Szolnok Megyei Néplap, 1958. július (9. évfolyam, 154-180. szám)
1958-07-13 / 165. szám
SZOf,NOK MEGYEI NEPI.AÍ 1958. Július 13 Nagyon szeretem a vietnami embereket.. .1 Gyáros Erzsébet: Dél országa Állítólag azok az emberek írnak jó könyvet, akiknek gondolatai önkéntelenül formálódnak könyvvé. Ennek az aforizmának alapján a Dél országa a jó könyvek közé tartozik. Amikor Vietnamba kerültem, eszem ágában sem volt írásban megörökíteni élményeimet; Később akaratlanul rögzítettem papírra mindazt, amit Távol-Keleten átéltem, főleg azért, hogy a magam számára tartósítsam az emlékeket. Talán ez az oka, hogy a Dél országa nem riportkönyv, nem útleírás, nem kalandregény, hanem valami egészen más, nehezen meghatározható műfajú írás, amelyből még a kötelező tárgyilagosság is hiányzik. Nem, egy csöppet sem tudtam tárgyilagos szemlélő lenni, mert Vietnam oly elfogulatlanul, készséggel tárta fel előttem szelíd szépségeit, meleg színeit, tündéri tájait, mintha ott születtem völna; Rendkívül hiányos ismeretekkel indultam útnak. Látszólag oly kevés, valójában mégis olyan sok volt ez a tudás. Tudtam, hogy Vietnam francia gyarmat volt, s hogy a vietnami nép hősiesen harcolt az idegen betolakodók efen. Először a távoli kis ország szenvedéseiről, sebeiről és könnyeiről hallottam, anélkül, hogy ismertem volna az örömeiket, a mosolyukat és békés hétköznapjaikat; Könnyű volt leírni a természet varázslatos szépségeit. — Könnyű volt a letagadhatatlan tények alapján felvázolni a hosz- szú és kemény küzdelmet, amelynek során Vietnam tündöklő vezércsillaga lett minden, a gyarmati elnyomás ellen harcoló nemzetnek. Könnyű volt ecseteim a feüszabadultsóg mámorát, a napról-napra megújuló, szakadatlan harcot az ország Kaarlo Sarkia Tájkép Gyáros Erzsébet újraegyesítéséért, a békéért, a boldog jövőért; De milyen nehéznek, majdnem lehetetlennek tűnt leírni és néhány könyvoldalon felvillantani egy csaknem ismeretlen ázsiai ország sajátos életformáját, a keleti ember titokzatosnak vélt lelkét, érzéseit és gondolatait. S ha többé-kevésbé sikeresen oldhattam meg e kényes, bonyolult feladatot, azért drága vietnami barátaimat illeti hála és köszönet, akik emberek tudtak maradni az embertelenség hirdetőivel szemben, akik derűs mosollyal oszlatták el a hazájuk fölött gomolygó, mesterségesen sűrített homályt. Nagyon szeretem a vietnami embereket, s nincs hőbb kívánságom, mint hogy mások is úgy szeressék őket, mint én. E könyv minden betűje legyen egy-egy erős láncszem, amely örök időkre összekapcsolja a vietnami és a magyar szíveket. — Maisema — A csöndes alkonyaiban szaunák füstje száll, s valahonnan felcsattan egy árva harsmadár, Pipacs nyílott, pirosat, ott nőtt a ház tövén — Szénaszagot hajtogat egy virgonc szél-legény. Zúg a vízesés. A távol nekünk adta hangját — Már fehér nászi fátyol borítja a lankát. — Valahonnan felcsattan egy árva harsmadár, s.a csöndes alkonyaiban szaunák füstje száll. Ford.: Szilágyi Miklós Két finn költő EINO LE1NO — HA UTAL A UL V — Hányódik a hullám, nyugtalan a sodra; a hatalmas tenger szépségét ragyogja. Pihenj, kicsi hullám a tenger ölén. Szél jár s repül, repül a falevél. Öh, de boldog, aki a völgybe ér. Pihenj meg levélke, a völgy ölén. Ha a nap felkel, halványul a csillag. — Nem alszik örökké, akiért ma sírnak..» Pihenj meg kis csillag, a nap ölén. Ford.: Szilágyi Miklós A 420-as Kétrészes indiai film Bemutatja a szajoli Vörös Csillag filmszínház. Nagy István: Vallomás Ügy éreztem, el kell mennem innen, mert ósdi átkok odvas foga rág, mert így kiáltott, ordított az árny is Menekülj, ember! Omlik a világ! Menekülj, fussál, messze, messzire, oda, hol kékebb, szelidebb az ég, oda, hol jajszó nem fakad az ajkon csak szívnyugtató emberi beszéd. Elindultam ezer szálat tépve, mint vihar, ha fenyvesekre tör, lelkemben mérgek forró ólma égeti — tengernyi kín, vízcseppnyi gyönyör. S ahogy haladtam, tovafutó lábak robaja között, rámrohant a gond: költő volnék (még utolsó e sorban), Iá anyja kínján világra osont, hogy túl a könnyek sajgó áradásán mosolyt ültessen szívem és kezem, s szántson toll-ekém örömet fakasztó barázdákat a parlag lelkeken. Fehér Jdnoséknál akkora a boldogság, meg az öröm, mint a hegy. Látogatóba jött Pestről az egyetlen fiuk, ifjúbbik Fehér János, aki igazgató az egyik vállalatnál, és már egy esztendeje nem volt itthon, Amikor az asszony meglátta, egy pillanatra el- álmélkodott. Az ő fia ez a gumitalpas cipőjű, se- lyeminges, elegáns fiatalember? Aztán eldobta kezéből a szakajtót, amiből a kukoricát szórta a csirkéknek. Elébe szaladt. Átölelte. Csókolta, ahol érte. ■— Fiam, kedves kisfiam, csakhogy már egyszer hazajöttél! Az öreg Fehér is nagyot rikkantott az istállóajtóban az örömtől. — Itt a gyerek! — dobta el a kezéből a nagy vesszőseprűt, mellyel az istálló elejét söpörte és ő is a vendég elé szaladt. — Csakhogy eszedbe jutottunk már! Csakhogy látunk! — ölelte át végtelen szeretettel és úgy vezete be kezénél fogva a házba, mint háromesztendős korában. Az asszony piszkafát vágott a csirkék közé. Egy pillanat alatt elvágta háromnak a nyakát. Begyújtott a konyhában. Vizet forralt, hogy vacsorát főzzön. S amíg a kukoricacsutkát rakosgatta a tűzre, megállapította, hogy a paprikás mellé baracklekváros palacsintát is süt, mivel azt szereti a legjobban a gyerek. Az öreg Fehér nagysebesen egy fonott üveget kanyarított elő a kamrából. Átlódult a szomszédba. Egy perc múlva teleüveggel tért vissza. Szembe ültette magával a fiát. Poharakat vett le a sublótról. —■ Igyunk, amíg anyád elkészül a vacsorával mosolyogta és teleöntötte borral a poharakat. Mosolygó, tejszagú nyári este volt. Az idő alko- nyodásba hajlott. A falu csendes volt. Néha hallatszott a szomszédoktól valami kiáltás, vagy csendes kutyaugatás. A konyhából nemsokára zsírban piruló hagyma szaga áradt a szobába, meg az udvarra. A kutya az ajtó előtt a szája szélét nyalta. A macska az asztal alatt nyávogott. Az asszony főzés közben figyelt. Mit Hazajött a gyerek Irta: GYOMAI GYÖRGY beszél odabent a fia? Sokszor odament az ajtóhoz. Benézett. Figyelte a fia drága ruháját, és arra gondolt, hogy ha holnap meglátják a faluban, mindenki sáppadozni fog az irigységtől. — Hát meséld el, hogy élsz abban a kegyetlen nagy városban? — hallatszott ki az ura hangja. — Jól vagyok, édesapám. Kétezerötszáz a fizetésem. Igaz, dolog is van elég, de azért nem kell megszakadni a munkában. Van nagyon szép lakásom, szóval nem panaszkodhatok. Mindenem megvan, ami kell. Az asszony félálomban hallgatta fia hangját s az jutott eszébe, hogy ha az állam el nem vitte volna a gyereket iskolákba, most az is itt túrná a földet az apjával. Hányná a ganéjt, hordaná a nagy kasban a szalmát az istállóba. De így kitanult. Kijárta az összes iskolákat. Egy fillér nélkül. Az állam a tanításhoz pénzt, kosztat is adott neki. Aztán egy pár év múlva olyan állásba tették, hogy ő igazgat egy egész vállalatot. Az asszony közben bement a szobába. Megterítette rendesen az asztalt. Néha megsímogatta a fia haját. Meg is csókolgatta. S amikor a vacsora elkészült, betette a húst is, a palacsintát is az asztalra. — Egyél, kedves fiam. Azt főztem, amit legjobban szeretsz. Ifjabbik Fehér János nem kínáltatta magát. Hozzálátott a vacsorához. Jóízűen, nagyokat nevetve ettek az öregek is. Közben iszogattak, mert az apa nem sajnálta a bort a fiától. Vacsora után a kutya lármázni kezdett odakint. No, hozza már a kíváncsiság valamelyik szomszédot, látni akarnak — dörmögte mérgesen az ember és teleöntötte újra a poharakat. Kopogtatás hallatszott. Utána nyomban két rendőr lépett a szobába. — Jóestét! — Jóestét — lehelte az öregasszony, meg az ember egyszerre és zölden, sárgán meredtek a két fegyveresre. — Mit akarnak ugyan? Mit keresnek itt ilyenkor? — Maga ifjabb Fehér János? — húzott elő a zsebéből egy írást az egyik rendőr és a vendégre mutal ott. — En vagyok — suttogta remegve a fiatalember és egyszerre olyan fehér lett, mint a papír. — Velünk jön. Vegye a kabátját, kalapját — intett a másik rendőr. Mintha villám hasított volna a házba, mindenki megdermedt. Fehér János szájában nagyot roppant a pipaszár. Az asszony nagyot sikoltott. — Ne bántsák a fiamat! Ne vigyék el! Miért viszik el! — Körözés van ellene kiadva, sikkasztás miatt — fogta karon a rendőr a vendéget és kivezette a szobából. A két öreg mozdulni sem tudott a meglepetéstől. Csak bámultak a fiuk, meg a rendőrök után és úgy érezték, rájuk szakadt a gerenda, a ház, meg az egész világ. — Sikkasztott — hörögte az öreg. — Nem volt neki elég a kétezerötszáz. Kellett a sok pénz mulatósra, ringyókra, táncra. De megölöm, ha egyszer a szemem elé kerül! — Lesül rólam a bőr. Hogy menjek ki holnap az utcára, hogy nézzek a szomszédok, az ismerősök szemébe — jajgatta az öregasszony és a szemét törölgetve kinézett az ajtón a fia után. — Megköszönte az államnak, amiért ingyen kitaníttatta, meg jó állásba tette — markolta át elkeseredve a pipáját az öreg és összegörnyedve, maga elé meredve kitámolygott a szobából. I I i
