Szolnok Megyei Néplap, 1958. július (9. évfolyam, 154-180. szám)
1958-07-16 / 167. szám
1938. Július Id. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 HARMINCÖTÓRÁS ÜT után érkeztünk meg a kievi pályaudvarra. Ragyogó napsütésben állt meg vonatunk. Az állomásról — a széles, virágokkal és fákkal övezeti úton — az XJkranszkaja szállóhoz vitt autóbuszunk. Délután megnéztük a város nevezetességeit, műemlékeit. Bár a fa* siszta háború rengeteg kárt oka* zott, úgyszólván teljesen kiheverték a háború pusztításait. Az épületeket teljesen újjáépítették, gyönyörű kerámiával és faragásokkal díszítették. Építészeti remekműveket emeltek a romok helyére. A Krescsatikon — a város főutcáján — nagyon sok áruház, szálloda, kávéház épült. Több színházban és moziban is kielégíthetik a kultúrszomjukat a kieviek. Vezetőnk elmondotta, hogy a város három hegyen épült s Moszkva és Leningrád után a Szovjetunió harmadik legnagyobb városa 1 200 000 lakossal. Szállodánkhoz nem messze, a Krescsatikon áll Lenin elvtárs hatalmas gránit szobra. Merkúron szobrászművész készítette a Szovjet Alkotmány 10. évfordulója alkalmából. Megtudtuk azt is, hogy az Októberi Forradalom Felejthetetlen két hét LENINGRAD egyetem. 1872-ben építették. Két fakultása volt, jogi és filozófiai. Évente 100 diák tanul* az epü- letoen. Ma H *akullá-ov, tizenkétezer diák hallgatja az előadásokat és az egyetemnek 22 hektár botanikus kertje is van. 1846-ban tanított az egyetemen Tárász Sevcsenkó, s az épülettel szemben látható az a szobor, melyet róla mintáztak halála 100. évfordulója alkalmából. A város ' igen jelentős ipari központ. Több új gépgyára, vegyi ipari és szövőipari üzeme van. A munkások részére 3—1 emeletes modem lakóházakat építenek. Az ipari városrészt egy 1640 méteres hid köti össze a Dnyeperen át Kievvel. A híd 34 méter széles és az az érdekessége, hogy egy darabból van. ÚTBAN HAZAFELÉ, Kievben csak egy napot töltöttünk. Gyorningrádban elveszítette egyik táskája csatját. Amikor Kievből indultunk, a vonat kalaúza hoz- za a csatot, s kérdezi, nem-e tudom, kié, mert egy magyar turista veszítette el. Nem nagy dolgok ezek, de elgondolkoztatóak 11 Többen érdeklődtek aziránt is, hogyan állnak a Szovjetunióban, az alkoholizmus elleni küzdelemmel. Mi is tanulgatnánk szovjet elvtársainktól. Olyan intézkedéseket hoznak, melyek elveszik a notórius alkoholisták kedvét az italozástól. ■— Nem mondom azt, hogy nincsenek részegek, de ezek száma elenyészően csekély. Nincs alkalmuk az embereknek az ivászatra. —? Nincsen minden utcasarkon talponálló, vidámkert, népbüfé, s ki tudná még elsorolni a sok helyet —, hanem vannak tiszta, a mi éttermeinkhez és cukrászdáinkhoz hasonló helyiségek, ahoi már a környezet is elveszi az emberek kedvét a berúgás* tói SOKAT TANULHATUNK a szovjet emberektől az udvariasság, a munkában való helytállás, az egyszerűség terén, és a testvéri népek szeretetében. Mielőtt elhagytuk a Szovjteuniót, a határon a szovjet vámőrök és határőr harcosok búcsúztattak bennünket. Mosolyogva kívántak jó utat, s kérték, hogy minden szépítés nélkül mondjuk el amit útunk során láttunk. Ezt tettem én is. Egy kis töredékét ismertettem kedves Olvasóink annak, amit két hét alatt tapasztaltunk. Kívánom, hogy minél többen utazzanak el ezen a szép úton, s azokkal együtt, akiknek már volt alkalmuk személyesen is meggyőződni az általam elmondottaknak, — legyenek élharcosai a magyar—» szovjet barátságnak, a béke megvédésének. Bogdan Hmelnickij lovasszobra Fülcmen Lajos b úzavtrágszemü asszony a kenyeret da- C/t. gasztotta. Meggörnyedt, szinte ráhajolt a teknőre és úgy hyomkodta a puha tésztát. Mihók István, a férj ott állt a háta mögött. Nézte• és arra gondolt, mit szólna az asszony, ha most lehajolna és megcsókolná fehér nyakát. Ügy mint régen, tiz évvel ezelőtt, amikar még nagyon fiatalok voltak. Ugyan, mit mondama? Elpirulna most is? Vagy talán megszidná, hogy ne bolondoskodjon. Megcsókoljam? — kérdezte saját magától, de mégse tette. Topogott. — Megyek — dünnyögte gyér bajusza alól, mire a búzavirágszemű asszony felnézett, és aggódó hangon kérte. — Eriggy, de ne szólj semmit. Elég a magunk baja, minek haragítanád magadra az embereket. István zsebre dugta kezét és csendesen válaszolt: — Minek szólnék, nem ér az fenét se- Elmegyek, mert ott kell lenni — indult az ajtó felé. Mikor becsukta maga mögött, a búzavirágszemű még utána kiáltott: — Siess vissza, lángost is sütök. István ezt már nem hallotta. Szapora léptekkel indult a falu felé, s az asszony kérése járt az eszében. Erről a szólásról. Azt mondta a búzavirágszeműnek, hogy 6 úgy se beszél, de azért néha annyira kikívánkozna belőle a szó, csak... Csak fene egy természete van az embernek. Nem fél se égzengéstől, se villámcsapástól, se holmi tolvajtól és beszélni mégse mer. így vagyok én is — morfondírozott István. O, aki ahol sokan vannak, ott fél. Hogy mitől, maga sem tudja. Talán az a baj, hogy olyankor mindenki azt nézi, aki beszél. És ha ötvenen, százan nézik, akkor attól a sok pillantástól a hang beszorul valahová a mellébe. Nem akar előjönni. Ha meg valahogy mégiscsak előjön, akkor éppen olyasmi kerekedik ki, amit egyáltalán nem akar mondani. Az a biztos hát, ha hallgat az ember. Bár sokszor nagyon oda kellene pörkölni, különösen az elnöknek ... Meg néha amúgy sem ártana beleszólni a dolgokba, javasolni, meg egyszer-egyszer letorkolni azt a minden lébe kanál Mózsit. Annak a munkája MIHÓK ISIVÍN SZOT nem ér egy ütet taplót, de beszélni nagyon tud, s a szája miatt uraskodik. Valahol jól megtanulta. lyen gondolatok forogtak István fejében egész úton. Aztán más jutott eszébe és mire oda ért a közgyűlésre, már el is felejtette, min töprengett útközben. Szótlanul helyet foglalt és csak amikor leült, akkor vette észre, hogy ott az elnöki asztalnál idegenek is vannak. Egy pirosarcú, őszhajú, idős, de fiatalos tartású embert István sokáig elnézett. Biztató tekintete volt ennek az idegennek. Barátságos, beszédes szeme. S megkezdődött a közgyűlés, de a szokástól eltérően most nem az elnök, hanem egy járási kiküldött beszélt. De miket mondott! Olyan dolgokat, amit István is látott, ő is tudott, csak magában őrizte mindig, meg néha otthon az asszonynak mesélte felháborodva, káromkodva, dühösen. Azt mondta a járási kiküldött, hogy az elnök nem érdemli meg tovább a tagok bizalmát, mert rosszul, hanyagul dolgozott. Pedig szorgalmasak az itteni szövetkezeti gazdák. De hibásak, mert hallgatnak. Elnézték, eltűrték az elnök kiskirálykodását. Ez az utolsó mondat Istvánt nagyon szíven- ütötte. Ügy érezte, a járási kiküldött éppen hozzá beszél. De igaza is van, ő, Mihók István is bűnös, mert hányszor üldögélt itt a közgyűlésen és annyit se mondott, hogy - „bükk”. Pedig mondani kellett volna, hiszen a néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. Fel kellett volna állni és a vezetőket figyelmeztetni a hibákra. — Ez a szövetkezet, elvtársak, életképes. A szövetkezet elnökét azonban le kell váltani. Hibázott. És hogy hibázhatott, annak itt maguk mindannyian okai. Hagyták, ráhagyták. Engedték, hogy menjen a maga feje után, s ezt nem lett volna szabad. Hiszen maguk a gazdák, maguké itt minden. Hogy nézhették, hogy tűrhették szó nélkül a mulasztásokat — mondta az a pirosarcú, fiatalos tartású ember, akit István olyan sokáig nézett. Most, beszéd közben is biztató, kérő szemmel figyelte az előtte ülő embereket. S István egyszercsak azon kapta magát, hogy már áll. Nem gondolt semmire, csak érezte, hogy beszélni kell. — Mihók István a nevem, szót kérek! — kezdte akadozva és nagy erővel gyűrte vissza azt a torkába szaladó gombócot, ami megint meg akarta akasztani a hangját. Nem hagyta magát. Nem nézett semerre, csak mondta, egyre mondta. De milyen jó érzés volt végre túljutni ezen a nehéz dolgon, a felszólaláson. Még az is eszébe villant, hogy nini, nem is olyan ördöngős ez, csak addig nehéz, amíg az első néhány szót mondja az ember. A többi már megy magától. — fi n a jószágokat gondozom. Ebben nőttem ^ fel... De nem is ezt akarom mondani, hanem egyetértek.... En is úgy gondolom, ahogy itt az elvtársak mondják... De kérdezem, mivel takarítsam le az istállóról a pókhálót, ha egyszer kérek, könyörgök, de söprűt nem kapok? István egy cseppet gondolkodott, aztán tovább folytatta: — Bizony, nem szabad megengedni többet az ilyen munkát. Nem is engedjük. En már kilenc éve itt vagyok. Évente 300—350 munkaegységem van. De én ezután nemcsak dolgozok, hanem beszélek is. Láttuk mi, hogy az elnök állandóan a kocsmát üli, de haszontalanok voltunk, mert nem szóltunk. Na, egyelőre ennyit. Meg aztán az elvtársak is sűrűbben keressenek fel bennünket, és biztassanak, mert lám, nekünk még azt is el kell tanulni, hogy felszólaljunk — fújt egy nagyot István és leült. Körülötte tapsoltak, s egymásután emelkedtek fel az emberek, olyanok, akiknek eddig szavukat sem lehetett hallani. Megtört a jég. S mire vége lett a közgyűlésnek, István úgy érezte, egészen más ember lett belőle. Olyan igazi gazda. SZEKUL1TY PÉTER előtt Ukrajnában csak 7 színház volt. Most egyedül Kievben van hét, s ezen kívül van egy 1600 személyt befogadó balettszínház is. Igen sok a városban a műemlék. A legszebb téren áll a képen látható Bogdan Hmelnickij hatalmas lovasszobra. Bogdán az ukrán nép vezére volt, s ő harcolta ki, hogy Ukrajnát vegyék fel az orosz birodalomba* Impozáns látvány az 1337-ben épült Zsófia székesegyház. Ez nemcsak vallási központ volt, hanem a kultúra fellegvára is. Itt helyezték el az első könyvtárat, itt fogadták a külföldi követeket, s itt rendezték a nagyobb ünnepségeket A fejedelmeket is ide temették. Belül a székesegyház megmaradt eredeti állapotában. Mintegy 5000 négyzetméter freskó van. Némelyiket átfestették az évszázadok során, s most rönt* gensugarakkal vizsgálják, s restaurálják. Nagyon szép a Sevcsenkósan eltelt a két bét, mintha csak óra lett volna. Valamennyiünk számára felejthetetlen élményI jelentett. Szavakban elmondani cikkekben visszaadni úgyszólván lehetetlen. Ezeket minő látni kell, s minden becsületet embernek lehetőséget adni, hogy személyesen győződjön meg c szovjet emberek fáradságot nem ismerő munkájáról, halhatatlan békevágyáról. ( Utunk során több városban találkoztunk más országok békeküldötteivel, túristáival. Beszéltünk csehekkel, franciákkal angolokkal, utaztunk együtt kínaiakkal, láttuk a nepáli kormányküldöttséget, akiknek nagy többsége abban a szállóban szállt meg, ahol mi. Valameny- nyien el voltak ragadtatva a Iá tottaktól, s mindannyian megfogadták, hogy hazamenet fárad- ! hatatlan harcosai lesznek c ■ szovjet eredmények ismertetésének. A szovjet emberek nagyon ■ örülnek azoknak a sikereknek ■ melyeket a szocializmus épité- j sében, az emberek életszínvonalának emelésében mi elérünk Nagyon örülnek, hogy segíthetnek nekünk. Beszéltem üzem . munkással, filmszínésszel, meg 1 látogattam lakásán egy pedagó gust — s valamennyi beszélge 1 tésből az előbb elmondottál * csendültek ki. 1 Megtörtént az is pl., hogy a; 1 egyik szolnoki barátomnak név 1 volt elég apró pénze, s a pincé\ * saját pénzéből pótolta a hiány ' zó összeget. Amikor köszöntül figyelmességét — mosolyogv< i hárította el —, mondván: nyi - csevó. Virág Iván barátom Le
