Szolnok Megyei Néplap, 1959. május (10. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-24 / 120. szám

ALBÉRLET. 11. csípés SZATIRIKUS OLDAL 1959 Az AEROS cirkusz nyomán a mi szolnoki cirkuszunk / ■ ILínoLl Légtornász a magasban Gyönyörű párducok Fakírok, többórás mozdulatlanságban. aMm SS/"'" 4 Erőművész Bohócok« Varázsló, volt krumpli, nincs krumpli. Nagy vadak. Idomított lovak. Uj new-yorhi szenzáció New York férfilakosságá­nak új szenzációja van: a Central Hotel halijában elra­gadóan csinos fiatal cipőtisz­títónő dolgozik. Miután az amerikai fér­fiak nincsenek elkényeztetve, s nem szokták meg, hogy a nők elébük térdeljenek, női kéz pedig otthon sem igen érinti cipőjüket, a fiatal ci­pőtisztítónő remek üzleteket csinál. A férfiak hosszú so­rokban várakoznak, hogy rá juk kerüljön a sor — s végre cipőtisztítás közben a terem tés koronájának érezhessék magukat. (A „Basler Nachrichten"-bői) Üru'azók életbiztosítása A londoni Lloyd Biztosító Társaság szóvivője kijelen­tette, hogy a cég esetleg haj­landó életbiztosítást kötni az első űrutazók javára, a fize­tendő biztosítási díjak azon­ban >,egetverő”-en magasak lesznek. Amerikai biztosító társaságok nem voltak haj- andók vállalni az első űr- «ias éle^^tágát. (AP)S Követendő példa Carlos Garrincha brazil futball bíró, hogy, hogy-nem, megszerezte a hadseregnek egy öreg, kimustrált tankját, amelyet nagy nemzetközi mérkőzések alkalmával szán­dékszik használni. Indok: ha a szurkolók nincsenek meg­elégedve a bíró döntéseivel, gyakran nekimennek kocsijá­nak és súlyos károkat okoz­nak benne. (A „Paris Presse”-ből.) Jászkiiéri apróhirdetés Ki akarja pihenni fáradal­mait? Olyan csendes nyugal­mas helyet keres, ahol senki sem háborgatja? Akar pár órahosszát nyugtalanítás nél­kül aludni egyfolytában? Jöjjön a jászkiséri földmű- vesszövetikezeti étterembe! Foglaljon helyet akármelyik asztalnál, bóbiskoljon csak nyugodtan, s ne izgassa ma­gát, órákon belül nem riaszt­ja pincér mély álmaiból« k “ ... és ez a fürdőszobája. A csábító forint Szusszanva áltt meg az autóbusz a posta előtt. Az utasok megkönnyebbülten só­hajtottak fel. Azok is, akik leszálláshoz készültek, mert kiszabadulnak a szörnyű al­kotmányból, amelyben az emberi testek egyetlen masz- szává préselődtek és az itt- ott kilógó kezekről, meg lá­bakról még a legalaposabb mefigyelő sem állapíthatta meg, melyik testrész kihez tartozik. De örültek a to­vábbutazók is. akik kicsava­rodott végtagjaikat néhány gyors tornamozdulattál igaz­gatták helyre. Hogy.hogynem, ezen az es­tén a postánál nemcsak a szemfüleseknek jutott ülő­hely, s így az autóbusz pad­lóján megcsillanhatott egy forintos pénzdarab. Ugyan ki veszíthette el? Bizonyára ezen a kérdésen töprengett az a fiatalember is, aki tétova mozdulattal fel­vette a pénzt. Nézegette, for­gatta, mintha életében most látná az első forintot, majd felfedezte az utasok gyanak­vó tekintetét, a pénzdarabot az egyik ülésre ejtette, A forint ezután kényelme­sen utazott tovább. Ha zök­kent az autóbusz, felszökkent, mint valami csintalan gye­rek. Szinte gúnyosan neve­tett arra az utasra, aki leült mellé, de amint felfedezte, olyan heves tiltakozó moz­dulattal ugrott fel, hogy a többiek gyanúja azonnal el- oszlotu Végül már csak ketten fi­gyelték a pénzt. Egy jól öl­tözött, idősebb kövér ember, akinek arcáról csakúgy su­gárzott a megvetés: mit ne­kem egy forint, százat is csörgethenék a zsebemben. A másik egy nyurga fiatalem­ber. Az a típus, aki kitartóan vár a pénztárnál, amíg a lo­mok részére fenntartott kü­lön fiókból előkerül a visz- szajáró öt, vagy kétfilléres. Megérkeztünk a végállo­másra. Mintha egyetlen rugó mozgatta volna a két em­bert, úgy pattantak fel az ülésről. — Kezük egyszerre nyúlt a pénzért, de a hirte­len lendület oly erős volt, hogy egyensúlyukat veszítve fejjel koccantak össze. Köz­ben egy aprócska gyerekkéz biztos mozdulattal markolta fel a forintot. A póruljárt két ember megrökönyödött arcát látva cinkos mosollyal villant össze az utasok szeme. Bizony, bizony = az élet tartogat néha meglepetést. Még nem jelzett a gőzsíp a gyárban indulást, amikor az egyik üzemrészben jó néhány ember összegyűlt az új mun­kás, Páratlan Árpád körül, — Ahonné t eljöttem, ott az igazgatónak is félvállról meg­mondtam, hogy ezt, vagy azt nem jól csinálod. Az igazgató csak úgy per-tu volt. Jobban értettem mindenkinél a szak­mához és még azért sem mer­tek szólni, ha elkéstem — mondta fejhangon Páratlan, mert úgy beszélt, hogy hátra­vetette a fejét és szin.e az orrából jött a szó. — Az én újításaimat or­szágszerte ismerik. A minisz­tériumban kaput nyit előttem a portás, mert úgy ismer. — Hát akkor miért jött el a gyárból ide hozzánk? — hangzott el egy érdeklődő kérdés. — A minisztérium javasol­ta, hogy idejöjjek és segítsek itt a szakmai tapasztalatok elterjesztésében — így a vá­lasz. S Páratlan még hozzá­tette: — majd beugrók az igazgatóhoz és megbeszélem vele, hogy szervezzen egy csapatot, akiket tanítani aka­rok a mesterségre. A nagy beszédben észre sem vette, hogy egy közép­korú, kékoverálos ember is odalépett az ember gyűrűhöz. Megállt hátul és hallgatta a szavakat. — Én nem értem meg, hogy egyesek miért mennek oly bátortalanul az igazgatói irodába. Én úgy szoktam: te­lefonálok n műhelyből a tit- kárnőnek, hogy ekkor és ek­kor megyek, mert beszédem lenne az igazgatóval és vár jón rám. Igen, mindig szakoti lenni egy fekete vagy egy po­hár pálinka is. Az emberek összenéztek: ez igen, nem szívbajos ember, de azért mégsem kellene qz m A nagyképíí a telefonálás, mert az igazga­tónak több gondja lehet, mint egy munkásnak, hiszen az egész üzemmel kell törődnie. — Na, és szeretik magát az igazgatók? — kérdezte hátul­ról az újonnan érkezett em­ber. — Engem? Félnek tőlem, mert többet tudok sok „ve- zér’’-nél. Ember, nekem a kisujjamban több van, mint az igazgatónak itt — és a sa­ját fejére mutatott —, csak én nem dicsekszem ezzel, nem akarok „feltörni". Már éppen fütyült a sziré­na, amikor befejeződött a beszéd. Páratlant egy kicsit bántotta, hogy a kékoverálos ember hitetlenkedve szólt a szavába, ezért amikor elment, nyomban megkérdezte az egyik embertől: '"■%é *- Ki volt az az alak? A megkérdezett csudáihoz- va nézett Páratlanra, — Hát az igazgatónk, ezt nem is tudta? Páratlan mint a villám, ro­hant a kékoverálos ember után, hogy megmagyarázza, hogy csak úgy... csak mond­ta mindezt. De az igazgató már az irodába ért. Páratlan halkan kopogott a titkárnő ajtaján és félszegen belépett. — Ha lehetne .-..ha ráérne az igazgató elvtárs, szeretnék vele szótváltani, — mondta a titkárnőnek, aki hamar ráis­mert arról, hogy alig akar­ták felvenni a gyárba, mert az előző munkahelyéről a fe­gyelem megbontásáért taná­csolták el S az igazgatói szoba ajtajú nwl álldogáló Páratlan úgy érezte, hogy most ö a világ legboldogtalanabb embere ... A BASA GO\BJA Úgy látojp í*ííí®ét újra fogyó^ágtatqom kelL

Next

/
Oldalképek
Tartalom