csolták. Az -rszág fasiszta megszál­lásakor, 1944 márciusában is betiltották a lapot, amely rzonban Szeged felszabadulá­sának mar az első heteiben újjáéledt. A felszabadulás utáni első száma 1944. no­vember 19-én jelent ngcg, mint a Magyar Nemzeti Füg­getlenségi Front lapja. Szerkesztőbizottságában az MKP-t Révai József képvi­selte, akinek kommunista céltudatossága kihatással volt az egész szerkesztőség mun­kájára. A szerkesztőbizottságban a Nemzeti Parasztpártot Erdei Ferenc c. a Kisgazdapártot Balogh István képviselte. 1945 júliusától a Magyar Kommunista Párt vette át a lapot Szirmai István főszer­kesztő ir nyitásával, aki 1946 március végéig dolgozott a Délmagyarországnál. A lap azóta is a párt szegedi napi­lapjaként jelenik meg. * A fél évszázados jubileum alkalmából a Magyar Szocia­lista Munkáspárt szegedi na­pilapja, a Délmagyarország Szerkesztősége és Kiadóhiva­tala ma egésznapos ünnepsé­get rendez. Délelőtt 10 óra­kor díszünnepség lesz a Sze­gedi Nemzeti Színházban. Ünnepi beszédet Szirmai Ist­ván, az MSZMP Politikai Bi­zottságának póttagja, a Köz­ponti Bizottság titkára mond. Az ünnepség második részé­ben emlékműsor lesz. Közre­működik a Szegedi Nemzeti Színház több művésze, a szín­ház ének- és zenekara, vala­mint a zenebarátok kórusa. A színházi díszünnepség után, déli egy órakor gazdag anya­gú sajtótörténeti kiállítás nyí­lik a Móra Ferenc Múzeum földszinti kiállítótermeiben. S ötét éjszaka borult a fa­lura. Áz égen a fekete felhők el-eltakarták a fa­gyosan éles körvonalú Hol­dat és csillagokat. Hűvös, őszi éj volt. Balog Mihály az asztalnál cigarettázott. A házban csend, a gyerekek már alud­tak, s a felesége szótlanul foltozott egy rossz nadrágot az asztalnál. Az ember töp­rengve szívta a cigarettát, az­tán a földre dobta és .empó- san eltaposta a csizmája sar­kával. Felállt. — A zsák a konyhában van? A felesége nem válaszolt, csak rámeredt, aztán biztat­va bólintott. Kiment, felvette a zsákot és kilépett az ajtón. Szeme kutatva meredt a sö­tétbe. Vigyázva lépett, hogy zajt ne csapjon. Az ég, mintha bekormozó- dott volna, elborult. Az utcán alig lehetett látni. A házak ablaka sötét volt, csak egy­két helyről zuhogott még az útra meleg lámpafény. Néhol kiabálás hallatszott az istál­lóból, másutt csoszogás a ház előtt, és utána még mélyebb lett a csend. „Ha most megkérdeznék, hogy hova megyek” — gon­dolta rémülten Balog. Kiért a faluból. Egy dűlő- út erjedt földjét dagasztotta. Néha egy kicsit ki világoso­dott, s megzörrentek mellette sárgán a kukoricatáblák. „Csak meg ne lássanak.” Szaporábban rakta a lábát. „Még aludni is kéne, reg­gel meg korán kelni...” A határban hűvös szél fújt. A d"lőút két oldalán nem látta, de érezte, hol nyújtóznak a kukorica-táb­lák, hereföldek, ugarok. A száraz Kukoricaszárak állan­dóan zizegtek, csörögtek. Né­hány helyen már kúpokba rakva pihentek. A téesz ku­koricája ennek a dűlőnek a végén volt. Csak egy árkot kellett átugrani. Ismert min­den talpalatnyi földet. Az árok partján odvas fűzfák száraz gallyaikkal, leveleik­kel. S előtte egy kukorica­tenger. — Na-, -z a, mienk — mond­ta félhangosan. Megindult befelé. A csutka száraz levele recsegett az igyekvéstől. Bent, jól a tábla közepén megállt. „Itt vór.ánk hát. Meglesz mindjárt.” Lelökte a földre a zsákot. Megfogott kitapogatva egy cső kukoricát, letépte száraz bajuszát, aztán ügyesen ketté hasítva visító fosztását, le­csavarta a száráról. Megta­pogatta a magokat, végigsi­mította tenyerével. „Ez igen! Ez kell már a disznónak, nem tök. Attól ugyan nem lesz belőle hízó.” A zsákhoz lökte a csöve­ket. „A fenébe, de zörögnek. Meg ne hallja valaki.” Nyugtatta magát. „Ki járna itt ilyen sötét­ben?” Sorba ment, és iparkodott a töréssel. „Tán elég is lesz.” Térden csúszva tapogatta ki a zsákot a csövek alól. Lassan hozzászokott a szeme a sötéthez. Gyömöszölte a si­ma csöveket a zsák szájába. Mikor tele lett, megrázta, tört még bele néhányat, s be­kötötte. Megtörölte izzadt homlo­kát. Elővette a dóznit, ideges kézzel cigarettát sodort, de alig szívott belőle, eszébe jutott, hogy észrevehetik. l e­lökte, csizmája sarkával a földbe taposta. Vállára ra­gadta a zsákot, s elindult. „Sietni kell!” — biztatta magát, ügyesen kerülgetve az útjába álló csutkaszárakat. Hamar kiért az útra. Ott azonban egy kicsit megtor­pant, s hirtelen, mint az eny­he fejfájás, belehasított tette agyába. „Ááhh! Gyerünk!” Fülében felesége szava csengett: „A többiek is visz­nek, csak mi rövidüljünk.” „Igaza van. Mikor lesz még elosztás. A hízónak meg az sem biztos, hogy kitart addig az eleség. Majd ugrálhat­nánk az utolsó pillanatban. Mit számít itt egy zsák ku­korica, meg se látszik a híja.” Igyekezett megnyugtatni lelkiismeretét. Felkészült rá, mert nehezen szánta el ma­gát, hogy kijöjjön, már egy hete halasztgatta. De hát az asszony is egyre duruzsolt a fülébe. Ahogy közeledett a faluba, egyre erősebben alkudozott magával. Sok mindenre meg­tanította keserves élete, ifjú­kora, mégis érezte tettének terhét. Egy vádló érzés bon­tott benne rügyet, s egyre ágazott. „Ejnye, hát ennyi a legény­ség? — zsörtölődött kénysze­redetten. — Csak nem félsz, Mihály?” A szélső háznál egy ku­tya ugatott rá. Megret­tent. Most vette észre, hol van. A zsák egyszerre súlyos­sá dagadt a vállán. Hisz máskor is ... Most mégis va­lami szorongás kerítette ha­talmába. Akkor a gazdától kellett tartani. Ha most meg­látják! Mindenki megláthat­ja. Mindenki rá leselkedik. Nekiiramodott, de marasztal­ta a teher. Csupa víz volt, s inge is hidegen tapadt mel­lére, hátára. „Meglátnak!” Ügy érezte, nem bírja to­vább a zsákot. Nagyon nehéz lett, mintha a tengeriföldet vitte volna. Az egészet. Tel­jesen kimerült, ennyit még­sem bírt. Alig vánszorgott haza. Felesége elsötétítette a kamra ablakát, úgy gyújtott világot. — Tedd ide! — mutatott a sarokba. Az ura lelökte a zsákot, nem szólt semmit, nem né­zett az asszonyra. „Mi lesz, ha megtudják? Kilöknek? ... Honnan tud­nák meg?” Cigarettát sodort, de a ke­ze remegett. „Nem látta sen ... Észre se vesznek egy zsák kukori­cát ...” — Na, ez már elég lesz egy darabig — mondta elégedet­ten a felesége. — Gyerünk, feküdjünk. Nem ment az asszony után. Izgatottan rágta a cigarettát a kamrában. Nem szokta meg. Máskor, ha fellökö*t az út mellől egy-két tököt, egy villa herét, nem érzett ilyet. „Mintha semmi se lenne, úgy beszél” — nézett harag­gal a felesége után. Ügy érezte, az egész falu, az egész téesz utána leskelő- dik. „Loptam!” Megdermedt. Riadtan né­zett körül. Rémülten hátrált maga előtt. — Gyere már, hé, feküd­jünk, mindjárt itt a reggel. „Loptam! Kellett ez ne­kem? Meglettem volna nél­küle is...” — Csak nem akarod egész éjszaka ott őrizni? Az asszony sipítása egyre undokabbá vált. „Miért is tettem? Minek...” — Ejnye, ne gubbassz már ott, mint a beteg tyúk — jött ki hozzá az asszony ágynak vetkőzve. — Tán mások be­csületesebbek? — mérgelő­dött. B alog Mihály most ráné­zett a feleségére, s az megijedt tőle. Arca megkö­vesedett, izzadt volt, szeme majd kiugrott üregéből, me­redten forgott hol az asz- szonyra, hol a kukoricára. — Mit érdekel engem, hogy mások milyenek. Az az ő bajuk! — kiáltotta dühö­sen. — Nekünk meg dögöljön meg a disznó, mert te becsü­letes vagy? Az ember levágta a ciga­rettát. — Hát érdemes egy zsák kukoricáért eljátszani az em­ber becsületét? Súlyosan járkált fel-alá. — Inkább dögölne meg! — rúgott a kukoricába. — Jó, jó, csak ordítozz — csitította az asszony félénken. — Felkiabálod itt a gyereke­ket. Megállt és megtántorodott. A lába majd kicsúszott alóla. — Hát már még a gyere­kem előtt is titkolódzni kell? Még már ott sem lesz becsü­letem? Nem, nem ... — Hát ha ennyire jólelkű vagy, vidd vissza — patto­gott rá a felesége, s mérgesen otthagyta. — Vissza is viszem, érted! Visszaviszem! Magához kapta a zsákot, letérdelt a földre és mohón dúrta bele a kiöntött csöve­ket. — Mert most is te biztat­tál fel? Kellett nekem rád hallgatni! Vissza is viszem! Én nem bújkálok senki előtt, nem leszek senki lábakap- cája. Gyorsan bekötözte a zsák száját és a vállára kapta. Ki­szaladt vele az udvarra. — Mihály; meg vagy bo­londulva? — sietett utána az asszony. D e ő nem hallotta. Ro­hant ki a kapun, végig az utcán. Most már félt, ret­tegett. Arca remegett. Szája- széle összenőtt fogaival, meg­merevedett. Mozdulatai dara­bosakká, idegessé váltak. Erős ember volt, nem erőtől félt, hanem a becstelenség­től. Sötétség, kutyaugatás, reccsenés: minden zaj a lelke mélyére hullt hidegen, súlyo­san és lehűtötte, reszketett tőle. Hátában érezte az utá­na lopakodó szemek perzselé­sét, ahogy farkasként loholva követik. Rémlátása egyre nyomasztóbb lett. Sötét ala­kok állták útját, lopva, csen­desen remegett feléjük, s csak akkor lélegzett fel kissé könnyebben, amikor egy csonka fa lesett vele bután farkasszemet. Egy kicsit sza­badult a szorongástól, ahogy a határba kiért, de a szíve továbbra is hevesen dobo­gott, a torkában ugrált. Az átélt izgalmak legyön­gítették. Lelökte válláról a zsákot. A csövek csörgése be­lemart a leikébe. Szeretett volna elrohanni messzire, ott­hagyni, nehogy a falu szeme elé kerüljön. „Hátha a többiek nem lop­nak? Csak az asszony mond­ta ... Észrevennék azt... Nem mehet az olyan köny- nyen. Hogy is tehettem ilyet?” A zsák várt rá a sötétben, húzta magához. Az ég is kez­dett derengeni. Még a csilla­gok is pislogtak élesen, ítéü kezőn a felhők mögül. „Észrevesznek! Mennem kell!” Lehajolt a zsákért, s a vál­lára emelte. A dereka meg­roppant, valami az oldalába hasított, de nem vette észre, nem törődött vele, vitte, vit­te. „Még a gyerekek előtt se nézhessek fel nyugodtan? Hogy is gondoltam ilyet? Ez az asszony is honnan vette...” Á tábla előtt már csak ván­szorgott. Alig bírta bevinni szörnyű terhét, ahonnan le­törte. A hold közben előbújt; s furcsa árnyékától maga is megijedt. A karjukat zörgető, kísérteties kukoricaszárak tel­jesen körülvették. Mindenütt útjába álltak, s mintha húz­ták volna a válláról a zsákot. Elgyötrődve ért a fosztás he­lyére. A zsákkal együtt maga is elvágódott a földön, „Ha megtudnák, hogy én loptam el, kizárnak ... Dehát nem loptam el... visszahoz­tam ...” A fosztást összekapkodva, letakarta a földet és kidön­tötte zsákjából a megcsillanó csöveket. Egy darabig nézte sárgás-pirosas színüket, ahogy megelevenedtek a ki­bújt hold örömére, aztán ván­szorogva megindult haza. — Nem tudják meg, hogy ki volt — motyogta magának félhangosan. Z sebkendőjével arcát, nyakát törölgette a ve­rejtéktől, aztán kigombolta nagykabátját. A hideg levegő megcsapta rajta a vizes ru­hát, hogy hangosan felbor- zongott. — Hisz visszavittem. Ak­kor loptam volna, ha nem vi­szem vissza ... Csak nem löknek ki? Felsóhajtott. Derekába újra belehasított a fájás s egyre élesebb lett. — Csak nem emeltem meg magam? Megtapogatta a fájásnál. Egyre kegyetlenebből, érezte a szúrást, hasítást. A fáradt­ság is gyötörte, a torka szá­raz »olt, összeragadt, meg akart fulladni. Ügy érezte, nem bír tovább menni. — Meg is érdemiem. Itt kellene megdöglenem, mint egy kutyának. Magamtól lop­tam. Mindenkitől loptam ... Erőt vett magán. Haza kell menni. Csak nem rogyik itt össze? Észrevennék. Minden kiderülne. Előregörnyedt, — úgy vonszolta maga után a lábát. — Nem lehet az ....§ hogy lopjanak ... Van egy-két gaz­ember .... Én is az lettem? Mostmár nem bánta, ha kinyúlik is az utón. Akarata összeroppant, dereka elvisel­hetetlenül sajgott. Ahogy hazaért, a házban már sötét volt. Egy kisszé- ket keresett, arra rogyott. — Te vagy? — rémült fel az asszony az ágyban. Nem szólt. Föl akart állni, de vissza­rogyott, Szörnyű fájás cikká­zott testében, úgy érezte, kettétörik a dereka. Tehetet­len dühe még a fogát is ösz- szecsikorgatta. — Mi van? —r- ijedt meg a felesége. — Beleroppant a derekam­ba — nyögte kínosan. Fel sem tudott állni. Az asszony támogatta ágyhoz, s levetkőztette. — Jaj istenem, mi lesz most? — sírta el magát két­ségbeesve ura bajának lát­tán. — Mi lenne? Semmi! Majd elmúlik! L efeküdt, de a fájás to­vább kínozta. — Megérdemlem, mert gaz­ember vagyok — sziszegte. — De hiszen visszavitted... — Akkor is az vagyok! „Ha keresik, hogy ki volt? Megmondom! Elmondok min­dent. Még tán nem késő?” Hiába bizonygatott» a nyugtalanságot nem tudta magából kiverni. Ott lapult benne sötéten, vádolta, gyö­törte. „Megmondom! Hátha meg­értik ... Elfelejtik ... Meg kell érteni nekik!’’ Egészen későn aludt el Sokáig hadonászott, kiabált még, mintha maga ellen til­takozna. Aztán mégis meg­nyugodott. Odakint lassan oszlásnak indultak a komor felhők. Pirkadt. s a hajnal belonódzott Balog Mihály házába is. Csegei Nagy József Egy kisújszállási kultúriüunlíás Mindössze tizenhét eszten­dős Kiss Piroska, de fiatal kora ellenére „régi” kultúr- munkás Kisújszálláson. A múlt nyáron Gyulára küldte el a helyi tanács egy népi­tánc oktatói tanfolyamra — melyet kiváló eredménnyel végzett el. Azóta szorgalma­san munkálkodik a művelő­dési ház, a termelőszövetke­zetek, az úttörőház és az ál­talános iskolák csoportjainál. Szabadidejének legnagyobb részét táncoktatással tölti, mindenütt ott van, ahol taní­tani, segíteni kell. A Felszabadulási Kulturá­lis Szemle helyi bemutatói­ra hat tánccsoportot készí­tett elő, nagy igyekezettel, odaadással, szorgalmas mun­kával. A helyi és a karcagi terü­leti bemutatók sikerét lelki- ismeretes munkája nagyban elősegítette. Donkó László: U/ Két kis vers Kép Serkedő szakálú mező. Két tehénszem, elrévedő, Mellette férfi, ötvenes, Néz. néz, a múltjában keres. Gép. Nyergében vidám kölyök Nyomán a szántás hömpölyög, Elönti az egész hátárt, t Minden kis gátat összeszá-nt. Tanyai lányok szombaton Megmossák barna testüket s kezüket, Amiket feltört a kapanyél, Hajukat nem olajozzák, kék tüzet Villant szemükben az esti fény. Aztán indulnak, nyalkán, csoportosan. Dámák és mégis tanyasi nők, Ha a falu aljához érnek, akkor Cserélnek csak tűsarkú cipőt. 1960. ^ ■» >------------­Er dős László a „Szökevényéről 1944 nyarán a fegyházakban négy munkaszolgálatos századot állítottak fel. A négy században körülbelül kétszáz kommunista volt. Az év végéig három kivéte­lével az összes kommunista meg­szökött és szinte kivétel nélkül megérte a felszabadulást. Ismer­ve a munkásszázadok és a'kato­naszökevények halálozási ará­nyát, ez Igen feltűnő és figye­lemre méltó jelenség. — Pedig ezek a kommunisták nem la­pultak meg, hanem szökésük után nyomban igyekeztek kiven­ni részüket a németellenes harc­ból. Kellett valaminek lenni ezek­ben az emberekben, ami alkal­masabbá tette őket az életben maradásra, mint sorstársaikat. Uj regényemben én egy ilyen szökevénynek a menekülését ír­tam meg, s ennek á történetnek a keretében próbáltam megraj­zolni, hogy milyen volt 1944 te­lén az ország, milyenek voltak azok-az emberek,, akik már a jö­vőért vették fel a harcot. MEGNYÍLIK A JÁSZBERÉNYI SZABADTÉRI SZÍNPAD! MŰSOR: Május 24-én, kedden a Budapesti Déryné Színház vendégjátéka. _ Ábrahám Pál: HAWAI RÓZSÁJA című új műsorát. c. nagyoperett 3 felvonásban. I Előadások kezdete este 8 órakor. Pénztárnyitás 5 órakor. (Rossz idő esetén a váltott jegyek a Színházteremben a 6 és 9 órai előadásokra érvényesek.) — Színházi f m ____autóbuszjáratok. f. május 2 2-én a Budapesti Táncrevű Együtt es bemutatja „A klasszikus balettől a modern revűtáncig’ I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom