Szolnok Megyei Néplap, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-02 / 79. szám

1950. április 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Tudósítóink jelentik AZ ÉL ÜZEM ÜNNEPSÉGEKRŐL U. Forró hangulatú munkás-ünnepség a Szolnoki Papírgyárban Harmadízben nyeirte el a gyár kollektívája a Minisz­tertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját: a zászló vég­képpen a papírgyáriak birto­kába került. Együtt ünnepelt a gyár dolgozóival, vezetői­vel Csáki István elvtárs, az MSZMP Szolnok megyei Bi­zottságáriak titkára, Sípos Károly elvtárs, az . MSZMP Szolnok városi Bizottságának átkára, Fodor Mihály elvtárs, a megyei tanács elnökhelyet- ese. Eljött az ünnepségre öldi László elvtárs, a köny- íyűipari miniszter helyette- e, Konwald Imre elvtárs, a Könnyűipari Minisztérium ’apírigazgatóságának vezető- e, Terényi László elvtárs, a Nyomda- és Papíripari Dol­gozók Szakszervezetének fő­titkára. Néhány testvérüzem, a Budafoki Kartonlemez, a Pesterzsébeti Papírgyár kül­döttei is megjelentek. A Forradalmi Munkás-pa­raszt Kormány, a Könnyű­ipari Minisztérium, a szak- szervezet, az országos és me­gyei, valamint a tanácsi szer­vek üdvözletének tolmácso­lása után Földi László elv­társ 15 dolgozónak nyújtotta át a kitüntetéseket, köztük Dobos Józsefnek a Munka Érdemérmet, többeknek pe­dig a „Könnyűipar kiváló dolgozója” és a „Kiváló újí­tó” 'kitüntetéseket. A Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját Terényi László elvtárs adta ót. Szilágyi Ottó elvtárs mon­dott köszönetét a dolgozók nevében a megtisztelő kitün­tetésért, s tett ígéretet arra, hogy a zászlót nemcsak meg­tartják, hanem a jövőben még nagyobb eredményekkel kívánnak méltók lenni rá. Megfogadta, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy sikerüljön e zászló test­vérét is megnyerni. Ezután Juhász Mihály elv­társ, a Papírgyár igazgatója adta át Jakus István brigád­vezetőnek, valamint Fazekas László, Sárosi József és Rigó József brigádtagoknak az ok­levelet abból az alkalomból, hogy a Papírgyár kilenc bri­gádja közül, amelyek a szo­cialista brigád címért harcol­tak, elnyerték ezt a nagysze­rű kitüntetést. Ezután a gyár hetven legjobb dolgozójának adta át a pénzjutalmakat a Papírgyár igazgatója, majd a nyereségrészesedés kiosztásá­ra került sor. A dolgozók 560 ezer forint nyereségrészese­dést kaptak, ami személyen­ként több, mint ezer forintos átlagnak felel meg. Ma veszik át az olajbányászok a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját Az Alföldi Kőolajfúrási Üzem tavalyi eredményei alapján megkapta a Minisz­tertanács és a SZOT vörös vándor zászlaját. Mivel szolgáltak rá a ki­tüntetésre? — Műszaki, gaz­dasági mutatók, termelési eredmények egyaránt jobbak voltak az előző évek produk­tumánál. 1959-ben több mint 99 ezer métert fúrtak, 64 kutat „fejeztek be”. Ezek közül kilenc olajat, 36 szén- hidrogént, 4 pedig széndioxi­dot ad. Üzemi eredményük meghaladta a 16 milliót. Eredményesnek bizonyult tehát a versenymozgalom, megérdemelten kapta meg három brigád (Újvári Béláé, Tóth Gyuláé, és egy műsza­kiakból álló csoport) a szo­cialista munkabrigád címet. Munkájukra jótékonyan hatott a műszaki fejlesztés. Elavult berendezéseket cse­réltek le, megkezdték a kí­sérleteket a turbinafúrással, elterjesztették az úgyneve­zet jetfúrást. Import helyett hazai iszapjavító anyagokat alkalmaztak. Takarékossági mozgalmuk 639 ezer forintot jelentett. Az Alföldi Kőolajfúrási Üzem dolgozói azzal az el­szánt akarattal veszik ma át a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját, hogy a túlórafelhasználásban, az anyaggazdálkodásban, s az általában még fellelhető hi­bákat kiküszöbölik. Minde­nekelőtt a termelékenység fo­kozását, a termelés olcsóbbá tételét tűzték célul az idén. A Szolnoki Fűtőházban Vasutasok ünnepeltek teg­nap, a késő délutáni és az esti órákban. Az ünnepség színhelye Szolnokon a Jó­zsef Attila úti fűtőházi kul- turotthonban volt. Zsúfolá­sig megtelt a nézőtér. Több, mint ezer dolgozó jött eL Az ünnepi beszédet Tölgyes Lajos elvtárs, a MÁV vezérigaz­gatóhelyettese tartotta. Megköszönte a Fűtő­ház múlt évi jő munkáját. Azt, hogy túlteljesítették szállítási tervüket, s hogy a vontatásban elért eredmény is magasabb volt tavaly az élüzem cím és kitüntetés el­éréséhez szükséges szintnél. Tóth János elvtárs, az MSZMP Szolnok megyei bi­zottsága ipari osztályának ve­zetője üdvözölte ezután a dolgozókat, s nagy taps kö­zepette átadta a megyei párt- bizottság, a megyei tanács és az SZMT vándorzászlóját. Ezután került sor a pénzju­talmak átadására. Nyolcvan­négy dolgozó között 57 ezer forintot osztottak ki. Ezután kultúrműsor követ­kezett. Hetedszer is élen a TITÁSZ Vállalatunk dolgozói is megfogadták és betartották pártunk és kormányunk út­mutatásait és büszkén jelent­hetjük. hogy 1959. évi ter­vünk eredményeképpen is­mételten, immár hetedszer élüzem lett vállalatunk. Ti­zenkét kiváló dolgozónk lett. Eddig végzett munkánk ered­ményei nem tesznek elbiza- kodottá bennünket és az 1960. gazdasági évben is azon le­szünk, hogy hazánk szocialis­ta építéséért és felvirágzá­sáért tervünket maradéktala­nul teljesítjük. Szlama Ferenc levelező Negyedszer kapja a kitüntető csillagot a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság Ma délelőtt kilenc órakor gyűlnek össze a megyei ta­nács nagytermében a Közép­tiszavidéki Vízügyi Igazgató­ság dolgozói — abból az al­kalomból, hogy negyedszer nyerték el az élüzem címet. Az ünnepségen megjelenik az MSZMP megyei bizottságá­nak, a megyei tanácsnak több képviselője, az Országos Vízügyi Főigazgatóság és a MEDOSZ kiküldöttje. A meg­nyitót Nyíri Béla, a megyei tanács vb. mezőgazdasági osz­tályának vezetője, a zárszót Csótó István, a megyei ta­nács vb. elnökhelyettese mondja. — rónai — [ Követjük Szemjonov kapitány példáját Tegnap délelőtt ünnepi csa- patgyűlésre, névadóünnepély­re igyekeztek a szolnoki 1347. sz. II. Rákóczi Ferenc úttörő- csapat pajtásai A csapatgyűlésen megjelent Capenko ezredes, a magyar- országi szovjet nagykövetség katonai attaséja, Szekeres László, az MSZMP Szolnok Megyei Bizottságának osz­tályvezetője, Kovács Ottó, az Országos Űttörőszövetség tit­kára, Sipos Károly, az MSZMP Szolnok városi bi­zottságának titkára, Magyar Gyula, a megyei úttörő tit­kár, Vágó Ervin, Szolnok vá­ros úttörő elnöke, a szolnoki szovjet iskola pionír csapata és számos meghívott szerve­zet képviselője. Az ünnepélyes formaságok és a csapatvezető üdvözlése után Kovács elvtárs adta át a csapatnak az új működési engedélyt. — Kedves Pajtások! — mondta. -r~ öröm számomra, hogy személyesen nyújthatom át az új működési engedélyt, melynek alapján mostantól kezdve csapatotok a hős Szemjonov kapitány nevét viseli. Legyetek méltóak erre a névre, mert annak a har­cosnak viselitek nevét, aki a legdrágábbat, az életét adta a szovjet és magyar barátsá­gért. Kovács elvtárs után Ca­penko ezredes elvtárs üdvö­zölte a csapatot. — Örülök annak — mon­dotta —, hogy én hozhattam el nektek Malinovszkij mar­sall levelét, melyben válaszol nektek, hogyan szabadították fel a második ukrán front harcosai városotokat. Az úttörők köszöntötték és ajándékot adtak át Capenko ezredesnek, majd felolvasták a Szemjonov kapitány édes­anyjának írt táviratot. Ebben kérik, fogadja gyermekükké őket és méltóak lesznek hős fiához. EMBERTFORMÁLÓ NAPOK ^ A MAGYAR ÉG ALATT Pirospozsgás kerek arc, gesztenyés bajusz. Tu­lajdonosa Tóta Mihály, a ti- szaföldvári Lenin Tsz főag- ronómusa. Ember itt a nagy határban, ahol sik a vidék és ahol a nagy Alföld végtelen­jét nemcsak látjuk, hanem valósággal érezzük. A kép­zelet, — amely szeret hason­lítani — páncéloshátú nyüzs­gő bogarakhoz hasonlítja a földeken mozgó gépeket. Tó­ta Mihály tegnapi ember a mában. Itt él és itt szolgált ezen a tájon a felszabadulás előtt is; Urasági ispán volt, s most főaaronómus. — Gyűlöltem őket és gyű­lölöm őket, — int vissza a múltba. Tíz évet dolgozott az uraságnak s mert a csendőr tiszthelyettesnek felesége nem vitt jégbehűtött sört, útszélre akarták családját rakni. Most más gazdát „szol­gál”, s ez kicsit furcsa- Azok alkalmazottja, kiknek az urasóg megbízásából valami­kor parancsoló] a volt. A Le­nin Tsz tagjainak. Nekik ad­ja tudását, szorgalmát. Em­ber, aki nemcsak változott, hanem változtatja is önma­gát és a határt. Mert ez a nyugalmas, békés táj a for­radalom vidéke, ahol nap mint nap elszántan birkózik két erő: a haladás és a ma- radiság. S hogy melyik győz? — Gyűlölöm őket és gyűlö­löm őket, — talán ez viszi előre az egykori ispánt és még az. is, bogy ő sem szolga többé. Munkáját becsülik és amennyire ember, úgy tisz­telik emberségét is. Azok, akiknek valamikor parancsolt. Ok a Lenin Tsz tag gazdái — szintén a tegnapból jöt­tek, de a ma emberei. Még nekik is sok kölöncöt le keil magukról rázni, dehát me­gyen az lassan. Ahogyan megvalósulnak az álmok, — úgy lépnek előbbre mindig, minden nap. Ó, azok a so­ha nem múló álmok. Min­dig voltak és mindig lesznek, de negyvenöt óta rendszerint megvalósulnak. És a tegna­pi álom szüli a mait, a hol­napi valóságot: a búzát, a kenyeret, a még több bol­dogságot. A marsdisáff, a meg­szokás durva nagy köveit el­hordták az útból, s most, a megszokás törmelékeit taka­rítják, hogy még simább le­gyen és mindig simább. En­nek a törmeléknek bátorta­lanság, laza munkafegyelem, pontatlan munkakezdés, stb- a neve. Mert ugye, milyen furcsa: nemrég az utas em­ber elnézett a Lenin Tsz központja felé és látta, pö­fögnek, zörögnek a vontatók, ahol mindenki mozog, dolgo­zik. Csakhogy hét órától 8-ig, fél kilencig a vontatók rend­szerint nem csináltak sem­mit, fogyasztották az üzem­anyagot. Fogyasztották a szövetkezeti gazdák pénzét: óránként 16 forintot, tíz Ze- tor 260 forintot. A törme­lék miatt. A pontos munka­kezdés hiánya miatt. Takarítsunk — mondta az új vezetőség. A fiatal, erős- csontú, bőrsapkás elnök, aki nemrég még a néphadsereg katonatisztjeként szolgált, de aki innen került oda és onnan jött vissza. Tóth György, a kissé gyorsbeszé- dű párttitkár, aki nyugtala­nul járja reggeltől estig a határt, a területet, mert be­lül, legbelül ott ég a tűz, az alkotás tüze. Az hajtja. És az emberek, a párt szerete- te formálja, hogy ne marad­jon papíron az a negyven ezer csirke, amit 1960-ban a népgazdaságnak adni akar­nak. És a többi, amiből majd pénz, szalonna, ruha é3 kenyér lesz. — Rajta — nyomták meg a szót a tagok — rajta, ta­karítsuk a törmeléket- S a vezetők kiadták az utasítást a gépkocsivezetőknek, Reg­gel Tiszaföldvárról ekkor és ekkor indulás. Legfeljebb 5 percet várhat. Aki késik, az otthon marad, vagy kisaty- tyog gyalog. Első. napon so­kan lemaradtak. Egyik em­ber kigyalogolt és még né­ki állt feljebb. — Ha mégegyszer otthon hagynak, nem jövök dolgoz­ni — mondta — Otthon maradsz, ba­rátom — válaszolták neki a pontos emberek. S ő nem maradt otthon, hanem meg­tanulta a rendet. Ha úgy tet­szik, hatott rá a közösség, öntudata, embertformáló ere­je. Mert nagyon nagy ez az erő. S azóta a gépek nem zö­rögnek üresen, a magtár előtt, vagy az istálló végé­ben- S azóta jobb. Biztonsá­gosabb érzés minden dolog­gal előre lenni, azzal idejé­ben végezni. Nos, a Lenin Tsz-ben a kukorica kivételé­vel a koratavaszi magvakat már elvetették. — Ez kellett volna ide ed­dig is — így beszélnek. Kik? Mindenki? Még nem min­denki, de a többség már igen. Szamosfalvi Rudolf, Burján András, Süveges Fe­renc. Szűcs János. Herbálv Rózsa, akikkel ezek az em­bertformáló idők megértet­ték, hogy szövetkezeti gazdá­nak lenni nemcsak egysze­rűen kenyérkereseti forrás: több, méltóság, magasság. Hordják a törmelé­ket, takarítanak. Nemcsak az ünnepre készülő központ környékéről, hanem tudatuk­ból, gondolkodásukból, egy­más segítségével. Kinyilvá­nították: a brigádvezetői munkakör nem reprezentatív állás, hivatás. A brigádveze­tőknek ott a helyük, ahol a brigád munkálkodik. Apró­ság, de idáig el kellett jut­ni- Mint ahogy apróság a föl­deken az elvetett sorok lé­nia egyenessége. „Nemcsak azért csináljuk ilyen szépre, szemre is tetszetősre, mert jobb, hanem mert így szebb”. — idáig is el kellett jutnunk. A maradiság és megszokás képzeletbeli kilométereit így hagyják maguk mögött és így lépkednek egyre maga­biztosabb, hosszabb lépések­kel előre a tiszaföldvári Le­nin Tsz gazdái. Messzire, so­ha nem ismert emberi ma­gaslatokra, fiz. P. a plajbászt Péternek, a fésűt 3 Gábornak. A négy rubelt jj becsülettel elosztotta úgy. 3 hogy még a feleségemnek is 1 jutott belőle. 3 Úgy ment el tőlünk, mints egy nagyon régi, nagyon ked-3 vese ismerős. Elől ment a Iá-3 nyommal, a többiek mögöt-® tűk mentünk, s úgy kísértüké a kapuhoz. Sorra kezet fogott 1 velünk. A gyerekeket arcon! csókolta. Utolsónak Krisztina j maradt ű intha ő is nagyon el lett ! 1V1 volna szontyolodva. — Feleségem lökdöste, hogy kö-2 szönjön. Krisztina végül ne-J| kibátorodott, s cérnahangjá- 3 nak minden melegségével» súgta Miska fülébe. 9 — Köszönjük a klebát! 9 A kapitány úgy ballagott! végig az utcán, mintha nehéz a terhet cipelt volna. § • Cl I-Iát ennyi az egész histó-3 * * ria, Miska komám! A j noteszt persze elnyűtte a Iá-a nyom kis keze. Péter addigi hegyezte a ceruzát, hogy® utóbb mutatóba sem maradta belőle. A fésű addig járta! Gábor dróthaját, amíg az,4 utolsó fogát is elhányta és3 feleslegessé vált. Egyedül ac!j négy rubel van itt előttem.» Annakidején nagy volt a kí-S sértés, hogy cukorért vagy» sóért elcseréljük és én elhi-3 szem, hogy te ezért meg sem9 róttál volna bennünket. Hi-a szén úr a nincs. De úgy tar-S tottuk meg terád való emlé-2j kezésül. Sose tekintettük^ pénznek, aminek értéke van.® Az is lehet, hogy azóta felé-» tek már nem is járja ez a 'S bankó. Hogy nem is ér töb-2 bet, - mint effv másik darab® papír. De nekünk becses és aS gyerekeink is szeretettel aé-9 zegeiik. <3 (Vége.) 9 is belőle a szó vegyesen, ma­gyarul meg oroszul. Sőt igen gyakran kezével, lábával is belesegített a mondanivaló­ba. Jaj. dehogy is értettük mi egy csekély részét is en­nek a lelkes beszédnek. Kö- rülálltuk őket és elszorult szívvel bámultunk rájuk. A lányom nyugodtan ült az ide­gen katona ölében. Az pedig csak beszélt, beszélt. Olyan színe volt a dolognak, hogy Krisztina minden szavát megérti. Hogy ők ketten megértették egymást. A megáradt szótenger csak akkor ért partot, sünikor a kapitány szikrázó tekintettel felkiáltott. — Háború nem jó! — S az a négy év alatt összegyűlt keserűség keresz­tülcsapott az ő emberségén. Azután valami nagyon fi­nom, lábujjhegyen járó csend borította el a konyhánkat. — Senki nem szólt egy szót sem. Csak a sóhajtásaink fogódz­tak egymásba. Áhítatunknak az vetette végét, hogy Kriszti a tőle megszokott orcátlansággal ci- bálta a kapitány egyik me­dáliáját. A szalagja valami fényes, kékszínű selyem volt, az kapta meg a szemét. Mis­ka lágyan, finoman elsimítot­ta a kezét. Aztán hirtelen belekotorászott a zsebeibe. — Egyikbe, azután a másikba. Bizony nem sok volt ami elő­került. Pepitafedelű notesz, mindkét végén megfaragott ceruza, fésű. kicsit öregecske, olyan, mintha kocsmai vere­kedésben verték volna ki a fogait. És négy bankó, négy ecvru beles. A gyerekeim tekintetében ezek persze nagy kincsek vol­tak. Meg is látta ezt Miska, s mint adakozó kedvében levő nagy úr, úgy nyomta a lá­nyom kezébe a noteszt, a rongybabáját fogta. A kapi­tány két lépést lépett felé és ünnepélyesen meghajolt előt­te. — Zdrasztvujtye. Krisztina! — azzal felé nyújtotta a jobbkezét. Uram csodája. Az lett vol­na a helyénvaló, ha a lányom ijedten elszalad, s talán az anya szoknyája mögött keres menedéket. Nem! Kriszti a nagylányok gráciás mozdula­taival közelebb lépett. Kicsi, fehér jobbkezét magabizto­san és bátran csapta a kapi­tány felé nyújtott tenyerébe. — Ugye, te adod nekünk a klebát? — csicseregte az an­gyalok hangján. Miska lágyan simogatta a lányom hirtelenszőke haját és közben nagy igyekezettel magyarázta azt, hogy az ő lányának nem is ilyen mo- sottlen-színű haja van, ha­nem szép barna. Mire észretértünk, Miska már a sezlonon ült, s az én cingár lányom ott kuporgott az ölében. Idegességről sző sem volt. Az a nagy darab ember otthonosan morzsol- gatta a lányom nyakravaló- jának színes üveggyöngyeit. Persze, a lányomból egy pillanat alatt kitört a kofa- ság. — No, csak óvatosabban nézd. Mert ha elszakad, ne­kem lesz vele bajom. Miért csudálkozol? Akár hiszed, akár nem. ezt egy szálig én fűztem fel. Ugye anyu, én fűztem fel?! — Nem tudom matyar pe- szélni! Te nem peszél orosz? — Jaj de butákat kérde­zői. Én még kicsi vagyok, — Négyéves. Persze, hogy nem beszélek oroszul. A te kislá­nyod beszél oroszul? tízzel a kurta mondattal ' aztán nyomon is voltak. Mintha a kapitány egyenesen várta volna az alkalmat, dűlt kök milyen hamar vissza­kapták a színüket azután, hogy a pinceodut magunk mögött hagytuk. Miska oroszul szólt hozzá. A fiú nagy zavarban feszel- gett egyik lábáról a másikra. Persze, nem értette, hogy mit mondott a kapitány, s ezért nem került rá felelet. Kisegí­tettem! — Azt kérdezi Miska bá­csi. hogy hogy vagy! — Jól! — csapta ki bátran, de szűkszavúan a gyerek. — Jól! — ismételte meg a kapitány mosolyogva, s az­zal már odébb is lépett a konyha sarka felé. Gábor ott kussajtott és vasvilla szemek­kel nézte azt, ami körülötte zajlott. Mikor látta, hogy az idegen katona érdeklődése neki szól, még beljebb for­dult a sarokba, s az arcát is eltakarta. — Grisa! Dere ide! — gug­golt mellé Miska, s miután a gyerek semmi jelét nem mutatta annak, hogy hajlan­dó lenne komázni. óvatosan aládugta a kezét és magához ■ emelte. N 1 ’ o, hiszen! El is szabadul­tak erre a pokol minden ör­dögfiókái. Visított a gyerek torkaszakadtából. Kezeit ne­kifeszítette a kapitány mellé­nek. Apró lábai úgy jártak, mint a motolla. Miska nem veszítette el a türelmét. Simogatással, szó­val, mosolygással próbálko­zott a gyereknél. Le is csen­desedett. Nem telt bele né­hány perc, 4 az én fiam vi­dáman billegtette az idegen katona mellére tűzött kitün­tetéseket. Utóbb azért tört el a mécsese, mert Miska letette és a lányom felé fordult. Vagy négy lépésre lehettek egymástól. Bizony Krisztina elég puruttyán volt öltözve. Egyik kezében félrenyaklott

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom