Szolnok Megyei Néplap, 1960. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-05 / 30. szám

i960, február 5. 4ZOLNOK MEGYEI NtPLAF 3 ffagy'elen'őségü szabadalom ^ nyomában hideg közöny SZABADALMI OKIRAT, díszes nyomású, finom papí­ron: Az Országos Találmányi Hivatal az okirathoz fűzött leírás és rajz alapján 145 069 szám alatt lajstromozott sza­badalmat adott. A szabada­lom tulajdonosa: Kőhidi Im­re, Zsigmond Mihály szolno­ki és ifj. Medrey Mihály ceg­lédi lakos. Á szabadalom cí­me: Zsizsiktelenítés infravö­rös hőkezeléssel. A talál­mány bejelentésének napja és a szabadalom oltalmi ide­jének kezdete 1955. novem­ber. 1955. november, tehát ide s tova négy és féléve, hogy a Mezőgazdasági Magtisztító és Értékesítő Vállalat szol­noki telepén három ember hosszas kísérletezések után papírra vetette elgondolását, s eljutatta a Hőtechnikai Kutatóintézethez, ahonnan válaszként ez érkezett: ,,... Felmerült a borsósze­mekben, nemes magvakban, stb. lévő vagy ezek közé ke­veredett élősdiek, férgek el­pusztításának kérdése. Eddig ezt a feladatot egyszerű ciá­nozással oldották meg. Ez a művelet azonban hosszú ideig tart és viszonylag költséges. A vállalat telepén kísérlete­zők infravörös sugárzás al­kalmazásával úgy találták, hogy ez a módszer hatásosabb rövidebb idő alatt sikerre ve­zet és a ciánozásnál olcsóbb művelet. A vizsgálatok során figyelemre méltó eredménye­ket értek el — két perc alatt sikerült a kívánt eredményt elérni — célszerűnek látszik a kísérletek komolyabb for­mában való folytatása”. Aztán részletes szakvéle­mény következik, amely még lázasabb munkára serkentet­te Kőhidiéket. Magyar és külföldi szakkönyvek forga­tása, szakmai viták, hosszas töprengések, levelezések, — amelyben szerepel: Minden sugárzott áru önköltségénél mázsánként 1 forint 38 fil­lérnél is több a megtakarí­tás az eddigi ciánozási eljá­rások önköltségénél 38,3 szá­zalékkal kevesebb. A végösz- szegről fogalmunk lehet, ha tudjuk, hogy a szolnoki te­lepen évente 200—300 vagon szemet zsizsiktelenítenek, — Mezőtúron még többet. 1955. NOVEMBER 19-ÉN ez a levél kelt útra az Orszá­gos Találmányi Hivaíhl cí­mére: „Találmányunkat a jogszabályokban megállapí­tott díjazási és egyéb felté­telek mellett az abból eredő összes jogokkal az államnak ajánljuk fel. A bejelentett találmányunk legjobb tudo­másunk szerint új és saját szellemi termékünk”. A leve­let abban, s a következő év­ben még 41 darab követte. Az egyik érkezett, a másik távozott a szolnoki telepről. 1957. júliusában az OTH-tól érkezett végzés a bejelentők címére: „... Felhívjuk a be­jelentőt, hogy a hiányokat 30 napon belül pótolják, mert ellenkező esetben a bejelen­tést vissza von tnak mondjuk ki”. NE KÖVESSÜK TOVÁBB a papírok útját, kíméljük meg az olvasót attól a sok zaklatott érzéstől, amiben a feltalálóknak része volt az­óta is. Elég ha még annyit megtudunk, hogy 1958. ja­nuár 20-án a Szabadalmi Közlöny és Központi Védjegy Értesítő közzétette a talál­mányt. Lapok, szaklapok ír­tak róla, — csak éppen gaz­dája nem volt még senki. Az év nyarán levél érkezett az FM-ből miniszterhelyettesi aláírással: — „Egyetértünk a felajánlás mellé csatolt, a Mezőgazdasági Magtermelte­tő és Ellátó Vállalat igazga­tójának azon javaslatával, mely szerint nagyüzemi cé­lokra is alkalmas mintagépet javasol elkészíteni. Az elké­szült nagyüzemi mintapél­dány eredményes működése, valamint a hazai szükséglet felmérése alapján a magyar mezőgazdasági gép­ipar nyilatkozik arról, hogy igényt tart-e a találmányra”. 1960. februárt írunk. A szabadalmi okirat 1959. ok­tóberében kelt. A Szolnoki Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat végül is a gép kísér­leti példányát legyártotta, ami most a Kenderesi Nö­vényvédő Állomáson van. Onnan ez a levél érkezett a feltalálókhoz: — „A felvett minták alapján a zsizsiktele- nítő berendezés alapelve ki­fogástalan, mind a termény­be bekerült férgek, mind a próbaként belehelyezettek elpusztultak, a szalag 30 ern­es útja alatt. Tehát közvetlen besugárzás esetén a szalag mintegy 2 méteres hossza többszörös biztosítékot jelent a munka tökéletességére. A kontrolként felvett minta­bükköny sok élő zsizsiket tartalmazott, 44,5 centiméter/ perc és 36,8 centiméter perc szalagsebességgel megvilágí­tott bükköny élő zsizsiket nem tartalmazott.” Ez a hiva­talos levél, s mit mond még el me'lé a szakember Forgács József elvtárs, a Növényvédő Állomás igazgatója? A gépen néhány szerkezeti megoldást kellene alkalmaz­ni, szállítását megkönnyíteni. A tökéletesítést megérné, mert óriási megtakarítást je­lentene. Huszonkét gázkamra van a megyében, ahol fertőt­leníteni tudunk. Ezeket mind megszüntethetnénk, ha eb­ből a gépből a megyében leg­alább 5—6 darab lenne. Nem beszélve arról az óriási meg­takarításról, amit a szállítás, a pakolás, s az egy vagon szemre eső 36 óra kezelési idő lerövidítése, megkönnyí­tése jelentene. Egy vagon szem fertőtlenítése 24 órát vesz igénybe, ezzel a géppel 10 órás műszakban másfél vagonnal tudnánk zsizsikte- leníteni. Ugyanakkor a mag minőségi romlása is csök­kenne. Ez röviden az „ügy”. Mind a feltalálók, mind pedig a mezőgazdaság érdekeit figye­lembe véve négy és fél év után végül is ideje lenne el­dönteni, mi legyen hát a találmány végeredménye. — Kell-e hát több a gépből, — megéri-e a tökéletesítést, s végül azt is. hogy a sok hu- za-vona után illeti-e valami­lyen találmányi díj, vagy leg­alább is a kísérletezések so­rán felmerült költségek meg­térítése a három embert. Borsi Eszter nyl kedves történetet mesél­nek a pártbizottság munka­társai arról, hogy egy-egy ilyen gyűlés után sokszor haj­nalig ottmaradtak a parasz­tokkal, beszélgettek, tervez­gettek. A tizenhét községben a nyolc nap elmúltával már a földrendezéshez is hozzákezd­tek. Rendben megalakultak a bizottságok, fölvették a lel­tárt, előkészítették a vezető­ségválasztásokat, gondoskod­tak a tavaszi vetőmagról, s számba vették lehetőségeiket az építkezésekre vonatko­zóan. És közben más. az eddigi tervben nem szereplő közsé­gekből is jöttek a hírek, hogy a parasztok várják a szerve­zőket és az agitátorokat Február 4-én tehát a kommu­nisták újra tanácskozásra ül­tek össze. Hat-nyolc főből ál­ló agitátor-csoportokat szer­veztek, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy falura menve segítsenek a helyi párt- és tanácsszerveknek. Agitációs adatokra és módszerekre volt szükség, hogy ezeket elvigyék a falusi kommunistáknak. A kulturális szervek is kérték, hogy bekapcsolódhassanak a munkába. A Szigligeti Szín­ház művészei egyébként is sokat járnak vidékre, ezekben a napokban azonban alig múlt el olyan este. hogy egy-egy művészcsoport el ne látoga­tott volna valamelyik köz­ségbe. A megyei pártbizottság agi­tációs csoportja ismertető fü­zeteket adott ki, s ezeket a parasztok pillanatok alatt el­kapkodták. Alakított a párt egy szűkebb bizottságot is, ahová a parasztemberek kü­lönleges problémáikkal for­dulhattak. És az eredményekről szóló jelentések a megye minden részéből érkeztek már. FEBRUÁR húszadikán újra bővíteni kellett az eredeti tervet. A falura küldött hat­van kommunista igazán lel­kiismeretesen dolgozott. Ek­korra már a megye 23 na­gyobb üzeme elvállalta az új termelőszövetkezetek patro- nálását. Jelentkezett Csepel is, s nemcsak erkölcsi támo­gatásáról biztosította a me­gye parasztságát, hanem vál­lalta, hogy félmillió forint ér­tékben elvégez különböző sürgős munkákat. Budapest XIV. kerülete pe­dig — a lakók, az üzemek, a közületek és a vállalatok — egész Szolnok megye patro- nálását vállalta el. Nagy er­kölcsi erőt jelent ez ma is, de különösen sokat jelentett ak­kor. hiszen a megye lakói érezték, hogy az újért vívott küzdelmükben nincsenek egyedül. A munka tulajdonképpen két és fél hónapig tartott. A megye parasztságának 95 szá­zaléka választotta a szövet­kezeti gazdálkodást. Kevés új szövetkezet alakult inkább a már meglévőbe léptek be az emberek. S most már ta­lán azt vélhetné valaki, hogy ezzel a kommunisták munká­ja tulajdonképpen befejező­dött. Korántsem. A szervezés befejezésével azonnal hozzá kellett látniuk a megalakult szövetkezetek megszilárdításához. Igazán öröm volt újra ellátogatni azokba a falvakba, ahol a kommunisták előbb már ta­lálkoztak a parasztokkal. Látták, hogy jól megy a ta­vaszi munka. A tagok, hogy megteremtsék a következő év takarmányalapját, pillangós felülvetéseket végeztek. A kommunisták minden fa­luban megszervezték, hogy határszemlét tartsanak. S ha néhol vetetlen földet talál­tak, azonnal intézkedtek. A gépállomásokat is ellen­őrizni kellett, hogy felkészül­tek-e a növényápolásra, meg­van-e a szükséges növény­védő vegyszer a gyomirtásra. Hozzá kellett kezdeni az öntözéses területek berende­zéseinek beszerzéséhez. Minden községben be kel­lett fejezni a leltározást Ez a szervezéssel járó egyik leg­nehezebb munka. Sok ember akadt ugyanis, aki egyszerű egyezkedésnek, alkudozásnak fogta fel a leltározást S ez­zel egy időben már készültek az őszi tervek, a vetésterü­letre, a munkaerő-csoportosí­tásra és a gépi munka fel­használására. Az építőiparnak is meg kellett kapnia a feladatát. 25 milliós beruházás kivitelezé­sét kell megoldania az építő­iparnak a megyében ebben az évben... SZÜKSÉGES-E még sorol­ni? A munka egy percre sem áll meg, s ha a lendület ma már nem is olyan nagy. fnint az év első négy hónapjában volt, a kommunisták most is a meoye politikai és gazda­sági ütőerén tartják a kezü­ket. hogy a lehető legkisebb zökkenőkkel haladhasson új útján a jászkunok népe. Nos, hát ez volt az a titok, amely a szervezés mögött volt. Dehát titok ez egyáltalán? Nem helyesebb a sógor ki­fejezése? Erő ez. Sándor, szer­vező erő! Galambos Lajos IVéae.) Jászberényi „aprítások“ Kik ők, hogyan élnek, egy­szóval milyen emberek a jászberényi aprítósok ott, az Aprítógépgyárban? Ezt a kér­dést hordoztuk magunkkal, amikor beléptünk a jókora lemezműhelybe. Hatvanan dolgoznak itt, lakatosok, fú­rósok. villanyhegesiztők, se­gédmunkások. Nehéz volt célt érnünk, mert a légköszörűk, fúrógépek, a hegesztők, a haj­lító hengergépek robaja kér­dés, feleletet egyformán el­nyelt. A legrégibb Kék köpenyes, őszülő, java­korabeli férfival találkoz­tunk: legrégibb dolgozójával a műhelynek. Már 1951-ben itt „bábáskodott” lakatosként a születő gyárban, most meós. Gál Ferencnek hívják. — Ide húzott vissza a szí­vem. Jászberényi vagyok. Dolgoztam én azelőtt Drezdá­ban, Gratzban, gyűjtöttem a profitot Weiss Mannfrédnek. Fejünk fölött siklik a daru, pillantást vetve Sass István­ra, vezetőjére, folytatja: — Jobb itt. Együtt a csa­láddal. Két nagy gyárunk van (így mondja: gyárunk, mint a többi herényi) — ám kevés már az Aprító és a Fém­nyomó. Legalább még egy kellene. A nőknek. Ahol ne­kik való munkát végezhetné­nek. — Mi volt a legkelleme­sebb élménye az Aprítóban? — Az emlékzászló. Amikor 1953 áprilisában megnyertük a brigádversenyt. „Jobb itthon”! Általában visszatérő refrén ez az Aprí­tógépgyárban. Túróczi Imre sem bírta sokáig távol. Leg­utóbb. jó egy hónapja, még a Budapesti Talajfúró Válla­lat lakatosa volt. Aki nem mer s/6^ni Most itt. folytatja. A lemez- műhelyben. Egy jókora termetű, másik lakatos lép hozzám. Sovány, csontos, keskeny arca meg­rándul, amint mondja: — Látja ezt a munka­ruhát? — Szakadt. — Ezt írja meg. Félve szétnéz. — De mégsem. Még meg­égetném az ujjam. Mert. meg­mondtam az igazat. Hogy ba­jok vannak a munkaruha kö­rül. Hiába bizonygatom, nem lesz semmi baja. mondja csak meg nyugodtan az igazat, a baját, problémáját. Kissé ellenséges bizalmat­lansággal néz rám, egy szót sem lehet belőle kiszedni A szereidé kfi ön r lát; Igaz. ez is ebben az épület­ben van, mégis eiz a helyzet. Vagy húszfajta gép szerelésén dolgoznak itt, ezek között is az egyik legnagyobb az anyagkeverő és osztályozó. Nem messze innen egy 70 mé­teres gépkolosszus fekszik — igaz, darabokban, másképpen be sem férne... Ahogy belépsz az ajtón, ér­dekes megfigyelést tehetsz. A balfelől eső szereidében, köz­vetlenül előtted, még a kisebb alkatrészek, gépek „uralkod­nak”. Ám, ahogy haladsz be­felé, úgy „nőnek” a szerelés­re váró gépek. Érthető hát, hogy a Csomor-brigáddal a belső részen találkoztam, a hatalmas csigás osztályozógép szerelésénél, amit nemrég fe­jeztek be. — Már csak a meo-vizsgá- lat és a prés-ellenőrzés van hátra — mondja egy fiatal­ember a gép tövében, aki egy hónapja dolgozik a szerelők között. Gépésztechnikus gya­kornok. A szolnoki Gépipari Technikumból jött. Elgondolkozva mondja: — Legnehezebb a lendke­rék felhúzása volt a tengely­re. Kohári elvtárs, a művezető is egész nap dolgozott... Felfelé pillantva mondja: — No. persze, a szerelő­daru szintén. „FnlbaiHnféyő és «/ere ő“ így mutatták be Bállá Sán­dort. ö, valamint társa. Ju­hász Nyikó István, ezúttal ar­ról nyilatkozott, mit kíván­nak megvalósítani saját éle­tükben az ötéves terv folya­mán. — Rádiót nem veszünk. Mindenkinek van. Viszont házat, főleg OTP-kölcsönnel, annál inkább építünk. Igaz, Juhász Nyikó Istvánnak a ház mellett asszonyról is kell gondoskodnia, mert asszony nélkül, ugyebár. nemcsak üres, de csendes is lenne az a ház... — Mit tervez a brigádveze­tő? — fordultunk a kérdéssel Csömör Gáborhoz. — Ház, motor már van. Autót, televíziót akarok. Már az egész brigád körü­löttem áll. Asszony, ház, autó, motorkerékpár, televízió a visszatérő refrén Bathó Fe­renc, Muhari János. Szöllősi Mihály és a többiek szájából. Nem is rossz program... A gépésztechnikus, aki most gyakornok, szintén nő­sülni akar. Miből le«z a li .z? Miből fizetik vissza a köl­csönt? — fordulok Bállá Sán­dor „futballintéző szerelő­höz”. — Hát a keresetből. — Nem nehéz a munka? — Hónap végén. A hajrá. No, meg a majd tizenhét ki­! lós kalapács. Évek óta „he­lyettesíti” a hidraulikus prést De már nem bánnánk a „kalapácsos-búcsút. ..*■ * Ételillat száll felénk, jelez­ve, dél van. Sokan itt. a Ké­pek mellett a műhelyekben fogyasztják ebédjüket — Azt hiszik, így olcsóbb — jegyzi meg a kísérőm. — Pedig pár forintért kifogás­talan ebédhez jutnak dolgo­zóink. A zöm, amint látja, nem itt ebédel. * Lányok, asszonyok is dolgoznak az Aprítóban. A piroskendős Szabó Erzsi darukezelő a szerelőknél. Ezt a munkát nagyrészt nők vég­zik. Ám van közöttük szép számmal adagoló és négy hegesztő is. Gál Józsefné és Bagi Kál­mánná itt dolgoznak a III-as csarnokban. Hegesztők, — Mióta? — 1951. — Jó itt? — Már hívtak irodába. Nem mentem — s mosoly de­rül Gál Józsefné, vagy ahogy itt ismerik Katika arcára. Testvérével. Bagi Ká’mán- néval együtt dolgozik. Erzsi­ké ezt mondja: — 1953 februárjában kö­zölték kettőnk fényképét a „Béke és Szabadság’-ban. Első oldalon. írtak is rólunk. Hangja büszkén cseng. Halkabban folytatja: — Nekem sokkal nehezebb, mint Katinak. Három gyere­künk van. — Lakás? — Az is probléma. Most akarunk cserélni. A vállalat vezetősége tudna segíteni. — Mi még a közös vá­gyuk? — Hogy megrendelhessük a Nők Lapját. Több hor­golásminta a Néplap „Csalá­di Kör”-ében. Szeretnek olvasni ? — Szerelmes könyveket. Nagyon tetszett az Aranyem­ber és a Kaméliás hölgy. — Miért? — kérdem Kati- kátóL — Mert ezeket olvastam legutóbb... — A Nyomorultak is jó volt — veti közbe Erzsiké. — Nem rég láttuk a moziban. — Színház? Mindkettőnek felcsillan a szeme. — Öh, a színház...! Nagyon szeretjük. A jó. mai darabo­kat. , Búcsúzás után, távozóban, kezükben a hegesztőpálcát szorítva, visszaszólnak még: — De a Nők Lapját ki ne felejtse! Nagyon kellene... Bubor Gyula A Szovjet Központi Statisztikai Igazgatóság közleménye a legutóbbi népszámlálás eredményéről Moszkva (TASZSZ) A Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Központi Statisztikai Hivatal közzétet­te a Szovjetunióban 1959. január 15-től 22-ig megtar­tott népszámlálás adatait a lakosság iskolázottságáról, nemzetiségéről, anyanyelvé­ről, valamint neméről, korá­ról és családi helyzetéről. Az előzetes népszámlálási ada­tokat 1959. májusában tették közzé. Végleges adatok szerint a Szovjetunió lakosságának száma 1959. január 15-én '08.826.650 volt. Azoknak a száma, akik el­végezték vagy megkezdték főiskolai tanulmányaikat, il­letve középfokú szakiskolát végeztek, 13,4 millió, a teljes középfokú és hétosztályos iskolát elvégzettek száma 45,3 millió. 1913-ban a cári Oroszországban mintegy 290 ezer ember végezte el vagy kezdte meg főiskolai tanul­mányait, illetve végzett kö­zépfokú szakiskolát. A Szovjetunióban több mint 100 nemzetség él. Az oroszok száma 114,585.000. A legkisebb létszámú nem­zetiségek — egyenként 400 fő — a Szovjetunió északi területén élő aleuták és jukagirok. A Szovjetunió lakosságá­nak csaknem háromnegyede 151 millió ember, 1917. az iktóberi forradalom után született. Az átlagos életkor az 1957—58-as esztendőkben elérte a 68 évet, míg a for­radalom előtt 32 év volt. 1959-ben a Szovjetunióban házasságban élt 86,500.000 férfi és nő. Évente a legtöbb házasságot a Szovjetunióban kötik, ahol egy évben 12 há­zasságkötés jut ezer emberre. (Az Egyesült Államokban a 'egutóbb közzétett adaíok szerint 8,3, Angliában 7,6.) A statisztikai hivatal rá­mutat arra, hogy 1959-ben a főiskolákat végzettek száma 1939-hez viszonyítva a váro­sokban 3,3 szeresére, a fal­vakban pedig 2,8 szeresére jmelkedett. A középfokú is- colát végzettek, illetve meg- ezdettek száma ugyanezen idő alatt városokban 3,5 ■zeresére, a falvakban pedig 1,2 szeresére nőtt. CMTU

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom